Egymásodperces

Kurva sokat vállaltam.

Hierarchia

Már megint tanulásközi szünetet tartok. Ha besokallok az irodalomkönyvektől, akkor mindig történik valami, ma például kitakarítottam, és önelemeztem. Tehát kitakarítottam. Tök jó volt a pár perces vihar, most már biztos, hogy nyár van, mert nyáron szokott meleg, viharos szél fújni a hideg eső közben. És tegnap már egy szál felsőben sétálgattam. A ZP is útba került, és teljesen nyár van, buli és sodródás.. Sörrel a kezemben álmodoztam, a Dunát is megnéztem, és igen, ez az utolsó nyaram, ezután már csak egyetemi nyaraim lesznek. (Remélem.)

Szóval.. néhányszor belegondoltam már, mi kell ahhoz, hogy egy emelt magyar érettségit 90% fölé írjak. Most már tudom a választ is: rajongani kel az irodalomért. Olyan egyszerű és olyan egyértelmű.. Félretenni az előítéleteket, mindent, amit olvasok, irodalomnak felfogni, és máris közel enged magához minden vers, regény és színdarab. Szép így.
Nemrég arra is rájöttem - rádöbbentettek -, hogy tulajdonképpen ennyi a titka a nagy tudásnak. Rajongani kell érte. Minden ebből fakad, és magától történik, ha ez már megvan. Új ars poeticát írtam..

Kár, hogy az élet attól nem lesz jobb, ha rajongok érte. Vagy ha igen - akkor sem olyan egyszerű érte rajongani.


És új elméletem van arra is, miért olyan baromi fontos nekem az edzés. Nem voltam már hónapok óta, és igen, kényelmesebb így, de alapvető igényeim nincsenek kielégítve: küzdésvágy, fizikai megerőltetés, abszolút hierarchia.. No igen. Az még csak hagyján, hogy agresszív és erős vagyok és sok bennem az energia, és ezt valahol ki is kell élnem. De a hierarchia..
A hierarchia egy olyan dolog, hogy a személyiségem egy része (a nagyobbik része) irtózik tőle. Utálja a tekintélyelvűséget (és mekkora a kísértés, hogy úgy írjam: utálom), nem hajlandó senkit pozíció vagy vagyon, szóval tekintély alapján megítélni, hanem csakis emberként. De lehetőleg inkább sehogy. Az ítélkezés nem az ő dolga, így az egész ügyön felülkerekedik, ennyit a tekintélyről..
Azonban be kell vallanom, hogy vannak helyzetek, és tipikusan ilyen helyzet az ismeretlenekkel való találkozás, amikor egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a tekintélytől. Amíg valakiről nem tudok semmit azon kívül, amire magamtól jövök rá, nincs gond. Megvan a benyomásom, a véleményem, elképzelésem az illető ember személyiségéről, működési elveiről, szóval valahogyan megjelenik bennem az illető. De abban a pillanatban, hogy valaki tájékoztat: az illető a) nagyon gazdag b) rendkívül népszerű c) felső pozícióban van stb., ezek alapján kezdem őt megítélni. Na nem tudatosan, hanem érzelmi alapon. Elkezdek félni, elbizonytalanodom, hebegek-habogok, vagy jobb esetben hallgatok, ha "felettem állóval" állok szemben - és lekezelő, felsőbbrendű stílust öltök magamra, amint úgy értesülök, hogy az illetőt amúgy is mindenki lábtörlőnek használja.
Ezzel a szituációval nem nagyon tudok mit kezdeni, mert logikus módokon be tudom magamnak bizonyítani, hogy senki nem ér se többet, se kevesebbet nálam, hogy mindenki ugyanúgy ember, és csak ember, mint én, hogy én is vagyok valaki.. mégsem sikerül levetni a tőlem tök idegen viselkedést. Tök idegen? Hmm.. Úgy látszik, ez is beépített tartozék, hiába utálom - utálja a másik énem. És mivel, mint tudjuk, amit elfojtunk, az erőszakos módokon fog előtörni, én nem akarom elfojtani, következésképpen valahol ki kell élnem. És erre tökéletesen megfelelő az edzés, ahol abszolút hierarchia van, rangban alattam és felettem is emberek állnak, és tulajdonképpen nincs nagyon átjárás a "kasztok" között. Ha a jitsukának edzőtáborban azt mondja a sensei, hogy hozzon neki egy sört, akkor hoz neki egy sört, mert a sensei az sensei. És ha azt mondja, hogy 40 fekvő, akkor az 40 fekvő vagy 5 kör futás vagy 50 guggolás, akkor is, ha nincs rá ok, és ha kollektív büntetés van, akkor mindenki szív, az is, aki nem követett el semmit. Ez a hierarchia. És ez pont jó így, benne lenni is pont jó így, nem azért, mert vannak nekem is alárendeltjeim, hanem mert az embernek néha szüksége van arra, hogy megmondják, mit csináljon, mert így pihenhet az agya. Nem kell mindig felelősnek lenni.
De kicsit elkalandoztam. Mindenesetre alighanem részben emiatt is fontos nekem az edzés (mennyi töltelékszó).

Mindez úgy jutott eszembe, hogy tegnap voltam edzőtáborpénz-részletet befizetni, és találkoztam pár emberrel. Ezenkívül örömmel jelentem, hogy a görögországi út végérvényesen és visszavonhatatlanul le lett zsírozva, és augusztusban megyünk egy hétre, öten, szülők és egyebek nélkül. És látok majd tengert és egyáltalán, úgyis megtanulok még egyszer görögül is...

Iskola

Tanulásközi szünetet tartok. Olvasom az irodalom tankönyveket.. Az elsőt már majdnem befejeztem. Talány, hogy végigérek-e rajtuk érettségiig. Egyébként valószínűleg igen. Ha tartom a min. napi 50-60 oldalt, de inkább 70-et (de az teljesíthetetlen, hiába szeretek olvasni).
Egyrészt készülök ezzel az emelt érettségire. Másrészt készülök az érettségire való tanulásra, ami akkor majd tényleg egész napos olvasásból-írásból fog állni. Harmadrészt gyakorlom azt, amit majd vizsgaidőszakok előtt fogok csinálni, ha felvesznek :) Kicsit sajnálom azokat, akiknek még most sem sikerült eldönteniük, mit akarnak magukkal kezdeni (tehát egy kicsit magamat is sajnálom). Elképzelem, ahogy az egyetem harmadik félévében egyszercsak rájönnek, de akkor meg már olyan nagy lesz a visszatartó erő.. ("minek mostmár máshova menni? Itt már lehúztam egy évet. Legfeljebb befejezem, azt annyi, utána tanulok tovább. Meg hát jól is fogok ezzel keresni. És különben is, itt vannak a barátaim! És nem akarok elveszteni egy évet! És.. és..") Vagy ha nem, akkor meg egy-két-három évet "késett" az illető ahhoz képest, mintha már az elején tudta volna, mit akar magától.
Viszont felfoghatja úgy is, hogy nem vesztett semmit. Csak tanult. Mondjuk van 1 éve közgázos tudása, ami máris több, mint ami mondjuk a műszakin lesz majd a legtöbb csoporttársnak. Csupa nyereség. Én tuti így fognám fel.
Magamat meg kicsit azért sajnálom, (mert az jó, kényelmes, jól esik és nem kell másokkal foglalkozni) mert ki tudja, jó-e az, hogy én pszichológiára megyek. Máshova nem fognak felvenni, mert máshova nem jelentkeztem. Bátor? Van logika mögötte. Más nem nagyon érdekel. Pontosabban ami érdekel (magyar és egyéb nyelvek, pl. görög, arab stb.), azt egyetemen kívül sokkal hatékonyabban meg tudom tanulni. Görögül egyébként is meg akarok tanulni. Oké, hogy angolul tudok – de angolul mindenki tud. Muszáj, mert az USA, ... Szóval alap. Olyan nyelven akarok még tudni, ami nem annyira általános, és ha történetesen nem tudnék a szakmámból megélni, legyen még egy lábam, amin állni tudok. És ha véletlenül Görögországban kéne laknom... :)

Amúgy az egész egyetemi világgal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Mert ugyan egyrészről ez a "felnövés", felelősségvállalás önmagunkért, a saját munka gyümölcsének leszüretelése és egyáltalán, a nagybetűs Élet, másrészről viszont ugyanolyan védett, akár az általános- vagy középiskola. Már kicsit szabad, de azért nem teljesen. Afféle folyamatosságot látok: bölcsiben nem tud magáról az ember, oviban és általánosban mindent az óvó- ill. tanárnénik mondanak meg, és ezért max. utálni vagy szeretni lehet őket, középsuliban már lehet lógni, bár nem legálisan (el kell intézni a háziorvossal), és a fiatalabb tanárok már emberként bánnak velünk, a többinek meg be lehet szólni. Egyetemen saját felelősségre annyit lóg-nem lóg az ember, amennyit akar-nem akar, a tanulásra fordított időt pedig aszerint határozza meg, mik a céljai az egyetemmel, tágabban értelmezve – az élettel. Aki az egyetemet is elvégezte, annak már csak a mindenkori törvények és saját belső korlátai szabnak határt.
Egyébként nem kell ehhez egyetemet végezni. Nem hiszem, hogy valaki az iskoláitól válik emberré. Az iskoláktól iskolázott, a tanulástól tanult lesz valaki, nem bölcs, okos vagy szeretetreméltó. A siker sem garantált. Hallottunk már csődbe ment milliárdosokról és szegénylegényből lett királyokról is. (Már ha a siker szó alatt a pénzt értjük.)
Az iskola olyan, mint az élet – abból a szempontból, hogy ugyanúgy tele van lehetőségekkel, amiket lehet kárbaveszni-hagyni, vagy megragadni. Azonban az iskola meg is véd az élettől, mint egy keltetőgép, ami lehet jó és kényelmes, amíg az ember kicsi és gyenge, de aztán korláttá is válhat, ha már szabadulnánk. És egy idő után már mindenki szabadulna. Miért kezdünk akkor új és új iskolákat életünk során számtalanszor? Azért, mert az iskola gyakran eszköz. "Határátkelőhely", amin ha nem haladunk át, nem léphetünk be legálisan idegen országokba (és sokszor jobb is ez így, lásd orvosok, pszichiáterek, építészek, pilóták, ...) Máskor csak közlekedési eszköz, egy a sok közül – mondjuk hajó. Aki a gazdagok országába akar eljutni, nem csak hajón utazhat, bár az a legkényelmesebb és legbiztonságosabb.

Az iskola egyben a tanulás szimbóluma is. Pontosabban.. a tudásé. Azé a tudásé, amit valaki más, mások már felfedeztek, leírtak, és megint mások sokszor ellenőriztek, előre megrágtak, és még többen azóta meg is tanultak.. Hát ezért van nekem sokszor ellenérzésem az iskolával kapcsolatban. Mert nekem az az igazi tudás, amit én magam tapasztalok meg. Pár dolog esetén egyébként így is kell. De sajnos túl nagy már a világ ahhoz, hogy az egészet én, egyedül fedezzem fel és ismerjem meg. Némely tudásnak az alapja sincs már meg, és akkor honnan kezdhetném? Életképtelenné válnék. Hiszen mennyi dolog van, amit használok, de nem értek! Kezdjük az elektromosságnál, itt bejön a számítógép, de legyenek olyan ősi dolgok akár, mint az éneklés és zenélés, a hangszerek működése! Van valami fogalmam a rezgésről, felhangokról, sinushullámról.. de nem sok. Mégis gitározom, éneklek, ordítok és beszélek. Még távolabb haladva a múltban, vajon ismerte-e az ősember a tűz természetét? Tudta-e, miért süt a nap, miért nő a fű és mi értelme az életnek? Vajon értette-e önmagát?

..és mégis mozog a Föld. Nem tanulhatok meg mindent egyedül. Sajnos a világ ilyen. Információs társadalomnak hívják, és a vízöntő korszakát emlegetik – nekem pedig bele kell törődnöm, hogy mások tudására támaszkodom, hogy tankönyvből tanulok és előre írt verselemzéseket olvasok. Hogy nem vagyok ahhoz elég szélessávú, hogy az egész felém áramló tudásnak én egyedül legyek csatornája. Ezért kell az iskola. Közvetítőnek, átkelőhelynek, kapunak, belépőnek egy olyan világba, ahol az ember csak egy a sokmilliárt bit közül, és ahol az értéket az információ képviseli – az pedig nem lesz kevesebb, ha élet és embertömeg zsivaja helyett hullaszagot és nukleáris szemetet sodor a szél.

Rajzoltam

Rajzoltam grafittal, rajzoltam akvarellceruzával, élő embert és képet is, Gézát, hegyi kecskét, kaméleont, lepkéket, álmot, rémest, édeset, mint aki a sínek közé esett. Aztán megpróbáltam tanulni, de helyette tornáztam (a már ismerős halogatás és önmagam kijátszása módszer: bár prioritásban tanulnom kéne, ugyanakkor a mozgás is fontos, és egyiket sem csinálnám amúgy. Viszont muszáj tanulnom, tehát egyértelmű, hogy megjön a kedvem tornázni). Rá kellett jönnöm, hogy a számomra pillanatnyilag elérhető hasszépítő gyakorlatok közül a legjobb és legeredményesebb, de egyben legunalmasabb is a hullahoppkarikázás. Mert azt percekig kell csinálni, és közben a kezem sem lehet deréktól lejjebb. Kénytelen voltam ma tv-zni. Amúgy olvasni is lehet, csak kicsit hülyén érzi magát az ember, ha hullahoppkarikázik és közben mondjuk Dosztojevszkijt olvas.. Whatever.

Pilanatnyi lelkivilágom legfontosabb témái:
- Póker: jó ez nekem? Nem érzem magam tehetségesnek. Még rajzolni is jobban tudok, mint pókerezni, és többet is keresek vele. (Azaz semmit. Pókerral viszont bukom.) Igaz, hogy összességében eddig többet (ill. több pénzt) nyertem pókerral, mint amennyit vesztettem, csak nem szabad beleszámolni a ráfordított időt. De hát, aki dudás akar lenni.. ööö.. vagy ki akarja deríteni, hogy nem is akar dudás lenni.. Mindegy. Pokolra kell annak menni. (Ma csak úgy ontom magamból a közhelyeket.)
- Tanulás. Mikor kezdem már el???? Nyakamon az érettségi.
- Pénz, pénz, pénz. Honnan, hogyan, mennyi, mikor, mire, miért? Kell.
- Már megint csak őrája gondolok. Már megint csak akarok egy jó nagyot. Minek, minek, minek, minek??
- Álmos vagyok és elmegyek aludni. Most.

I must be emo

Megittam egy sört, hátha megjön az alkotó-önkifejező-kedvem. Hát.
Utálom az embereket most. Tökéletes nihil, és nagyon sajnálom önmagam. Sajnos nem tudok segíteni rajta, mert nem is akarok, mert ez ilyen. Túl kell élni? Vagy nem tudom. Elegem van a fölöslegesen elvesztegetett iskolai órákból. Ezért inkáább be sem járok. Úgyhogy gyűlik a sok gazolatlan igazolatlan, már ha beírják, de azért matekra be kéne járnom. Miért is akarok fizikából érettségizni.. Ráadásul angolul.. És miért nem vagyok képes nekiállni igazán tanulni magyarból.. Persze, nem keveset tudok. De nem biztos, hogy 90%+ -hoz eleget.. Faszom a világba. Faszom mindenkibe. Az osztályba. Nem érdekel senki. Na jó, egy embert kivéve. Fel kéne vennem megint az antiszociális pólómat, ha nem lenne rózsaszín üvegfestékpöttyös, és amúgy is, ha hordanék XL-es pólókat még. 2 éve megengedhettem magamnak ilyesmit, most meg a saját elvárásaim miatt nem. Két éve Martens bakancsot vagy tornacipőt, szakadt nadrágot és színes felsőket hordtam, és jó volt. Most már nem, és ez is épp így jó, csak néha vágynék kitörni. Akkor meg felteszem a kérdést, hogy: miből? Hát, csak úgy. Lázadni minden ellen, de az sem az én stílusom. Már. És ha az lenne, se tudnám, hogyan csináljam. Megittam egy sört, és a hülyeségek jönnek belőlem. Alkotói válság. Mi van, ha nem is akarok pszichológus lenni? Mi van, ha teljesen alkalmatlan vagyok rá? Már hónapok óta tudom, titkosan kísért álmaimban, hogy nem lennék jó pszichológus. Mintha.. mintha elmúlt volna belőlem az érdeklődés mások iránt. Az emberszeretet. Helyette az egyetlen dolog, ami igazán érdekel, én magam vagyok. A saját énem, a saját fejlődésem, személyiségem, önismeretem. Csak én, én, ÉN! Hogy lesz egy ilyenből gyógyító?? Tiszta röhej. Abszolút egoista vagyok, és csak nagynéha tudok nem az lenni. Nem akarok egoista lenni, de ezt követelni Istentől vagy magamtól kb. olyasmi, mint azt követelni, hogy legyen hitem. Ezek a dolgok akarattal nem megteremthetőek. Viszont – úgy látszik – jelen- vagy távollétük nem konstans és nem is végleges, hiszen – én sem voltam mindig egoista. Pontosabban.. másként fogalmazok. Eddig mélyen érdekeltek mások is. Az emberek különbözősége szórakoztatott, elképesztett és élveztem. Most kb. leszarok mindenkit, és ami – nemtom, vicces, röhejes, idegesítő, hihetetlen, az, hogy ezt mások nem is veszik észre (asszem), csak én, de engem az őrületbe kerget. Leszarok mindenkit, utálom az embereket, utálom az iskolát (szokásos korszak), és rühellem, hogy nincsen tél, nem is volt, már évek óta, és erről én egyáltalán nem tehetek. Ez már olyan téma (a környezetvédelem), hogy nem lehet az ember semleges, mert túl sürgető dologról van szó. Nem lehet azt mondani, hogy oké, majd a nagyhatalmak elintézik, a civil szervezetek kiharcolják, az állam finanszírozza.. Nincsen nyugodt tespedés. Az ember velük van (a környezetvédőkkel), vagy ellenük. Az ember, aki "csak éli a maga világát", egyértelműen ellenük van. Mert veszi a műanyaggal csomagolt, génkezelt kaját (ami mellesleg neki is árt), a gyárakban gyártott állatok húsát, a fehér papaírt és papírzsebkendőt, a mosogatószert a Dunába engedik, és ezek mind.mind a környezet rovására mennek. A másik lehetőség az aktív környezetvédelem. Amikor direkt bioterméket veszünk, újrahasznosított papírba csomagolva, satöbbi.
Tehát nem mondhatnám, hogy tényleg semmit nem tehetek, semmiről nem tehetek. Viselkedésem szerint a környezet ellen vagyok. Szellememben meg amellett, hogy öljük le az amcsikat, mert nem tudják aláírni a kibaszott környezetvédelmi egyezséget.. És mert nem hagyják békén a többi nemzetet.. és mert.. Érdekes amúgy, hogy az amcsi kultúrát tanulom évek óta, amerikai angolt beszélek, és egyáltalán nem vágyom Amerikába, legalábbis az USÁ-ba nem. Ez nem így lenne, ha pl. franciát vagy spanyolt tanulnék. De ez mindegy; a környezetvédelmi viselkedésem lustaságból és önzőségből fakad alapvetően, de természetesen nagyon jó kifogásokkal fedem el a valóságot: nekem még tanulnom kell, engem a szüleim tartanak el, én nem tudom, mit kéne csinálni, nálunk nincs lehetőség szelektív hulladékgyűjtésre.. Meg hát nem is akarom felvállalni a Nagy Zöld Akciót, mert vannak fontosabb dolgaim. Ez az, önzőség. Vagy simán emberi dolog? Inkább elf akarok lenni.

Szóval közömbös vagyok nemcsak embertársaim, hanem az egész környezetem iránt is. Egy embert kivéve, mint mondottam, de azt már nem tudom, ő miért kivétel. Félek amúgy. Nem akarok önző lenni, nem akarok ennyire magamba szűkülni, de ha erőszakkal ellene teszek, csak minden rosszabb lesz. Nyomaszt a munka, amit elvállaltam, nyomaszt a tanulás, a tanárok és az osztálytársaim is. Úgy érzem, lejtőn lefelé haladok, bár látszólag ellenkezőleg történik minden. A karrierem felfelé ível, és közben emberileg egy nagy rakás szerencsétlenséggé válok. Megmagyarázhatatlan bajaim vannak, de nem sorolom fel őket, mert kit érdekel, és különben is. FASZOM AZ EGÉSZ VILÁGBA.

Kifakadás megtörtént. Mostanában zsírkréta-rajzokat készítek. És teázok, és gondolkodom, meg olvasok is, és néha tanulok a dolgozatokra, amikre általában be sem megyek. Úgy érzem, tanácsra lenne szükségem valami megbízható embertől, aki ért is hozzá. Forduljak szakemberhez, persze. Már megint kapcsolatokat kell építeni. Legszívesebben egy álomvilágban élnék. Kitalálnék magamnak egy karaktert, és mostantól ez lennék én, úgy élnék, úgy viselkednék.. Elf druida, emberi kinézettel.
Bwáh. Annyi a baj a dologgal, hogy tudom, milyen visszataszító, ha valaki nagyon mániákussá válik valami álomvilágban. Ebből lesznek a CoD-buzik, az animemániás emoköcsögök, akiknek az önkifejezés egyenlő egy manga/anime-kép beillesztésével a sötét blogjukba. Nem akarok senkit megbántani (késő bánat), csak nem akarom ezt, én nem vagyok ilyen. Nem vagyok elf druida, csak egy ember NJK, aki tanul, hogy majd bölcs legyen, és segíteni tudjon. Kind of önfeláldozás. Csak ott villog mögötte a figyelmeztető jelzés, hogy "kisanyám, te nem azért tanulsz ám, mert az önzetlen, egyetemes szeretet munkál benned és mindenképp mások segítségére akar sietni, hanem mert olyan mérhetetlenül büszke, önző és önimádó vagy, hogy minden csepp információt ennek bizonyítására akarsz felhasználni.." És tényleg. Még a pártatlanságom is elpárolgott. Én vagyok a legfontosabb ember az egész világon, de bárcsak a legjelentéktelenebb lehetnék.. Holnap tükörként akarok ébredni.

Hasznos dolgok, tervek vs. sodródás

Vannak olyan dolgok, amiket olyan ritkán csinálok, hogy, pedig tök jó dolgok és kéne. Ilyen a blogolás, és újabban a rajzolás. Vettem egy doboz olajpasztellt és most képeket rajzolok, amik már rég ki akarnak jönni belőlem, csak eddig nem figyeltem, hogy mennyire bezártak. Szóval vannak ilyen dolgok, és ezek olyan dolgok, hogy mikor mégis rámjön a vágy, hogy csináljam őket, akkor muszáj prioritást adnom nekik – különben sosem jutnak szóhoz. Most esszét kéne írnom, ezért természetesen rámjött a vágy, hogy blogoljak. Mindig akkor akarnak ezek a dolgok előjönni, amikor fontosabbat, mást kéne épp csinálnom. De nem baj, mert blogolni is fontos, és így kijátszom magamat, mert az egyiket mindenképp megcsinálom, ahelyett, hogy döglenék és bámulnám a monitort. Azt nem akarom csinálni. Az mint "értelmetlen időpazarlás" él a tudatomban. Egyébkent sajnos sokszor olyanok is "értelmetlen időtöltés"-érzetet keltenek bennem, mint: beszélgetés bizonyos emberekkel, evés, gitározás, msn-ezés, olvasás. Az alvást már sikerült beiktatnom a "fontos, élvezetes és elkerülhetetlen cselekvés"-ek közé, de jó sok elbaszott reggel, kialvatlan nap, szemem alatti fekete karika kellett hozzá. Pedig alapvetően aludni jó, csak lefeküdni mindig olyan nehéz. Régóta gyanakszom, hogy nekem nem 24 órás a ciklusidőm. Nekem egy nap 32 óra, ebből 12 alvás és 20 ébrenlét. Nem az, hogy nem fáradok el, csak mindig ébrentart valami, és gyúrnom kell rá, hogy elmenjek aludni, pedig tudom, mennyire szeretek.
Szóval az alvással megcsináltam ezt, de pl. az olvasás és néha a beszélgetés is tiltólistás, legalábbis kényelmetlenül érzem magam, ha ahelyett, hogy vlami"hasznosat" csinálnék, olvasok.. És igen, tudom, hogy minden, amit csinálok, válhat a hasznomra. És minden tapasztalat. Inkább az zavar, hogy egyáltalán miért kell mindennek hasznosnak lenni? Miért nem lehet valamit "csak úgy" csinálni? Miért nem tudok ellazulni? Ha arra gondolok, hogy életem végén majd végiggondolom, mit csináltam eddig, nem akarok arra rájönni, hogy "hát igen, olvasgattam és mindig azt csináltam, amihez épp kedvem volt, de senki le se szart és nem hoztam létre értéket". Másrészről viszont – sokak számára – értéket hozok létre pusztán a létezésemmel is, és mi más lenne fontos, mint hogy azt csináljam, ami jól esik, tehát jól érezzem magam és boldog legyek? De én akarom, hogy észrevegyenek. Hogy én más legyek, én jobb legyek, én feljebb legyek. "I think the worst thing is to be ordinary." Néha. Néha meg nem akarom, hogy észrevegyenek, egy szürke pont akarok lenni a szintén szürke porban, egy a többiekkel, birka, tömeg. Mint bárki más.
Ilyen önellentmondások vannak bennem. Általában a hasznosság mellett foglalok állást (mármint ki? én? ki az az én? melyik én ez?). Csak néha azt hiszem, túlzásba viszem. Elképzelek egy ideális életet, ahol mindig van mit csinálnom, mindig szívesen csinálom, mert amit csinálok, az jó. Van szabadidőm is, de azt is hasznosan töltöm – sportolok, kapcsolatokat ápolok, művelődöm. Ami stimmel is, mert a legtöbb kikapcsolódási mód valamilyen szinten hasznos. Van viszont az úgynevezett sodródás. Ami egyfajta tevékenység, méghozzá a nemcselekvés tevékenysége. A nem-döntés, a nem-gondolkozás, a nem-alkotás, a nem-befogadás – gyakorlatilag nemlétezés. Nekem erre szükségem van. Nem folyamatosan, mert a kicsi agyam utálja azt a tudatot, hogy most én sodródom. De a sodródásban épp az a zseniális, hogy az agy sem tud róla, ezért nem utálhatja a tudatát. A semmi ez.
Néha vágyom a semmire. És ha hosszú ideig nem engedem eluralkodni, akkor az ellenállás, ahogy a gát a vizet, felduzzasztja a semmivágyat, és egy idő után áttörik a korlát és parttalanul elönt mindent a nihil, depresszió, kedvetlenség. Nincs kontrollom felette, és ami rosszabb, bűntudatom van miatta, nem látom szívesen, mert olyasmibe is belemegy a semmi, amit nem akarok megsemmisíteni. Emberi kapcsolatok, vágyak, érzelmek.. nem jó. Ezért néha szabadon kell engedni és néha sodródni kell, ki kell nyitni a biztonsági szelepet, hogy ne robbanjak fel. Ha ezt teszem, sem változik az a tény, hogy az egész felett nincs kontrollom – viszont önként vállaltam a helyzetet, és a tudat nem idegesít.
Fizikailag a sodródás nálam általában együtt jár csupa káros dologgal: pia, éjszakai élet, lógás a suliból, pasik össze-vissza és mértéktelen hajkurászása, kifordulás önmagamból, elfordulás minden stabiltól. Káosz. Álomvilág. Mindez persze megélhető kevésbé károsan is, az októberi evezőstúra és a nyári edzőtábor például ilyen alkalmak voltak, és elmondhatlanul jobb érzés bűntudat nélkül sodródni, mint azzal.

Na és akkor a dilemma: feltételezhető, hogy ez a fajta időszakos semmivágyam életem vgéig fennmarad. Remélhetőleg nem fog sosem akaratom elenére végleg eluralkodni rajtam, ennek érdekében helyet kell neki szorítanom az életemben. Viszont az a – nem meglepő – tulajdonsága van neki, hogy nem lehet teljesen beszabályozni. Nem lehet betervezni. Hónapokat előre még lehet talán, de éveket már nem, pedig hosszú távú tervek is kellenek. Hogyan illeszem be a semmit az életembe, úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzak magamnak és másoknak?
Hát ezért csinálom most így, ahogy: mivel rámjött a blogolás és hasznos dolog, blogolok, függetlenül attól, hogy egy másik hasznos dolog helyett csinálom – viszont legalább nem sodródom. Szerencsére most nem is vágyom a sodródásra, vagy amennyiben vágytam rá, a suliból való egyhetes kimaradással egy időre kiegyenlítettem a számlát a kaotikus énemmel szemben, mert engedtem élni.


Ez a sulimentes dolog meg amúgy is kellett. Mert fárasztó dolog olyasmit csinálni hónapokig pihenés nélkül, aminek az ember semmi értelmét nem látja. Így három hónappal az érettségi előtt az összes tantárgy, amiből nem érettségizem, feleslegessé vált számomra. Nagy részük egyébként is az volt, lást elektronika (a hétből 8 óra), német (3 óra), angol civilizáció (4 óra), a különbség annyi, hogy mostmár a tanárok is belátják ezt, és nem hajtanak minket. Áthatja az iskolába járás rutinját a nihil. Semmi értelme bemenni olyan órákra, amik nem érdekelnem ÉS nem hasznosak, viszont időt vesznek el. Amikből pedig érettségizem, jó részükből sokkal hatékonyabban felkészülnék, ha otthon maradhatnék tanulni. Ez alól esetemben csak a magyar és a fizika kivétel; előbi azért, mert emelt szinten érettségizem belőle és max pontszámot akarok, fizikából meg síkhülye vagyok egyébként, és mert a tanár jófejsége múlik azon, hogy bentvagyok-e az óráin.
Ha logikusan akarnék gondolkozni, azt mondanám: nem megyek be a fölösleges órákra, és a fennmaradó időt a többire való felkészüléssel töltöm. Csakhogy ezt a mai magyar rendszerben nem lehet megcsinálni, mert 30 órányi igazolatlan hiányzás után egyszerűen kirúgnak a suliból.
Jó. Kicsit álszent vagyok. Elmehetnék magántanulónak. De az osztályközösség. És a vizsga elektronikából. És.. és.. Na várjunk csak.
***
Megkérdeztem apámat és felhívtam anyámat, és bár sokat nem tudtak mondani, legalábbis nem ellenzik az ötletemet. Tudniillik hogy átiratkozni magántanulóvá, és itthon tanulni – ezt az érettségi érdekében –, ugyanakkor viszont bejárni magyarra és fizikára – ezt pedig az osztályközösség ÉS az érettségi érdekében. Na majd holnap megkérdezem.

Jó lenne, ha sikerülne. Sok életuntságtól és nihiltől megkímélne. És sokkal többet tudnék olvasni, rajzolni és még dolgozni is. És úgy egyáltalán, de jó lenne..


Más. A középtávú terveimről egy kicsit. Két különböző munkám is van most folymatban – az egyik nagyon jól, a másik átlagosan fizet, viszont mindkettő rendkívül kényelmes. De rövid. Tehát nem lesz belőlük túl sok pénzem, ahhoz képest, hogy mit tervezek nyárra és úgy egyáltalán. Mivel dolgozom, és tanulok, és közben élni is akarok, érettségiig kihagyom az edzéseket (ezt a Senseinek is meg kéne mondani, ííííjj), viszont edzőtáborba mennék. Valahogy úgy képzelem, hogy ott Sensei végignyomatná velem a sárgaövet, és le is vizsgáznék, de ha nem, akkor is megérné az élmény miatt. Imádom az edzőtábort.
Nyáron tehát lesz egy edzőtábor. Lesz ezenkívül egy lovastábor, ha sikerül egy 18 fölötti csapatot szervezni – ami nem lenne rossz, mert nem csak a lovak, hanem még az emberek is jófejek lennének végre. Ami pedig a legnagyobb lélegzetű terv – barátokkal irány Görögország. Busszal oda és vissza, tökegyedül, utazási iroda nélkül, bele a tök ismeretlen, még csak nem is latin betűket használó népbe, és ott lenni, süttetni a seggünket, megnézni Athént, felmászni az Olümposzra, vásárolni ruhákat, amiket évek múlva is kellemes nosztalgiával hordok majd, szétzabálni az agyunkat gyrossal – már dörzsöli a kezét a semmimanó ott belül. Sodródás, igen! :) Tulképpen ezért dolgozom most, és ezért fogok dolgozni a nyár fennmaradó részében is. Meg ezért:

És ezért fogom a nyárból maradó minimális időt jogsiszerzésre fordítani. Szar, mert legszívesebben most elkezdeném, de február van, ilyenkor nem célszerű motorozni. Bár akár április is lehetne az időjárás alapján.. de mint tudjuk, ez bármikor változhat. Tavasszal meg nem érek rá, mert érettségizek. Nyáron egyébként PPK gólyatábor is lesz – már ha fölvesznek, persze.

Tényleg, jelentkezés. Február 15 a határidő, persze sehol nem tartok, najó, már csak az igazolványkép és az ihlet hiányzik. Igazolványkép. Eldöntöttem, hogy ezúttal nem vagyok hajlandó 5 évig olyan diákigazolvánnyal mászkálni, amin egy zombi fotója van. Ezért megkértem a professönel apukámat, hogy csináljon menő, beállított fotót rólam, amit aztán Photoshoppal megszépítettem, és íme az eredmény:

Végre. Normális igazolványkép :)

Nnah. Most megyek és írok esszét.

Aranyszabályok

Tulajdonképpen nem is olyan nehéz engem kezelni, ha valaki megpróbálja. Van pár alapszabály, a többi csak részletkérdés, és csak akkor fontos, ha komoly terveid vannak velem a jövőre nézve. Az alapszabályok:

1. Legyél a végletekig őszinte velem és ha rólam van szó, a következők figyelembe vételével:
a) Ami rám nézve pozitív, ismételd annyiszor, ahányszor nem szégyelled. Lételemem az elismerés.
b) Mondd el azt is, ami negatív, de csak egyszer. Meg fogom jegyezni.
2. Ha valamilyen területen fölényed van velem szemben, ne élj vissza vele. Ha mégis, akkor, mivel rendkívül öntudatos vagyok és elég beképzelt, valószínűleg versengeni kezdek. Ez senkinek sem jó, mert ha neked van fölényed, valószínű veszíteni fogok, márpedig nem tudok veszíteni. Ha nekem van fölényem, ne hagyd, hogy visszaéljek vele, ha mégis, elég, ha megvonod az elismerésadagomat és rögtön észhez térek.
3. Ne akarj uralni, és ne hagyd, hogy uraljalak, kivéve, ha a helyzet pont azt kívánja.
4. Éreztesd, hogy vannak határok, mert egész addig, amíg nem nyilvánítod ki világosan, hol vannak, feszegetni fogom őket. Amikor kimondod, hogy "eddig és ne tovább", meg fogok sértődni, de ez ezzel jár. Majd megnyugszom. Valójában szeretem, ha valaki (más is) erős.
5. Ha valamit akarsz tőlem, győzz meg és érd el. Csak akkor mondd, hogy valamit nem akarsz, ha biztosan nem akarod. De akkor mondd!
5. A "nem"-ek sose legyenek véglegesek és az "igen"-eket ismételd meg.
6. Mindig kérdezz vissza, komolyan gondolom-e a kérdéseidre adott válaszaimat. Mindig kérdezz addig, amíg választ nem kapsz, és mindig válaszolj, ha kérdezek. Ha mást nem, azt, hogy nem akarsz válaszolni.
7. Ne legyél mindig önző. Én sem vagyok mindig az.
8. Bocsásd meg a gyengeségeimet. Bocsásd meg azt is, hogy kiismerlek. Ettől még nem válsz unalmassá számomra. De azért tartsd az emlékezetedben, mit mondtál már el és mit tudok már rólad – és lehetőleg ne ismételd.

10. Nem könnyű valakit folyamatosan imádni. Ezért néha szegd meg a szabályokat, hogy mérges lehessek rád, és aztán megbocsáthassak. Megbocsátani jó.


Talán ezek a szabályok még kiegészülhetnek, addig is jól jöhetnek, ha érthetetlenül vagy hülyén viselkedem. Tudom, vannak egymásnak ellentmondó pontok, de ez csak az igazságtartalmukat erősíti. Ellentmondások az életben is vannak.

Ma lesz

Szalagavató ma! Most már mindenki más is tudni fogja, hogy végzős vagyok. Nem mintha számítana, inkább az ünnepség a lényeg, a szép ruha, a szép tánc, hogy ott van a családom és a barátaim és látják, milyen szép vagyok :) Nem vagyok ideges, de már elláttak tanáccsal arra az esetre is, ha az találnék lenni. A táncokat tudom, minden király lesz. Szóval eltölt a kellemes várakozás. Utána pedig parti a Bombázóban. Nyihííííí!

Szalagavató ruha

Ah. Csak meg ne hatódjak :) Bal klikkre nagyít.

Férfi-nő barátság

Vajon létezik-e barátság férfi és nő között?
Ez a kérdés nekem valahogy soha nem jelentett tyúk-tojás jelegű dilemmát. Miért ne létezne? Azon ellenvetéssel egyébként, hogy "jó, de egy idő után hiába barátok, az egyik beleszeret a másikba", teljesen egyetértek. Az én tapasztalataim szerint tényleg így történik hosszabb-rövidebb idő után, de addig mi volt ez a kapcsolat, ha nem barátság? Na ugye. Oké, nem tartott örökké. De a legtöbb barátság sem tart örökké. És akkor még nem beszéltem arról a férfi-nő barátságról, ami azután lehet a felek között, hogy a szerelem elmúlt. Ilyen kapcsolatom több is van. És nagyon jól működnek.
Továbbá vannak azok a barátságok, amik tényleg nem alakulnak át szerelemmé egyik félről sem. Ilyen kapcsolatom is volt, bár csak a magam részéről tudok biztosat mondani. Vagyis.. nem. Tényleg van ilyen. Egyébként szerepe lehet a dologban annak is, hogy nekem (egyelőre) az összes barátom fiú, mivel a 35 osztálytársam közül 5-en vagyunk lányok.

Hmm.. akkor ez most tényleg olyan egetverően nagy kérdés?

Hűség

A hűség az egy olyan érdekes fogalom. Pár hónappal ezelőttig képtelen voltam megfogalmazni, mit jelent nekem a hűség, amikor mégis, akkor meg nem úgy csináltam.. Mert a hűség, most mondjuk a szerelmesek közöttiről van szó, az egy szigorú dolog. És az alapbeállítás szerint a felek elvárják egymástól. Elvárják..? Hmm. Ha elvárják, akkor honnantól várják el? Az első csók után? Az első aktus után? Azután, hogy elkezdtek járni, vagy már onnantól is, hogy kavarni kezdenek?
A leglogikusabb talán a járás kezdedétől elvárni egymástól a hűséget. Hogy ezt mikortól számoljuk, szintén kérdéses, lásd a járásról szóló bejegyzésemet.. Mert amíg két ember csak kavar – és ebbe akár a csók és a szerelmi együttlét is belefér –, mit is lehetne számonkérni? "Fiam, egyszerre ne kavarjál két nővel, CSAK VELEM, igaz, talán le se szarlak valójában" vagy mi?
Tehát amikor két ember hivatalosan is "együtt van", összetartozik, akkor a hűség már egy elvárt dolog. Mondom, alapbeállítás szerint, mert vannak nyitott kapcsolatok is, itt viszont – nyilván – mindkét félnek tisztában kell lennie a kapcsolat nyitott voltával, különben nem tisztességes az egész.

És akkor beszélek én tisztességről.. pedig a mostanra kialakult hűség-fogalmam normál értékrend szerint jó messze esik a tisztesség fogalmától. Igazából – mindig is eszerint viselkedtem, mert ez fakadt belőlem, de csak mostanra mertem elfogadni és megfogalmazni.

A hűség nekem akkor fontos, ha szerelmes vagyok valakibe ÉS járunk. Ebben az esetben hűtlennek lenni egyszerűen hülyeség, semmi értelme nincs, nem lesz tőle semmi jobb, de utána hónapokig furdalja az embert a lelkiismeret, és annyiszor bánja meg, amit csinált, ahányszor csak eszébe jut.
Az összes többi esetben viszont (járok valakivel, akit nem szeretek, szeretek valakit, de ő mással jár, nem szeretek valakit, akivel nem is járok, csak kavarunk stb.) nem vagyok hűséges. Eddig se voltam, és most már ki is mondom, hogy nem tartom fontosnak a hűséget, ha valaki iránt nem érzek szerelmet, vagy ez a szerelem nem tud kibontakozni.
Egy kivételt azért teszek. Ha két ember elkezd járni, még mielőtt egymásba szeretnének, akkor kell a hűség. Mert ilyen kapcsolatból még lehet szerelem, és ennek adni kell esélyt. Ebben az esetben hűtlennek lenni, és utána tényleg beleszeretni a másikba valószínűleg rányomja bélyegét a kapcsolat további alakulására.

Van még valami. Ha két ember hosszabb ideje jár egymással, és mégsem vagy már nem szeretik egymást, olyannyira, hogy egyikük hűtlen lesz – ott már úgyis mindegy. Annak a kapcsolatnak minimum az egyik fél részéről már mindenképp befellegzett, és sok értelme nincs folytatni. Persze lehet két ember együtt sokféle indokból a szerelmen kívül – lehet ez anyagi érdek, biztonságvágy, megszokás, gyerekek, szülői kényszer, szex, barátság.. Ilyen esetekben viszont egyértelműen tisztázni kell, elvárnak-e a felek hűséget egymástól, és ha igen, milyen alapon. Ha így is működik, ám legyen.

A baráti járásról meg.. én még nem találkoztam ilyenel, de biztos, hogy van. A jó házasságot is valahogy úgy képzelem, hogy először lángoló szerelem, aztán az érzések szépen lecsillapodnak, és lesz a kapcsolatból egy barátság, a felek kölcsönösen támogatják, vigasztalják és szeretik egymást továbbra is, csak valahogy kisebb lángra kapcsolnak. Lángoló szerelmet elég nehéz fenntartani, ezért gondolom, hogy ez egy idő után átalakul. Annál könnyebb lángoló haragot.. az meg nagyon kimerítő.

Évvégi összegzés

Megvolt a karácsony. Nem volt jó, de túléltük, és most már a sokkhatás is múlik. Jó a termés, szerencsére kaptam könyveket is. Kétkötetes Ady összes, Harold Pinter drámák, Tisza Kata Revánsa (amiről eddig csak rosszat hallottam, pedig nem is annyira), és kaptam bongót. Anyám gitárt kapott, apám csörgőt – az idei a hangszerek karácsonya volt. Aztán nagymamámat vendégül láttuk egy napra és egy éjszakára. Az első napon még nem idegesített, de a másodikon megértetem, mire panaszkodnak azok az ismerőseim, akikkel együtt él a nagyi. "Virágocskám, és jól megy a suli?" Én közben olvasok. "Aha. Ötös lettem a kisérettségi tárgyakból." Csönd. Olvasok. "És Virágocskám, van már udvarlód?" Csönd. Nem olvasok. Csak nézek. "Öööö.. hát, attól függ, mit veszünk udvarlónak." "Hát akivel találkozgatsz, eljártok együtt.." "Ja, olyan több is van." Csönd. Olvasok. De csak próbálok. Tízmásodpercenként érkeznek a kérdések. "Te, ez a virág ez szárad ki. Ez nagyon kényes. Le kéne vágni az elszáradt leveleit.." "Jó, majd levágom. Mondom majd LEVÁGOM. ÉN. NAGYMAMA! Hagyd békén! Jólvan (bazmeg), akkor levágom. Tessék, le van vágva." Próbálnék.. áhh, olvasni? "Virágocskám, és mit fogsz majd venni a pénzből?" "(Hrrrrrrrrrrrrrrr grrrrrrrr WRÁÜF) Hát izé.. valszeg ruhát." "Mit?" "Ruhát." "Ja. Jó. Januárban lesz leértékelés, majd akor vegyél." "Hát persze. Najó megyek fürödni.."

Aztán 27-ikére bulit szerveztem. Az eleje nem volt vészes, ahhoz képest, hogy voltunk vagy 6-an. Ami kevés. Fél osztályra számítottam. Na mindegy, gyakorolni kell még ezt a dolgot.. És soha többet nem szervezek bulit a West Balkánba. Az oké, hogy mikor mentünk, kongott az egész az ürességtől, és mikor jöttünk, lépni nem lehetett a tömegben, nem hogy haladni. De a füst leült a teremben, és a végén már azon gondolkoztam, hogy mi a f*szt keresek én itt. Mert a végére mindenki elhúzott, aki nem, az a párjával volt elfoglalva. A végén aztán eltűnt egy telefon is, és ott betelt a pohár. Mindig hagytunk valakit az asztalnál, hogy őrizze a cuccokat. Nem volt egyedül hagyva egyszer sem tudtommal a sok kabát meg táska. A mobil meg csak kicsengett, persze nem lehetett hallani, mert az ordítást sem lehetett hallani a zenétől, úgyhogy csak csengett, és kerestük. De semmi. Végül hagytuk és eljöttünk. Jó kör volt.. Jó drága.
Az egyetlen, ami tényleg jó volt benne, az az előtte eszközölt beszélgetés volt vele:

Vele is teáztam már


És aztán vele is

Van még mit megbeszélnünk, az is igaz. Na majd 2007-ben..

2007-ben minden másképp lesz. Remélem. Az osztályos dolog. Egyelőre nem túl erőteljesen reklámozott célom az, hogy valami rendszeres kapcsolódási felületet hozzak létre az osztály tagjai számára. Rendszeresen megszervezett bulik, vagy ilyesmi. Igazság szerint nem szeretném az egészet az alkoholra építeni, mert nem erről kéne szóljon, és a zenének sem akarok központi szerepet adni, mert az elvonja a figyelmet a beszélgetésekről. Igen, ez az. Beszélgetésre van szükség. Olyan helyet próbálok keríteni, ami nem zajos, elég tágas, és 24/7-ban nyitva van. Vagy legalább 0-24-ben. Találtam is ilyet, csak nagyon messze van a legtöbb osztálytársam lakhelyétől, és ez is szempont. Legjobb lenne az Üllői út mentén találni valamit, ahol jár a 950-es és a 914-es. Ja, és mindamellett elfogadható árak legyenek. Hajjaj. Talán a legközelebbi választásom egy teázóra fog esni, de azok max. éjfélig szoktak nyitva lenni. Majd kiderítem, meg lehet-e állapodni valamelyikkel. És igen, színházba menetelt is szívesen szerveznék. Simán vállalnám a művelődésszervező szerepet osztályon belül. Meglátom majd, mekkora meggyőző erővel rendelkezem és hogyan állnak hozzá a többiek, de már az is jó eredmény lenne, ha minden héten egyszer 5-6 ember össze tudna jönni valahol. Külön poén lenne, ha mindig mások lennének ezek az emberek..

Az álmaimról (najó, a rövidtávú elképzeléseimről) ennyit. Most éppen egy angol nyelvű licensz szerződést fordítok magyarra. Időnként belefutok egy-egy olyan mondatba, amit képtelen vagyok értelmezni, hiába tudom külön-külön a szavak jelentését. De szerencsére annyira okos barátaim vannak, hogy mindig tudnak nekem segíteni :) Aztán persze a fogalmazással én szívok, mert a jogi nyelv egy külön műfaj. Pláne amennyit én értek hozzá és ahány szerződést láttam életemben.. Mindegy, van elég licensz szerződés a neten, igyekszem okos lenni. Ez a fordítás akár a beugróm is lehet majd ahhoz, hogy rendszeresen kapjak fordításokat. Remélem, jól sikerül, és tényleg lesz még ilyen melóm. Valahogy jót tesz az önbecsülésemnek, hogy nem 10 órában tankönyveket pakolászok vagy állva újságokba ragasztgatom a szóróanyagot, mint azt nyáron tettem pár napig. Felsőfokú angoltudásom van, úgyhogy használni akarom és gyakorolni. Talán végre kapok rá lehetőséget is. És akkor Szilveszter. Kb. úgy voltam vele, mint a keringőruha-választással: ráér... Érdekes módon keringőruhám is lett (jááááááj tök szép, majd próba után rakok be fényképet :) és a szilvesztert is van hol töltenem. Ezek a "maguktól megtörténő/megoldódó dolgok", amikről már írtam.. Tök jó. Don't worry. Be happy. A magányt is élvezem, és a társaságot is. Most érzem magam igazán szabadnak, és asszem, míg le nem érettségizem, idén már nem nagyon lesz ilyen kevés tennivalóm. Egy halom könyv vetette rám magát, hogy olvassam el őket, nem győzöm letenni őket, hogy tudjak a fordítással is foglalkozni. Milyen rég nem olvastam már.. Amit pedig mégis én végzek el és nem magától történik, az mind olyan dolog, hogy már ötszáz éve be kellett volna fejezni / tisztázni kellett volna / el kellett volna kezdeni őket. És most megy. Nemsokára csináltatok dombornyomott bankkártyát is, és innentől saját néven mehet a póker. Lezárom a régi évet, hogy tiszta lappal kezdhessem az újat. A tarot is ezt mutatja. Egyáltalán, a tarot mostanában mindig azt mutatja, amit én is érzek. Most vagy én befolyásolom a kisugárzásommal, vagy ugyanabból a forrásból merítjük a tudást, vagy valami másról van szó. Kicsit gyanús, de legalább megerősít a gondolataimban.

Holnap szakrálisan lezárom a 2006-os évemet. Listázom a veszteségeimet és a nyereségeimet, levonom a következtetéseket, megfogalmazom a tanulságokat. Elengedek mindent, ami a múlthoz köt, és felkészülök a jövőre. Talán kicsit meditálok majd magamon. Régen nem volt már Virágvasárnap, szükség van most rá. Utána pedig mehet a világraszóló bulizás.

Karácsony, osztály, szerelem

Nincsen nagyon karácsonyi hangulatom. Nemhogy nem fehér, de még csak nem is fekete ez a karácsony, és bár december vége van, még mindig nincs hó. Lassan azt hiszem, le is mondhatunk a hóról. Sajnálnám persze. Majd talán márciusban lesz egy kevés, meg májusban, mikor érettségizek.. Érettségizek, és aztán elballagok ebből a porfészekből, ahol megtanultam angolul, ahol megtanultam szeretni és egy kicsit élni is. Trefort Ágoston Kéttannyelvű Szakközépiskola. Hmm. Persze – nem a hely a lényeg. A lényeg az, hogy itt találkoztam azokkal a hatásokkal, amik olyanná formáltak, amilyen vagyok. Az osztály. Az Osztály. Most kezd csak igazán osztállyá válni. Megindult az all-in folyamat, megindult az "interklikk-kommunikáció", és olyan furcsa minden.. Olyan furcsák az emberek, annyire megszerettem mindenkit, és hú, de kib*szottul fognak hiányozni.. Most téli szünet van, és valahogy a szeretet ünnepén – az osztállyal szeretnék lenni. Volt karácsonyi bulink, és azt hiszem, az egyik legjobban sikerült találkozás volt. Összekovácsolódunk. Összekovácsolt mikat a kisérettségi, amin végre túlvagyunk, a karácsony, aztán össze fog a szilveszter és az új év is. Itthon – nem érzem magam itthon. Mindaz a pozitív változás, amit leírtam, egyedül itthon, a családom körében nem jelenik meg. Én persze más vagyok, de a családi viszony ugyanaz. "Kívül", az osztály keretein belül a szerepem, és ha úgy tetszik, a presztízsem egyre nő. Változik. Másként tekintenek rám, úgy érzem, és tetszik. Fontos most a közösség, és rossz belegondolni, hogy már csak pár hónapig élvezhetem. Igyekszem majd kihasználni az alkalmakat a beszélgetésre és az együttlevésre. Igyekszem ismerkedni. Olyan arcokkal kerülök össze mostanában, akikkel öt éve egy osztályba járok és szinte minden nap találkozunk – mégsem váltottunk soha kettőnél több értelmes mondatot. Keresem az újdonságot. Kinyílok, és kinyitnak felém az emberek.. Hallgatni akarok, és mesélnek nekem. Segíteni akarok, és segítségért fordulnak hozzám. Nagyon jól esik. Fontos most az osztály szerepe az életemben, fontos a szerepem az osztály életében, és ez így jó..

A karácsony pedig – majd csak lesz valahogy. Nincsenek nagy vágyaim. Jövőre motorral akarok járni. Egy motorra összeszedem a pénzt, a jogsit meg nyáron elintézem. Kitűnő érettségit akarok – ezért elég lesz tanulnom is. Be akarok kerülni az ELTE PPK-ra, és ez sem egy megvalósíthatatlan cél. Vágyom egy nagy szrelemre is.
Egy nagy szerelem.. Ez már nem olyan egyszerű dolog. Persze dolgozni lehet érte, ez a megkönnyebbülés. Csak nem szabad erőszakosnak lenni, és nem szabad függővé válni a vágytól. Amitől az ember függővé válik, az irányítani tudja őt. Ha irányítani tudják az embert, elveszíti a szabadságát. Ha nincs szabadság.. Az rossz. És akkor már saját érzelmek sincsenek. Akkor meg mit is keres az ember? Szerelmet? Függőséget?
Áh ezt még én sem értem.

Most valahogy úgy van bennem a szerelem iránti vágy, mint.. egy távoli, kicsit megfoghatatlan lehetőség. Olyan régen voltam már szerelmes. Najó, nem is olyan régen – de messzinek tűnik. Valami megnyugvásfélére vágyom, egy srácra, aki mellett akár éveken keresztül is jól érzem magam, és akinek sokat tudok adni. Akivel összeillünk.
Ugyanakkor nem égető a vágy. Jól érzem magam így is, kicsit majd várhatóan le fog törni a téli szünet, amíg nem találkozom egy osztálytárssal sem, a január meg nekem amúgy is az év legdepresziósabb hónapja szokott lenni, de csak ha nem esik hó. Remélem, fog. És lesz szalagavató. És különben is.. Rutinos vagyok már a depreszióból való kimászásban. Erős vagyok és bízom magamban. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, és kicsit úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játszótársait, de addig is lesznek jó kaják, lesz ajándékozás, látom anyámat, találkozunk a nagyszülőkkel, és majd minden fílinges lesz. Asszem. Ha meg nem, akkor lásd – ebből kell tanulni jövőre.

Holnap egy éves lesz a blogom. Ezelőtt is írtam már (több, mint elég) blogot, de azt hiszem, ez sikerült a legjobban. Eddig. Nincs semmi okom arra, hogy le akarjam törölni. (Tudtommal) kevesen olvassák és nem sok vizet zavar, de nekem megvan a lehetőségem, hogy "publikáljak" rajta. Amiért tulajdonképpen a blogok léteznek. Néha egy-egy egész hónapot kihagytam a blogolásban. És persze másképp és mást is írok már, mint egy éve, ami nem olyan jó. De majd visszaszokom arra, hogy gondolkozzam. És ha sikerült, akkor majd kifejtem a gondolataimat is. :)

Tehát.. The show must go on. Minden értelemben. Megpróbálom majd tudatosabban felfogni az elszigetelt időszakot, amit a szünetek jelentenek. Így fordíthatom arra az időt, hogy magamat formáljam és elmerüljek a változtatásban, fejlődésben. Hogy átgondoljam az évemet. És a terveimet a jövőre nézve. Bár.. azok is szép lassan kialakultak maguktól. Ahogy mondtam – gondolkoznom sem kell, a dolgok csak úgy megtörténnek.. Most sodortatom magam a hullámmal, és kicsit melankolikus vagyok, de a tudat, hogy milyen jó minden, megnyugtat.

A világ csodaszép és benne élni gyönyör

Nem olyan régen áthaladt felettem egy negatív hullám. Ez persze nem egy szokatlan jelenség, időről időre előfordul velem. Most azonban ennek az ellenkezője történik. A hullám legtetején állok, és képes vagyok meglovagolni, és visz előre megállás nélkül.. Mi történik? Nem tudom. Csodálatos érzés. Rég voltam már ilyen boldog. Sikerült a kisérettségi, mindenem ötös lett. És a legjobb az egészben az, hogy megérdemeltem, mert megdolgoztam érte. Így még kellmesebb fürdőzni a sikerben. Magamért csináltam, sok áldozatot hoztam érte, de megérte.
Van még más is. Valami változás. Bennem történik, és olyan gyorsan, hogy beleszédülök. Hirtelen másképp kezdtem látni a világot. A tudatosságnak egy újabb fokára értem el, tisztán érzem, hogy a saját kezemben tartom az életemet, engem pedig egy olyan erő tart a kezében, amiben nyugodtan megbízhatok. Előzőleg félelmetesnek tűnő dolgok, amikre gondolni se nagyon mertem, spontán módon, maguktól megtörténtek, és az eredmény felülmúlta minden elvárásomat. Nem kell gondolkoznom sem. Csak csinálom, amit kell, és egyszerűen nem tud semmi elromlani. Ezt a boldogságot semmi nem tudja elrontani. Már napok óta tart, és még mindig érzem, hogy szép az élet, szép a világ, és gyönyörű dolog embernek lenni.

A kapcsolataim alakulása egyre jobban meglep még engem is. Olyan embererekkel hoz össze a sors, akikről azt sem gondoltam akár csak fél éve is, hogy képesek emberek módjára beszélgetni.. És minden emberrel találkozhatok, akivel akarok. Szép lassan rájövök, hogy mindent elérhetek, ha teszek érte, legyen szó kapcsolatokról, tudásról, pozícióról.. És mivel tudom, hogy lehetőségeiben minden az enyém, már nem is vágyom olyan sok dologra. Szerényebb lettem és sokkal inkább belátó. Azt hiszem, mostanában éltem át igazán, mennyire hiányos is a tudásom, a tökéletesnek vélt emberismeretem milyen könnyen átsiklik mennyire fontos jeleken, és mennyire korlátoznak a berögzült elképzeléseim abban, hogy észrevegyem: a világ nem olyan, amilyen, a világ olyan, amilyennek elképzelem. Nem vagyok tökéletes. Tisztában vagyok az értékeimmel és az önbizalmam messze meghaladja azt a mértéket, amit valaha is magaménak tudhattam - de elfogadom, hogy vannak gyengeségeim és hajlandó vagyok meghajolni a magasabb tudás előtt. Alázatot tanultam, pedig az alázat látszólag nagyon ellentmond a személyiségemnek. Feladtam a fölösleges lázadást, többé nem lelek élvezetet a hatalmi harcokban. Az embereket bár a saját szűrőmön keresztül, de emberekként látom, nem pedig szélsőséges érzések, gondolatok, szerepek fizikai kivetüléseiként.

Ha van most problémám, az is a saját megnyilvánulásom és mások megnyilvánulni hagyása közötti egyensúly felborulásából ered. Van valamiféle aggályom magammal kapcsolatban: mintha gyengülne bennem a "tükrözés" képessége. Mintha egyre kevésbé tudnám magam teljesen átadni a hallgatásnak, a beleolvadásnak a másik világába. Ehelyett egyre inkább elemzek és ítélkezem. Elvetek dolgokat, amiket a másik ember mond, és helyette saját javaslatokat teszek. Nem megérteni próbálom az illetőt, hanem formálni. Miért? Nem akarom, hogy így legyen. Meg kell tanulnom ötvözni a beleolvadás és a transzformáció erőit. Már csak a leendő pácienseim érdekében is. Megint meg kell tanulnom hallgatni, és erre most egyébként is remek alkalom adódik majd - új emberek felé nyitok, és az első dolog, amit teszünk, a kommunikáció felvétele lesz.
Amit leírtam, egyfajta válság. "Szakmai válság", ha merhetem leendő szakmámnak tekinteni a pszichológiát. Válság, mégsincs benne negatív érzés - egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy tanulnom kell. "Tanulásközpontú világkép", ahogyan már sokszor megfogalmaztam - ez segít abban, hogy a traumákat, az életet, a nehézségeket feldolgozzam, sőt, több legyek általuk. Rájöttem, hogy az életem három alappillére a szeretet, a szabadság és a tapasztalat. Ezek nélkül élni én nem tudnék. Másnak tudom, hogy más fontos, és ez így teljesen jó. De nekem tapasztalnom, tudnom kell, mert én erre születtem.

Furcsa dolog egyszerre alázattal és önbizalommal fordulni az élet felé. Ezt teszem most. Vannak eljövendő dolgok, amikben biztos vagyok - hogy életem célja más emberek segítése, hogy lesz saját egzisztenciám, hogy nem fogok soha éhenhalni. Ez a bizonyosság nagyrészt abból ered, hogy magamban képes vagyok bízni. Az önbizalom pedig a tapasztalatból ered: mindig, mindent elértem eddig, amit igazán akartam és amiért keményen dolgoztam. És tudom azt, hogy minden egyes pillanatban egyre jobb ember vagyok. Folyamatosan fejlődöm, és több vagyok ma, mint tegnap voltam, és holnap még több leszek, és ez az életet egy olyan izgalmas várakozássá teszi számomra, ami elég energiát ad ahhoz, hogy lépjek, amikor kell. Azt csinálok, amit akarok, és azt akarom, ami mindenkinek jó, egyben nekem is.
Ez az önbizalom rész. Az alázat pedig az, hogy akár azt is hajlandó vagyok belátni, hogy a felsorolt bizonyosságaim mind tévedések - amennyiben a tapasztalat és a tudás ezt mutatja. Nem vagyok tökéletes, de a világ tökéletes, ezért én tanulok a világtól. Ha olyasmit akar megtanítani, ami fáj, akkor vállalom a fájdalmat és fenékig ürítem a méregpoharat is, ha ezáltal jobb leszek. Minden esemény, cselekedet, gondolat, érzés alakít engem, és én is viszont - mert minden mindennel összefügg. Minden Egy. Szembeszállni az élet árjával nem érdemes, mert az élet jobban tudja - de kormányozni meg kell tanulni, különben meghal a szabad akarat.


Tehát most - boldog vagyok. Évek óta nem volta ilyen boldog. Minden épp olyan, amilyennek lennie kell, és örömömet lelem abban, hogy ezt újra és újra megélhetem.
Köszönöm a sorsnak, köszönöm minden egyes embernek, akikkel valaha találkoztam és azoknak, akikkel a jövőben találkozni fogok. Köszönöm a lehetőséget, köszönöm, hogy élhetek. Köszönöm, hogy fájdalmat okozhatok, és köszönöm, hogy nekem is fáj néha az élet. Így teljes. Köszönöm a hitemet, és hogy van miből táplálkozzon. Köszönöm a tudást, amit már megkaptam, és azt is, amit még meg kell szereznem. Köszönöm, hogy egyre jobb lehetek. Köszönöm, hogy segíthetek, és köszönöm, ha rajtam kell segíteni és hogy mindig van, aki segítsen.

Köszönöm, hogy megszülettem.

I did it

Június elején elkezdtem pókerezni. Freerolloztam, persze, nem fektettem bele pénzt. Igaz, időt és energiát annál többet, megtanultam, mi hogy van, először a freerollon, aztán egyszer csak pénzt nyertem. Elkezdtem pénzben játszani, óriásaiakat buktam, aztán azt is megtanultam. Nagyjából.

Ma volt az, hogy az első 50$-t, ami 10k-nak felel meg, átutaltam a bankkártyámra, és ezennel jóízűen elköltöm ajándékvásárlás címén.

Boldog Karácsonyt!

Kard ki kard? Anyád..

Wow. Úgy látom, a szerdai bejegyzésem nagyobb port kavart fel, mint az azt megelőzőek összesen.
Ennyit rólam, és a széles látókörű, jóindulatú, minden témára tökeletes rálátással bíró, fejlődés- és haladásközponti gondolkodású osztálytársamról.

Hotuka észt oszt.

Tanárnő kérem

Régen nem voltam ilyen dühös. Ilyen ideges. Így elbaszni a napomat! Gratulálok, Tanárnő. Gratulálok, hogy ilyen intelligens, és tényleg haladó szellemű dolgot sikerült mondani nekem. Ne kérdezzek az óráin, mert hátráltatom a tanítást. Összezavarom a gondolatmenetet. "Álkérdéseket" teszek fel, mert villogni akarok! Én kérek elnézést! Ne haragudjon rám tanárnő, amiért diák létemre kérdéseket teszek fel a tanórán! Bocsáttassék meg nekem, hogy a tanításomra szolgáló intézményben (ún. iskola) tudást próbálok elsajátítani! Ideráncigálnak minden egyes k*rva munkanapon, mindegy, hogy épp friss levegőn rohangálni, mozogni, élni, esetleg ágyban feküdni, gyógyulni, olvasni, vagy a barátaimmal szeretnék-e lenni, ez senkit nem érdekel. Ideparancsolnak 7 éves korom óta, nincs mese, nincs apelláta, kötelező dolog az iskola, mert az jóóóó. Itt jó dolgokat tanítanak. Persze semmi beleszólásom abba, mit is szeretnék tanulni. Történelem? Az kötelező. Magyar irodalom? Az is. Matematika? Hát hogyne! Éljen a szabadság, hurrá! És amikor az a ritka eset fordul elő, hogy engem (ismételten, mint diákot) érdekelni talál a tananyag, akkor azt mondják, hogy – kislányom, kussolj és magoljál, ne akarjál okoskodni, ne akarjál tanulni, miért érdekel téged annyiranagyon az a kurva tantárgy? Ja, hogy nem érdekel? Akkor mi a fasznak kérdezel? Mert tudni akarsz? Minek az neked? Neeeheheem kell tudni. Okoskislány, üljél le szépen, nézzél körül, és próbáld azt csinálni, amit mindenki más. Úgy van, jól látod, mindenki alszik. Néhányan jegyzetelnek. Te is legyél csak csöndben, ne akarjál itten beszélgetni, figyelj csak egyezzünk meg, te kussolsz, én meg nem vágok be neked egy akkora karót, hogy soha nem érettségizel le..

Tanárnő kérem, szopjon már le keresztbe! Mi az, hogy ne kérdezzek? Ez most komoly? Vagy valami oltári szar vicc, és itt oltanak vele? Én magasról leszarom a tanárnő gondolatmenetét! Engem nem érdekel, mennyire elégedett saját magával, a pedagógiai képességével, nem tud izgatni, hogy 40 éve tanít, és az sem, hogy egyébként nem olyan rosszul.. Az iskola üdvöskéje, hát persze. Nem tud kimondani egy épkézláb magyar mondatot, gondja van az álllítmány alanyhoz való egyeztetésével.. De azért szereti rikácsolni: "Te magyar vagy?!?!?!" Engem mindez hidegen hagy. Én egy szájbabaszott dolgot szeretnék: tudni. Ez nálam elemi igény. Többet mondok: ez általános emberi tulajdonság, hogy tanulni akarunk. Akinél nem így van, ott persze már régen mindegy, de engem ne próbáljanak már lenevelni a tanulásról, ne próbálják már elmagyarázni, hogy kislányom, a tudásvágyad felesleges, majd mi azt tudjuk, jól!

Kérek engedélyt meghunyászkodni. Persze, majd megígérem, hogy nem kérdezek, soha többé, nehogy valakit zavarjak a nyamvadt, idegesítő, folyamatos érdeklődésemmel. A franc egyen már meg engem is, meg a hülye jelentkezésemet. Minek jegyzetelek különben is? Majd az érettségire magolok egy kicsit, aztán úgyis elfelejtem az egészet, minek a történelem, nemdebár.. Úgyse tudja senki, ki emlékszik például Hitlerre meg a második világháborúra? Hát az már majdnem száz éve volt, tök régen! Akkor még nem is éltél kislányom, miért érdekel? Milyen indokok? Hol élsz te? Indokok? Azok nem voltak. Persze, csak Hitler miatt volt az egész. A köcsög. Ja, hogy Churchill? Igen, ő is volt. Hogy miért épp a Dávid csillag a zsidók jelképe? Honnan a halál faszából tudjam, mi vagyok én, régész? Nézzél utána kislányom. Ja, nincs időd? Persze, nem kéne annyit internetezni.
És egyáltalán, minek akarsz te annyit tudni? Mire mész vele? A diplomáddal úgyis kitörölheted majd a segged! Pszichológia? Ugyan kérlek.. Majd éhendöglesz. Ez kell? Hát akkor legyen, dögölj meg, csak lehetőleg csendben, ne zavard az órát.

Jólvan bazmeg. Akkor majd mostantól az összes kurva órádon olvasni fogok, és csak azért megyek be, mert különben igazolatlan hiányzás jár. A tananyagot megtanulom a könyvből, igaz, így 3-szor annyi munka, de legalább tudni fogom, ami érdekel. Persze, majd utánanézek magamtól az idióta idegesítő kérdéseimnek, mert a tanár nem azért van ott, hogy tanítson és segítsen megérteni és elsajátítani a tananyagot, hanem csak dísznek.
Menjen el az ilyen karácsonyfa-csúcsdísznek egy mammutfenyőre bazmeg.
---------

Pff. Asszem a lelkem egyik legmélyebb csücskébe sikerült beletaposnia a töritanáromnak. Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy egy tanár képes és közli velem, hogy ne kérdezzek az óráján, mert összezavarom a gondolatmenetét.. Egy tanár, aki x évtizede tanít, aki tisztában lehet vele, hogy ebben a szintű iskolában milyen ritka, hogy valaki kérdez, aki már amúgy is fejből tudja az egész anyagot, komolyan tudja venni magát, miközben azt mondja egy diáknak, hogy ne kérdezzen?

Talán kicsit túldramatizálom. Nem érdekel! Szívügyem a tudás. Mindig is az volt. Ritkán ordítozom tanárokkal (mostanában), de ez egy olyan szintű sértés nekem és olyan szintű beleavatkozás az életembe, amit nem viselek el. Ha ordítozom, ezért. Nehogy már egy tanár akadályozzon meg a tanulásban. Ez nonszensz, ilyen nincs. Ez nem normális. Ez nem fér bele a világképembe, és egyrészt elképedve állok a jelenség előtt, másrészt minden, ezzel a gondolattal töltött perc egyre csak nyomja fel bennem a pumpát. Elbaszták ezzel az egész napomat. Thanks to Göttler Károlyné. Ezek után asszem visszaigazolástért fogok koslatni, és arra várok, hogy megerősítsenek abbéli hitemben, hogya tanulás nem fölösleges dolog és nem bűn, ha tudni akarok.

Aludnom kéne néha.

In memoriam Ady Endre

1877. november 22, Érdmindszent - 1919. január 27, Budapest

In memoriam Dosztojevszkij

1821. november 11, Moszkva - 1881. január 28, Szentpétervár

Az idei termés - Születésnap

Samuel Beckett összes drámái


Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai