Külső-belső démonaim

Katasztrófa nekem ennyire tehetséges embert ismerni. Olyan sok síkon van benne az életemben, a gondolataimban, az érzéseimben, hogy nem tudok tőle megszabadulni, pedig isten a tanúm rá, próbálkozom, és fegyelmezem magam, és kerülöm, és meg is tagadom. De nem megy. Ha mégis találkozunk, utána hosszú időre mindig megzuhanok. Dokumentáltam magamnak. Nem tudok vele kapcsolatot tartani, se akkor, ha beteljesül, se akkor, ha nem, mert csak rosszul jöhetek ki belőle.

De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.

És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!

És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?

Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.

A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.

Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.

Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.

De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.

Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.

Kiválóság

Kiváló akarok lenni, és nem tudom, mihez mérjem a kiválóságomat. Logikus, hogy magamhoz, ahhoz, hogy a lehetőségeimből és a tehetségemből mennyit hoztam ki. Mégis, általában másokhoz mérem magam. Miért? Régen is mindig muszáj volt összehasonlítani magam, és valami miatt ez nálam összekapcsolódik a fiú-lány kapcsolatokkal. Mióta a kb. felnőtt eszemet tudom, mindig fiúkkal hasonlítottam magam össze (legalábbis a nyilvánvalóan lány-dolgokat kivéve, pl. kinézet). Minden fiúval való barátságomban felmerült egyrészt a ki-szereti-jobban-a-másikat-kérdés, másrészt az összehasonlítgatás. A ki-szeret-jobban tulképpen inkább csak akkor merült fel, ha az együtt járás is felmerült (vagy megvalósult valamikor a barátság során). Ebből arra a következtetésre jutok, hogy nálam összekötődik a „ki van kevésbé kiszolgáltatva” kérdésköre és a „ki a jobb” is a párkapcsolattal.

Amikor valaki kiváló valamiben, vagy fejleszti egy kiválóságát, az arra emlékeztet, hogy én nem vagyok kiváló, vagy nem fejlesztem magamat abban, amiben kiváló lehetnék. Bűntudat van bennem és lelkiismeret furdalás, pedig tudatos emlékezetem szerint soha senkinek nem ígértem meg, hogy kiváló leszek, soha nem voltam teljesítménykényszer nyomása alatt, sőt, inkább az ellenkezője. Mindenki tudta rólam, hogy nagyon okos vagyok (szubjektívan ez így is volt, valahogy az általános iskolás osztálytársaim nagy része elég egyszerű ember volt – ha most iwiwen megnézem, hányuknak van egyáltalán érettségije, olyan max. 30% jön ki), és soha senki nem aggódott, hogy nem fog sikerülni az iskola, amit épp végzek. Még a tanárok is, akik kicsit aggódtak értem, inkább a magatartásom miatt tették, vagy mert visszapofáztam a tanároknak, és sokat lógtam. Soha senki nem félt, hogy nem viszem majd semmire. Kívülről úgy tűntem, mint aki jól menedzseli a dolgokat, az utolsó, még épp elkapható pillanatban komolyan vesz mindent, ami tényleg számít, és kihozza magából azt, ami elég az „egész jó” eredményhez – abban a környezetben.

Asszem, hogy az összes iskolám és tartós környezetem mindig is egész kevés erőfeszítést várt el tőlem. Most visszanézve látom, hogy sokkal tovább tarthatnék, ha egy kicsit is jobban magamhoz mértek volna engem. Akár a szüleim, akár legalább egy tanár. Ha nem a körülöttem lévő több gyerekhez hasonlítanak, hanem ahhoz, hogy mire lennék képes, ha fegyelmezett lennék és szorgalmas, és főleg elkötelezett valami felé. Nem lettem volna sose csodagyerek, de lehet, hogy elértem volna egy 10-ik helyezést néhány OKTV-n, vagy nem egy szakközépből felvételizek az ELTE-re, és lehet, hogy az egyetemen nem egyszer bukdácsolnék, egyszer meg ösztöndíjas lennék, és nem föl-le ugrálna a teljesítményem, hanem egyenletesen jó lenne.

..de a felvételire keveset készültem, és nem vettem komolyan az egész középiskolát. Azért szakközépbe jártam, mert máshova nem vettek fel, és mivel máshova nem vettek fel, messze a saját képességeim alatti teljesítménnyel is bőven jó voltam ebben az osztályban. Ettől persze még kevésbé tanultam meg keményen dolgozni, tanulni, készülni, időben befejezni dolgokat. Felelősséget vállalni. Ehelyett folytattam a tanárokkal feleselést, elkezdtem a vége felé lógni, és volt pofám a tanároknak elmagyarázni, hogy miért nincs értelme bejárni az óráikra, utolsó évben, érettségi előtt. Rég ki kellett volna rúgniuk a hiányzásaim miatt, ehelyett az igazgatóhelyettes megengedte nekem, hogy ne járjak be az emelt szintű órákra, amiket vállaltam. Nekem egyedül az egész iskolában.

Basszus annyira egyértelmű, hogy látták bennem a tehetséget, a lehetőséget, és mégis, tényleg nem volt senki, aki azt mondta volna: Virág, neked tehetséged van bármihez, amit meg akarsz tanulni, törekedj kiválóságra! Használd ki az adottságaidat! Ne arra használd a retorikát, hogy a tanárokkal a diákjogról vitatkozz, hanem tanulj jogot vagy filozófiát! Olvasd el ezt és ezt a könyvet! Tanulj! Készülj versenyekre, írj az iskolaújságba, tedd magasra a lécet! Többre is képes vagy!

Bárcsak lett volna olyan, aki ezt mondja nekem.

Mert most azt érzem – de csak akkor, ha van kihez mérjem magam –, hogy szerencsétlen vagyok. Azért, mert nem teszek meg mindent ahhoz, hogy kihasználjam a tehetségemet. Tehetségem volt a zongorához, és bár már kb. 10 éve nem játszom, még most is ha zenét hallok, az ujjaim automatikusan követik a dallamot, és dobolnak, ahogy zongorán játszanám; ezt abbahagytam. Tehetségem volt a gitárhoz, abbahagytam, mielőtt az improvizációra képes lettem volna – egyedül meg nem képeztem magam odáig, csak legfeljebb mennyiségre több akkordot tudok, mióta abbahagytam, és kicsit könnyebben fogom le őket. A hastánc-mozdulatok egyből könnyen mentek, és kiskorom óta meg tudok csinálni néhány olyan alapmozdulatot, amit van, hogy másoknak évekig tart elsajátítani – de ezt is abbahagytam, mielőtt kiderült volna, van-e benne igazán jövőm, vagy csak egy tehetséges amatőr szintjére tudnám feltornázni magam. Most elkezdtem énekelni, és nem gyakorlok itthon szinte soha, csak ha rám jön a bűntudat. Az egyetemi vizsgákra mindig az utsó pillanatban készülök, mert nem az van bennem, hogy tudjam a tananyagot, hanem hogy jó jegyet kapjak – időnként még az se, elég, ha csak átmegyek. Szánalmas vagyok saját magamhoz képest.

Mindegy, nem ez a bajom. Idegesít a saját nyavalygásomnak még a legépelése is. Röviden: tudni akarom, miben vagyok tehetséges, IGAZÁN, annyira, hogy lehetnék belőle országosan elismert tekintély. És képes akarok lenni kimaxolni ezt a tehetségemet.
Ugyanakkor van bennem egy olyan rész, ami azt gondolja, hogy nem vagyok tehetséges, irigy a mások által elért eredményekre, és ugyan nagyobbra gondol, mint ahol mindenkor vagyok, de mégsem gondol a legnagyobbra. Az előbb e miatt a részem miatt nem írtam világszinten elismertet, csak országszertét. Félek a sikertől, valószínűleg, mert úgy látom, a siker kötelezettség is – ha az ember sikeres, akkor a többiek elvárják tőle, hogy továbbra is sikeres legyen, és ne okozzon csalódást. Én bizonytalan vagyok abban, hogy képes vagyok folyamatos teljesítményt nyújtani. Elismerésvágy és sikerfélelem kombinációja? Ekkora szívást akarva se tudnék kitalálni saját magamnak!

Plusz van bennem egy rész, aki nem mer boldog se lenni. Tele vagyok tudattalan félelemmel, és csak onnan veszem észre, hogy olvasom a saját régi naplómat, és tökéletesen beleillik a mostani helyzetem is: mindig olyan pasik után ácsingóztam, akiknek én nem kellettem annyira, mint ahogy ők nekem. Vagy nem úgy kellettem. Amikor meg jött valaki, aki tökéletesen maga elé helyezett engem, akkor egyszerűen férfiatlannak éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bántsam.

Két dolog. Vagy van egy egyensúly, amikor mindketten akarják a másikat, és akkor ehhez vagy a megfelelő pasi hiányzik, vagy a megfelelő hozzáállás részemről, vagy mindkettő. Vagy a probléma az, hogy keretek közé rakom és felcímkézem a saját érzéseimet, és ezt a részét a gondolkodásomnak nem az a hit hatja át, ami a többi részét. A magam számára sémásítom a kapcsolataim emlékét, összehasonlítom őket, mintha lenne egy olyan dimenziólista, ami mentén a kapcsolatokat értékelni lehet; mintha nem tökéletesen egyedi lenne minden emberi kapcsolat. Pedig mindegyik az. És semmi, amit átéltem, nem teszi kötelezővé, hogy a továbbiakban is a régi sémák ismétlődjenek. Néha úgy tűnik, hogy van egy mintázata a kapcsolataim dinamikájának, vagy hogy vannak kategóriák. De csak azért tűnik így, mert így könnyebb rá gondolni, és nem kell annyi dolgot fejben tartani, amikor mentálisan a témához nyúlunk. Valójában nincs mintázat, hanem tapasztalásai vannak a léleknek. Az a részem, amelyik fél a sikertől, valójában a változástól fél, ezért is mondogatja magáról (az én számmal) a negatív sztereotípiákat, sőt, megerősíti őket azzal is, hogy a család többi tagjára is kiterjeszti őket, mint családi jellemvonást. És minél többször mondogatja, annál szilárdabbnak tűnik, annál igazabbnak tűnik, és a lehetőség a változásra annál távolabbinak.

Basszus, kiváló ember akarok lenni, merni akarok nagyra gondolni, merni akarok sikeres lenni, és merni akarok boldog lenni! És a nyomorék komplexusaimat meg ki kéne vágni a kukába. De ahhoz először meg kellene őket értenem, mert amíg csak tudatosulnak, de nem tudom, miért vannak, addig csak úgy csinálok, mintha megszüntetném őket. Valójában ez csak tagadás, és ha sikerül is kiiktatnom egyet, lesz egy következő helyzet, amikor megint működésbe lépnek. Meg kell őket érteni, tudni kell, honnan jönnek és miért, és utána, esetleg, meg lehet próbálni feloldani, vagy szép lassan leépíteni őket.

Legalább a tudatosulás szakaszon már túl vagyok. Úgy tudom..