Saturday, November 28, 2009

Diszkrepanciák

Rossz tulajdonságom, hogy mindennek hamarabb örülök, mint hogy megkaptam volna, és hamarabb hencegek, mint hogy elértem volna valamit. No nem baj, az ember tanuljon meg együtt élni a gyengeségeivel.

Elkezdtem énekelni! Na jó, valljuk be: eddig 1 énekórán voltam, plusz egy mikrofonos próbán (de ott nem énekeltem). Máris sokkal okosabbnak érzem magam, bár az ügyesség, az csak gyakorlással jön meg.

A mostani időszak a különféle én-diszkrepanciák ideje. A pszichológiai irodalomban az én-diszkrepancia fogalma annyit jelent, hogy távolság, különbség az ideális és a valós, illetve az elvárt és a valós én között. Egyéntől függ, hogy mennyire jellemzők valakire az én-diszkrepanciák, mennyire nagyok, vagy mennyire fontosak az illető életében. Nem nehéz belátni, hogy ennek köze van a neveléshez is, pl. az erős autokratikus, tekintélyelvű nevelés kedvez a nagy valós én – elvárt én diszkrepanciának, míg a szupertehetséges szülők átlagos tehetségű gyerekében könnyen kialakulhat jelentős valós én – ideális én eltérés.

Magammal kapcsolatban általában úgy látom, hogy az elvárt énemet a valós meglehetősen túlteljesíti, már ha a kívülről elvárt ént vesszük. (Rondábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem vár el tőlem senki semmit kötelező jelleggel, maximum, hogy lehetőleg legyek boldog és egy kicsit vegyem figyelembe mások igényeit.) A belső elvárt énem tulajdonképpen egyezik az ideális énemmel, amely ideált magamnak állítottam fel, és talán nem is vagyok tőle olyan messze, mint képzelem. Az mindenesetre biztos, hogy a szükségesnél kevésbé aggódom miatta, legalábbis, ha a nagyobb aggódás a változtatásra való nagyobb törekvésre késztet, akkor szükségesebb lenne jobban aggódnom. Ha nem, akkor örülök, hogy nincs folyton bűntudatom és nem ostorozom magam a tökéletlenségemért – ugyanakkor így nagyon lassú a változás, és inkább csak érésnek, tapasztalatszerzésnek köszönhető, nem tudatos elhatározásnak.

Vajon meg tud az ember változni úgy,hogy elhatározza? Sok, főleg másokkal kapcsolatos tapasztalatom vezet arra a tömör következtetésre, hogy: nem, esélytelen. Ellenben saját magammal kapcsolatban ritkán ugyan, de tapasztaltam, hogy lehet szándékosan változni. Habár most belegondolva, talán mégsem egészen szándékosan. Talán inkább úgy, hogy az ember megérzi, hogy változás következik az életében, és akkor eldönti, hogy a változás tetszik neki, és tőle telhetően segít a folyamatnak. Vagy épp próbálja ellensúlyozni, ha nem tetszik. De ki csinálja a változást? Ki dönti el, milyen legyen az, aki addig valamilyen volt?

Ha néhány szkeptikusabb olvasó kedvéért az isteni akaratot ki is hagyjuk a történetből, még mindig ott van például az az egyszerű dolog, hogy minden döntést a jelenben hozunk, és ha úgy is látjuk, mintha a múltunk kötné a kezünket, valójában bármelyik pillanatban eldöntjük, onnantól mit fogunk csinálni. Mit fogunk gondolni. Persze a múltunk még ott lesz, de az, hogy nem tudunk mást csinálni, mint amit eddig csináltunk, azért, mert eddig azt csináltuk – ez csak egy hitrendszer. Bármikor megváltoztatható. Mondjuk, nem tudok egyelőre mit kezdeni azzal, hogy mi van azokkal, akik nem hisznek. Most nem Istenben, bármiben. Tegyük fel, hogy gyakorlatiasabb dologról van szó,mint az istenhit; mondjuk, emberünk szeretne elkezdeni pozitívan gondolkozni, pozitív dolgokban hinni, bízni az emberekben (ami szintén egy hit, annak a hite, hogy az emberek alapvetően jók – és ez nagyon nagy dolog ám!). De hát mit csináljon, egyszerűen minden azt bizonyítja számára, hogy az ellenkezője igaz. Nem tudja elhinni a pozitív dolgokat, egyszerűen másban hisz, és kész. Mit lehet itt tenni? Az érzelmek, főleg azok, amelyek nem alapérzelmek, hanem már önmagukban is részben mentális műveletek termékei (pl. bűntudat, káröröm, féltékenység stb.), befolyásolhatók gondolatokkal, ez tudományosan bizonyított tény. (Nézzük most el, hogy nem hivatkozok szerzőt dátummal, legyen elég bizonyíték a kognitív terápia és az autogén tréning működése.) Na de a hitrendszer? Ki lehet valakit gyógyítani az ateizmusából? Jó, hagyjuk a térítést. Ki lehet valakit gyógyítani a bizalmatlanságból? Mikor a hit lényege éppen az, hogy nem logikán alapszik. (Bár, kis fizikai világunkban az egyik első hitrendszer, amit belénk vernek az intézményes oktatás során pont a racionális gondolkodás elsőbbsége és feltétlen helytállósága.) Aki valamiben hisz, annak minden esemény a hitét bizonyítja, aki pedig az ellenkezőjében, azt ugyanaz az esemény szintén a saját hitében erősíti meg. Árvizek vannak? Isten nem létezhet, vagy nem jó, ha képes ekkora szenvedést okozni vagy eltűrni. Árvizek vannak? Isten biztosan létezik, hiszen lehetőséget ad a segítségnyújtásra és az önzetlen adakozásra. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Az ember bizonyosan eredendően rossz, mert tobzódik a pénzében, és csak a haszon érdekli, mindegy, hogy a bolygó árán. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Látható, hogy az ember eredendően jó, hiszen minden technikai fejlődést az élet jobbításának vágya vezényelt.

Szóval, mi legyen a hitetlenekkel? Mi legyen azokkal, akik hinni szeretnének, de egyszerűen nem tudnak? Mi legyen, ha valaki magából indul ki, és csak azt tudja elhinni, amit maga lát, magában lát? Hogyan befolyásolhatja az ember a saját hitrendszerét?

Nincs erre tökéletes válaszom. Van egy-két tökéletlen. Az egyik az, hogy ha az ember se x-ben nem hisz, se x ellenkezőjében, se y-ban és se z-ben, szóval semmiben sem hisz adott témával kapcsolatban – mondhatni, szkeptikus –, akkor kiválasztja azt a hitet, amelyik a legjobban tetszik neki bármilyen értelmes alapon, és aztán úgy cselekszik, ahogy egy hívő cselekedne. Ez talán képmutatás elsőre, mert ha én magamban azt hiszem, hogy minden ember kizárólag a saját hasznát nézi, de jobban tetszene egy olyan világ, ahol az emberek csak a segítésért segítenének, és ezért én is segítek ingyen és bérmentve, miközben a kapzsiságban hiszek – akkor én egy hülye vagyok. A saját szememben egy nagy-nagy hülye vagyok, és lúzer.

Mégis: mivel az eredeti hitemhez valószínűleg a tapasztalataim vezettek el, mindenképp érdemes megpróbálni legalább kis időre olyasvalami hitrendszert mímelni, ami jobban tetszik. Ami jobb nekem,jobb a világnak, jobban érzem magam tőle én és a barátaim, jobb ember leszek tőle, nemesebb, hasznosabb, alkotóbb, segítőbb. Eleinte mindez hazugságnak tűnik, de ha az ember kitartó, akkor egyre kevésbé, és nem azért, mert elvakult lesz, aki kipróbálja. Hanem mert igazzá válik. Kissé ellentmondásban azzal, amit a múltról mondtam, most leszögezem: a cselekedetei határoznak meg mindenkit, kívülállók szemében mindenképpen. Praktikus viszont nem túl sokszor ecsetelni másoknak az új, felvett hitrendszert, addig, amíg meg nem szilárdult, tulajdonképpen, míg igazzá nem vált. Sok a szkeptikus ember mindenféle témákat illetően, és könnyen rámutatnak, hol lóg ki a lóláb. Ez sokszor olyan embereket is megzavar, akik pedig biztosak a hitükben, csak nem tudnak jól érvelni mellette (vagy a téma jellegéből adódóan nem is lehet úgy, hogy az másokat meggyőzzön). Szóval nem beszélgetni, hanem cselekedni, és figyelemmel kísérni a következményeket.

Egy másik tökéletlen válasz arra, hogyan változtathatja meg valaki a saját hitét, hogy keresnie kell egy olyan személyt, aki már rendelkezik a kívánt hitrendszerrel, és akit nagyon szeret. Akire felnéz. Aki esetleg épp e hitének köszönheti a sikereit, amiért megbecsüli. Sokat kell beszélgetni vele, sokat kell együtt lenni vele, és a világ tapasztalatait folyamatosan meg kell osztani. Kell az is, hogy – legalábbis ebben a témában – az illető ne menjen bele vitákba, ne is adjon helyet a kétkedésnek, hanem intézze el a szkepticizmust egy egyszerű kitérő válasszal („mindenki véleménye limitálva van a tudásához”, „mindenki éppen annyit lát a valóságból, amennyire szüksége van ahhoz,hogy mindent megtehessen, amit meg kell tennie” és hasonlók). Ha az ember eredendő jóságában szeretnénk hinni, ne filozófust keressünk, hanem tanítót. Ha a racionalitás elsöprő erejében, akkor ne művészt, hanem természettudóst. Ha a materializmusban, akkor ne pszichológust, hanem orvost. Ha a kapcsolatépítés elsődleges fontosságában, akkor ne informatikust, hanem MLM értékesítőt. Ha az AIDS gyógyíthatóságában, akkor ne gyógyszergyár-tulajdonost, hanem kutatóorvost. Ha a világ haladásában, akkor ne a panaszkodó elégedetleneket, hanem a világméretű tervekkel rendelkező elégedetleneket.

A legtöbb hitnek nem olyan nehéz megtalálni a „tiszta” megtestesítőjét. Meg kell keresni, és sok időt kell vele együtt lenni. Egyúttal el kell kerülni a szkeptikusokat, pláne az ellentétes hitűeket, de az is elég, ha működik, hogy megkérjük őket, adott témáról ne beszélgessünk. Liberálisabb emberek és igazi barátok el tudják ezt fogadni.

A harmadik tökéletlen módszer a nagyon erős, váratlan érzelmi behatás, esetleg szinkronicitás („véletlenül” azonos irányba mutató, sorozatos, egymást követő események láncolata, amit egy összetartozó egészként élünk meg, és különös jelentéssel ruházunk fel). Ez külső erő, de „furcsa” módon amikor eldönti valaki (és komolyan is gondolja), hogy x hitrendszerét el akarja engedni, és egy másikat szeretne helyette, előbb-utóbb meg fog tapasztalni ilyen szinkronicitást. El kell kezdeni hallgatni az intuíciókra, vagy legalábbis figyelni rájuk. Sokszor megmondják, mi a helyes és mi nem.

...nna de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (sosem értettem ennek a kifejezésnek az etimológiáját – de az értelmét se), az én-diszkrepanciáknál tartottam. És hogy a kérdéskör sokszorosan jelenik meg mostanában az életemben.

Ott van egyrészről, hogy élesen kirajzolódik előttem egy-két marginális jellemhibám, és mivel egyre nagyobb szerepet kapnak, és egyre fontosabb dolgok kerülnek veszélybe miattuk, egyre jobban érzem negatív hatásukat. Ilyen a halogatás, a kitartás hiánya, a gyenge intrinzik motiváltság még olyan dolgok rendszeres végzésével kapcsolatban is, amiket egyébként nagyon szeretek csinálni. Ezek hárman jól kiadják a lustaság tüneteit, szeszélyességgel fűszerezve pedig kijön a tökéletesen megbízhatatlan teljesítmény. Jót tenne egy nyakonöntésnyi önfegyelem és eltökéltség, és főleg, pontosság. Időben értem, mert munkában egyébként precíz vagyok.

Másrészről találkozom én mindenféle emberekkel, újakkal és régi-újakkal egyaránt. Az egyiknél szembesülök azzal, hogy tökéletesen érdektelen számára gyakorlatilag minden bennem, amit az egómmal irányítani tudok. Nem számít, mit akarok, mit gondolok, hogyan definiálom önmagam, mi érdekel és hogy jónak vagy rossznak tartom magam. Nem érdekes a véleményem sem, se az, hogy hogy nézek ki. Csak a lelkem számít és annak akarata, ami sok esetben távol áll az egóm akaratától – bár néha az egóm felemelkedik arra a szintre, hogy ugyanazon az ablakon tudjon kitekinteni,mint a lelkem, és akkor a tudatos akaratom kb. megegyezik a lelkem útjával. Érdekesek még az érzéseim, vágyaim és az álmaim, az energiáim, az aurám, a rezgésszintem és a csakráim állapota – szóval minden, ami nem, vagy csak kis részben függ a szándékos elhatározásomtól. Kicsit feszélyezettnek, de egyébként beletörődöttnek, elfogadónak és a legkevésbé sem ellenkezőnek vagy akaratosnak, sőt, inkább alázatosnak és megadónak érzem magam, amikor ilyen szemmel néznek rám. Egyszerű oka van ennek: tökmindegy, mit akarok, úgyis a lelkem számít, nem a testem és a személyem. Ha szar energiáim vannak, annak is oka van, de nem az én hibám, az ént a tudatos, szándékos gondolkodó központ értelemben értve; úgysem tudok mit csinálni, legfeljebb imádkozhatok, hogy legyen jobb a helyzet, vagy segítséget kérhetek. Esetleg tudomásul vehetem a helyzetet, és megpróbálhatok tudatosan hatni rá (pl. elengedő, majd megerősítő állításokkal, vagy a társaságom megválasztásával, vagy az étkezési szokásaim megváltoztatásával stb.), de ha nem megy, ismét nem vagyok én hibás. Nincs hiba. Döntés van, amit a lélek hoz, szabad akaratánál fogva, és annak következményei a testre és az egóra.

Itt az én-diszkrepancia, mint olyan, elveszíti jelentőségét; inkább lélek-diszkrepanciáról beszélhetnénk, ha a lélek változatlan lenne, és ismerném a milyenségét, illetve birtokomban lenne a tökéletes lélek ideája. Így inkább csak a diszkrepancia hiánya érezhető. Sajátosan nyugodt, kissé tehetetlen helyzet, amikor nincs mit csinálni, és nem is lehet. Néha kellemes, néha inkább kellemetlen, mintha átlátnának az emberen. Ritkán gondolok magamra így, pedig valószínűleg ez a lelkem igazi lényege, a többi meg máz. (Azért szeretem a mázat. Édes.)

Aztán találkoztam másmilyen emberekkel is, akik a nagyra való törekvést szították föl bennem, vagyis hát inkább azt tették látványossá, mennyire könnyen lehet az a sorsom, hogy egy nagy-nagy nulla lesz belőlem. Látom, milyen az, amikor valakinek tehetsége van, és szándéka, hogy használja, és tervei, hogy fejlessze, és eredményei, hogy másokkal is megossza, és céljai, hogy végül az emberiség hasznára váljon – és látom magamat, beképzeltségem hamis ábrándjaiban kéjelegve, amint süttetem magam a saját fényemben, és észre sem veszem, hogy a reflektorok mellettem világítanak el, valami sokkal nagyobbra és lényegesebbre. És egy kicsit elszégyellem magam.

Ki akarom csikarni, hogy az értékeimért szeressenek, de csak a szépségem tűnik fontosnak; el akarom érni, hogy egyenrangúnak kezeljenek, de csaját magamat alacsonyítom le; csodálom az eredményeket, de tétlenül ülök a képességeimen, és végignézem, ahogy kiszikkadnak, mert nem kapják meg a csírázásra és növekedésre késztető cselekvésfolyamot. Irigy vagyok. Kisebbségi érzetem van. Saját magamat szánom a láthatóan megnyilvánuló, tudatalatti, önlealacsonyító és önkisebbítő késztetéseim miatt. Sosem vallanám be, hogy nem magasba török, hanem csak lent reszketek az elrugaszkodástól. Sosem ismerném el, hogy nem mások vezetésére vágyom, hanem arra, hogy alájuk süllyedjek, és a mélyből nézzek fel rájuk, csodálva őket és amit elértek.

Nem, mindezt nem tudom elfogadni. De egyszerűen látom, hogy ez történik velem. Ha kívülről nézem, tárgyilagosan, akár pszichoanalitikusan, akkor látom, és mivel pszichológiát tanulok, éppenséggel tudatalattinak nevezem (mondjuk most hirtelen nem jut eszembe más, ahogy nevezhetném). Nem tudok róla. Nem érzem a sajátomnak e késztetéseket, de tapasztalom, hogy működnek. És próbálom elfogadni, ha fájó is ennyire más színben látni magamat.

Mindig a felismerés az első lépés, ami végül majd ahhoz vezet, hogy a saját árnyoldalamat is integrálni tudjam a személyiségembe, teljesebbé és könyörületesebbé válva ezzel. (És elkerülve a szomatizálást, a hisztériás fájdalmakat, az öntudatlan, impulzív játszmákat más emberekkel, a rémálmokat, a depressziót – és a psziché egyéb öngyógyító vagy kompenzáló módozatait).

Aztán itt van még a kortársaim között szokásos „egyetemközepi válság”: hirtelen felnyílik a szemem (mert felnyitják), és körülnézve meglátom, mennyi minden lehetnék. Lehettem volna? Érdekes, hogy sosem jutott eszembe, hogy orvos legyek, bár az egyik legelső kiskori vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Akartam iparművész lenni, és majdnem biztos, hogy ahhoz meg is lenne a kellő tehetségem. (A képzőhöz már nem hiszem, vagy maximum átlagos, ami a bekerüléshez sem elég.) Érdekes, hogy amikor a rajztanárom ráébresztett, hogy az iparművészek a képzőművészektől és a mesteremberektől (asztalosok, kovácsok stb.) abban különböznek, hogy a motívumokat nem önmagukban ragadják meg, vagyis nem elégszenek meg ezzel, hanem stilizálják őket, alkalmassá teszik a használati tárgyak díszítésére, és a használati tárgyat tekintik elkészült alkotásnak – szóval amikor rájöttem, hogy ez az iparművészet, elment a kedvem az egésztől. Szalvéta nyomómintát készíteni? Egy gyönyörű hófehér liliomból egy háromszínű vonalrajzot, körbecsicsázva pixeles indamintával?

...most meg milyen szívesen foglalkoznék ezzel! Az ötvösség is vonz, az ólomüveg-készítés is, még a varrás is.

Vagy ott van a tánc. Azt hiszem, a mozgásos memóriám eléggé lassan fog, úgyhogy talán nem lennék elsőrangú társastáncos. De improvizálni tudok, és az szép is tud lenni néha. Persze, egy életet erre alapozni..

És az éneklés? Az ember nem öregszik ki az éneklésből, legfeljebb ahogy korosodik, érettebb dalokat kell választania, hogy ne mutasson idétlenül a színpadon. Apropó, színpad. A színészet is nagyon érdekel, átélni ismeretlen karakterek tragédiáit és örömeit, megélni magam minden elképzelhető szerepkörben! Tökéletes terápia minden lelki nyavajára. Vagy a zongora. Vagy szaxofon! Meg akartam tanulni szaxofonozni, csak azt mondták, az még 2 év furulya és ugyanannyi klarinét, úgyhogy hagytam.

Szóval.. Annyi minden lehettem volna. És most mindezek megint rám ugrottak. Sőt, még több is. Ügyvédnek zseniális lennék, kiskoromban hobbiszinten védtem meg azokat, akiket mindenki kicsúfolt. Lovakkal is imádnék foglalkozni, vagy ásni! Kertet! Azt is már régebben eldöntöttem, hogy ha egyszer valaha bánatos leszek nagyon, és nem tudok mint pszichológus elhelyezkedni, kitanulom a virágkötészetet, és virágboltba megyek dolgozni. Egész nap az áradó virágillatban, kellemes, oxigéndús, párás levegőben, gyönyörű színek mellett, és aki bejön, az mind azért jön, mert örömet akar okozni valakinek, és ebben kéri segítségemet. Na EZ lélekemelő foglalkozás. Főleg, ha az embernek saját boltja van. Igaz, hogy a virágok végül is már halottak, mert levágták őket a gyökerükről és csokorba fogták őket – de még mindig jobb halott növényeket kötözgetni, mint mondjuk hentesként halott állatokat szeletelni..

Egyelőre nem érzem nyomasztónak, hogy pszichológián vagyok. Még vagy 9 év tanulás hátra van belőle, de ez inkább jó, mint rossz. Tanulni, tanulni, tanulni.. Biztos okos ember volt, aki mondta, csak kicsit félreértelmezték szegényt. De jót tesz az agynak, ha folyton frissítik.

Másrészt, a fent felsorolt szakmák közül kevés van, amit egy életen át biztosan szívesen csinálnék, és ami olyan sokkal járulna hozzá a saját életemhez, mint a pszichológia. Régebben tudtam, de elfelejtettem, és most, hogy írok,megint rájövök: az én egyetlen valódi, intellektuális érdeklődési területem az emberek. A különböző emberek különböző dolgai érdekelnek, és nem győzök lenyűgözve lenni a változatosság és az újdonságok láttán.

(Na jó. Valójában még a leíró nyelvészet, a makro-ökonómia, és a matematikai statisztika váltja ki spontán intellektuális rajongásomat, de ez titok.)

A gyógyítani, segíteni vágyás nem is igazán vágyás. Ez olyan dolog, amit tapasztalok már egy ideje,és nincs semmi ellenvetésem. Ha amit csinálok, egyúttal gyógyít,ám legyen, én csak jobban érzem magam tőle. Ez olyasmi tehetség, amit én csak közvetítek, ezért legjobb, ha nincsenek is szándékaim vele kapcsolatban. Elég,ha hagyom történni, úgy nem okozok vele galibát.

Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!

6 comments:

Dániel said...

Szerintem az ember eredendően bűnös. Mert nem képes a tökéletességre, folamatosan hibázik, de nem is várhatjuk azt el, hogy tökéletesek legyünk, mert akkor az életünk unalmassá válna. Életünk jelenlegi szakaszát a múltunk is erősen befolyásolja. Az emberi tökéletlenség viszont nem vezet a tudatlansághoz.
Én a múltra mindig úgy tekintek vissza, mint ami egykor megtörtént, de már nem jellemzi az életemet. Tanulni viszont mindig lehet belőle, egy nagyon jó útmutatás lehet és egyben pédamutatás is. Az embernek mindig lehetősége van, az évek során megtapasztalt eseményekből levonni a megfelelő következtetéseket. Ebből egy felismerés is következhet, hogy mit csináltam eddig és miképpen változtathatok az életemen.
Az embernek csak egy élete van. Ugyan rengeteg lehetőség megadatott számára, hogy a céljait elérhesse, az álmait megvalósíthassa, de az idő nem áll meg, az élet nem néz hátra. Nem lehet megállni és könnyedén feladni bizonyos dolgokat, mert akkor a hit és a küzdés elveszti az értelmét.
A múltból táplálkozhatunk, de nem szabad, hogy az életünket meghatározza, mert könnyen visszacsúszhatunk.
Az embernek mindig időt kell szakítania az életéből saját magára is, mert a nagy rohanás közepette sok mindenről megfeledkezhet és könnyedén átléphet minden felett.
Az élvezetek hajszolásának közepette, a saját önös érdekeit előtérbe helyezve túlsúlyba kerülhet az önzés, mert az ember eredendően bűnös. Képessé válhat túljutni ezen, ha képes áldozatot hozni. Ha képessé válik a helyes önismeretre azáltal, hogy tud mérlegelni, számadást végezni.
Fontos a helyes önismeret, mert csak ezáltal válhat képessé arra, hogy másokat is megismerhessen.
Az embert mindig a cselekedetei alapján ítélik meg, és minden döntést saját magának kell meghoznia, mert ez egyedül saját magáról szól.

Dániel said...

Az emberekben teljesen eluralkodott a bizalmatlanság és ezáltal a hozzállásuk is megváltozott, ami az egyes dolgokat illeti.
Az emberek saját maguk tették tönkre és ezáltal változtatták meg létezésük minden pillanatát. Az ember eredendően bűnös mivolta tovább fertőzi az élet szentségét és sérthetetlenségét. Szabadság után áhítoznak, miközben saját maguk rabjaivá válnak. Hatalomra való ellenállhatatlan éhségük, önző gyarlóságuk teljes idegenkedést szül.
Érthetetlen módon örömüket lelik az élet hajszolásában, megvetésében, ami által az önzés eszközévé válnak.A teremtmény a Teremtője helyébe kíván lépni, így felborítva és teljes káoszt okozva az élet eredeti rendjében. A bizalmatlanság eluralkodott a szívekben, és ez teljesen odáig vezetett, hogy az emberek elvesztették egymással való kapcsolatukat. Ma már csak keveset vagy egyáltalán nem is beszélgetnek egymással.
Az emberi értékek kezdik elveszíteni eredeti jelentőségüket és nem egyszer felcserélődnek. Ma már könnyebb megoldásnak tűnik egy cél elérése, ha hazugságokba burkolózva, önmagunk feladása révén, lelkiismeretünket kizárva, saját érdekeinket előtérbe helyezve, gátlástalanul átgázolhatunk mindenkin.
A kételkedés eluralkodott az emberi szíveken és így kétségek közepette a lélek folyamatosan megtelik félelemmel, amely eltörli a szeretetet.
Aki félelemben éli az életét az folyamatosan gyötrődik, az aggodalmak egy idő után annyira elhatalmasodnak az ember felett, hogy állandó kínok között kell megélnie mindennapját. Itt azonban egyfajta kényszerűségről van szó, hogy csak így cselekedhet. Olyan érzések keletkezhetnek az emberben, mint ha önmagát büntetné, miközben folyamatosan ítéleteket hoz, és ezáltal könnyen megbánthat akárkit.
Csak a feltételek nélkül, önzetlenül szerető ember képes az áldozatra, a lemondásra, a másság elfogadására, a megbocsájtásra.
A saját érdekeinken való felülemelkedés, a mások iránti önmagunk odaajándékozása a legnemesebb nemesebb cél, ami az embert éltetheti, és csak ezáltal válhat képessé arra, hogy a saját életét is megismerhesse. Albert Schweitzert egyszer megkérdezték, hogy miben látja az erkölcsi jó alapját, így válaszolt: Jó az, ami az életet szolgálja. Kitűnő válaszként szolgálhat, ha képesek vagyunk megérteni, hogy az önző élet és az élvezetek utáni vágy helyett, az élet és az erkölcsi jó alapja csak az élet szolgálata lehet. A saját könyvem egy kis részlete volt ez.

Dániel said...

A hit minden emberben megvan, csak nem minden ember képes elfogadni. Mindenki tudja csak nem mindenki mer vagy akar róla beszélni. Tudjuk, hogy bennünk él, és ezért nem tagadhatjuk le. Akik viszont megteszik, azok saját magukat csapják be, mert minden embernek létezik lelkiismerete, még azoknak is, akik magukat ateistáknak nevezik. A hit nem tulajdonság, elsajátítható képesség, hanem születésünk óta jelen van minden emberben, csak az embernek fel kell ismernie, hogy a hit mit takar, jelent a saját életére nézve. Nem az a hit, hogy általában hiszünk, hogy van Isten, vagy hogy van olyas valami amit istennek lehet nevezni. Egy újabb divatkifejezéssel élve kozmikus hatalom vagy legfőbb intelligencia, hanem az a hit, hogy valóban hiszünk Ő benne. Az hogy hiszünk az még nem elég, úgy is kell élnünk, az életünknek olyanná kell válnia. Nem csak beszélni kell, hanem cselekedni, láthatóvá tenni. Mert beszélni mindenki tud, de cselekedni, már sokkal kevesebb ember. A hit nem csak része lehet az embernek, hanem a hit az egy életforma.
A legelső dolog mindig a felismerés. Mindig tudatosulni kell az emberben, hogy mit akar, mik azok a célok, amit elakar érni az életben, de mindig bölcsen és megfontoltan kell lépnie. Olyan dolgok után nem szaladhat, ami teljességgel elérhetetlen számára. Viszont a lehetetlen fogalmával sem szabad megalkudnia.
Az emberek adhatnak sok jó tanácsot, olyan példamutatást, aminek a hatására elindulhatunk, de mindig egyes egyedül saját magunk által kell meghozni azokat a döntéseket, amelyek által az életünket igazgatjuk, formáljuk. Mindig a saját tapasztalatainkra hivatkozunk és azok által ítélünk meg egyes dolgokat, amik sokkal hitelesebbek, mint egy ember tanácsai. A világ a maga zűrzavaros állapotávl okszor idegenkedést szül az emberekben, ami a bizalom megromlásához vezethet, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ha már a világ ilyen, akkor nekünk is ezt kell alapul vennünk. Lehet másképp is, de ahhoz tényleg nagy fordulatra van szükség, egy teljesen másfajta szemléletmódra. Sokszor belénk rúgnak, de el kell viselni, fontos, hogy az ember megtanuljon megalázkodni, alázatossá válni, mert csak akkor fogja kivívni az emberek tiszteletét. Ez vezet a bizalomhoz.

Virág said...

Kedves Dani!


Bár nem ismerjük egymást személyesen, elég hosszan reagáltál a bejegyzésemre, aminek nagyon örülök. Noha van egy-két eltérés a hitvilágunk között, azért azt is látom, hogy az alapok hasonlóak.



Egyetértek veled abban, hogy az önzetlenség, a szeretet követendő út. Ugyanakkor én úgy látom, hogy szükség van az egóra is, mert nemcsak szellemi lények vagyunk, hanem anyagiak is, és az önfenntartás szükséges az életünkhöz. Ha tisztán csak önzetlenek lennénk, az utolsó ruhánkat is a szegényeknek ajándékoznánk, és meztelenül fagynánk meg az utcán. Szóval szerintem nem bűnös egy ember azért, mert magára gondol. (Egyáltalán, maga a "bűnösség" egy olyan hitrendszer része, ami mást mond annál, hogy csak szeretet létezik.) Szerintem inkább az a cél, amire törekedni kell, hogy egyensúlyban legyen az önzőségünk az önzetlenségünkkel.

Hozzáteszem, ez nem univerzális tanács. Az univerzális tanács az, hogy kövesse mindenki a lelkét, a Valódi Vágyát, mert így van a saját útján. Ha ez az önzőség, akkor úgy tűnik, ezt kell megtapasztalnia, ha pedig a teljes odaadó önzetlenség, akkor azt.

Bár még ez a tanács is csak egy embertől származik, és szerintem nem kell senki emberre hallgatni, mert az emberek véleménye végső soron úgysem számít. Az embereknek nem kell megfelelni, nem azért, mert a lázadás a helyes, hanem mert nem vezet semmire, nem lesz jobb tőle, nincs értelme. Nem azt tisztelik, aki megalázkodik az emberek előtt, és pláne nem attól szeretnek valakit, mert próbál megfelelni másoknak. (Az persze más, ha a valódi vágya ez. Az felülír mindent.) Ráadásul nem az emberek szeretete és tisztelete a fontos, mert aki magát tiszteli, azt mindenki tisztelni fogja, az isteni szeretetnek pedig nincsenek feltételei. Mindenkié, akárhogyan viselkedik magával vagy másokkal.

A lehetetlen-lehetséges kérdésről én azt gondolom, hogy függetlenül a lehetőségektől, az embernek a lelke útmutatását, az intuícióit kell követnie, és meg kell élnie a valódi történetét. Ha ezt éli az ember, lehetetlen dolgok lehetségessé válnak (de csak ott, csak akkor, és csak neki), míg más dolgok talán lehetetlenné (szintén csak neki). Az emberi tudás korlátozott, nem mérheti fel, mi lehetséges és mi nem, és ha fel is tudná ezt mérni, érdekelne az bárkit is igazán? Azokat igen, akik amúgy sem akarnak cselekedni. Akik meg akarnak valamit csinálni, szívből-lélekből, azt nem állíthatja meg holmi lehetetlen: inkább elbuknak, de a vágyuk teljesítése közben, és nem mennek más irányba csak azért, mert ijesztőnek tűnik az út. Ez talán túl fanatikus, de minek van szabad akaratunk, ha nem használjuk?

Még egy dolog: szerintem az, hogy a világ hanyatlik-e, az emberek egyre rosszabbak-e, vagy bűnösek-e eredendően, csak nézőpont kérdése. Mint ahogy írtam is, amit hiszel, az fog neked bebizonyosodni. De te döntöd el, milyen színű szemüveget hordasz. (Ezt az egy dolgot kell legelőször elhinni, és sajnos nem könnyű, ha valaki világéletében mást hitt, mást tudott.) Amikor az ellenkezőjét kezded el hinni, akkor az fog bebizonyosodni neked. Szerintem például az emberek segítőkészek, és örülnek, ha kizökkentik őket a szomorúságból, vagy a kishitűségből. Szerintem nincs más, csak szeretet, minden más illúzió. Szerintem a világ pont jól van, ahogy van, és ettől függetlenül én, ahogy éppen tudok, munkálkodom a jobbításán, nem azért, mert nem fogadom el, amilyen most, hanem mert az az utam, hogy munkálkodjak.



"Meghajlok a benned lakozó isten előtt."

Dániel said...

Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!

Ez mikor lesz???

Klein Balázs said...

Szerintem onnan jön, hogy az egyszerű öltéseknek szabályos távolságban kell követniük egymást és nem érhetnek egymásba.

https://www.thesprucecrafts.com/working-the-running-stitch-1177571