Kérj, és megadatik!

Megnéztem mostanában több filmet, van, amit "illendőségi", van, amit művelődési, és van, amit kikapcsolódási okokból. Legutóbb, rögtön a Bruce Almighty után, megnéztem az Evan Almighty-t is. Hát, nem gondoltam, hogy ez lesz a leghasznosabb spirituális útmutatás, amit mostanában kapok..

Egy konkrét jelentere gondolok. Amikor Evan már beletörődött, hogy a bárkát meg kell építenie és nem tehet ellene semmit, a felesége otthagyja őt a három gyerekükkel együtt, és visszaköltöznek a nő anyjához. Egy alkalommal négyen ebédelnek egy gyorsétteremben, és a gyerekek kimennek valamiért. Megjelenik Isten (Morgan Freeman), mint éttermi felszolgáló, és kéri a feleséget, hogy mesélje el, mi a probléma. A nő szabódik, de Isten azt mondja, szereti a történeteket, és amikor meghallgatja a nő szájából is Evan "megszállottságát", és hogy Noénak képzeli magát, Isten elneveti magát. Azt mondja, szereti ezt a történetet, mert szerinte a szeretetről szól, és arról, hogy higgyünk egymásban és álljunk egymás mellett. Ekkor hangzik el a következő párbeszéd:

"- But my husband says God told him to do it. What do you do with that?
- Sounds like an opportunity.
- ?
- Let me ask you something. It someone prays for patience, you think God gives them patience, or does he give them the opportunity to be patient? If he prayed for courage, does God give him courage, or does he give him opportunity to be couregous? If - someone prayed for the family to be closer, you think God helps them with warm, fuzzy feelings? Or does he give them the opportunity to love each other?"

(- De a férjem azt állítja, Isten parancsolta neki mindezt. Ezzel mit lehet kezdeni?
- Nekem úgy tűnik, ez egy lehetőség.
- ?
- Hadd kérdezzek valamit. Ha valaki türelemért imádkozik, Ön szerint Isten türelmet ad neki? Vagy inkább alkalmad ad arra, hogy türelmes legyen? Ha bátorságért imádkozik, Isten bátorságot ad neki, vagy inkább lehetőséget arra, hogy bátor legyen? Ha valaki azért imádkozik, hogy a családtagjai közelebb kerüljenek egymáshoz, Ön szerint Isten gyengéd, meleg érzelmekkel segíti őket? Vagy inkább lehetőséget ad a családnak, hogy szeressék egymást?)

Lehet, hogy az imádkozás nem egy passzív dolog? Persze, amit kérsz, az megadatik, sokkal gyorsabban, mintha nem kérnéd. De némileg logikus, hogy ha gazdagságért, nagy házért, igazi társért, boldogságért, hírnévért, elismertségért vagy jachtért imádkozik valaki, akkor nem fog az utcán találni egy zsák aranyrudat, nem lesz hirtelen egy villa tulajdoni lapján az ő neve, nem fog érte jönni a herceg fehér lovon vagy a topmodell meztelenül tálcán, nem lesz felfújva egyszer csak boldogsággal, nem fog hirtelen mindenki róla és a mérhetetlen tehetségéről suttogni a városban, és nem önt ki a Duna, hogy elésodorjon egy hajót.

Ha mégis így lenne, akkor nem lenne annyi ember kiábrándulva a csodákból, és mernénk kérni azt, amire tényleg vágyunk. De nagy lenne a káosz, talán sok ember meghalna (a rosszakarók miatt), és a világ rendje felborulna. (Ld. Bruce Almighty.)

...hanem ehelyett sok-sok-sok lehetőséget kapna, hogy a vágyaiért tegyen, az álmait megvalósítsa, az életét megváltoztassa. Lehetőségek, ötletek, segítők árasztanák el, és ha az alkamakat megragadná, hamar valóra válna minden elképzelése.

Asszem a vonzás törvényével is az a baj, hogy félreértelmezik. Aki használni kezdi, az úgy képzeli, hogy elég egy gondolat, és már jön is a sült galamb. Ez sok kívánság esetén így is van, tehát minden attól függ, milyen jellegűek az ember vágyai. Magamon folyamatosan tapasztalom, hogy ha helyes intuíciót, szerencsét, újszerű ötleteket, élményeket kérek magamnak, szinte azonnal teljesül minden kérésem. Persze, még itt is lehet struccpolitikát folytatni; kérhetek jeleket, és aztán csinálhatok úgy, mintha nem látnám őket, vagy egyszerűen nem hiszem el, hogy amit látok, az az, amit kértem. Aztán hibáztathatom Istent, vagy a vonzás törvényét, aki nem teljesítette a vágyaimat..

Az anyagi jellegű vágyak viszont más kategória. A világunk rendje (pl. a fizika), noha illúzió, egyszerű halandók kedvéért nem fog bukfencet vetni. A pénzeszsák nem fog megjelenni az utcán, vagy ha igen, hogy vallod be az APEH-nak? Ugyanez igaz a jachtra és a szép házra is. A figyelmes, tisztelettudó, de egyben erős és sármos férfiak, valamint a szép, okos, hűséges, kedves, talpraesett nők kegyeire más is számot tart, úgyhogy valószínűleg ők sem fognak sorakozni az ajtód előtt. (Ráadásul itt még a szabad akarat is közrejátszik, amibe aztán tényleg nem fog beleszólni senki, még Isten sem.) A sikerről köztudott, hogy tenni kell érte valamit, különben minek lennél sikeres? És ha mégis az lennél, tudnál-e büszke lenni magadra, amikor semmit nem tettél érte?

Az anyagi vágyakért tehát az anyagi világban is tenni kell, ez a világ rendje, amit csak néhány kiváltságos (pl. Jézus..) változtathat meg. (De még ebben sem kötelező hinni.) Szóval a magam részéről ha valamit kérek, az
1. az alkalom, hogy megszerezhessem azt, amire vágyom;
2. éleslátás, hogy észrevegyem az alkalmat;
3. emberi kvalitások, mint bátorság, hogy megragadjam az alkalmat, erő és energia, hogy képes legyek dolgozni a vágyamért, elszántság, akaraterő és ambíció, hogy a cél végig a szemem előtt lebegjen és az akadályokat könnyen tudjam venni, alkotóképesség, hogy amit csinálok, maradandó legyen; és
4. isteni segítség, mint szerencse, intuíció, ötletek, kreativitás, segítő "véletlenek", hasonló célú társak utamba "sodrása", valamint annak megtapasztalása, hogy fontos vagyok, és egy nagyobb egész részeként együtt hozunk létre valami jót.

Ha mindezt megkapom (márpedig megkapom), két feladatom van: észrevenni, amikor érkezik, és cselekedni, amikor elkezdhetem. Enélkül az egész imádkozás- és kérés-dolog olyan, mint az egyszeri Józsi bácsi esete, aki egy életen át imádkozott a lottó ötösért, de soha nem vett egyetlen szelvényt sem.

Ezer meg ezer éve ...

Immár 2 hete vegán módon, vagyis csak növényi eredetű kajákat eszem. Azért nem írom, hogy vegán életmódot élek, mert ahhoz bőr cipőt és dzsekit sem hordhatnék, és mézet sem ehetnék.. Egyelőre nem tudom elképzelni, ezeket miként valósíthatnám meg, és azt hiszem, pillanatnyilag nem is akarom.

Sokat változik az életem kb. egy hónapja, és azt hiszem, nagyon messze kerülök attól az önmagamtól, aki mondjuk 1 éve voltam. Spirituálisabb és istenhívőbb most az életem, és azt hiszem, ennek így kell lennie. Ez most az utam, és azt hiszem, előre visz, és felfelé. Sok minden könnyebb így; nem görcsölök annyit azon, hogy az életem minen egyes apró törmeléke az én kontrollom alatt legyen, hogy minden, amit teszek, az én akaratomból történjen, hogy amit ezekről gondolok, azt én iránytsam, és amit ezek miatt érzek, azt én befolyásoljam. "Legyen meg a te akaratod", ha így tetszik. Érdekes módon sok dolgot pont a pszichológia tanulása értetett meg velem, másokat pedig az, hogy visszatért az életembe a kb. 2 éve "elhagyott" hit.

A vegánságnak annyi köze van mindehhez, hogy növényeket enni nekem úgy zsigerből tisztábbnak tűnik, mint állatokat enni. Fair-ebb, szebb, jobb. Másfajta energia, és nem kell hozzá állatot megölni vagy embertelen körülmények között tartani. (A mézet még nem rendeztem le magamban.) Hogy erre miért épp most jöttem rá? Nem most jöttem rá, de most értem meg hozzá. Itt és most van az a pillanat, amikor át kellett térnem erre a táplálkozásra. Meg kell mondjam, semmi erőfeszítést nem okoz. Azazhogy, egy kicsit igen. Mert egész addig nincs probléma, amíg az ember otthon van vagy más vegánokkal; de ha mások a környezetében húst esznek, nehéz hova lenni, mert általában olyan helyen esznek húst, ahol minden kajában van valami állati eredetű; ha ezt át is hidalom magamban, még mindig akad legalább egy okostojás, aki jobban tudja, hogy nekem mi a jó, hogy a szervezetemnek mire van szüksége, és hogy a gumós zápfogaim mit bizonyítanak. És nem habozik véleményét meg is osztani velem, noha többnyire nem kérem.

Egyébként én is utánanéztem. Igaz az, hogy a szóján kívül nincs olyan növényi fehérjeforrás, amiben mindegyik esszenciális aminosav megvan. Viszont mindegyik esszenciális aminosav megvan valamilyen zöldségben. Ergo, vagy sok szóját kell enni, vagy változatos zöldségeket.. Különben, rendeltem fehérjeport. Amit a body-builderek esznek, csak hormonok és egyéb szarok nélkül. Sima szójakivonat kb. Napi egy kanál elég arra, hogy pótoljam azt, amit a húsokból (és a tojásból főleg) nem viszek be. Ultramagas dózisú multivitamin a másik dolog, azt meg már rég tervezem. Kíváncsi vagyok, érezhető-e a különbség. Mert a nyarat kivéve nem jeleskedem friss gyümölcsök fogyasztásában (édességfogyasztásban annál inkább), és különben is, sok helyen írják (pl. Lenkei), hogy a friss zöldségek-gyümölcsök vitamintartalma sokat zuhant az elmúlt évtizedekben. Bár, Lenkei is el akar adni valamit, ugye.. De ettől még a szövege igaz is lehet. Meg nem csak ő írja.

És mozogni is elkezdtem. Kétnapi 3/4 óra torna vagy futás, ez lassan másfél hónapja megy. Nem nagyon érdekel, látszik-e; egyszerűen muszáj mozognom. Ki akarom nőni a gyenge önmagamat. Mármint, a testileg gyengét. A szellemi erőmet szeretném arra használni, hogy a testi erőmet visszaszerezzem. Valamint szükségem van nagyon sok fegyelemre. Bár tűnhet úgy, hogy a rendszeres mozgás (magamhoz viszonyítva) és ez a fajta étkezés sok önfegyelmet igényel, és lemondásokkal, megszorításokkal jár, és lehet, hogy másnak az is, és hogy nekem is az lett volna akár fél éve is - mégis, ezek az utam természetes velejárói. Olyan természetesen következtek az ott és akkor-ból (amikor elkezdtem őket), mint az, hogy az ember, ha tudja, hova akar menni, és útba esik az autópálya a megfelelő irányba, akkor fölhajt rá, és azon megy tovább. Persze van autópályadíj, de ez is természetes.
Önfegyelem inkább ahhoz kell, hogy elkezdjek tanulni. Úgy tapasztalom, hogy sok korombelinek valójában nem a szakmáját kell megtanulnia az egyetemen, hanem az egyenletes pozitív teljesítmény nyújtásának képességét. Ha a pozitív a kettes, akkor a kettes, ha a hármas vagy az ötös, akkor meg annyi. De megbízhatóan legyen annyi. Az én teljesítményem néha siralmas, néha meg átlagon felüli (ez a ritkább). Mindig is ilyen voltam, és tudom azt is, min kéne változtatnom, de nem teszem. Nem is nyavajgok, de előre sem haladok benne. Mostani álláspontom szerint meg fogom tanulni az egyenletes jó teljesítmény nyújtását, ott és akkor, ahol és amikor meg kell tanulnom. Amikor eljön az ideje, akkor meglesz rá a kellő energiám. Ugyanúgy nem fog erőfeszítést okozni, mint rendszeresen sportolni, vagy nem enni állatokat. Érzem, hogy bennem van a magja, csak még nem csírázott ki, és még nem esett le az az eső, ami kihajtja a földből.

Na kezdek nagyon közhelyes lenni, úgyhogy abba is hagyom. Változások vannak folyamatban, és nagyon tudom, nagyon érzem, hogy nem én csinálom őket, és most először nem félek attól, hogy kicsúsznak az irányításom alól a dolgok. Úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az elkülönültség illúzió. (Igazság szerint, minden illúzió, kivéve Istent - de őt meg senki nem ismeri, csak ő maga. Ki van ez találva.)

Kontroll

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Tanácsok önmagamnak

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?