Ki mondja meg?

Rekreációs hétvégét tartok most. Ez nálam sok mindent jelenthet: sport, egészséges életmód (rövidtávra :), lelki élettel foglalkozás (meditálás, naplóírás, álomelemzés, befelé fordulás, tisztítások és elengedő kijelentések, ima), vagy egyszerűen csak szakadjon le rólam mindenki, de sürgősen ám! Most az előbbi kettő van.

Nemrég csináltam egy ötnapos léböjt-kúrát, egy-egy fel- illetve levezető nappal (ahol csak könnyű kajákat ettem). Az egész célja főleg méregtelenítés volt - ami, ahogy tapasztalom, szokatlan egy huszonévestől, ez inkább a 40+ nők mániája szokott lenni.. (Meg nekik lehet jól eladni a méregtelenítő teákat, kúrákat, kezeléseket, erről szóló újságokat stb.) Hiába, érdekel az egészségem, és azt hiszem, sokkal jobban, mint a korombelieket. Fura, mert bár nekem ez a "normális", én sem voltam mindig ilyen. Most nem iszom pl. alkoholt, de nagyon is megértem, hogy mások miért teszik. És néhány esetben érzem is, hogy alkohollal sokkal könnyebben boldogulnék, mint anélkül. Néha olyan társaságba keveredek, ahol senki nincs, akit konkrétan érdekelne, hogy velem személyesen mi van - ahol én is csak egy vagyok a sok "ismerős arc" közül, akiről a többiek nem tudnak semmit. Ez az én blokkolóm - ilyenkor ülök kukán, nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kapcsolódom be, nem vegyülök el. Csak ülök, sután mosolygok, és egy idő után hazamegyek. Választhatnám az alkoholt is, ami mindent megkönnyítene - de nem teszem. Miért tenném? Miért kéne jól éreznem magam, ha egyszer nem érzem jól magam? Ki mondja meg, hogy nekem minden társaságban jópofizni kell és szépnek és aranyosnak és érdeklődőnek és vidámnak kell kinéznem?

..hát senki. Pontosabban, én mondom meg magamnak. Ez a "ki mondja meg?" az új paradigmám, ahogy nemrég rájöttem. Ki mondja meg, hogy egy huszonéves törődjön-e az egészségével, a lelki tisztaságával, az istenhittel? Senki, én mondom meg magamnak, és az égvilágon senki másnak nem kell megfelelnem. Ki mondja meg, hogy a nők milyenek, hogy a férfiak milyenek, hogy az evolúció milyennek teremtette őket, és hogy mit várhatunk el tőlük? Ki mondja meg, hogy az evolúció és a természetes szelekció miatt a férfiak nem képesek beszélni az érzelmeikről, a nők meg nem képesek kemény kézzel vezetni? Senki, csak a média, a tananyagok, a statisztika. De saját magáról mindenki maga dönt. Ki mondja meg, hogy ÉN milyen nő leszek? Senki, én döntöm el, és olyan leszek, amilyen jól esik. Ki mondja meg, hogy milyen pasikat ismerek? Senki, olyanokat választok barátaimnak, akikkel jól esik együtt lennem.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hogy normális-e, ha csak fiú barátai vannak egy lánynak, hogy a majdnem minden expasija egyben jó barátja is, és hogy nem érti a lányokat? Senki, csak a közvélemény, a sztereotípiák, az irreleváns idegenek - de én döntöm el, hogy én hogy élek, hogy nekem mi a normális, és az én életem is az élet egy formája, akár normális, akár nem. És ki mondja meg, hogy van-e férfi-nő barátság? A pszichológusok, a filozófusok, meg a bárgyú sorozatok? Senki, ha nekem vannak, akkor nekem vannak, és 100%-os létjogosultságuk van.

És ki mondja meg, hogy miért megy valaki pszichológusnak? Mert problémája van saját magával, és majd a pszichológia szakon akar meggyógyulni? Mert lelki traumái vannak? Mert értéktelennek érzi magát, és azzal akar kompenzálni, hogy másoknak segít? Á, ne hülyéskedjünk. Ki mondja ezt meg? Én magamnak. Én azért megyek pszichológusnak, mert ez az utam - ki mondja meg, hogy ez nem normális, ebből nem lehet megélni, ezzel nem segítek senkinek, ez csak beszélgetés? Mondja csak. Mindenki mondjon, amit akar. Én meg jól érzem magam, ahogy én akarom. És én úgy érzem jól magam, hogy a verbalitáson keresztül élem meg a kapcsolataimat. És nekem a szerelem előfeltétele, hogy valaki megossza velem az érzéseit, és beengedjen a világába, és be akarjon jönni az enyémbe. És nekem fontosabb a jó beszélgetés, mint a jó szex - és hoppá, van olyan pasi, akire ugyanez igaz! Ki mondja meg, hogy ilyen nincs? Mondja csak, nem is fog vele soha találkozni - és valószínűleg akkor se hinne a saját szemének sem. És aki azt sem hiszi el, hogy létezik őszinteség, létezik kapcsolat, ahol nincsenek játszmák, ahol az emberek egymás mellett önmaguk lehetnek, és mégis, a kettejük kapcsolata több, mint kettejük összege - ki mondja meg, hogy ez hiú ábránd, és hogy reálisan kell nézni a világot, és hogy kompromisszumokat kell kötni? A női lapozó? A Cosmopolitan, meg a Nők Lapja? Nem, senki nem mondja meg. Nekem nem. Tudom mit akarok, és nem ismerem a korlátaimat - mert nincsenek, mert csak gondolatok a korlátok, a megvalósítás – pláne ilyen szubektív dolgokban, mint a kapcsolatok – végtelen lehetőségeket nyújt. Annyiféle ember és ezek annyiféle kombinációja létezik – ki mondja meg, hogy a kapcsolatok így és így működnek, a szerepek ezek és ezek, a fontos az x és az y elv? Senki, az én kapcsolataimat úgy alakítjuk a kapcsolatban részt vevőkkel, ahogy nekünk jól esik, olyan szabályokkal, amiket mások el se hisznek – és csak nevetünk azon, hogy mások robotszerűen ismétlik: ez nem lehet, ilyen nincs, ez nem reális! Ki mondja meg? Mondja csak, de ne felejtsen el élni közben!

Olyan sokáig érdekelt, hogy mi a normális. Hogyan néz ki egy normális lány, mitől jő nő egy jó nő, hogyan beszél egy magabiztos ember. Hogyan legyek egyszerre kedves és határozott, hogyan kedveltessem meg magam a pasikkal és a lányokkal – egyszerre lehetőleg, hogyan érjem el, hogy engem is elhívjanak egy programra, hogyan fogadtassam el a hülye rigolyáimat. Mit kell csinálnom, hogy ne nézzenek ki maguk közül, hogyan építsek fel egy csapatot magamnak, mert hát ugye, tudjuk, megmondták, hogy kell egy csapat.. Annyira foglalkoztatott az, hogy mit mondanak mások. Hogy aki "nagy ember" lesz, arra milyen mentalitás jellemző. Annyira érdekelt - nem tudom letagadni, most is érdekel -, hogy mások hogyan látnak engem, és főleg, ha nem úgy láttak, mint ahogy én látom magamat! És az önismeret! Mi van, ha ők látnak jól, és nem én magamat? Ha nem is ismerem magamat? Egy leendő pszichológus!

És mi van, ha az alapelvek, amik mentén élek, nem is helyesek? Ki mondja meg?

Senki nem mondja meg, és aki meg akarja mondani, azt jó messzire érdemes elkerülni. Többnyire persze nem ember "akarja megmondani", hanem tömegek. A média, a köztudat, a tanulmányaink, azok, akik a divatot diktálják, a sajtó, a guruk, a tudósok, a médiumok, a vallási vezetők, a vallási könyvek, a politika - a saját vágyaink, amiket kiskorunk óta kondicionálnak belénk a szüleink, a kultúránk, a rendszer. De valójában - mindig az egyén választ. Kiválasztja, hogy követi-e azt, amit mondanak neki, vagy nem. És ha követi is, egyetért-e velük, vagy nem. A nem választás is választás - egy egyértelmű nagy X a "döntsetek helyettem" mellett. Sokan nem realizálják, hogy ha kötve is vannak a kezeink, egy dolog mindig szabad: a gondolatainkat mi választjuk meg, és ez valójában a legnagyobb szabadság, amit kaphattunk. Mindentől függetlenné tesz minket: nem csak a külső világtól és annak sokszor irracionális nyomásától, hanem a saját belső világunktól is, amely gyakran nem kevésbé destruktív. A saját nyomasztó érzéseink, szokásaink, ítéleteink- és önítéleteink, játszmáink, racionalizációink, halogatásaink, önsorsrontásunk, ellenállhatatlan vágyaink - mind nem szükségszerű, hogy egyben mi magunk legyünk. Ha nem akarunk, nem kell azonosulnunk mindezekkel, nem kell egyenlőnek tekinteni magunkat a vágyainkkal, amik eltérítenek a helyes úttól (amit ki mutat meg? Senki. Mi magunk.). Nem kell azonosulnunk a haragunkkal, a dühünkkel, az ítéleteinkkel másokról, az önutálatunkkal. Tudomásul vesszük és konstatáljuk őket, és ennyi energia bőven elég rájuk.

A gondolatok szabadsága megszabadít a bűntudat, a rágódás, az elégedetlenség, az elégedetlenkedés, az idegesség és idegeskedés, a megfelelési kényszer, a káros maximalizmus és még annyi minden más generált szükségtelen hülyeség nyűgétől. És ez semmi más, csak egy döntés. Ki mondja meg, hogy "de hát ez nem ilyen egyszerű?" Az égvilágon senki, csak te magad döntöd el, hogy neked milyen nehéz lesz. Persze óva intek mindenkit attól, hogy az én szavaimból kiindulva megváltoztassa az egész életét. (Még a gondolat is vicces számomra :) Ki mondja meg, hogy nem úgy jó az életed, ahogy van? Csakis te, gondolkozz el rajta. Mindennek oka van (célja az már nincs mindennek - és ez nagy különbség), mindenki lehetőségei limitálva vannak a tudásához. De egy biztos: aki a szabad gondolkodást adja fel, mindent felad, amiért élni érdemes. (Vagy mégsem? ki mondja meg..)

Ez az írás nincs jól felépítve, és nem biztos, hogy értelmes. Nem foglalom össze tökéletesen a koncepciómat, és hogy miért ez az új paradigmám. És ez miért új? Erről sem írok semmit. De nem baj. Ki mondja meg, hogy egy blogbejegyzés retorikáját milyen szabályok mentén kell felépíteni? Az égvilágon senki, úgyhogy jóéjszakát gyerekek, én elmentem Critical Mass-re, gondolkodjatok jól!