Boldogság, bezártság

Lassan egy hónapnyi nem-írás után jelentkezem. Nem ígérek semmit, mert a blog valahogy elvesztette jelentőségét az életemben, minthogy máshogy is meg tudok jelenni a külvilágban, szerencsére. De az is lehet, hogy ez a nihil (blog-szempontból csak) időszakos, mint annyi érzés az életemben, és nemsokára eljön az az idő, amikor megint ezzel fogom tölteni unalmas óráimat. Najó, ez talán kicsit sántít, mert pont unalmas nem akarok lenni (ezért is nem írtam blogot oly' rég).

Rengeteg dolog változott mostanában. Van egy elég jól megfogalmazott leírásom arról, ami talán két hete, egy hétvégén történt meg velem. Olyat fordult a világképem spontán módon, hogy azóta "minden büdös szag érdekes illatok keveréke, minden idegesítő zaj zene, ritmus és összhangzat, minden férfi vonzó, minden nő szép, minden emberben ott lakozik a kedvesség, és elég egy fél másodperc, hogy bárkiből előhozzam a boldogságot."
Ezt talán legjobb lett volna akkor helyben leírni, de nem tettem, és utána egy kicsit mintha lelohadt volna az érzés, de visszanézve úgy konstatálom, hogy igenis változtam. Tényleg ez most nekem a világ. Más tészta, hogy az unalom beleette magát az iskolában elöltött időmbe, mert ott már – nem találok semmit, ami kielégítene. Az iskola alkalmatlan a társas kapcsolatok igazi ápolására, igaz, nem is ez a célja. A tananyagot meg egyszerűen unom. Ami eddig örömet nyújtott, vagyis az irodalom, mostanra olyan tantárggyá vált, ahol a saját gondolataim számítanak a legkevésbé, és akkor kapok "jollvan ügyeskislányvagy" sztrókokat, ha a tanár kérdését úgy válaszolom meg, hogy megpróbálom kitalálni, mit akar hallani. Ez nem dob fel.
És talán ellentmondásos, hogy ilyen pozitív irányú világképváltozás után helyből panasszal indítok, de pusztán arról van szó, hogy változásra vágyom. Tovább szeretnék lépni. El akarok innen menni, mást akarok végre tanulni, egyetemre szeretnék járni, vagy dolgozni, vagy utazni (mondjuk fél évre ki Indiába), vagy kivonulni böjtölni pár napra valami vízpart mellé, vagy egy erdőbe egy sátorral.

Érdekes hatások értek egyidőben azzal a "bizonyos" hétvégével. Hirtelen közel került hozzám Békéscsaba, ez a kis porfészek, ahonnan annyi érdekes, soha el sem képzelt ember jött fel Pestre, és én nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Hatalmas világot nyitottak meg előttem.

Ezt.

Tény, hogy nem feltétlenül akarok belépni ebbe a bódult, összemosódó világba, de tudom, hogy ha akarnék, része lehetnék.
Közel került hozzám a kongadob, a modern (?), spontán művészet és művészek, és a dobszóval valami olyat találtam meg, amit régóta kerestem. Asszem kinyílt a szívem. Közel kerül hozzám Hamvas Béla és Grandpierre Attila. Eljött a Fényhozó és hozott nekem fényt, tudást, tudatmódosítást, szerelmet (nem), Szépséget. Nem mondom, hogy a boldogságot is ők hozták nekem, de az tény, hogy egyidőben jöttek, bevonzottam őket, és mostmár nem engedem el.
Lehet, hogy a ragaszkodás az a hiba, amitől legközelebb meg fogok szabadulni?
És ami még közel került hozzám, az a Quimby. Megtaláltam, amit kerestem. Nem mondom, hogy ez vagyok én, de.. de ez hiányzott.

Az iskola meg.. Hamarosan véget ér. Ami elkeserít, hogy még mindig van egy egész év. Tulajdonképpen várom az érettségit. A megpróbáltatást, amit a suli most nem jelent, legalábbis nem olyat, ami izgalomba hozna. Azt veszem észre, hogy annyira nem tudok itt magammal mit kezdeni, annyira toporgok, hogy már másokat idegesítek vele.