A fejem és a szívem küzd egymással. Az eszem az érzéseimmel. És hogy dupla csavar legyen: a szívem tudja, hogy az eszemnek van igaza, és hogy neki is jobb lenne, ha az eszemre hallgatna - és a fejem is tudja, hogy a legeslegfontosabbak mindig az érzések.
Így hát még véletlenül sem tudok helyes döntésre jutni, mert mindkét oldalon túl nagy a veszteség, amit nem biztos, hogy el akarok viselni. Valakit elveszíteni, vagy magamat elveszíteni? Melyik a rosszabb? És középutat nem látok, nem találok, nem tudok kitalálni.
Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy egész éjszakán át forgolódtam volna azért, hogy dűlőre jussak valamiben. Hogy sikerüljön döntést hozni. Hát most előfordult - és döntést sem sikerült hozni. Az elalvásban végül segített a meditáció és a probléma más szintre helyezése, de a kérdés nem oldódott meg.
Néha szeretnék egyszerű nőstény kisállat lenni. Annak nincs büszkesége, nem problémázik a dominancia-viszonyokon, és eszébe sem jut, hogy mást csináljon, mint amit csinálnia "kell", a biológia és az evolúció értelmében. Nem gondolkozik, nem tekint ki a helyzetből, és nem erőlködik semmin. Csak él, ahogy az ösztönei diktálják, és aztán elpusztul, ha úgy hozza az élet.
Annyira egyszerű lenne. De hát nem a bonyolultság a legszebb az emberi létben..? (Nem.)
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
1 comment:
Ismerős amit írtál, netszörfözgetés közben akadtam rá, ugyanis hasonló problémákkal küzdök, igyhát beirtam a google-be hogy: döntésképtelenség.
Az én helyzetem a következő: eggyütt vagyok valakivel, akiről tudom hogy szeret, és biztonságot ad a kapcsolat is, pláne hogy most nemrég kérdezte nem költözök e oda hozzá, amiből végülis az lett hogy nem költöztem oda, de azért mert még nem egyedül lakik, hanem édesanyjával, és az ugy nem lenne fenékig tejfel.
Viszont sokszor előfordult már, hogy ugyéreztem, elég, nembirom továb...például orákat vártam rá valahol, nem mindig van ugy amit mond/igér és nagyon nagy a különbség a kettőnk élete között.Mert neki van egy lakása, van öröksége, és egy nagyon kényelmes élete, nem dolgozik emrt 4.éves egyetemen, anyu főz mos vasal...én meg majdnem minden második nap ott alszom.(vidéken lakom) És néha kicsit ugyérzem, talán tul soakt adok, talán sosem fog olyan komolyan venni mint én őt, én nagyon szeretnék családot de ő mostmég nagyon nem...
Viszont eközben megismertem valakit.Na, itt ugrik a majom a vízbe.Csakúgy besétált az életembe, mint ahogy azt a hercegek szokták a fehér lovon. Lova persze nem volt, kocsi hátulja viszont igen...rengeteget beszélgettünk, és nagyon szimpatikus, olyannyira megkeveltem, hogy lassan már bele is szerettem.
Pedig semmi baj nincs a barátommal.Csak van valami, láthatatlan, varázs a másik körül, ami vonz.
De nem ismerem őt.És félek az ismeretlentől,nehogy olyan legyen mint az előző pasim aki 2éven át hazudott és megcsalt...
A lényeg: mondhatni mindekttőt szeretem.A barátomat nagyon. A másikat pedig megkedveltem, és néha azt kivánom, bárcsak lehetne egy másik élet, amiben vele lehetnék, és akkor senkinek sem okozok fájdalmat, még magamnak sem...
Na ez az én helyzetem.Vélemény, reakcio?(kaya-ya-ya@hotmail.com)
Üdv,
kaya
Post a Comment