Rossz tulajdonságom, hogy mindennek hamarabb örülök, mint hogy megkaptam volna, és hamarabb hencegek, mint hogy elértem volna valamit. No nem baj, az ember tanuljon meg együtt élni a gyengeségeivel.
Elkezdtem énekelni! Na jó, valljuk be: eddig 1 énekórán voltam, plusz egy mikrofonos próbán (de ott nem énekeltem). Máris sokkal okosabbnak érzem magam, bár az ügyesség, az csak gyakorlással jön meg.
A mostani időszak a különféle én-diszkrepanciák ideje. A pszichológiai irodalomban az én-diszkrepancia fogalma annyit jelent, hogy távolság, különbség az ideális és a valós, illetve az elvárt és a valós én között. Egyéntől függ, hogy mennyire jellemzők valakire az én-diszkrepanciák, mennyire nagyok, vagy mennyire fontosak az illető életében. Nem nehéz belátni, hogy ennek köze van a neveléshez is, pl. az erős autokratikus, tekintélyelvű nevelés kedvez a nagy valós én – elvárt én diszkrepanciának, míg a szupertehetséges szülők átlagos tehetségű gyerekében könnyen kialakulhat jelentős valós én – ideális én eltérés.
Magammal kapcsolatban általában úgy látom, hogy az elvárt énemet a valós meglehetősen túlteljesíti, már ha a kívülről elvárt ént vesszük. (Rondábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem vár el tőlem senki semmit kötelező jelleggel, maximum, hogy lehetőleg legyek boldog és egy kicsit vegyem figyelembe mások igényeit.) A belső elvárt énem tulajdonképpen egyezik az ideális énemmel, amely ideált magamnak állítottam fel, és talán nem is vagyok tőle olyan messze, mint képzelem. Az mindenesetre biztos, hogy a szükségesnél kevésbé aggódom miatta, legalábbis, ha a nagyobb aggódás a változtatásra való nagyobb törekvésre késztet, akkor szükségesebb lenne jobban aggódnom. Ha nem, akkor örülök, hogy nincs folyton bűntudatom és nem ostorozom magam a tökéletlenségemért – ugyanakkor így nagyon lassú a változás, és inkább csak érésnek, tapasztalatszerzésnek köszönhető, nem tudatos elhatározásnak.
Vajon meg tud az ember változni úgy,hogy elhatározza? Sok, főleg másokkal kapcsolatos tapasztalatom vezet arra a tömör következtetésre, hogy: nem, esélytelen. Ellenben saját magammal kapcsolatban ritkán ugyan, de tapasztaltam, hogy lehet szándékosan változni. Habár most belegondolva, talán mégsem egészen szándékosan. Talán inkább úgy, hogy az ember megérzi, hogy változás következik az életében, és akkor eldönti, hogy a változás tetszik neki, és tőle telhetően segít a folyamatnak. Vagy épp próbálja ellensúlyozni, ha nem tetszik. De ki csinálja a változást? Ki dönti el, milyen legyen az, aki addig valamilyen volt?
Ha néhány szkeptikusabb olvasó kedvéért az isteni akaratot ki is hagyjuk a történetből, még mindig ott van például az az egyszerű dolog, hogy minden döntést a jelenben hozunk, és ha úgy is látjuk, mintha a múltunk kötné a kezünket, valójában bármelyik pillanatban eldöntjük, onnantól mit fogunk csinálni. Mit fogunk gondolni. Persze a múltunk még ott lesz, de az, hogy nem tudunk mást csinálni, mint amit eddig csináltunk, azért, mert eddig azt csináltuk – ez csak egy hitrendszer. Bármikor megváltoztatható. Mondjuk, nem tudok egyelőre mit kezdeni azzal, hogy mi van azokkal, akik nem hisznek. Most nem Istenben, bármiben. Tegyük fel, hogy gyakorlatiasabb dologról van szó,mint az istenhit; mondjuk, emberünk szeretne elkezdeni pozitívan gondolkozni, pozitív dolgokban hinni, bízni az emberekben (ami szintén egy hit, annak a hite, hogy az emberek alapvetően jók – és ez nagyon nagy dolog ám!). De hát mit csináljon, egyszerűen minden azt bizonyítja számára, hogy az ellenkezője igaz. Nem tudja elhinni a pozitív dolgokat, egyszerűen másban hisz, és kész. Mit lehet itt tenni? Az érzelmek, főleg azok, amelyek nem alapérzelmek, hanem már önmagukban is részben mentális műveletek termékei (pl. bűntudat, káröröm, féltékenység stb.), befolyásolhatók gondolatokkal, ez tudományosan bizonyított tény. (Nézzük most el, hogy nem hivatkozok szerzőt dátummal, legyen elég bizonyíték a kognitív terápia és az autogén tréning működése.) Na de a hitrendszer? Ki lehet valakit gyógyítani az ateizmusából? Jó, hagyjuk a térítést. Ki lehet valakit gyógyítani a bizalmatlanságból? Mikor a hit lényege éppen az, hogy nem logikán alapszik. (Bár, kis fizikai világunkban az egyik első hitrendszer, amit belénk vernek az intézményes oktatás során pont a racionális gondolkodás elsőbbsége és feltétlen helytállósága.) Aki valamiben hisz, annak minden esemény a hitét bizonyítja, aki pedig az ellenkezőjében, azt ugyanaz az esemény szintén a saját hitében erősíti meg. Árvizek vannak? Isten nem létezhet, vagy nem jó, ha képes ekkora szenvedést okozni vagy eltűrni. Árvizek vannak? Isten biztosan létezik, hiszen lehetőséget ad a segítségnyújtásra és az önzetlen adakozásra. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Az ember bizonyosan eredendően rossz, mert tobzódik a pénzében, és csak a haszon érdekli, mindegy, hogy a bolygó árán. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Látható, hogy az ember eredendően jó, hiszen minden technikai fejlődést az élet jobbításának vágya vezényelt.
Szóval, mi legyen a hitetlenekkel? Mi legyen azokkal, akik hinni szeretnének, de egyszerűen nem tudnak? Mi legyen, ha valaki magából indul ki, és csak azt tudja elhinni, amit maga lát, magában lát? Hogyan befolyásolhatja az ember a saját hitrendszerét?
Nincs erre tökéletes válaszom. Van egy-két tökéletlen. Az egyik az, hogy ha az ember se x-ben nem hisz, se x ellenkezőjében, se y-ban és se z-ben, szóval semmiben sem hisz adott témával kapcsolatban – mondhatni, szkeptikus –, akkor kiválasztja azt a hitet, amelyik a legjobban tetszik neki bármilyen értelmes alapon, és aztán úgy cselekszik, ahogy egy hívő cselekedne. Ez talán képmutatás elsőre, mert ha én magamban azt hiszem, hogy minden ember kizárólag a saját hasznát nézi, de jobban tetszene egy olyan világ, ahol az emberek csak a segítésért segítenének, és ezért én is segítek ingyen és bérmentve, miközben a kapzsiságban hiszek – akkor én egy hülye vagyok. A saját szememben egy nagy-nagy hülye vagyok, és lúzer.
Mégis: mivel az eredeti hitemhez valószínűleg a tapasztalataim vezettek el, mindenképp érdemes megpróbálni legalább kis időre olyasvalami hitrendszert mímelni, ami jobban tetszik. Ami jobb nekem,jobb a világnak, jobban érzem magam tőle én és a barátaim, jobb ember leszek tőle, nemesebb, hasznosabb, alkotóbb, segítőbb. Eleinte mindez hazugságnak tűnik, de ha az ember kitartó, akkor egyre kevésbé, és nem azért, mert elvakult lesz, aki kipróbálja. Hanem mert igazzá válik. Kissé ellentmondásban azzal, amit a múltról mondtam, most leszögezem: a cselekedetei határoznak meg mindenkit, kívülállók szemében mindenképpen. Praktikus viszont nem túl sokszor ecsetelni másoknak az új, felvett hitrendszert, addig, amíg meg nem szilárdult, tulajdonképpen, míg igazzá nem vált. Sok a szkeptikus ember mindenféle témákat illetően, és könnyen rámutatnak, hol lóg ki a lóláb. Ez sokszor olyan embereket is megzavar, akik pedig biztosak a hitükben, csak nem tudnak jól érvelni mellette (vagy a téma jellegéből adódóan nem is lehet úgy, hogy az másokat meggyőzzön). Szóval nem beszélgetni, hanem cselekedni, és figyelemmel kísérni a következményeket.
Egy másik tökéletlen válasz arra, hogyan változtathatja meg valaki a saját hitét, hogy keresnie kell egy olyan személyt, aki már rendelkezik a kívánt hitrendszerrel, és akit nagyon szeret. Akire felnéz. Aki esetleg épp e hitének köszönheti a sikereit, amiért megbecsüli. Sokat kell beszélgetni vele, sokat kell együtt lenni vele, és a világ tapasztalatait folyamatosan meg kell osztani. Kell az is, hogy – legalábbis ebben a témában – az illető ne menjen bele vitákba, ne is adjon helyet a kétkedésnek, hanem intézze el a szkepticizmust egy egyszerű kitérő válasszal („mindenki véleménye limitálva van a tudásához”, „mindenki éppen annyit lát a valóságból, amennyire szüksége van ahhoz,hogy mindent megtehessen, amit meg kell tennie” és hasonlók). Ha az ember eredendő jóságában szeretnénk hinni, ne filozófust keressünk, hanem tanítót. Ha a racionalitás elsöprő erejében, akkor ne művészt, hanem természettudóst. Ha a materializmusban, akkor ne pszichológust, hanem orvost. Ha a kapcsolatépítés elsődleges fontosságában, akkor ne informatikust, hanem MLM értékesítőt. Ha az AIDS gyógyíthatóságában, akkor ne gyógyszergyár-tulajdonost, hanem kutatóorvost. Ha a világ haladásában, akkor ne a panaszkodó elégedetleneket, hanem a világméretű tervekkel rendelkező elégedetleneket.
A legtöbb hitnek nem olyan nehéz megtalálni a „tiszta” megtestesítőjét. Meg kell keresni, és sok időt kell vele együtt lenni. Egyúttal el kell kerülni a szkeptikusokat, pláne az ellentétes hitűeket, de az is elég, ha működik, hogy megkérjük őket, adott témáról ne beszélgessünk. Liberálisabb emberek és igazi barátok el tudják ezt fogadni.
A harmadik tökéletlen módszer a nagyon erős, váratlan érzelmi behatás, esetleg szinkronicitás („véletlenül” azonos irányba mutató, sorozatos, egymást követő események láncolata, amit egy összetartozó egészként élünk meg, és különös jelentéssel ruházunk fel). Ez külső erő, de „furcsa” módon amikor eldönti valaki (és komolyan is gondolja), hogy x hitrendszerét el akarja engedni, és egy másikat szeretne helyette, előbb-utóbb meg fog tapasztalni ilyen szinkronicitást. El kell kezdeni hallgatni az intuíciókra, vagy legalábbis figyelni rájuk. Sokszor megmondják, mi a helyes és mi nem.
...nna de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (sosem értettem ennek a kifejezésnek az etimológiáját – de az értelmét se), az én-diszkrepanciáknál tartottam. És hogy a kérdéskör sokszorosan jelenik meg mostanában az életemben.
Ott van egyrészről, hogy élesen kirajzolódik előttem egy-két marginális jellemhibám, és mivel egyre nagyobb szerepet kapnak, és egyre fontosabb dolgok kerülnek veszélybe miattuk, egyre jobban érzem negatív hatásukat. Ilyen a halogatás, a kitartás hiánya, a gyenge intrinzik motiváltság még olyan dolgok rendszeres végzésével kapcsolatban is, amiket egyébként nagyon szeretek csinálni. Ezek hárman jól kiadják a lustaság tüneteit, szeszélyességgel fűszerezve pedig kijön a tökéletesen megbízhatatlan teljesítmény. Jót tenne egy nyakonöntésnyi önfegyelem és eltökéltség, és főleg, pontosság. Időben értem, mert munkában egyébként precíz vagyok.
Másrészről találkozom én mindenféle emberekkel, újakkal és régi-újakkal egyaránt. Az egyiknél szembesülök azzal, hogy tökéletesen érdektelen számára gyakorlatilag minden bennem, amit az egómmal irányítani tudok. Nem számít, mit akarok, mit gondolok, hogyan definiálom önmagam, mi érdekel és hogy jónak vagy rossznak tartom magam. Nem érdekes a véleményem sem, se az, hogy hogy nézek ki. Csak a lelkem számít és annak akarata, ami sok esetben távol áll az egóm akaratától – bár néha az egóm felemelkedik arra a szintre, hogy ugyanazon az ablakon tudjon kitekinteni,mint a lelkem, és akkor a tudatos akaratom kb. megegyezik a lelkem útjával. Érdekesek még az érzéseim, vágyaim és az álmaim, az energiáim, az aurám, a rezgésszintem és a csakráim állapota – szóval minden, ami nem, vagy csak kis részben függ a szándékos elhatározásomtól. Kicsit feszélyezettnek, de egyébként beletörődöttnek, elfogadónak és a legkevésbé sem ellenkezőnek vagy akaratosnak, sőt, inkább alázatosnak és megadónak érzem magam, amikor ilyen szemmel néznek rám. Egyszerű oka van ennek: tökmindegy, mit akarok, úgyis a lelkem számít, nem a testem és a személyem. Ha szar energiáim vannak, annak is oka van, de nem az én hibám, az ént a tudatos, szándékos gondolkodó központ értelemben értve; úgysem tudok mit csinálni, legfeljebb imádkozhatok, hogy legyen jobb a helyzet, vagy segítséget kérhetek. Esetleg tudomásul vehetem a helyzetet, és megpróbálhatok tudatosan hatni rá (pl. elengedő, majd megerősítő állításokkal, vagy a társaságom megválasztásával, vagy az étkezési szokásaim megváltoztatásával stb.), de ha nem megy, ismét nem vagyok én hibás. Nincs hiba. Döntés van, amit a lélek hoz, szabad akaratánál fogva, és annak következményei a testre és az egóra.
Itt az én-diszkrepancia, mint olyan, elveszíti jelentőségét; inkább lélek-diszkrepanciáról beszélhetnénk, ha a lélek változatlan lenne, és ismerném a milyenségét, illetve birtokomban lenne a tökéletes lélek ideája. Így inkább csak a diszkrepancia hiánya érezhető. Sajátosan nyugodt, kissé tehetetlen helyzet, amikor nincs mit csinálni, és nem is lehet. Néha kellemes, néha inkább kellemetlen, mintha átlátnának az emberen. Ritkán gondolok magamra így, pedig valószínűleg ez a lelkem igazi lényege, a többi meg máz. (Azért szeretem a mázat. Édes.)
Aztán találkoztam másmilyen emberekkel is, akik a nagyra való törekvést szították föl bennem, vagyis hát inkább azt tették látványossá, mennyire könnyen lehet az a sorsom, hogy egy nagy-nagy nulla lesz belőlem. Látom, milyen az, amikor valakinek tehetsége van, és szándéka, hogy használja, és tervei, hogy fejlessze, és eredményei, hogy másokkal is megossza, és céljai, hogy végül az emberiség hasznára váljon – és látom magamat, beképzeltségem hamis ábrándjaiban kéjelegve, amint süttetem magam a saját fényemben, és észre sem veszem, hogy a reflektorok mellettem világítanak el, valami sokkal nagyobbra és lényegesebbre. És egy kicsit elszégyellem magam.
Ki akarom csikarni, hogy az értékeimért szeressenek, de csak a szépségem tűnik fontosnak; el akarom érni, hogy egyenrangúnak kezeljenek, de csaját magamat alacsonyítom le; csodálom az eredményeket, de tétlenül ülök a képességeimen, és végignézem, ahogy kiszikkadnak, mert nem kapják meg a csírázásra és növekedésre késztető cselekvésfolyamot. Irigy vagyok. Kisebbségi érzetem van. Saját magamat szánom a láthatóan megnyilvánuló, tudatalatti, önlealacsonyító és önkisebbítő késztetéseim miatt. Sosem vallanám be, hogy nem magasba török, hanem csak lent reszketek az elrugaszkodástól. Sosem ismerném el, hogy nem mások vezetésére vágyom, hanem arra, hogy alájuk süllyedjek, és a mélyből nézzek fel rájuk, csodálva őket és amit elértek.
Nem, mindezt nem tudom elfogadni. De egyszerűen látom, hogy ez történik velem. Ha kívülről nézem, tárgyilagosan, akár pszichoanalitikusan, akkor látom, és mivel pszichológiát tanulok, éppenséggel tudatalattinak nevezem (mondjuk most hirtelen nem jut eszembe más, ahogy nevezhetném). Nem tudok róla. Nem érzem a sajátomnak e késztetéseket, de tapasztalom, hogy működnek. És próbálom elfogadni, ha fájó is ennyire más színben látni magamat.
Mindig a felismerés az első lépés, ami végül majd ahhoz vezet, hogy a saját árnyoldalamat is integrálni tudjam a személyiségembe, teljesebbé és könyörületesebbé válva ezzel. (És elkerülve a szomatizálást, a hisztériás fájdalmakat, az öntudatlan, impulzív játszmákat más emberekkel, a rémálmokat, a depressziót – és a psziché egyéb öngyógyító vagy kompenzáló módozatait).
Aztán itt van még a kortársaim között szokásos „egyetemközepi válság”: hirtelen felnyílik a szemem (mert felnyitják), és körülnézve meglátom, mennyi minden lehetnék. Lehettem volna? Érdekes, hogy sosem jutott eszembe, hogy orvos legyek, bár az egyik legelső kiskori vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Akartam iparművész lenni, és majdnem biztos, hogy ahhoz meg is lenne a kellő tehetségem. (A képzőhöz már nem hiszem, vagy maximum átlagos, ami a bekerüléshez sem elég.) Érdekes, hogy amikor a rajztanárom ráébresztett, hogy az iparművészek a képzőművészektől és a mesteremberektől (asztalosok, kovácsok stb.) abban különböznek, hogy a motívumokat nem önmagukban ragadják meg, vagyis nem elégszenek meg ezzel, hanem stilizálják őket, alkalmassá teszik a használati tárgyak díszítésére, és a használati tárgyat tekintik elkészült alkotásnak – szóval amikor rájöttem, hogy ez az iparművészet, elment a kedvem az egésztől. Szalvéta nyomómintát készíteni? Egy gyönyörű hófehér liliomból egy háromszínű vonalrajzot, körbecsicsázva pixeles indamintával?
...most meg milyen szívesen foglalkoznék ezzel! Az ötvösség is vonz, az ólomüveg-készítés is, még a varrás is.
Vagy ott van a tánc. Azt hiszem, a mozgásos memóriám eléggé lassan fog, úgyhogy talán nem lennék elsőrangú társastáncos. De improvizálni tudok, és az szép is tud lenni néha. Persze, egy életet erre alapozni..
És az éneklés? Az ember nem öregszik ki az éneklésből, legfeljebb ahogy korosodik, érettebb dalokat kell választania, hogy ne mutasson idétlenül a színpadon. Apropó, színpad. A színészet is nagyon érdekel, átélni ismeretlen karakterek tragédiáit és örömeit, megélni magam minden elképzelhető szerepkörben! Tökéletes terápia minden lelki nyavajára. Vagy a zongora. Vagy szaxofon! Meg akartam tanulni szaxofonozni, csak azt mondták, az még 2 év furulya és ugyanannyi klarinét, úgyhogy hagytam.
Szóval.. Annyi minden lehettem volna. És most mindezek megint rám ugrottak. Sőt, még több is. Ügyvédnek zseniális lennék, kiskoromban hobbiszinten védtem meg azokat, akiket mindenki kicsúfolt. Lovakkal is imádnék foglalkozni, vagy ásni! Kertet! Azt is már régebben eldöntöttem, hogy ha egyszer valaha bánatos leszek nagyon, és nem tudok mint pszichológus elhelyezkedni, kitanulom a virágkötészetet, és virágboltba megyek dolgozni. Egész nap az áradó virágillatban, kellemes, oxigéndús, párás levegőben, gyönyörű színek mellett, és aki bejön, az mind azért jön, mert örömet akar okozni valakinek, és ebben kéri segítségemet. Na EZ lélekemelő foglalkozás. Főleg, ha az embernek saját boltja van. Igaz, hogy a virágok végül is már halottak, mert levágták őket a gyökerükről és csokorba fogták őket – de még mindig jobb halott növényeket kötözgetni, mint mondjuk hentesként halott állatokat szeletelni..
Egyelőre nem érzem nyomasztónak, hogy pszichológián vagyok. Még vagy 9 év tanulás hátra van belőle, de ez inkább jó, mint rossz. Tanulni, tanulni, tanulni.. Biztos okos ember volt, aki mondta, csak kicsit félreértelmezték szegényt. De jót tesz az agynak, ha folyton frissítik.
Másrészt, a fent felsorolt szakmák közül kevés van, amit egy életen át biztosan szívesen csinálnék, és ami olyan sokkal járulna hozzá a saját életemhez, mint a pszichológia. Régebben tudtam, de elfelejtettem, és most, hogy írok,megint rájövök: az én egyetlen valódi, intellektuális érdeklődési területem az emberek. A különböző emberek különböző dolgai érdekelnek, és nem győzök lenyűgözve lenni a változatosság és az újdonságok láttán.
(Na jó. Valójában még a leíró nyelvészet, a makro-ökonómia, és a matematikai statisztika váltja ki spontán intellektuális rajongásomat, de ez titok.)
A gyógyítani, segíteni vágyás nem is igazán vágyás. Ez olyan dolog, amit tapasztalok már egy ideje,és nincs semmi ellenvetésem. Ha amit csinálok, egyúttal gyógyít,ám legyen, én csak jobban érzem magam tőle. Ez olyasmi tehetség, amit én csak közvetítek, ezért legjobb, ha nincsenek is szándékaim vele kapcsolatban. Elég,ha hagyom történni, úgy nem okozok vele galibát.
Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!
