Sokadik első post

Úgy érzem, meg kéne alkotni magamat.
Néha többet kéne gondolkoznom. filmeken, az élet eseményein, elmélkedni. De nem az én stílusom, nem az én természetem.
Néha félelmetesnek érzem, ha mások szellemi tulajdonát szemlélem. Olyan nagyon ők és hozzájuk képest mit tettem én?
Annyira nem érzem úgy, hogy összetartoznék Vele. Pedig nagyon szeretnék. De vendégnek érzem csak magam nála, az életében. Meg egyáltalán. Ő egy kész, kialakult, komplett ember. Többé-kevésbé. Hozzá képest én.. áhh, már megint a kisebbségi komplexus.
Másoknak olyan végletes, egyértelmű véleményeik vannak. Nekem meg nem. Ez néha frusztrál, néha megelégedettséggel tölt el. És az meg külön idegesít, hogy néha ez, néha az.
Néha különleges akarok lenni, elválni az átlagtól, valaki, akiről látszik, hogy több van benne, min amit mutat. Szeretném, ha példaként tekintenének rám. Ugyanakkor belegondolok, hogy ha én nézek fel valakire és tekintek rá példaként, eltölt egyben valamiféle félelem is iránta, kisebbségi-érzés. És azt nem szeretném, hogy rám nézve megijedjen vagy visszariadjon, pláne értéktelennek érezze magát valaki. Néha meg pont ezt szeretném..
És van olyan, hogy bele akarok olvadni az átlagba. Pont olyan akarok lenni, mint mindenki más, a közösség egy kis tagja, normális, koromnak és nememnek megfelelő viselkedéssel, mindenki máséhoz hasonló hobbikkal és stílussal.
De e mögött a vágy mögött kicsit mindig érzem, hogy nem fog megvalósulni. Túlzottan egyedi vagyok, és túlságosan kiirthatatlan bennem ez a fajta ego, ami sejti-tudja-érzi, hogy hát, mitagadás, tényleg több van bennem. Tényleg bölcsebb vagyok másoknál. És ez.. néha jó. Máskor meg semmi értelme. Minek bölcsnek lenni, ha ettől csak utálkozva tekintenek rád? Akkor már legyél szeretetteli és segítőkész, és akkor azt fogják mondani azok, akik bölcsnek hiszik magukat, hogy „hmm, ugyan szellemileg felette állok, mégis, ez a lény életre érdemes, mert szeretettel teli, és nem akadályozott engem, hanem segített nekem.”
Mindig csak ez az életre érdemesség.. Úgy látszik, ez a vesszőparipám. Hogy elhajítanám magamtól.. Mindig ez az érzés, hogy zavarok, nem itt lenne a helyem, bocsánat, hogy élek. Ezért kell mindig segítséget nyújtanom másoknak, hogy a hálájuk bizonyítsa: nem hiába vagyok. Persze egyszerűbb megoldás is lenne: ha nem lenne értelme, hogy pont itt legyek és pont most, nem lennék pont itt és most. Háhá. Adu ász, a megrendíthetetlen hit. A Hit. Nesze neked önbizalomhiány, ezzel kezdj ki.

És rájöttem, miért érdemes mégis blogolni. Ugyan mindig is előbbre tartottam a naplóírást, papír füzetbe, igazi tollal és tintával, de más a kettő. Van, amiért inkább blogolni érdemes. Azért is írok, hogy az adott pillanatbeli gondolataim le legyenek rögzítve. Hogy valamikor valaki elolvassa őket. Régen még olvasgattam is a saját naplóimat. Egyszer-kétszer könnyesre röhögtem magam egy-egy keserédes bejegyzésen. Aztán ez elmúlt, mostmár csak írok és írok, és amíg nem írok, addig feszít, ki kell írnom magamból, és azért jó, ha sikerül, mert egyben tudom, hogy nem fog elveszni.
De kérdem én – önmagamtól - : mi értelme rögzíteni valamit, ha aztán nem merít belőle senki tapasztalatot, még én magam sem?
Tehát: érdemes blogolni. Mert nem csak én olvasom, nem csak bennem marad meg. Meg amúgy is. Olyan trendi dolog blogolni. Mindenkinek van blogja, nyilván a sarki fűszeresnek is. Olyan jó ez a „titokzatos és mélylelkű idegen vagyok, engem senki nem ért meg, ezért magányra vagyok kárhoztatva, de méltósággal viselem sorsom, akármennyit árt nekem a világ” szerep. Néha vágyom rá, hogy ilyen legyek. És akkor rájövök, hogy nem ilyen vagyok. Ismét összecsap a két erő, és eltolódik az egész.. Mert olyan szívesen lennék ezenkívül még
- meg nem értett költő
- sötét és beteg lelkű szuicid goth
- nagyvilági csaj, nagylelkű és bőkezű, aki mindent lazán vesz, bevásárolni jár a barátnőivel és szakértője a különböző ínycsiklandó kávéfajtáknak
- már 17 évesen is érett, felnőtt gondolkozású nő, aki előre tekint, bölcsen vészeli át a problémás korszakokat és építi a jövőjét
- szelídlelkű, kedves, áldozatkész lány, akinek mindig mindenkihez van egy kedves szava, aki a puszta jelenlétével is felvidítja a többieket

És ezek közül egyik sem vagyok. Najó, egyik-másik talán részben. Meg a kávét is utálom. Ehelyett vagyok valami, és össze kéne rakni, mert különben szétesem, és védtelen is leszek. Igazából bármi lehetek, csak egy ne: magányos. Nincs rosszabb dolog a magánynál.