Ju-jitsu, a környezet, és én

Azt hiszem, végleg abbahagyom a ju-jitsut. Valahogy.. elhidegült a kapcsolatunk. Olyan ez, mint egy szakítás. Egy ideig még lehet mondani, hogy csak szünetet tartunk, vagy hogy majd rendbe jön, de.. Lesz egy pillanat, mikor egyértelművé válik, hogy az utunk elválik.
Nagyon élveztem küzdősportolni, főleg, amikor még komolyan vettem. Élveztem az ottani társaságot is, és biztosan nagyon fog hiányozni az edzőtábor. Bár igazság szerint annyi pénzből, amennyibe az került, akár máshol is el lehet tölteni egy hetet azzal a két emberrel, akik nekem a tábor fő vonzerejét jelentik. Mindegy. Tardos mindig is egyik szívesen látogatott csücske lesz a szívemnek. (És ha megoldható, azért még elmegyek én edzőtáborba, és legalább akkor tanulok valamit.)
Hmm. Igen. Tényleg olyan ez, mint egy szakítás. Most, hogy belegondolok..
De az indokaim érthetőek. És ha nem is lennének indokaim, azért még érzem, hogy másmerre megy az utam.
Most inkább táncolni fogok elkezdeni. És belemerülök a pszichológiába. Marad a mozgás- és táncterápia, és talán befigyel mellé egy pszichodráma. És lassan tanulni sem ártana elkezdeni. Ezenkívül nyelvet tanulok és tanítok, és próbálok barátkozni (ahogy sikerül :). A felsoroltak elveszik minden szabad időmet. Most egy hónapig még amúgy is nagyon elfoglalt leszek (én vagyok a nagykorú örökös).

Apropó nagykorúság. Igaz, a "felnőtt"-et sohasem kor, hanem egzisztenciális helyzet ÉS érettség alapján definiáltam, mégis, ennél azért felnőttebbnek gondoltam magam.. Hosszú idő óta először van az, hogy olyan szívesen lennék megint egy kicsit gyerek, akinek pontosan megmondják, mit hogyan kell csinálni.. Bár ilyen nem is volt nálunk talán sosem. Szerencsére. Legalább megszoktam. Wáh.

És most valamit a világért: a blog action day idei témája a környezet.
Amikor környezetszennyezésre gondolok, mindig eszembe jut több dolog. Egyrészt, hogy az USA termeli overall a legtöbb koszt a Földön, mégsem hajlandó aláírni a kyotói egyezményt. Másrészt eszembe jut anyám tatabányai telke körül az erdőkben halmokba szórt szemét. Aztán szerencsére gondolok egy kicsit azokra a "yeah we did it" jellegű videókra, amiken elégedett kisiskolásokat mutatnak, miután csapatban kitisztítottak egy folyószakaszt, felszámoltak néhány szemétkupacot vagy kiirtottak egy rakat parlagfüvet. Jó, hogy ilyen akciók vannak.
Annyiféleképpen lehet figyelni és vigyázni a környezetre. Annyiféle megelőző, vagy gyógyító módszer van. Egyáltalán, a környezetet rengetegféleképpen lehet definiálni. Környezet a Föld élővilága, de a világűr is, vagy a saját kis otthonunk. Mi, emberek, környezet vagyunk egymás számára. Az állatok és a szobanövények is környezet, de a földek, az erdők, a sziklák és az ózonréteg is. Mindre kell valakinek vigyázni. Mondjuk alapvetően Isten vigyáz ránk, de ha már beleszülettünk a világba, nekünk se árt egymásra tekintettel lenni.
Némileg jogosnak érzem azt, ami az emberekkel történik a Földön, a veszélyesebb vidékeken. (Ahogy valamelyest a trianoni békét is jogosnak, de legalábbis sorsszerűnek gondolom a magyarokra nézve.) Az emberek tönkreteszik a Földet, tehát a Föld nem tud egészségesen funkcionálni, és abból ilyen galibák vannak, mint szökőárak, jégkorszak, globális felmelegedés, földrengések.. Még csak nem is bosszú. Egyszerűen elbasszuk a gépet, és ezért a gép szarul működik.
Note: természetesen nem gondolok úgy a Földre, mint egy gépre. A Föld egy élő entitás. Egyáltalán, valahogy holisztikusabban fogom fel én ezt a dolgot. Az emberiségnek valószínűleg most arra a tapasztalatra van szüksége, amit itt és most a Földön szerezhet meg, adott körülmények között. Az egész többször is megtörténhetett már a világtörténelem körforgása során - ahogy azt pl. a Mahábhárata és a védikus vallások le is írják, és ahogy én is hiszem. Elkezdődött, vége is lesz egyszer, hogy aztán megint újrakezdődhessen - körbe-körbe. Volt már ilyen. Valahol játszania kell a leszülető lelkeknek.. (Már felfogás szerint Istennek.)

Hiszek még valamit. Szintén nem tudom bizonyítani. De úgy érzem, és úgy tudom, hogy a vaskorszak végéhez értünk. Innen már csak jobb lesz. És tényleg, ha körülnézek, látom, hogy az embereket jobban érdekli már a környezetük, a többi ember, a szeretet, mint eddig. Többet segítenek egymáson. Igen, sokan vagyunk, zsúfoltak a városok, nehéz ennyi egyednek egy fajból ilyen sokáig ennyire sűrűn lenni. Ahogy a filotöri előadóm mondta: "Az ember nem olyan, mint az állatok. Ennyi állat, mint ahányan maguk, akkora teremben, amekkorában maguk vannak, két dolgot csinálna: vagy szexelne, vagy agresszívvá válna." Szóval nem könnyű. De alapvetően jobbul a világ.

Úgy érzem, én teszek azért, hogy a mindenféle értelemben vett környezetemnek jobb legyen. Felsorolás szintjén, a teljesség igénye nélkül:
- ha nagyobb szemetet látok az utcán, a villamosmegállóban vagy a parkban, felszedem és kidobom
- ha van nálam, adok pénzt annak, aki kér
- egyáltalán, bármit, amim van, szívesen odaadom annak, akinek nagyobb szüksége van rá (amíg ez nem veszélyeztet engem)
- pozitívan gondolkozom, beszélek és élek
- a választott szakmám az emberek segítésére irányul, és ezt érzem küldetésemnek is
- szeretetet árasztok és terjesztek
- hiszek Istenben és a lélek halhatatlanságában
- őszinte vagyok
- boldog vagyok
- segítek, ahol tudok
- SVT-zek
- tanulok és tanítok
- fogmosás közben nem folyatom a vizet

Mindezek egyébként nekem, mint egyénnek is százszorosan megtérülnek. Mégsem ezért csinálom: egyszerűen kötelességemnek érzem pl. segíteni az embereket. Utána nem elégedettség fog el, hanem az a tudat, hogy "megcselekedtük, amit / megkövetelt a haza". Igen, nekem is vannak szerencsétlen húzásaim, és én is sokszor elb*szok dolgokat. De minden az épülésemet, és mások épülését, tapasztalását szolgálja utóvégre. És az egyén épülésem a világ épülése is, hiszen minden egyén a világegyetem része.

Sok módon lehet tenni a környezetért. Úgy érzem, nekem az emberek segítése az utam. Kívánom, hogy mindenki találja meg a neki legmegfelelőbb módot arra, hogy teljes harmóniában élhessen önmagával és a környezetével.