Kontroll

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."