Belekezdve, abbahagyva

Mivel is kezdjem.. Néha leírok pár sort, miről kéne majd blogot írni. Aztán sosem nézem meg. Aztán megint leírom, és így már megjegyzem, hiába vész el a papír.

Pszichológus-e leszek?
A jó franc tudja már.

Szinte nincs olyan emlékem, amihez ne tudnék egyfajta zenét kapcsolni. Konkrét számokat. És szinte nincs olyan zene, amihez ne tudnék emlékeket, konkrét jeleneteket társítani. Én többnyire úgy kezdek el valamit hallgatni, hogy valahol hallom/valaki küldi, vagy valakivel nagyon összekapcsolódik az a bizonyos zene a fejemben, és ha szeretem az illetőt, a zeneét már azelőtt szeretem, hogy igazán megismerném. Szakaszokra bonthatnám az életemet (valószínűleg az éppen leghangsúlyosabb emberi kapcsolataim alapján nevezném el az egyes szakaszokat – barátok, szerelmek, szüleim, testvérem, osztálytársaim etc.), és nem lenne olyan, amihez ne tartozna egy jól körülhatárolható zene. A szakasz hosszától függően több vagy kevesebb.
Talán.. nem is a szakaszokhoz. Az emberekhez társítok zenéket. De ez sem a teljes igazság, mert mindkettőhöz. Mindenhez társítok zenét!
Elég átható érzés, mikor egy rég nem hallott szám hoz elő valami nagyon erős, de "elnyomott" érzést, emléket.

Továbbmenve ezen a vonalon.. nem csak a zenére igaz az, hogy külső hatásra kezdek hozzájuk. Ez.. szinte mindenemre igaz. Minden, amit csinálok, anno valaki másnak a hatására kezdődött. Nem úgy értem, hogy mindent mások miatt csinálok. A bennem alapból meglevő képességeket, késztetéseket, vágyakat "hozzák elő" a sorban egymás után következő életesemények, emberek, érzelmek. A rossz oldala ennek az, hogy sokszor a bennem meglévő indíttatásoknak egészen addig nem teszek eleget, amíg nem jön valami/valaki, ami megbolygat és belök a vízbe. Onnantól örömmel lubickolok, csak odáig..

Guano Apes – Living in a lie: Ülünk M-val Visegrádon, a tábor előtt az aszalódó fűben, nézzük a naplementét, és megosztva a fülest, ezt a számot hallgatjuk. És közben nekem a szerelmem jár az eszemben (ez már emlékezés az emlékre), neki pedig valószínű az övé..

Blue October – Calling you: Mennyit sírtam ezen a számon.. Az első komoly szakításunk után a fent említett szerelmemmel (mert volt több is [szakítás], de ez volt a legrosszabb), amikor is mindketten "megajándékoztuk" (inkább megkínoztuk) egymást egy olyan cd-vel, amin azok a számok voltak, amiket a másikkal hallgattunk, amikről ő jut az eszünkbe.. Ez a szám azon volt.

Guns 'n' Roses – Don't cry: amikor én nagyon akartam, de nem lehetett.. Hónapok hosszú vágyakozása olyasvalaki után, aki már másé volt.. Mindig másé.. csak az enyém nem. Sosem.
Aztán persze az "enyém lett", többször is, de.. akkor ő már nem ugyanaz volt. Én sem. A vágyak pedig lesüllyedtek a testiség szintjére, és azóta már – meg is szűntek.
De akkor..

Persze ezt folytathatnám. Legszívesebben becsatolnám ide a fontos embereket az életemből, kép formájában, és alájuk írnám, mit kötök hozzá.. De.. ezzel rombolnám a kikötést, megszegném. Azt, amivel indítottam a blogot: sosem rakok ide semmi olyasmit, amit bármikor le kellene törölnöm, vagy ami gáz lenne bárkinek is, főleg nekem, ha valaki elolvassa. Interneten nincs titok, úgyhogy a legegyszerűbb nem is felrakni olyan képeket, amiket az illető esetleg nem akar látni magáról.

És az egy más téma, hogy olyan üresnek érzem magam, hogy kongok.
Sokszor olvastam már, hogy az üresség nem rossz, hanem éppen, hogy jó. Mert akkor nincsenek előítéletek, a "jó" megszállhatja az ember lelkét, az "ördög", a "rossz" pedig nem, mert nincs mibe kapaszkodjon..
Hát ez bazmeg hülyeség. SZAR DOLOG üresnek lenni. És most még tehetetlennek és akaratgyengének is érzem magam.
Egyébként az üresség miatt lehet az is, hogy a "biztonsági szelepen" nincs mit kiereszteni, ezért nem is írok..

Most megyek és magamhoz veszek egy kis darab Békéscsabát, fűszerezve sok Oshoval és tükrözős levegő-energiával.