Kétfélék vannak

Vannak olyan furcsa emberek, akikkel nem tudok mit kezdeni. Nem tudok elsőre mit kezdeni. Kétféle ember van. Aki őszintén és átéléssel beszél önmagáról, önnön érzéseiről, gondolatairól, tapasztalatairól, és gyakran előkerül beszélgetés közben önmaga, mint téma. És van a másik típusú ember, aki sztorikat mesél, tapasztalatait ugyan megosztja beszélgetőpartnerével, de a hozzájuk kötődő érzelmeket, gondolatokat már nem. Ezeket, mint mellékes elemeket, kiiktatja.
Úgy vettem észre, az első típusba tartozó ember gyakoribb a környezetemben, mint a második. Talán direkt ilyenekkel kerülök érintkezésbe, vagy ezek fognak meg egyáltalán. Ezek váltanak ki belőlem annyi érdeklődést, hogy „utánajárok a dolgoknak”. Hajlamos vagyok a másik csoportot néha felszínesnek bélyegezni. De ez csak nagyon ritkán van, mert tudom, hogy mindenkinek van mély és komoly lelki élete. (Bár ezt sem tudhatom, mert nem ismerek mindenkit.)
Az első csoportbeli emberek esetében kb. 1 teázásba telik feltérképezni a működést. Ebben jó vagyok. Hatalmas érzékkel tapintok rá az érzékeny pontokra és igazából nem szoktam tapintatoskodni, ha bele kell kérdezni valamibe. Ezt egyesek jó néven veszik (helyesebben: nem mennek tőle falnak, hanem gondolkodóba esnek), mások meg durván és elutasítóan reagálnak rá (én vagyok az élő példa, velem egyszer csinálták ezt meg, minden fájó pontomat ravaszul kitapogatták é aztán az egészet a képembe vágták, és igazuk volt – erre én felháborodottan és duzzogva faképnél hagytam az illetőt). A módszerem leginkább kérdezés. Az „áldozatok” saját maguk válaszolják meg égető kérdéseiket, és meglepő, néhol teljese értelmetlen válaszokat adnak maguknak.
Máskor nem ez a módszerem. Nem tudom. Nem tudatos. Nem döntöm el előre, egyáltalán, ez az egész dolog magától jön és asszem a belső felépítésemből adódik. Tényleg nem telik sok időbe egy ember működésének feltárása. Ha ez megvan, ez azt jelenti, hogy pl. meg tudom mondani, egy bizonyos szituációt hogyan reagálna le az illető, és el tudom mondani a főbb lelki folyamatokat, amik benne mennek, a mozgatórugóit ismerem, tudom az okokat és a célokat az illető személyiségében.

És van a másik csoport. Akik, ha beszélgetnek, maguktól még véletlenül sem fognak kitérni önmagukra. A belső világukat csak sejteni tudom, és mivel „nem adódik”, hogy faggassam, kérdezzem őket önmagukról, nem is teszem. Ez egyfajta.. hmm. Védekezés? Félelem? Egyfajta bátortalanság azokkal szemben, akik nem rokonlelkek velem – ebből a szempontból. Ha nem beszélnek magukról, én sem beszélek magamról. Logikus lenne, hogy ilyenkor nekem kellene elindítanom az ilyen irányú társalgást, az esetek nagy részében mégsem teszem. Indirekt próbálkozások persze vannak, de sokszor elutasításba ütköznek. Mit csinál ilyenkor az ember lánya?
Érdekes, de az ilyen emberek (konkrétan mindössze 2 jut eszembe) tele vannak jó sztorikkal, így még véletlenül sem áll fönn az a helyzet, hogy nem lenne téma. Nem lehet a hirtelen csendbe belekérdezni, hogy: „Szerinted miért találkoztunk pont mi ketten?” Mert nincs hirtelen csend. Külön erőfeszítés lenne ide terelni a témát, különösen, ha a másik fél lehetőleg kerüli..
Nos, ilyenkor is fel lehet térképezni a motivációkat és egyáltalán, csak sokkal nehezebb. Én nem erre vagyok specializálva. Van egyfajta intuícióm, beleérzésem persze, (hiszen nőből vagyok,) de valójában a sötétben tapogatózom. A cselekedetek, az önkifejezés módja, a megjelenés, a körülmények, és maguk a sztorik – ezek mind kiváló forrásai az ismeretszerzésnek, de messze elmaradnak a direkt, szóban átadott élmények információértéke mögött. És van egy óriási hátrányuk: rengeteg idő kell az értelmezésükhöz. Kurva sok idő. Ahhoz, hogy egy ilyen embert megismerjek, x órát együtt kell vele töltenem a lehető legkülönfélébb helyzetekben. Figyelnem kell őt. Gondolkoznom kell. Kalkulálni, összeállítani a képet magamban, ellenőrizni a helyességét..

Mindez nem baj. Előfordul. Mások nyilván – másképp csinálják. Azt viszont tudom, hogy volt egy barátom – egy kedvesem - , akivel valószínűleg azért is ment tönkre a kapcsolat, mert nem tudtunk önmagunkról beszélni egymásnak. Nem ismertük egymást. És egy idő után már nem is akartuk. Így visszanézve tudom, hogy mi volt az igazi hiba, ...na mindegy.
fontosabb, hogy most is egy ilyen kedvesem van. Külön nehezíti a dolgot, hogy egyáltalán nem mozgunk hasonló körökben (mert pl. egy osztálytársak között levő szerelemnél az, hogy napi 6-7 órát együtt töltenek mindenképp, kondenzáló és gyorsító hatással van a megismerésre), tehát külön kell találkoznunk, 3-4, vagy esetenként 6-7 naponta. Mondjuk egy-egy alkalommal 4-5, kirívó esetekben (ottalvás) 8-10 órát vagyunk együtt. Ilyen gyakorisággal nagyon-nagyon lassan megy az összeismerkedés. Nem ismerem, és ő se engem. Annyi mindent kérdeznék tőle, mind nagyon személyes, és sosincs alkalom.. nincs meg az a hirtelen támadt csönd, amibe halkan belekérdezhetek, hogy. Vagy az az elgondolkozós szünet, amikor egy téma véget ér. Ilyenkor van egy kis idő, amit kivárok, és ha eltelt, meg merem kérdezni, amit akarok. De Ő többnyire belekérdez előbb, mondjuk egy „Kérsz egy teát?”-tal. És tessék – vége a varázslatos pillanatnak. Várhatom a következőt.