Amerikai szépség

Amikor az előző bejegyzésnek nekiálltam, nem egészen azt akartam írni, ami végül lett belőle. Amit leírtam, az most is áll, de útközben másik irányba ment el a téma, és végül fontosabbnak láttam leírni azt, mint az eredeti gondolatokat. Most pótolom, amit az előzőhöz már nem akartam hozzácsapni.

Azt hiszem, én tulajdonképpen mélységesen médiaellenes vagyok. Nem általában az információáramlás gyors, intenzív és tetszés szerint választható módjával van gondom, alapvetően liberális a beállítottságom ezzel kapcsolatban, és ha nem is lenne az, akkor se lehetne mit csinálni pl. az internet ellen. De mélységesen elszomorít az, amikor látom, és sokszor magamon tapasztalom, egyes tendenciák mennyire megkeserítik az emberek életét.

A mai nyugati világban, és tulajdonképpen minden olyan országban, ami nem teljesen elszigetelt, a kívánatos és a vágyott kinézet lányoknál az irreálisan vékony testalkat általában irreálisan nagy mellekkel kombinálva (ez a testalkat kuriózum természetes esetben), fiúknál pedig a kigyúrt, deltás testalkat (ami szintén ritka természetes esetben, bár közel sem annyira, mint a vékony test-nagy mell lányoknál – de így is van olyan testalkatú férfi, akinek a deltásság gyakorlatilag elérhetetlen). Van ebben némi evolúció, például a derék-csípő arányról megállapították, hogy enyhén, de szignifikánsan korrelál a termékenységgel nőknél (Singh, 1993, idézi Bereczkei, 2003), és a mellnagyságról is sok, egyébként egymásnak ellentmondó evolúciós elmélet van (összefoglalásként lásd Bereczkei, 2003). A vékonyság-kultusz, úgy tűnik, divathóbort, nincs köze az evolúcióhoz, amit az is alátámaszt, hogy olyan gyorsan változik. Ma már a nőknél sem a csontsoványság a divatos, hanem átvette a helyét az erős, izmos test – persze a sztereotipikus női formákon belül maradva. Férfiaknál az izmosság szintén evolúciós fitnessindikátor (Geary, 1998, idézi Bereczkei), ezért lehet fontos a nők számára.

A tudományos maszlagot félretéve, és egy kicsit jobban körülnézve rájövünk, hogy mind a nők, mind a férfiak túlbecsülik annak fontosságát, hogy mennyire vékonyak/izmosak (Rozin és Fallon, 1988, idézi Bereczkei, 2003). Ez szerintem egyértelműen a média hatása. Az ömlik ránk, hogy a nagyon vékony szupermodell-alkat, és a kigyúrt test kockás hassal a normális. Az átlagos. Tulajdonképpen, a minimum. És ha nincs is expliciten kifejtve, hogy aki nem ilyen, az semmit nem ér (szexualitás és vonzóság terén), mégsem túl nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a fenti kinézet elvárható magunktól, és elvárható másoktól.

Se plakáton, se filmekben, sorozatokban, de még a híradókban és a pletykarovatokban (és pláne a reklámokban) se látunk olyat, vagy csak extrém módon ritkán, hogy valaki, akár a legutolsó asszisztens, véletlenül is átlagos testalkatú, ne adjisten kövér lenne. Az embernek ez gyanús lesz, és eleinte, amíg még kicsi gyerekek, nem is foglalkoznak vele, de aztán fokozatosan beivódik az elvárásaikba, az önmagukról alkotott képbe, a személyiségükbe, és ahogy elkezdenek serdülni, amikor amúgy is minden olyan össze-vissza változik a testben, teljesen máshogy kezdenek kinézni, mint azelőtt, és alapból is aggódnak amiatt, hogy hogy fognak kinézni, tetszeni fognak-e másoknak, sikeresek lesznek-e a szerelmi életben.. Szóval ebbe a káoszba seggel bele még pluszban a média. Mutogatja a tökéletes alakú modelleket, színészeket, sportolókat és hírolvasókat – és a hatás katasztrófa. Anorexiás lányok, akik halálra éheztetik magukat, bulimiások, akik azzal a tudattal élnek, hogy enni bűn, mert kövérré tesz, izomdiszmorfiás fiúk és férfiak, akik képtelenek leállni a testedzéssel akkor is, ha már az egészségüket veszélyeztetik, és amikor már akkorák, hogy a legtöbb lány rájuk se mer nézni.. És persze a fogyasztószereken, az izomtömeg-növelő szteroidokon és a plasztikai sebészeten meggazdagodó pár ember, aki a f*sz jobbik végén áll, röhög a markába. Ez az eredménye annak, hogy a tökéletes testeket borítják ránk.

Igaz, ezek már a szélsőséges esetek. Abban, hogy ilyen szintű problémák alakunak ki embereknél, rengeteg más dolog is szerepet játszik. Mindenesetre számomra elkpesztően szomorú és ijesztő, hogy mennyire sikeresen okoz lelki fájdalmat, sérüléseket, évekig elhúzódó önbizalomhiányt, visszahúzódó viselkedést, a kapcsolatoktól, a másik nemtől, a szexualitástól, az intimitástól való félelmet, depressziót és szorongást a médiából ömlő irreális testkép. Ha nem is lesz mindenkiből anorexiás vagy „súlyzófüggő”, és talán legtöbben (főleg a szép vagy átlagos csoportba tartozók közül) húszas éveikre rájönnek, hogy nem, tényleg nem csak a külső számít, azért szerintem nagy kár ilyen nyomásnak kitenni az embereket, főleg a fiatalokat. Azokat, akik a legsebezhetőbbek, mert a szüleiktől éppen távolodnak, a tanáraik ellen éppen lázadnak, a barátaik pedig éppen ugyanabban a cipőben járnak, és nem tudja nekik elmondani senki, hogy épp úgy jók, ahogy vannak, hogy a plakátokon minden kép photoshoppolt, és hogy a sztárok élete többnyire gázosabb, mint egy osztálynyi kamaszé összesen, nem beszélve a napjuk nagy részét kitevő áldozatokról, amelyeket hozniuk kell a kinézetük megtartásáért (és amik elveszik az időt a tulajdonképpeni éléstől).

Persze, nem akarom az egészet a médiára fogni. Különösen azért nem, amiből kiindultunk: az evolúcióból. A természetes szelekcióval nem nagyon van mit csinálni, lehet benne kételkedni (és tudományos alapon kell is, mint mindenben, bár egyelőre nincs tudományos cáfolata), csak minek. Az ember akárhol él, általában csoportban él, és amennyire tudom, nincsenek klóncsoportok, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, és nem lehet válogatni, hogy ki kivel létesítsen kapcsolatot. Mindig vannak az evolúció, valamint az épp aktuális társadalmi elvárások alapján szebbnek és csúnyábbnak, vonzóbbnak és kevésbé vonzónak titulált emberek egy csoportban, és valószínű, hogy aki a csúnyábbak közé sikerült, annak ez nagy szívfájdalom. Mindegy, milyen kultúra, milyen korszak, milyen nem, feltételezhető, hogy a csúnya emberek szeretnének szebbek lenni. Erre leendő pszichológusként is valószínűleg annyit fogok tudni mondani: a szépség belülről fakad, igyekezz kiteljesíteni a belső szépségedet. Szomorú, de ennyi.

..és mégsem ennyi. Ha logikusan belegondolunk, hogy valószínűleg a filmszínészek, a modellek és az egyéb Ms. és Mr. Tökéletesek a legszebb emberek felső hány százalékából kerülnek ki, könnyen kisakkozhatjuk, hogy ha mi nem tartozunk ebbe a felső pár százalékba, azért még nincs szégyellnivalónk. Mindenki beláthatja, hogy aki egy elképzelt szépség-skálán kb. középen helyezkedik el, az nem csúnya. Az átlagos kinézetű. A skálázott szépség feltehetően normáleloszlást követ, azaz a legtöbb ember az átlagba, az átlag közelébe tartozik, mindkét szélsőség felé haladva egyre csökken gyakoriság egészen a nulláig, az átlag pedig a skála közepén helyezkedik el (grafikonon ennek jellegzetes harangszerű alakja van).

Csakhogy: van ennek a szépség-skálának a már emlegetett pozitív vége, és van az a –természetes szelekciós alapon tulajdonképpen érthető – tény, hogy a médiában megjelenő emberek többsége a skálának ezen a végén helyezkedik el. Ez a fent leírt, valóságot tükröző görbe helyett egy torzítottat vetít elénk: a görbe már nem egészen harang alakú, és a többség nem középen, hanem a skála pozitív végén csoportosul, emiatt az a benyomásunk, hogy az átlagnak is ott kell valahol lennie. Valahogy így:

(Igen, tényleg csináltam erre egy grafikont SPSS-ben.)

És mindjárt megfordul a helyzet: mivel a média jellegéből adódóan, és sokszor tudatos manipuláció által referenciaként szolgál életünk sok területén, a kinézet esetén pedig különösen, hajlamosak vagyunk normálisnak, átlagosnak, és mindenképen követendőnek tartani azt, amit látunk benne. Na, ki is az átlagos és ki a csúnya, ha ebből az eloszlásból indulunk ki?

Márpedig ebből indulunk ki, és itt van a hiba. Mert az a normális jelenség, hogy egy csoportban vannak szebb és kevésbé szép emberek, a média beavatkozásával kiszélesedik globális szintre, és eltávolodik a virtuális síkra, ami felborít mindent. Itt Magyarországon, Afrikában, Ausztráliában, és ahol nincs letiltva a műsor, ott valószínűleg Kínában is épp azok az amerikai fos filmek mennek, ugyanazokkal a szőke/barna/vörös, hosszú combú, vékony, szép nagy kerek mellű női, és a magas, borostás, kockás hasú, deltás alakú férfi színészekkel, és a szépségideál is ugyanaz. Ugyanazt kapja mindegyik ország, mindegyik nemzet, mindegyik kultúra, és mindegy, hogy az adott társadalomban addig nem ez volt az elfogadott, a bőrszín is más, a népre jellemző testforma is más – egy idő után az emberekbe beleivódik, hogy az a szép, aki olyan, mint a tévében látott nénik-bácsik. És akkor az ember körülnéz, és azt látja, hogy azok között, akiket ismer, talán pár ember van, akik megközelítik a médiaszereplőket szépségben, de ez a pár valószínűleg foglalt, vagy más ok miatt nem elérhető.

És akkor emberünk jobb esetben rájön, hogy körülötte mindenki csúnya. Hoppá! Mi következik? Fanyalgás, válogatás, külső alapján szelektálás, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, aki hozzá illik és neki megfelel.
Rosszabb esetben emberünk arra jön rá, hogy ő maga csúnya. És mivel tudja, hogy minden kortársa ugyanazzal az ideállal szembesül nap mint nap, tudja, hogy mások is azt gondolják, hogy ő csúnya. Hoppá. Mi következik? Önutálat, önbizalomhiány, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, akinek ő megfelelne, akinek ő elég lenne.

Szerintem ez a stressz egy fölösleges stressz. Nem adaptív. Úgysem fog soha mindenki Amerikában élni, és a szép színésznőkkel és jóképű színészekkel egy társaságba járni. Minek hozzájuk hasonlítani magunkat és másokat, amikor úgysem jönnek képbe, és úgyis abból választunk, ami fizikailag rendelkezésünkre áll? Ez egy alattomos stressz, és részemről nagyon szomorúnak látom, hogy a fiatalságnak és főleg a lányoknak át kell ezt élniük. Azt hiszem, hogy évekkel visszavetheti sok ember személyiségfejlődését, és ez nagy, nagy kár.

Bár szerencsére némileg mégis csak ellensúlyozza mindezt a valóságos környezet, a tényleges lehetőségek megfigyelése (lásd azt a pozitív tendenciát, hogy ahhoz képest, amit a média alapján hiszünk, mindkét nem sokkal elnézőbb a valóságban az ellenkező neműek kinézetével szemben – bár a magukéval szemben nem), nem túl valószínű, hogy ez a médiaömlés magától csillapodjon. Az emberek mindig éhesek lesznek más emberek szeretetére és elismerésére, és amíg el lehet velük hitetni, hogy ez a kinézettől függ, addig bármire rá lehet venni őket azért cserébe, hogy szebbek legyenek. És ez – sajnos túl jó üzlet.

Ahogy nem hiszek a korlátok nélküli kapitalizmus elfogadhatóságában (legalábbis ha egyúttal az emberi jogokat is szeretnénk megtartani), úgy nem hiszek a zabolázatlanul működő természetes szelekcióban sem. Azt gondolom, hogy egyes dolgokat igenis szabályozni kell, különösen az olyan széles hatáskörű dolgok esetében, mint a média. Én örülök, hogy már nem lehet dohányárut reklámozni, és örülni fogok, amikor már alkoholt sem lehet. Nem azért, mert ezek a világ megrontói, hanem azért, mert túl okosak a reklámszakemberek, és túl ártatlanok a fiatalok, akiket manipulálnak.

Ha rajtam múlna, a média minden területén fokozatosan bevezetném azt a szabályt, hogy a szereplők kinézetének reprezentatívnak kell lennie a célközönségre nézve, amennyiben pedig a műsor célközönsége túlságosan heterogén (pl. sorozatok és filmek, amik nemzetközileg terjednek), külön felhívnám a figyelmet arra, hogy milyen kultúrában, milyen korszakban készült az anyag.

Őszintén, fogalmam sincs, hogy ezt miképpen lehetne megvalósítani, mert erősen árral szemben úszás, ráadásul olyasmi hatások jönnének szembe, mint amilyen az elektromos autónál az olajmaffia, vagy a terápiás kezelésekkel szemben álló és az alternatív gyógymódok kutatását akadályozó gyógyszerlobbi. Mivel belátom, hogy nagyon nehéz feladat lenne egy ilyen szabályozást megvalósítani, ez a bejegyzés tekinthető az én (egyik) álmodozásomnak egy szebb, jobb világról. Ámen.

Hivatkozott irodalom

Bereczkei, T. (2003): Evolúciós pszichológia: 203-205. Budapest: Osiris Kiadó.

Geary, D.C. (1998): Male, Female. The Evolution of Human Sex Differences. Washington: Americal Psychological Association.

Singh, D. (1993): Body shape and women’s attractiveness: The critical role of waist-to-hip ratio. Journal of Personality and Social Psychology 76: 159-172.

Rozin, P. and Fallon, A. (1988): Body image, attitudes to weight, and misperception of figure preferences of the opposite: A comparison of men and women in two generations. Journal of Abnormal Psychology 97: 342-345.