Fájlrendszer

Önmagam újra-definiálásának, a megújulásnak, a búvárkodásnak az ideje van most. Kínosan ügyelek arra, hogy sok élmény érjen, mert ezek inspirálnak gondolkodásra; új emberekkel ismerkedem, új témákban tájékozódom, új dolgokba kezdek bele. Lassan kialakul az a csapat, ami megfelelő közeg lesz nem csak nekem, hanem még nagyon sok embernek ahhoz, hogy valami nagyot, lényegeset, az átlagoson túlmenőt gondolhassunk és valósíthassunk meg. Létező elméleti konstruktummá vált az a csapat, amelyről írtam előző bejegyzésekkor. Onnantól, hogy rájöttem, hogy nem lehet egyedül igazán nagynak lenni, és hogy körülöttem nincsenek inspiráló emberek, de ezen változtatni akarok – innentől csak pár pillanat kellett, és szinte azonnal egymásra találtunk az első emberrel, akivel szövetségre léphettünk. Nyilvánvaló, hogy másképp képzeljük a csoport célját, a célok megvalósításának módját – lehet, hogy még a törekvés hangulatát is. Ettől függetlenül a csoport létezik, elindult, elkezdett kapcsolatokat építeni és terjeszkedni.

Eszembe jut az, ahogyan egy új élet születik: először valamit megtermékenyít egy gondolat, egy érzés, egy cél, és a termékeny hozzáállásból és a megtermékenyítő gondolamagból csíra lesz, csírasejt. A csírasejt többszöröződni kezd, egyre több lesz belőle, a tömege egyre nő, és közben elindul hosszú és fáradságos útjára, hogy megtalálja azt a közeget, ahova beágyazódhat. Az út során sok akadállyal néz szembe: ellentétes gondolat-áramlások, egyre csökkenő erőforrás, annak veszélye, hogy nem a megfelelő helyen próbál gyökeret verni. Könnyen lehet, hogy elpusztul, mielőtt eléri a célját. De ha eléri, megtalálja az életadó vérrel bőven ellátott közeget és sikerül beágyazódnia a megfelelő helyre, onnantól nincs más feladata, mint növekedni. Erőforrásokat magához vonzani – és ha jó helyen van, ezek az erőforrások jönnek maguktól is, mert a befogadó közeg felkészült és várta az új élet érkezését. Az új élet egyre növekszik, egyre felismerhetőbb formájú lesz, már nem homogén, hanem az egyes sejtek különböző funkciókat vállalnak el. Differenciálódnak a gondolkodásért, a cselekvésért, az észlelésért, a kiválasztásért, az erőforrások megszerzéséért, a fejlődésért felelős részek, és kis szervezet egyre önállóbb és életképesebb lesz. A közeg még védi a külvilág viszontagságaitól, a lebegés a magzatvízben még kellemes, de eljön az idő, amikor mind az anyaszervezet, mind az új életke azért kell küzdjön, hogy végleg elszakadhassanak egymástól. Az elszakadás fáj, de a túlélésnek ez a kulcsa. Van, hogy ezután ismét pozitív kötődés tud kialakulni az új szervezet és az őt addig tápláló régi között, van, hogy kevésbé. Megszületett az új identitás, de még hosszú, sokszor ismétlődő spirálokba csavarodó út van hátra addig, hogy az új szervezet képes legyen az önfenntartásra, és meghatározhassa magát mint új, független létformát.

Valahogy így képzelem én el egy csoport alakulását is. Nem tudom, hol tart most az Elmekonnektor, gyanítom, hogy az osztódás-utazás fázisban. Azt hiszem, már talán látjuk, hova tudunk beágyazódni, de lehet, hogy téves a riasztás; mindenesetre a csillóinkat már egész jól tudjuk helyzetváltoztatásra használni.

Az Elmekonnektorról később többet, úgyis hallat még magáról :)

Az előző bejegyzéseket visszaolvasva ismét rájöttem (ahogy arra mindig külön rá kell jönnöm), hogy valaminek (valakinek) az elvesztése mindig nehéz dolog, de általában meg lehet vele küzdeni. Ez nyilvánvaló, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ennek egy elég jól működő módszere a beépítés. Már tudniillik az adott dolog, személy bizonyos tulajdonságainak beépítése saját magunkba, a saját személyiségünkbe.

Nem biztos, hogy az ok-okozati irányt jól ragadtam meg, mert már a bizonyos emberek felé vonzódást is úgy látom, hogy előre "benne van" az emberben – nem a másik ember okozza a vonzódást. Ehelyett az ember "lelki pályáiban" rögzítve vannak mindenféle lenyomatok, rosszak és jók vegyesen, mindenféle forrásokból: régi, elfelejtett sérülésekből, szülői mintákból, gyakran ismételt mondásokból, kudarcokból és sikerekből, félreértelmezésekből, elfojtásokból. Ez nem mind rossz, viszont jórészt nem tudatos. Ha ezek közül van különösen fontos, akkor ha arra rezonál egy másik ember, és ez kivált bennünk egy élményt (pl. nagyon erős vonzódást vagy averziót), akkor az élmény okának ezt az embert tekintjük, pedig az ok bennünk van.

Hiszem azt, hogy ha nem lennének lenyomatok a kicsi lelkünkben, akkor bármelyik másik emberrel (legalábbis lenyomat nélkülivel..) boldogok és elégedettek lehetnénk. Még az is oké, ha a lenyomataink túlnyomórészt pozitívak, mert így ha aktiválódnak, az jó érzés, és nem káros átadni magunkat nekik. Nem olyan egyszerű a dolog, ha a lenyomatok között sok negatív, vagy pozitív és negatív lenyomatok kapcsolódnak össze valami miatt (ezek a viszonyok nem racionálisak és nem logikusak). Ilyenkor aktváláskor a kiváltott érzések is lehet, hogy nehezen elviselhetők, és ami a fontosabb, jobban megnézve sokszor tökéletesen indokolatlannak tűnnek – legalábbis belátható, hogy nem xyz váltotta ki őket. Persze, nem mindenki szereti az önanalízist, úgyhogy lehet, hogy erre nem mindenki jön rá (vagy alapból rosszul látom, ami mindig lehetséges, ezért nem térek rá ki külön).

Magamról például nem tudom, miért van bennem olyan végtelen elismerésvágy, ugyanakkor siker- és felelősségfélelem (vegyük észre: ez katasztrofális kombináció); vagy ott van még a vonzódás a dolgok (mindenféle dolgok) mélységének vizsgálata felé (ahelyett, hogy pl. a hasznosságuk vagy a felhasználási lehetőségeik érdekelnének), vagy az, hogy folyton csak fiúkkal barátkozom – de akár az istenhit is kerülhet ide. Ezek közül nem mindegyik rossz, de egyiket se tudnám megindokolni. A "csak" vagy az "ilyenek a génjeim" kicsit semmitmondó válaszok, az "így neveltek" pedig szimplán nem igaz. Akkor már inkább az "ezt tapasztaltam" hihető számomra, a szó egy kicsit primitívebb értelmében. Ez pl. az egyik ok, ami miatt feltételezem, hogy van olyan, hogy tudattalan / tudatalatti, vagyis egy olyan hely, ahol egész a születéstől, vagy lehet, hogy azelőttől kezdve emlékként, lenyomatként tárolódnak átélt események, érzések, gondolatok – és sokszor torzított formában, mert a rögzüléskor még érthetetlenek voltak, vagy félreértelmezte őket a hozzá nem értő, tapasztalatlan elme. Mivel az észlelés és az emlékezés hamarabb kifejlődik (sokkal, évekkel hamarabb), mint az öntudat és a verbalitás, minden embernek vannak olyan emlékei, amiket 1. nem tud elmondani (verbálisan nem hozzáférhetők), 2. nem tud beleilleszteni az "önmagáról való tudásba", az önéletrajzi emlékezetbe (mert az emlékek keletkezésekor még nem létezett számára az "én" fogalma).

Ugyanakkor abban a korszakban, amikor még nem tud a csecsemő magáról, hanem az anyjával diádot alkot érzelmileg, gondolatilag és majdhogynem még testileg is (hiszen teljesen rászorul), tudjuk, hogy fontos dolgok dőlnek el, pl. ilyenkor alakul ki a kötődés. A leggyakrabban használt tipizálás szerint van biztonságos kötődés, valamint több különböző típusú bizonytalan kötődés. Egyelőre nem tudjuk, mik és egymással pontosan milyen kölcsönhatásban alakítják ki a kötődési formákat (alighanem benne van pl. a csecsemő temperamentuma, az anya személyisége, a gyerekhez való hozzáállás, az anyagi és társadalmi helyzet, a nevelési elvek, a kultúra stb.), de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy lássuk: a verbalitás előtti időszak nagyon fontos az ember későbbi érzelmi életében. Az anyához való kötődés típusa például erősen összefügg a későbbi párkapcsolati kötődéssel (de nem egy az egyben; ilyen szép eredményeket a tudomány nem szokott produkálni, pláne az ember esetében). Innentől kezdve számomra elfogadható, hogy lehetnek olyan emléknyomok, amelyeket nem tudunk előidézni, de létezésük befolyásolhatja jelenlegi viselkedésünket. Vagyis a tudatalatti – a klasszikus, "az énemnek az a szintén hozzám tartozó, rám jellemző része, aminek nem vagyok tudatában" értelemben – létezik, bár arról fogalmam sincs, hogy miért adaptív ez. Ha adaptív – a tudattal ellentétben a tudatalatti adaptivitása számomra korántsem olyan egyértelmű, legalábbis evolúciós nézőpontból.

…szóval visszakanyarodva a jóval ezelőtti témához, én úgy látom, hogy az ember vonzódásait (az egyéni vonzódásait, tehát nem az életben maradáshoz való "vonzódását" pl., mert az egyetemes) jórészt tudatalatti dolgok határozzák meg, amelyeket az ember befejezetlennek, hiányosnak, "megéletlennek" érzékel, de nem tudja őket gondolati úton feldolgozni, mert nem sikerül őket a tudatba idézni, és ha mégis, akkor is ez csak egy verbális átirat lesz, az eredeti nyom pedig valami másban tárolódik. A .valami más nem nyitható meg se a gondolkodás.exével, se a beszéd.exével. Azaz, vannak tudatalatti "fájlok", amiket futtatnak ezek a programok, pl. a "pszichoterápia" vagy az "önelemzés" környezetben. De a bonyolultabbak tipikusan nem ilyenek, hanem csak önmagukban futtatható, külön programok. Ezek más elven működnek, mint a többi fájl: rejtettek (tkp. ezek a system fájlok..), a kódjuk nem egységes, nem ismert nyelven íródott, és titkosítva van. Csak működés közben megfigyelhetők, de mivel rendszerfájlok, ezért nem biztos, hogy észrevesszük őket, és ha igen, akkor sem lehet őket módosítani anélkül, hogy az egész rendszer borulna.

Tisztán látni ezekkel kapcsolatban főleg akkor lehet, ha sikerül olyan hardvert (aka. ember) találni, akinek az adott program, vagy annak párja, vagy valami nagyon hasonló kinézetű vagy működésű szintén megvan. Az azonos típusú vagy eredetű programok azonnal érzékelik egymást, és a két hardvert a "kivetítés", az "emberi kapcsolat" vagy a "játszma" protokollt használva, a "megtapasztalás" környezetben összekapcsolják online módba, ami azért könnyíti meg a tudatos észlelésüket, mert innentől az ember meg tudja figyelni a másik emberen a saját tudatalatti programjának, vagy annak kiegészítőjének működését.

Úgy tűnik, azért történik meg az automatikus összekapcsolódás, mert mindkét (vagy több) program sérültnek érzékeli a saját verzióját, és a másik program segítségével akarja debuggolni magát. A többszöri oda-vissza átírás miatt működés közben minden résztvevő program megváltozik, és összességében három kimenetel lehetséges: 1. minden marad a régiben (ekkor a program vár a következő frissítésre), 2. az eredmény jobb, mint az eredeti verziók – negatív program esetén a program egyre kisebb, esetleg megszűnik, és a log bekerül a verbális memóriába ("korrekciós élmény"), pozitív program esetén a működés tudatossá válik (töredezettség mentesítés), 3. az eredmény rosszabb, mint az eredeti verziók (a rendszerfájl egyre több hibát okoz, a rendszer instabillá is válhat).

Az informatikusoktól elnézést kérek, így utólag. Aki nem értette, attól is. Röviden annyi, hogy az ember tudatalattija gyógyulásra, regenerációra törekszik, azáltal, hogy a régi emléknyomokat újra megéli. Ha nem sikerül előrébb jutnia, az ember újra és újra érthetetlen módon belefut adott problémába, és minél jobban próbálja elkerülni, annál keményebben csapódik a pofájába, egész addig, míg el nem kezd foglalkozni vele, vagy bele nem döglik. Ha sikerül a töredezettség-mentesítés, az nagyon nagy aha-élmény, és óriási lépés a jó pszichés közérzet felé. A gyógyulásnak szerintem nem feltétele a tudatosulás.

Magamra lefordítva az egészet, mind a túlzott elismerésvágy, mind a sikerfélelem, mind a trehányság valami sérült, hibásan működő rendszerfájl lehet, csak még nem tudom, melyik mappában vannak. De egymással interakcióban működnek, és a mostani életem ellátja őket frissülési, debuggolódási lehetőségekkel, mert olyan embereket dob a gép, akiknek vagy hasonló, vagy kiegészítő, vagy épp ellenkező problémáik vannak. Nem tudok sokat tenni értük, max. annyit, hogy szembenézek a többi hardverrel, és megedzem a kicsi szívem, és a veszteségeimet tudatosan segítem beépíteni magamba, hogy végleg az enyémek legyenek, és ne tudjam őket többé elveszíteni. Lesz, ami fájni fog, de ez az élet útja.

"Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
a holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt, és felettem az ég:
ez a két dolog, mit tudok biztosan."