Hierarchia

Már megint tanulásközi szünetet tartok. Ha besokallok az irodalomkönyvektől, akkor mindig történik valami, ma például kitakarítottam, és önelemeztem. Tehát kitakarítottam. Tök jó volt a pár perces vihar, most már biztos, hogy nyár van, mert nyáron szokott meleg, viharos szél fújni a hideg eső közben. És tegnap már egy szál felsőben sétálgattam. A ZP is útba került, és teljesen nyár van, buli és sodródás.. Sörrel a kezemben álmodoztam, a Dunát is megnéztem, és igen, ez az utolsó nyaram, ezután már csak egyetemi nyaraim lesznek. (Remélem.)

Szóval.. néhányszor belegondoltam már, mi kell ahhoz, hogy egy emelt magyar érettségit 90% fölé írjak. Most már tudom a választ is: rajongani kel az irodalomért. Olyan egyszerű és olyan egyértelmű.. Félretenni az előítéleteket, mindent, amit olvasok, irodalomnak felfogni, és máris közel enged magához minden vers, regény és színdarab. Szép így.
Nemrég arra is rájöttem - rádöbbentettek -, hogy tulajdonképpen ennyi a titka a nagy tudásnak. Rajongani kell érte. Minden ebből fakad, és magától történik, ha ez már megvan. Új ars poeticát írtam..

Kár, hogy az élet attól nem lesz jobb, ha rajongok érte. Vagy ha igen - akkor sem olyan egyszerű érte rajongani.


És új elméletem van arra is, miért olyan baromi fontos nekem az edzés. Nem voltam már hónapok óta, és igen, kényelmesebb így, de alapvető igényeim nincsenek kielégítve: küzdésvágy, fizikai megerőltetés, abszolút hierarchia.. No igen. Az még csak hagyján, hogy agresszív és erős vagyok és sok bennem az energia, és ezt valahol ki is kell élnem. De a hierarchia..
A hierarchia egy olyan dolog, hogy a személyiségem egy része (a nagyobbik része) irtózik tőle. Utálja a tekintélyelvűséget (és mekkora a kísértés, hogy úgy írjam: utálom), nem hajlandó senkit pozíció vagy vagyon, szóval tekintély alapján megítélni, hanem csakis emberként. De lehetőleg inkább sehogy. Az ítélkezés nem az ő dolga, így az egész ügyön felülkerekedik, ennyit a tekintélyről..
Azonban be kell vallanom, hogy vannak helyzetek, és tipikusan ilyen helyzet az ismeretlenekkel való találkozás, amikor egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a tekintélytől. Amíg valakiről nem tudok semmit azon kívül, amire magamtól jövök rá, nincs gond. Megvan a benyomásom, a véleményem, elképzelésem az illető ember személyiségéről, működési elveiről, szóval valahogyan megjelenik bennem az illető. De abban a pillanatban, hogy valaki tájékoztat: az illető a) nagyon gazdag b) rendkívül népszerű c) felső pozícióban van stb., ezek alapján kezdem őt megítélni. Na nem tudatosan, hanem érzelmi alapon. Elkezdek félni, elbizonytalanodom, hebegek-habogok, vagy jobb esetben hallgatok, ha "felettem állóval" állok szemben - és lekezelő, felsőbbrendű stílust öltök magamra, amint úgy értesülök, hogy az illetőt amúgy is mindenki lábtörlőnek használja.
Ezzel a szituációval nem nagyon tudok mit kezdeni, mert logikus módokon be tudom magamnak bizonyítani, hogy senki nem ér se többet, se kevesebbet nálam, hogy mindenki ugyanúgy ember, és csak ember, mint én, hogy én is vagyok valaki.. mégsem sikerül levetni a tőlem tök idegen viselkedést. Tök idegen? Hmm.. Úgy látszik, ez is beépített tartozék, hiába utálom - utálja a másik énem. És mivel, mint tudjuk, amit elfojtunk, az erőszakos módokon fog előtörni, én nem akarom elfojtani, következésképpen valahol ki kell élnem. És erre tökéletesen megfelelő az edzés, ahol abszolút hierarchia van, rangban alattam és felettem is emberek állnak, és tulajdonképpen nincs nagyon átjárás a "kasztok" között. Ha a jitsukának edzőtáborban azt mondja a sensei, hogy hozzon neki egy sört, akkor hoz neki egy sört, mert a sensei az sensei. És ha azt mondja, hogy 40 fekvő, akkor az 40 fekvő vagy 5 kör futás vagy 50 guggolás, akkor is, ha nincs rá ok, és ha kollektív büntetés van, akkor mindenki szív, az is, aki nem követett el semmit. Ez a hierarchia. És ez pont jó így, benne lenni is pont jó így, nem azért, mert vannak nekem is alárendeltjeim, hanem mert az embernek néha szüksége van arra, hogy megmondják, mit csináljon, mert így pihenhet az agya. Nem kell mindig felelősnek lenni.
De kicsit elkalandoztam. Mindenesetre alighanem részben emiatt is fontos nekem az edzés (mennyi töltelékszó).

Mindez úgy jutott eszembe, hogy tegnap voltam edzőtáborpénz-részletet befizetni, és találkoztam pár emberrel. Ezenkívül örömmel jelentem, hogy a görögországi út végérvényesen és visszavonhatatlanul le lett zsírozva, és augusztusban megyünk egy hétre, öten, szülők és egyebek nélkül. És látok majd tengert és egyáltalán, úgyis megtanulok még egyszer görögül is...