Feloldozás

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.