Abszurd élet, hetéra-sors, furcsa lehet végzetem:
ide cibál, oda rángat féktelen képzeletem.
Sodor a vágy, dobál erre, kötöz arra szerelem,
gyűlölet, kéj, plátói lét gigász harcot vív velem.
Az égboltot el nem érem, a mélyből felránt az ész,
középre húz - átlaggá nyúz saját elmém, bárha kész
vagyok régen Poklot járni, vágyom látni démonom:
ördög űzzön, azt kívánom, ha nem, erővel vonom.
Majd, ha csontig átégtem és táplálékom félelem,
ízig-vérig Gonosz tekint helyettem ki szememen,
gyönyört okoz emberhalál és megtiport hajadon -
vígy fel, Úr. Eleget láttam. Hadd pihenjek válladon.
(2005. március)
Showing posts with label irodalom. Show all posts
Showing posts with label irodalom. Show all posts
Tuesday, March 16, 2010
Sunday, March 08, 2009
Kurvajó
A következő könyvrészlet bővelkedik a vulgáris, illetve szexuális töltetű kifejezésekben, így aki ezekre nem kíváncsi, vagy még nincs 18 éves, ne olvasson tovább.
"Egyszer, éppen a szobámban hallgatom a német esőt és kezdek tisztulni az anyagtól, amikor anyám felhív. Beszélgetésünk közben hirtelen valami megmozdul az agyamban. Felteszem neki azt a kérdést, ami annyira hétköznapi, hogy nem jut eszembe hamarabb, hogy anyámtól megkérdezzem. Most, hogy pörgeti az agyam a fű, foglalkoztatni kezd a legapróbb részlet is.
- Hogy vagy? – ezt kérdezem tőle és ez nem a hogy-vagy-köszjól-és-te-klisé. Kíváncsi vagyok, hogy anyám, az ember, aki nem ismer, aki el sem tudja képzelni, hogy ki lehetek, hogy érzi magát. Erre elmeséli, hogy szarul. Hallgatom és életemben először tudatosul bennem, hogy meghallom, amit mond. Végre nem azt hiszem, amit én, hanem amit egy másik hisz magáról.
Azt mondja, úgy érzi, ennyi év után kötelessége kitartania a választott élete mellett. Igaz, hogy a sorsa nem valami vidám, alig ismer valakit és egy nagy házba zárva él, de legalább, mi, a gyerekei, úgy tűnik, jól érezzük magunkat. A fontos, hogy kitartson és igen – csicsergi kedvesen anyám –, némiképp azt hiszem, szeretem a férjemet, bármilyen buta, agresszív és gyenge is gyakran. Talán én is tehetek róla, hogy ilyen lett, mert néha úgy idegesítem apróságokkal. Talán már túl öreg vagyok, túl buta, hogy megváltozzam?
Nem is tudom. Huh.
Az első házasságom – apátokkal – reménytelen volt. Igaz, ő jó apa volt. Talán emlékszel rá, mennyit játszott veletek. De aztán, mást nem tudott. Nem volt képes pénzt keresni és végül már nem tudott senkivel sem beszélgetni, mert rajtam kívül más már nem hallgatta meg, ha magyarázott. Nem volt értelme, valóságalapja annak, amit mondott, érted? Én szerettem és ezért hittem neki. Mindig álmodott valamiről! Valami nagy üzletről, valami nagy találmányról!
Nézd csak, a végére már veletek sem tudott beszélni. Azt hiszem, nem is volt normális. Talán ezért is tűnt el és nem jelentkezik már, több mint tíz éve.
A mostani férjem sem rosszabb apa. Ő sem tud beszélni veletek, de legalább nem kótyavetyéli el a vagyonát. Talán nem vagyok a legszerencsésebb ember ezen a Földön. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen boldog ember, akit ismerek, te vagy.
Lerakom a telefont, mert sírnom kell.
Megértem, hogy anyám, nem az anyám, hanem egy olyan ember, aki meg van győződve róla, hogy normális. Olyan ember, aki azt hiszi, hogy az a sorsa, amit kiszabott rá az élet és nemcsak nem tud, de már nem is akar menekülni.
Hirtelen látom a boldogtalan embereket. Asszonyokat, akik szomorúan ballagnak férjük nyomaiban. Lánykákat, akiket valójában senki nem hallgat meg. Hallgatni kezdem ezeket az embereket, hogy miről beszélnek. Megértem és elfogadom, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat.
Hirtelen látom, hogy a férfi, légből kapott szabályok alapján alkotott rendszer rabszolgája. Ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kicsoda ő, össze kell hasonlítania magát valakivel. A módszert logikának nevezi.
Bruce Willis jó csávó. Hozzá képest én csak lószar vagyok, ez egyenlő: én Lószar vagyok.
Én vagyok Bruce Willis. Mindenki máshoz képest király vagyok, ez egyenlő: én vagyok a Király!
Na, ez a nőnél teljesen másképp működik. Ő ugyanis, saját logikával rendelkezik.
Aha, ez a kis kurva Sharon Stone világsztár és ezért azt hiszi magáról, hogy ő a Gyönyörű. Viszont én tudom, hogy én vagyok a gyönyörű, egyenlő: én vagyok a Gyönyörű!
Olyan szép dolog hirtelen csupa gyönyörű lány között sétálni, anélkül, hogy kényszeresen össze kellene hasonítanom őket egymással! Hiszen megszépíti magát, figyel a ruhájára, csinos és tiszta és addig nem hajlandó kilépni a fürdőszobából, amíg meg nem győződött róla, hogy most már gyönyörű! Ki vagy te, férfi, hogy a villamoson eldöntsd: ühüm, ühüm, nem rossz bőr ez, bár lehetne egy kicsit nagyobb a melle?
Más lettem. Korábban, szó nélkül megdugtam a nőt, aztán annyi volt, most beszélgetni kezdek velük. (Igaz, amióta megkaptam nagyanyai örökségemet, nem is járok háromezer forintos prostikhoz már.)
Hamarosan néhány örömtanyában olyan törzsvendég leszek, akinek az ölébe másznak a lányok, akinek szívesen hoznak teát, amíg rágyújt egy jointra és akinek az ágyban boldogan gyónják meg, ami bántja őket.
Én a kurvák fölé hajolok és bedugom az ujjamat a vaginájukba. A síkosító anyagtól úgy tűnik, mintha felizgultak volna és attól nedvesedtek volna be. De a kurvák sosem nedvesednek be. Egy frissen mosdott kurva pinájához jó érzés hozzábújni és szagolni finom szappan illatát. Ha egy kicsit borostás, az csak olyan, mintha egy férfiarchoz bújnék oda, mondjuk a sajátomhoz. Ilyenkor lesz teljes a kép: a női pina és én benne, ahogy hallgatom őt.
Hamarosan egyszerre két lányt viszek el. Hagyom őket hancúrozni egymással, aztán egyszer csak megragadom az egyiket a mellénél fogva és a másik felé húzom.
- Na, kiscica! Szép kis borotvált pinádat fektesd ide a barátnőd feje mellé és terpeszd szét a lábad!
A másik csak oldalra fordítja a fejét és belenéz barátnője széttárt ölébe.
- Dugd bele a nyelved! – mondom neki.
- Az még ötezer forint. – feleli a kurva.
- Akkor, majd beledugom én! He, he, he.
Nyalni kezdem a forró nyílást. Jobb kezemmel megkeresem a mellettem fekvő kurva pináját, beledugom ujjamat és hopp! – érzem, hogy abba a nedvbe simul bele, ami csak akkor folyik elő egy nőből, ha kívánja, hogy megdugják.
Abbahagyom a nyalást és felegyenesedek. Térdepelek a huzaton és annak az arcát kutatom, akinek kis puncijából folyik elő a lé és azt gondolom: szép kis kurva vagy te, mondhatom, hogy felizgulsz! Ezért fizetlek, te szajha?
(Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, megtanulok csajozni. Professzionálisan látok munkához. A nők szeretik hallani, hogy az ember saját sofőrrel jár. Először is szerzek hát egy olyan taxist, aki már régóta járja a várost, elkérem a telefonszámát és ezentúl őt hívom, ha csajozni indulok. Nem árt, ha az ember a harc előtt, komolyabban felméri ellensége erősségeit és gyengéit, hogy aztán bölcsen alkalmazkodva hozzájuk, megfelelő irányba terelje a csata kimenetelét.
A nők, ha egyedül vannak, szeretnének újra nem egyedül lenni. Aki mást állít, az a) szerelmes valakibe, b) éppen valaki máson gondolkozik, de mindjárt szerelmes belé, c) hazudik.
Ezért bármikor bátran állíthatjuk:
"Kismadár, tudom, hogy csak rám vársz."
A nő ekkor kíváncsi lesz, hogy vajon miért van ez így.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazságot akarja hallani, hiszen arról ő eleve többet tud, mint mi. Legjobb, ha megfogjuk a kezüket, megsimogatjuk ujjaikat és meghatjuk valamivel:
"Azért, mert szükséged van valakire, aki nem csak állandóan tudja, hogy gyönyörű vagy, hanem ezt nyíltan be is vállalja és naponta elmondja neked."
Láthatjuk, hogy a nőt egyszerűen saját logikájának csapdájába csaljuk. Ott támadjuk, ahol a legkevésbé számít rá. A büszkeségénél. Odáig pedig a könnyen sebezhető, védtelen kis női szíven keresztül törünk be.
"Szeretném látni, hogy tetszel magadnak. Azt akarom, hogy a kedvemért legyél mindig gyönyörű!"
A kismadár azonban igen praktikus lélek és nem elégszik meg holmi röpke pillanattal, mert leginkább állandóan szálldosni szeretne a magasban. Valószínű, hogy szíve szerint, nem feküdne le egy olyan pasival, aki csak meg akarja dugni. Ezért az igazi férfi, soha nem vall színt saját érzéseit illetően, hanem az ellenség eszével gondolkozik és úgy tesz, mintha olvasná gondolatait. A nő ezoterikus lény, ősidők óta bevált módszer, égi jeleket olvasni és jövendőt mondani neki. A fontos, hogy mindezt halálos komolysággal és biztonsággal tegyük, mert egy eldadogott jóslat, igen valószínűtlen, hogy bekövetkezik.
"Milyen jegyben születtél? Ühüm, akkor tudom: a múltkori kapcsolatod megviselt, de ez most más lesz, mert én igazi férfi vagyok". Ez kitűnő frázis, hiszen biztos, hogy minden nőt megvisel, ha hosszabb-rövidebb ideig kénytelen megosztania az életét, valamint első néhány évtizedeiben makacsul keresi az igazi férfit.
"Én mindig szép dolgokat fogok mondani neked, soha nem szidlak meg és megmutatom neked, hogy mi a jó. Te, a nő, hajlamos vagy nem mindig magadra koncentrálni. Gyakran foglalkozol mások gondjával, bajával és elfelejted, hogy csak te számítasz. Velem csupa napsütés lesz az életed, mert nem hagyom, hogy mást csinálj, csak nevess!"
Ilyenkor a nő kénytelen olyan pillanatok után kutatni a múltjában, amikor egyszer véletlenül nem magára gondolt, eszébe jut, hogy két hete majdnem valami ilyesmi történt, felismeri, valójában milyen döbbenetesen önzetlen lélek ő, és boldog, hogy valaki visszatéríti a helyes útra.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy minden állításunk az örökkévalóság függvényében csendül fel. Tegyünk úgy, mintha feleséget választanánk magunknak és ígérjük meg nekik, hogy ha csak egy kicsit is akarja, a mennyboltba juttatjuk, oda, ahonnan csak az ő kedvéért jöttünk le. A nő nem bolond, hogy mindezt a sódert elhiggye, ugyanakkor hiba lenne a nyilvánvalóan egyéjszakás kaland előtt megkérdezni tőle: "dugunk, aztán megyünk, jó?"
A nő ugyanis nem akar csak úgy dugni. Szeretné, ha minden boldogságpillanata örökké tartana, tehát a leglefegyverzőbb egyszerűen hazudni, mint a szél:
"Megtanítlak örökké élni, kisbárány.")
Az egyik pesti plázában szedem föl Szilvikét. Egyedül álldogál a vécék mellett, amikor leszólítom. Azt mondja, nem ér rá, de látom, hogy ezt csak úgy mondja és vonz, hogy mennyire tudatlanul kedves. Leviszem a szökőkúthoz, az ölembe ültetem és mesélek neki. Meggyőzöm, hogy nyugodtan bízza rám magát és már hívom is a sofőrömet. Egy csodálatos vidékre megyünk – bíztatom Szilvikét –, lesz ott erdő, úszómedence, holdfény és hegyi levegő. Nézd, még a neve is milyen szép: Csillebérc.
A Moszkva-téren, még beugrom a lakásba a sporttáskámért. Előre összekészítettem, amire szükségem lehet. Van nálam narancssárga színű gyertya, öngyújtó, egy üveg különleges minőségi vörösbor , két kristálypohár, női borotva, bőrkímélő borotvahab és egy újonnan vásárolt fehér tangabugyi.
Csillebércen megmártózunk a medencében, csókolózunk a fák alatt, nézzük a Holdat, én szép dolgokról duruzsolok neki és hagyom, hogy sokat nevessen. Mielőtt fázni kezdene, beviszem a fürdőszobába és megmosom a lábait. Miután leültetem az asztalkához, kristálypoharat adok kicsi ujjai közé, megcsókolom és öntök neki a borból. A bungaló bútorain meg-megcsillan a gyertya fénye. Szegényes és hangulatos, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet. A lányka csak csendesen mosolyog és néha azt mondja: "óh". A falujában ez nem így megy – meséli. Ott egyszerűen megdugták és kész.
- Ha legközelebb valaki nem úgy bánik veled, mint egy királykisasszonnyal, nem kristálypohárba önti neked a legnemesebb vörösbort, nem mossa meg kezét, lábát, mielőtt hozzád ér, akkor nehogy lefeküdj vele! Egy ilyen fasz nem érdemel meg téged, kis gyönyörű madárkát. Azért hoztalak magammal, hogy megmutassam neked, mi a jó. Gyere.
Kézen fogom és bevezetem a fürdőszobába. Levetkőztetem, beállítom neki a zuhanyt, hogy nehogy megégesse magát vele. Aztán beszállok hozzá én is. Beszappanozom teste minden porcikáját, aztán megtörlöm a lányt és leültetem a vécé műanyagfedelére.
- Tessék, tartsd a gyertyát. Leborotválom a puncidat. – kommentálom neki a jövő eseményeit.
- Jó. – válaszolja Szilvike.
Borotválom a szőrt a lányról, aztán közelebb húzom a kezét, hogy jobban lássam, milyen irányba nőnek a szőrök. A gyertyáról forró viaszcsepp hull a frissen borotvált bőrre.
- Óh! – mondja a lány.
- Fáj? – kérdem tőle.
- Nem. – feleli és csöpögtet egy kicsit a hasára is. Felsikolt, ugrik egyet és én belevágok a pinájába a borotvával. Nézem, ahogy a vér rózsaszínre festi a borotvahabot.
- Ne haragudj! De ugrálsz, mint egy macska!
- Nem baj. – mondja a lány és mosolyog.
Lemosom a habot és a sebhez hajolok.
- Adok rá gyógypuszit, az segít. – és lenyalom a vért szeméremdombjáról. – Óh, finom.
Amikor elkészülök, megcsodálom a lányt a gyertya fényénél és bevezetem az ágyba.
Megmarkolja a farkamat és a szájába veszi. Én simogatom a haját, vállát és mellecskéit. Felhúzom magamhoz a száját s megnyalom az ajkait és a hónalját. Végigcsókolom, végigsimítom selymes bőrét, arcomat a sebhez szorítom és érzem, hogy lesz forró és nedves a borotvált kis dombocska. Nyílásához szorítom a testem, nézem lehunyt szemeit és betolom magam Szilvikbe. Halkan nyögdécsel, aztán sikongat és markolja a hátam. Megcsókolom újra és megszorítom kicsi testét, amikor beleélvezek.
Mielőtt elaludna, pihegve a mellemre hajtja a fejét és azt mondja:
"Szeretlek."
Én csak fekszem, és a mennyezetet nézem. Érzem, ahogy teste álmában meg-megrázkódik és tudom, hogy szépet álmodik. De, mit mondott? – hallgatózok a sötétben – mit mondott ez a lány?
Az erdő felől tücsökciripelést, lombsusogást hoz felém a szél. Hallom, ahogy végigszalad a dombokon, simogatja a fák leveleit és játszik a vízzel a medencében.
Az ablak felé fordítom arcom.
A Holdat látom és csak nézem fehér tükrét. Lassan megértem, mire gondolhat ez a lány, aki a mellemen álmodik és szinte megbomlik az agyam. Remegni kezdek, széthullik a testem, összezúzódik a lelkem, mert ömlik belőlem egész életem összes rohadt gecisége, áramlik szememből a könny és ráz a sírás.
Zokogok, mert azt hiszem, megtanultam szeretni."
"Egyszer, éppen a szobámban hallgatom a német esőt és kezdek tisztulni az anyagtól, amikor anyám felhív. Beszélgetésünk közben hirtelen valami megmozdul az agyamban. Felteszem neki azt a kérdést, ami annyira hétköznapi, hogy nem jut eszembe hamarabb, hogy anyámtól megkérdezzem. Most, hogy pörgeti az agyam a fű, foglalkoztatni kezd a legapróbb részlet is.
- Hogy vagy? – ezt kérdezem tőle és ez nem a hogy-vagy-köszjól-és-te-klisé. Kíváncsi vagyok, hogy anyám, az ember, aki nem ismer, aki el sem tudja képzelni, hogy ki lehetek, hogy érzi magát. Erre elmeséli, hogy szarul. Hallgatom és életemben először tudatosul bennem, hogy meghallom, amit mond. Végre nem azt hiszem, amit én, hanem amit egy másik hisz magáról.
Azt mondja, úgy érzi, ennyi év után kötelessége kitartania a választott élete mellett. Igaz, hogy a sorsa nem valami vidám, alig ismer valakit és egy nagy házba zárva él, de legalább, mi, a gyerekei, úgy tűnik, jól érezzük magunkat. A fontos, hogy kitartson és igen – csicsergi kedvesen anyám –, némiképp azt hiszem, szeretem a férjemet, bármilyen buta, agresszív és gyenge is gyakran. Talán én is tehetek róla, hogy ilyen lett, mert néha úgy idegesítem apróságokkal. Talán már túl öreg vagyok, túl buta, hogy megváltozzam?
Nem is tudom. Huh.
Az első házasságom – apátokkal – reménytelen volt. Igaz, ő jó apa volt. Talán emlékszel rá, mennyit játszott veletek. De aztán, mást nem tudott. Nem volt képes pénzt keresni és végül már nem tudott senkivel sem beszélgetni, mert rajtam kívül más már nem hallgatta meg, ha magyarázott. Nem volt értelme, valóságalapja annak, amit mondott, érted? Én szerettem és ezért hittem neki. Mindig álmodott valamiről! Valami nagy üzletről, valami nagy találmányról!
Nézd csak, a végére már veletek sem tudott beszélni. Azt hiszem, nem is volt normális. Talán ezért is tűnt el és nem jelentkezik már, több mint tíz éve.
A mostani férjem sem rosszabb apa. Ő sem tud beszélni veletek, de legalább nem kótyavetyéli el a vagyonát. Talán nem vagyok a legszerencsésebb ember ezen a Földön. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen boldog ember, akit ismerek, te vagy.
Lerakom a telefont, mert sírnom kell.
Megértem, hogy anyám, nem az anyám, hanem egy olyan ember, aki meg van győződve róla, hogy normális. Olyan ember, aki azt hiszi, hogy az a sorsa, amit kiszabott rá az élet és nemcsak nem tud, de már nem is akar menekülni.
Hirtelen látom a boldogtalan embereket. Asszonyokat, akik szomorúan ballagnak férjük nyomaiban. Lánykákat, akiket valójában senki nem hallgat meg. Hallgatni kezdem ezeket az embereket, hogy miről beszélnek. Megértem és elfogadom, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat.
Hirtelen látom, hogy a férfi, légből kapott szabályok alapján alkotott rendszer rabszolgája. Ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kicsoda ő, össze kell hasonlítania magát valakivel. A módszert logikának nevezi.
Bruce Willis jó csávó. Hozzá képest én csak lószar vagyok, ez egyenlő: én Lószar vagyok.
Én vagyok Bruce Willis. Mindenki máshoz képest király vagyok, ez egyenlő: én vagyok a Király!
Na, ez a nőnél teljesen másképp működik. Ő ugyanis, saját logikával rendelkezik.
Aha, ez a kis kurva Sharon Stone világsztár és ezért azt hiszi magáról, hogy ő a Gyönyörű. Viszont én tudom, hogy én vagyok a gyönyörű, egyenlő: én vagyok a Gyönyörű!
Olyan szép dolog hirtelen csupa gyönyörű lány között sétálni, anélkül, hogy kényszeresen össze kellene hasonítanom őket egymással! Hiszen megszépíti magát, figyel a ruhájára, csinos és tiszta és addig nem hajlandó kilépni a fürdőszobából, amíg meg nem győződött róla, hogy most már gyönyörű! Ki vagy te, férfi, hogy a villamoson eldöntsd: ühüm, ühüm, nem rossz bőr ez, bár lehetne egy kicsit nagyobb a melle?
Más lettem. Korábban, szó nélkül megdugtam a nőt, aztán annyi volt, most beszélgetni kezdek velük. (Igaz, amióta megkaptam nagyanyai örökségemet, nem is járok háromezer forintos prostikhoz már.)
Hamarosan néhány örömtanyában olyan törzsvendég leszek, akinek az ölébe másznak a lányok, akinek szívesen hoznak teát, amíg rágyújt egy jointra és akinek az ágyban boldogan gyónják meg, ami bántja őket.
Én a kurvák fölé hajolok és bedugom az ujjamat a vaginájukba. A síkosító anyagtól úgy tűnik, mintha felizgultak volna és attól nedvesedtek volna be. De a kurvák sosem nedvesednek be. Egy frissen mosdott kurva pinájához jó érzés hozzábújni és szagolni finom szappan illatát. Ha egy kicsit borostás, az csak olyan, mintha egy férfiarchoz bújnék oda, mondjuk a sajátomhoz. Ilyenkor lesz teljes a kép: a női pina és én benne, ahogy hallgatom őt.
Hamarosan egyszerre két lányt viszek el. Hagyom őket hancúrozni egymással, aztán egyszer csak megragadom az egyiket a mellénél fogva és a másik felé húzom.
- Na, kiscica! Szép kis borotvált pinádat fektesd ide a barátnőd feje mellé és terpeszd szét a lábad!
A másik csak oldalra fordítja a fejét és belenéz barátnője széttárt ölébe.
- Dugd bele a nyelved! – mondom neki.
- Az még ötezer forint. – feleli a kurva.
- Akkor, majd beledugom én! He, he, he.
Nyalni kezdem a forró nyílást. Jobb kezemmel megkeresem a mellettem fekvő kurva pináját, beledugom ujjamat és hopp! – érzem, hogy abba a nedvbe simul bele, ami csak akkor folyik elő egy nőből, ha kívánja, hogy megdugják.
Abbahagyom a nyalást és felegyenesedek. Térdepelek a huzaton és annak az arcát kutatom, akinek kis puncijából folyik elő a lé és azt gondolom: szép kis kurva vagy te, mondhatom, hogy felizgulsz! Ezért fizetlek, te szajha?
(Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, megtanulok csajozni. Professzionálisan látok munkához. A nők szeretik hallani, hogy az ember saját sofőrrel jár. Először is szerzek hát egy olyan taxist, aki már régóta járja a várost, elkérem a telefonszámát és ezentúl őt hívom, ha csajozni indulok. Nem árt, ha az ember a harc előtt, komolyabban felméri ellensége erősségeit és gyengéit, hogy aztán bölcsen alkalmazkodva hozzájuk, megfelelő irányba terelje a csata kimenetelét.
A nők, ha egyedül vannak, szeretnének újra nem egyedül lenni. Aki mást állít, az a) szerelmes valakibe, b) éppen valaki máson gondolkozik, de mindjárt szerelmes belé, c) hazudik.
Ezért bármikor bátran állíthatjuk:
"Kismadár, tudom, hogy csak rám vársz."
A nő ekkor kíváncsi lesz, hogy vajon miért van ez így.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazságot akarja hallani, hiszen arról ő eleve többet tud, mint mi. Legjobb, ha megfogjuk a kezüket, megsimogatjuk ujjaikat és meghatjuk valamivel:
"Azért, mert szükséged van valakire, aki nem csak állandóan tudja, hogy gyönyörű vagy, hanem ezt nyíltan be is vállalja és naponta elmondja neked."
Láthatjuk, hogy a nőt egyszerűen saját logikájának csapdájába csaljuk. Ott támadjuk, ahol a legkevésbé számít rá. A büszkeségénél. Odáig pedig a könnyen sebezhető, védtelen kis női szíven keresztül törünk be.
"Szeretném látni, hogy tetszel magadnak. Azt akarom, hogy a kedvemért legyél mindig gyönyörű!"
A kismadár azonban igen praktikus lélek és nem elégszik meg holmi röpke pillanattal, mert leginkább állandóan szálldosni szeretne a magasban. Valószínű, hogy szíve szerint, nem feküdne le egy olyan pasival, aki csak meg akarja dugni. Ezért az igazi férfi, soha nem vall színt saját érzéseit illetően, hanem az ellenség eszével gondolkozik és úgy tesz, mintha olvasná gondolatait. A nő ezoterikus lény, ősidők óta bevált módszer, égi jeleket olvasni és jövendőt mondani neki. A fontos, hogy mindezt halálos komolysággal és biztonsággal tegyük, mert egy eldadogott jóslat, igen valószínűtlen, hogy bekövetkezik.
"Milyen jegyben születtél? Ühüm, akkor tudom: a múltkori kapcsolatod megviselt, de ez most más lesz, mert én igazi férfi vagyok". Ez kitűnő frázis, hiszen biztos, hogy minden nőt megvisel, ha hosszabb-rövidebb ideig kénytelen megosztania az életét, valamint első néhány évtizedeiben makacsul keresi az igazi férfit.
"Én mindig szép dolgokat fogok mondani neked, soha nem szidlak meg és megmutatom neked, hogy mi a jó. Te, a nő, hajlamos vagy nem mindig magadra koncentrálni. Gyakran foglalkozol mások gondjával, bajával és elfelejted, hogy csak te számítasz. Velem csupa napsütés lesz az életed, mert nem hagyom, hogy mást csinálj, csak nevess!"
Ilyenkor a nő kénytelen olyan pillanatok után kutatni a múltjában, amikor egyszer véletlenül nem magára gondolt, eszébe jut, hogy két hete majdnem valami ilyesmi történt, felismeri, valójában milyen döbbenetesen önzetlen lélek ő, és boldog, hogy valaki visszatéríti a helyes útra.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy minden állításunk az örökkévalóság függvényében csendül fel. Tegyünk úgy, mintha feleséget választanánk magunknak és ígérjük meg nekik, hogy ha csak egy kicsit is akarja, a mennyboltba juttatjuk, oda, ahonnan csak az ő kedvéért jöttünk le. A nő nem bolond, hogy mindezt a sódert elhiggye, ugyanakkor hiba lenne a nyilvánvalóan egyéjszakás kaland előtt megkérdezni tőle: "dugunk, aztán megyünk, jó?"
A nő ugyanis nem akar csak úgy dugni. Szeretné, ha minden boldogságpillanata örökké tartana, tehát a leglefegyverzőbb egyszerűen hazudni, mint a szél:
"Megtanítlak örökké élni, kisbárány.")
Az egyik pesti plázában szedem föl Szilvikét. Egyedül álldogál a vécék mellett, amikor leszólítom. Azt mondja, nem ér rá, de látom, hogy ezt csak úgy mondja és vonz, hogy mennyire tudatlanul kedves. Leviszem a szökőkúthoz, az ölembe ültetem és mesélek neki. Meggyőzöm, hogy nyugodtan bízza rám magát és már hívom is a sofőrömet. Egy csodálatos vidékre megyünk – bíztatom Szilvikét –, lesz ott erdő, úszómedence, holdfény és hegyi levegő. Nézd, még a neve is milyen szép: Csillebérc.
A Moszkva-téren, még beugrom a lakásba a sporttáskámért. Előre összekészítettem, amire szükségem lehet. Van nálam narancssárga színű gyertya, öngyújtó, egy üveg különleges minőségi vörösbor , két kristálypohár, női borotva, bőrkímélő borotvahab és egy újonnan vásárolt fehér tangabugyi.
Csillebércen megmártózunk a medencében, csókolózunk a fák alatt, nézzük a Holdat, én szép dolgokról duruzsolok neki és hagyom, hogy sokat nevessen. Mielőtt fázni kezdene, beviszem a fürdőszobába és megmosom a lábait. Miután leültetem az asztalkához, kristálypoharat adok kicsi ujjai közé, megcsókolom és öntök neki a borból. A bungaló bútorain meg-megcsillan a gyertya fénye. Szegényes és hangulatos, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet. A lányka csak csendesen mosolyog és néha azt mondja: "óh". A falujában ez nem így megy – meséli. Ott egyszerűen megdugták és kész.
- Ha legközelebb valaki nem úgy bánik veled, mint egy királykisasszonnyal, nem kristálypohárba önti neked a legnemesebb vörösbort, nem mossa meg kezét, lábát, mielőtt hozzád ér, akkor nehogy lefeküdj vele! Egy ilyen fasz nem érdemel meg téged, kis gyönyörű madárkát. Azért hoztalak magammal, hogy megmutassam neked, mi a jó. Gyere.
Kézen fogom és bevezetem a fürdőszobába. Levetkőztetem, beállítom neki a zuhanyt, hogy nehogy megégesse magát vele. Aztán beszállok hozzá én is. Beszappanozom teste minden porcikáját, aztán megtörlöm a lányt és leültetem a vécé műanyagfedelére.
- Tessék, tartsd a gyertyát. Leborotválom a puncidat. – kommentálom neki a jövő eseményeit.
- Jó. – válaszolja Szilvike.
Borotválom a szőrt a lányról, aztán közelebb húzom a kezét, hogy jobban lássam, milyen irányba nőnek a szőrök. A gyertyáról forró viaszcsepp hull a frissen borotvált bőrre.
- Óh! – mondja a lány.
- Fáj? – kérdem tőle.
- Nem. – feleli és csöpögtet egy kicsit a hasára is. Felsikolt, ugrik egyet és én belevágok a pinájába a borotvával. Nézem, ahogy a vér rózsaszínre festi a borotvahabot.
- Ne haragudj! De ugrálsz, mint egy macska!
- Nem baj. – mondja a lány és mosolyog.
Lemosom a habot és a sebhez hajolok.
- Adok rá gyógypuszit, az segít. – és lenyalom a vért szeméremdombjáról. – Óh, finom.
Amikor elkészülök, megcsodálom a lányt a gyertya fényénél és bevezetem az ágyba.
Megmarkolja a farkamat és a szájába veszi. Én simogatom a haját, vállát és mellecskéit. Felhúzom magamhoz a száját s megnyalom az ajkait és a hónalját. Végigcsókolom, végigsimítom selymes bőrét, arcomat a sebhez szorítom és érzem, hogy lesz forró és nedves a borotvált kis dombocska. Nyílásához szorítom a testem, nézem lehunyt szemeit és betolom magam Szilvikbe. Halkan nyögdécsel, aztán sikongat és markolja a hátam. Megcsókolom újra és megszorítom kicsi testét, amikor beleélvezek.
Mielőtt elaludna, pihegve a mellemre hajtja a fejét és azt mondja:
"Szeretlek."
Én csak fekszem, és a mennyezetet nézem. Érzem, ahogy teste álmában meg-megrázkódik és tudom, hogy szépet álmodik. De, mit mondott? – hallgatózok a sötétben – mit mondott ez a lány?
Az erdő felől tücsökciripelést, lombsusogást hoz felém a szél. Hallom, ahogy végigszalad a dombokon, simogatja a fák leveleit és játszik a vízzel a medencében.
Az ablak felé fordítom arcom.
A Holdat látom és csak nézem fehér tükrét. Lassan megértem, mire gondolhat ez a lány, aki a mellemen álmodik és szinte megbomlik az agyam. Remegni kezdek, széthullik a testem, összezúzódik a lelkem, mert ömlik belőlem egész életem összes rohadt gecisége, áramlik szememből a könny és ráz a sírás.
Zokogok, mert azt hiszem, megtanultam szeretni."
Labels:
drog,
felismerés,
férfi,
házasság,
irodalom,
ismeretlen,
kapcsolat,
Másik,
nő,
szenvedély,
szerelem,
szex
Saturday, February 14, 2009
A Zahir II.
"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?
Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.
- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.
Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."
Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.
- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.
Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."
Labels:
boldogság,
értelmetlenség,
férfi,
házasság,
irodalom,
nő,
párkapcsolat,
szabály,
szerelem,
útkeresés
Saturday, February 07, 2009
A Zahir
"- Hiányoznak a gyerekek?
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."
Subscribe to:
Posts (Atom)