Agresszió

Mostanában az agresszióról gondolkozom. Egyelőre nem sok mindenre jutottam, de ha leírom, hátha jobban összeáll.

Azt hiszem, az agresszió alapvetően mindannyiunkban megvan. Valahogy velejár az emberi léttel. Persze sok függ attól, hogyan határozzuk meg az agressziót. Sok definíciót tanultunk rá, amik különböznek pl. abban, hogy a szándékot vagy az elkövetett cselekvést tartják-e döntőnek (első esetben a nem sikerült bántások nincsenek beszámolva, a másodikban meg a véletlenek is benne vannak).

Egy Zillmann nevű illető a következő viselkedéseket különíti el:
Agresszív magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy testi sértést vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Ellenséges magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy – a testi sértés és fizikai fájdalom kivételével – sérelmet akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Agresszív ill. ellenséges magatartás fenyegetése: minden olyan kommunikatív tevékenység, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a személynek szándékában áll – feltételhez kötötten vagy feltétel nélkül – testi sértést vagy fizikai fájdalmat, ill. egyéb sérelmet okozni egy másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést, fájdalmat, ill. sérelmet.
Kifejező magatartás: minden olyan agresszív vagy ellenséges magatartáshoz hasonló magatartás – akár kapcsolatos a dühvel, akár nem – aminek során a személynek nem áll szándékában testi sértést, fizikai fájdalmat vagy egyéb sérelmet okozni egy másik személynek.

Ezenkívül fel lehet osztani az agressziót aktív-passzív, fizikai-verbális-tulajdonra irányuló, közvetlen-közvetett stb. típusokra is. Egész táblázatokat csinálnak ebből a pszichológusok, ami végül is nem rossz, ha kicsit részekre akarjuk szedni a világot éppen.

Én éppen részekre akarom szedni. Konkrétan arra keresem a választ, hogy én magam miért reagálok sokszor fizikai agresszióval olyasmire, amire mások nem (?), vagy miért kezdeményezem az agressziót. Zillman viselkedéstípusai szerint mondjuk rám inkább az agresszióhoz hasonló "kifejező magatartás" jellemző, de jó párszor előjött már, hogy ez másokat tud zavarni. Viszont ez túl hosszú, úgyhogy e bejegyzés erejéig az agresszió szót abban az értelemben használom, hogy olyan viselkedés, ami a másik félnek fizikai fájdalmat vagy sérülést okoz, függetlenül attól, hogy az én szándékom mi volt.

Én leggyakrabban azzal magyarázom a saját agressziómat, hogy van bennem egy késztetés, hogy kitapogassam a határokat. Sokszor figyeltem meg magamat különböző kapcsolatokban, amíg erre a következtetésre jutottam. A határokat pedig - talán - azért akarom kitapogatni, hogy tudjam, meddig tart a szabadság, és honnantól kezdődik a biztonság - vagyis a jótékony korlátok.
Asszem, nálam alapvetően minden a biztonságról és a szabadságról szól, és aki régebben olvassa a blogomat, annak ezzel nem mondok újat. Mert miért agresszív valaki? Sokszor azért, mert fél. És a legjobb védekezés a támadás. Vagy el akar valamit érni, és akkor megszerzi. Vagy korlátozzák valamilyen természetes cselekvésében, és ez nem tetszik neki. Vagy nemtom. Annyi oka lehet annak, hogy valaki agresszívan viselkedik..

Vajon normális az agresszió, és csak a mi kultúránk nem tud vele mit kezdeni, ezért elfojtja, elnyomja, tagadja és tiltja? Vagy épp a társadalom generálja az emberekben? A túlzott zsúfoltság az oka, vagy a társadalmi egyenlőtlenség? Mondjuk már az állatvilágban is van agresszió, amennyiben Zillmann definícióját vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy tudunk valamit arról, mit akar egy állat.. Mert hogy úgy viselkedik, azt látjuk.

Nemtom. A saját véleményem az, hogy az agresszió a normális, és az a nem normális, hogy a társadalomban csak a nagyon szublimált, eltolt vagy átlényegített részei elfogadottak. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölet. Nem szabad gyűlölni senkit, mert mindenki a felebarátunk. Ez részben a zsidó-keresztény hagyományból fakad, és szintén sok negatív hatása van. Nem azt mondom, hogy jó dolog agresszívnak lenni vagy gyűlölni valakit, de az biztos, hogy ha tiltják vagy tagadják, és emiatt bűntudata lesz annak, aki csinálja vagy érzi, az rossz. A bűntudat az mindig rossz, mert nem fejlődésre, hanem elbújásra inspirál. (Lehet, hogy erre használja Feldmár a szégyen szót? Hmm.)
Viszont nem lehet korlátlanul agresszívnak se lenni. De valszeg ebben alapból is egyéni különbségek vannak, meg aztán a nevelés is befolyásol minket, meg a sok tapasztalat a világból, a kultúrából..

Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe megyek? Csomó kérdésem van. Miért vagyok agresszív? Ez rossz? És ha igen, miért? Vagy nem rossz, csak néha? És ha igen, mikor? És hogyan lehet abbahagyni az agresszivitást? Kell találni egy "szelepet" neki, ahogy Freud képzelte? Lehet, hogy vissza kéne mennem ju-jitsuzni? Vagy versenyhelyzeteket kéne teremtenem saját magam részére? Összefügg-e az agresszióm azzal, hogy mindig is utáltam versenyezni, kivéve, ha biztos volt a győzelmem?

Nem nagyon értek Freudhoz és a hidraulikus elméletekhez (amik úgy képzelik el az emberi ösztönvilágot, mint erők-energiák kölcsönhatásait, amik néha egymás ellen, néha egyirányba hatnak, és valahol ki kell fejeződniük, különben gondot okoznak), de van abban valami, hogy szelepekre van szüksége az embernek, hogy megőrizze az ép eszét. Már csak azért is, mert sokkal nagyobb dolognak értékeljük a halált, és sokkal fontosabbnak a létezést, mint a hagyományos társadalmak. Ott, ha valakinek baja volt, és agresszív lett, akkor vagy megvert/megölt valakit, vagy belekezdett, de végül őt verték/ölték meg. A modern társadalmakban nem merünk verekedni, mert félünk a káosztól, az anarchiától, a kontroll elvesztésétől. (Mintha a miénk lenne a kontroll..) És félünk a haláltól. Ezért intézményesen tiltjuk a fizikai agressziót. Közben a társadalom egy része egyre kövérebb, mert nem mozog eleget. És szerintem abban, aki nem mozog, gyűlik a feszültség, mert nem vezetődik le elég gyorsan a stressz. A feszültség frusztrációt, az meg sokszor agressziót generál. És az agressziónak, ha nem fejeződhet ki úgy, ahogy akar, kell valami szelep, ahol ugyan átalakulva, de kijöhet.
Megkapó ez az elmélet. Nem véletlenül lett a blogom is így elnevezve: biztonsági szelep túl sok információ esetére.. Bár ez gondolati nyomás inkább, de a szelephasonlat jól működik.

Feldmárnak olvasom most (és mindig) egy könyvét. Van benne egy elképzelés arról, hogy mi a különbség az ember és a gépek, a lélekgyógyászok és a szerelők között. És hogy mi a baj a gép-ember hasonlattal. Hát az vele a baj, hogy feltételezi, hogy az ember részekből áll. Mert a gép részekből áll, de az ember nem. A gépet alapból alkatrészekből rakták össze, és ha nem működik a gép, akkor a szerelő megnézi, hogy melyik alkatrész a hibás, megjavítja, és az egész gép ismét boldogan zakatol.
Az ember csak utólag lett alkatrészekre darabolva. Az ember egyben lett csinálva, és egészként működik. Azért tudunk a részeiről beszélni, mert kitaláltunk rá egy fogalomrendszert, de azok a fogalmak nincsenek, csak tudományos (vagy egyéb) absztrakciók. A maguk helyén jól használhatók, de nem lehet velük jellemezni vagy magyarázni az ember működését. A bennem lévő félelem nem olyan, mint a gépben lévő benzintank, ami ha kilyukad, akkor szar minden, de ha megjavítják, akkor jó lesz. Az én félelmemet nem lehet megjavítani, mert nincs ilyen, hogy félelem, hanem vagyok én, és az ezerféle megnyilvánulásom, amelyek közül az egyikre azt mondjuk, hogy félelem, berakjuk egy dobozba a viselkedések és tünetek egy részét, és azt hívjuk félelemnek, és utána azt hisszük, hogy ezek alkotnak valami egészet, külön, a nagyobb egészen belül. Pedig nem. Hiába próbálják meg a félelmemet megjavítani, azt nem lehet külön.

Ezt most csak azért írtam le, mert valahogy ellentmondásnak tűnik a szelep-hasonlattal. Nem azért, mert a szelep egy gépre utal, hanem mert arra utal, hogy valaminek mindenképp távoznia kell. Az egészségből meg miért akarna távozni valami?
Habár, itt mégsincs ellentmondás. Az egészséges szervezetben is vannak melléktermékek.. Meg kifejeződni vágyó energiák. Gondolom. Mindegy. A Feldmár-gondolatot nem törlöm ki. Nagyon szeretem Feldmárt. Annyira lágy, és annyira elfogadó, és egyben annyira lázadó is. A zsigereimben érzem, hogy igaz az utolsó szóig, amit ír, mert ami meg nem igaz, csak Feldmárra, az nincs rám erőltetve. Nem definíciókat ad, hanem történeteket mesél és gondolkozik, és megnyugtat, mert a bűntudat és a szégyen ellen ír, a szeretetről és a világ elképesztő sokszínűségéről és érdekességéről.

Az agresszióval nem jutottam előbbre. Nehéz válaszokat találni, ha még a kérdéseimet sem tudom. Akarok én ezen változtatni? "Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz.."