Ki mondja meg?

Rekreációs hétvégét tartok most. Ez nálam sok mindent jelenthet: sport, egészséges életmód (rövidtávra :), lelki élettel foglalkozás (meditálás, naplóírás, álomelemzés, befelé fordulás, tisztítások és elengedő kijelentések, ima), vagy egyszerűen csak szakadjon le rólam mindenki, de sürgősen ám! Most az előbbi kettő van.

Nemrég csináltam egy ötnapos léböjt-kúrát, egy-egy fel- illetve levezető nappal (ahol csak könnyű kajákat ettem). Az egész célja főleg méregtelenítés volt - ami, ahogy tapasztalom, szokatlan egy huszonévestől, ez inkább a 40+ nők mániája szokott lenni.. (Meg nekik lehet jól eladni a méregtelenítő teákat, kúrákat, kezeléseket, erről szóló újságokat stb.) Hiába, érdekel az egészségem, és azt hiszem, sokkal jobban, mint a korombelieket. Fura, mert bár nekem ez a "normális", én sem voltam mindig ilyen. Most nem iszom pl. alkoholt, de nagyon is megértem, hogy mások miért teszik. És néhány esetben érzem is, hogy alkohollal sokkal könnyebben boldogulnék, mint anélkül. Néha olyan társaságba keveredek, ahol senki nincs, akit konkrétan érdekelne, hogy velem személyesen mi van - ahol én is csak egy vagyok a sok "ismerős arc" közül, akiről a többiek nem tudnak semmit. Ez az én blokkolóm - ilyenkor ülök kukán, nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kapcsolódom be, nem vegyülök el. Csak ülök, sután mosolygok, és egy idő után hazamegyek. Választhatnám az alkoholt is, ami mindent megkönnyítene - de nem teszem. Miért tenném? Miért kéne jól éreznem magam, ha egyszer nem érzem jól magam? Ki mondja meg, hogy nekem minden társaságban jópofizni kell és szépnek és aranyosnak és érdeklődőnek és vidámnak kell kinéznem?

..hát senki. Pontosabban, én mondom meg magamnak. Ez a "ki mondja meg?" az új paradigmám, ahogy nemrég rájöttem. Ki mondja meg, hogy egy huszonéves törődjön-e az egészségével, a lelki tisztaságával, az istenhittel? Senki, én mondom meg magamnak, és az égvilágon senki másnak nem kell megfelelnem. Ki mondja meg, hogy a nők milyenek, hogy a férfiak milyenek, hogy az evolúció milyennek teremtette őket, és hogy mit várhatunk el tőlük? Ki mondja meg, hogy az evolúció és a természetes szelekció miatt a férfiak nem képesek beszélni az érzelmeikről, a nők meg nem képesek kemény kézzel vezetni? Senki, csak a média, a tananyagok, a statisztika. De saját magáról mindenki maga dönt. Ki mondja meg, hogy ÉN milyen nő leszek? Senki, én döntöm el, és olyan leszek, amilyen jól esik. Ki mondja meg, hogy milyen pasikat ismerek? Senki, olyanokat választok barátaimnak, akikkel jól esik együtt lennem.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hogy normális-e, ha csak fiú barátai vannak egy lánynak, hogy a majdnem minden expasija egyben jó barátja is, és hogy nem érti a lányokat? Senki, csak a közvélemény, a sztereotípiák, az irreleváns idegenek - de én döntöm el, hogy én hogy élek, hogy nekem mi a normális, és az én életem is az élet egy formája, akár normális, akár nem. És ki mondja meg, hogy van-e férfi-nő barátság? A pszichológusok, a filozófusok, meg a bárgyú sorozatok? Senki, ha nekem vannak, akkor nekem vannak, és 100%-os létjogosultságuk van.

És ki mondja meg, hogy miért megy valaki pszichológusnak? Mert problémája van saját magával, és majd a pszichológia szakon akar meggyógyulni? Mert lelki traumái vannak? Mert értéktelennek érzi magát, és azzal akar kompenzálni, hogy másoknak segít? Á, ne hülyéskedjünk. Ki mondja ezt meg? Én magamnak. Én azért megyek pszichológusnak, mert ez az utam - ki mondja meg, hogy ez nem normális, ebből nem lehet megélni, ezzel nem segítek senkinek, ez csak beszélgetés? Mondja csak. Mindenki mondjon, amit akar. Én meg jól érzem magam, ahogy én akarom. És én úgy érzem jól magam, hogy a verbalitáson keresztül élem meg a kapcsolataimat. És nekem a szerelem előfeltétele, hogy valaki megossza velem az érzéseit, és beengedjen a világába, és be akarjon jönni az enyémbe. És nekem fontosabb a jó beszélgetés, mint a jó szex - és hoppá, van olyan pasi, akire ugyanez igaz! Ki mondja meg, hogy ilyen nincs? Mondja csak, nem is fog vele soha találkozni - és valószínűleg akkor se hinne a saját szemének sem. És aki azt sem hiszi el, hogy létezik őszinteség, létezik kapcsolat, ahol nincsenek játszmák, ahol az emberek egymás mellett önmaguk lehetnek, és mégis, a kettejük kapcsolata több, mint kettejük összege - ki mondja meg, hogy ez hiú ábránd, és hogy reálisan kell nézni a világot, és hogy kompromisszumokat kell kötni? A női lapozó? A Cosmopolitan, meg a Nők Lapja? Nem, senki nem mondja meg. Nekem nem. Tudom mit akarok, és nem ismerem a korlátaimat - mert nincsenek, mert csak gondolatok a korlátok, a megvalósítás – pláne ilyen szubektív dolgokban, mint a kapcsolatok – végtelen lehetőségeket nyújt. Annyiféle ember és ezek annyiféle kombinációja létezik – ki mondja meg, hogy a kapcsolatok így és így működnek, a szerepek ezek és ezek, a fontos az x és az y elv? Senki, az én kapcsolataimat úgy alakítjuk a kapcsolatban részt vevőkkel, ahogy nekünk jól esik, olyan szabályokkal, amiket mások el se hisznek – és csak nevetünk azon, hogy mások robotszerűen ismétlik: ez nem lehet, ilyen nincs, ez nem reális! Ki mondja meg? Mondja csak, de ne felejtsen el élni közben!

Olyan sokáig érdekelt, hogy mi a normális. Hogyan néz ki egy normális lány, mitől jő nő egy jó nő, hogyan beszél egy magabiztos ember. Hogyan legyek egyszerre kedves és határozott, hogyan kedveltessem meg magam a pasikkal és a lányokkal – egyszerre lehetőleg, hogyan érjem el, hogy engem is elhívjanak egy programra, hogyan fogadtassam el a hülye rigolyáimat. Mit kell csinálnom, hogy ne nézzenek ki maguk közül, hogyan építsek fel egy csapatot magamnak, mert hát ugye, tudjuk, megmondták, hogy kell egy csapat.. Annyira foglalkoztatott az, hogy mit mondanak mások. Hogy aki "nagy ember" lesz, arra milyen mentalitás jellemző. Annyira érdekelt - nem tudom letagadni, most is érdekel -, hogy mások hogyan látnak engem, és főleg, ha nem úgy láttak, mint ahogy én látom magamat! És az önismeret! Mi van, ha ők látnak jól, és nem én magamat? Ha nem is ismerem magamat? Egy leendő pszichológus!

És mi van, ha az alapelvek, amik mentén élek, nem is helyesek? Ki mondja meg?

Senki nem mondja meg, és aki meg akarja mondani, azt jó messzire érdemes elkerülni. Többnyire persze nem ember "akarja megmondani", hanem tömegek. A média, a köztudat, a tanulmányaink, azok, akik a divatot diktálják, a sajtó, a guruk, a tudósok, a médiumok, a vallási vezetők, a vallási könyvek, a politika - a saját vágyaink, amiket kiskorunk óta kondicionálnak belénk a szüleink, a kultúránk, a rendszer. De valójában - mindig az egyén választ. Kiválasztja, hogy követi-e azt, amit mondanak neki, vagy nem. És ha követi is, egyetért-e velük, vagy nem. A nem választás is választás - egy egyértelmű nagy X a "döntsetek helyettem" mellett. Sokan nem realizálják, hogy ha kötve is vannak a kezeink, egy dolog mindig szabad: a gondolatainkat mi választjuk meg, és ez valójában a legnagyobb szabadság, amit kaphattunk. Mindentől függetlenné tesz minket: nem csak a külső világtól és annak sokszor irracionális nyomásától, hanem a saját belső világunktól is, amely gyakran nem kevésbé destruktív. A saját nyomasztó érzéseink, szokásaink, ítéleteink- és önítéleteink, játszmáink, racionalizációink, halogatásaink, önsorsrontásunk, ellenállhatatlan vágyaink - mind nem szükségszerű, hogy egyben mi magunk legyünk. Ha nem akarunk, nem kell azonosulnunk mindezekkel, nem kell egyenlőnek tekinteni magunkat a vágyainkkal, amik eltérítenek a helyes úttól (amit ki mutat meg? Senki. Mi magunk.). Nem kell azonosulnunk a haragunkkal, a dühünkkel, az ítéleteinkkel másokról, az önutálatunkkal. Tudomásul vesszük és konstatáljuk őket, és ennyi energia bőven elég rájuk.

A gondolatok szabadsága megszabadít a bűntudat, a rágódás, az elégedetlenség, az elégedetlenkedés, az idegesség és idegeskedés, a megfelelési kényszer, a káros maximalizmus és még annyi minden más generált szükségtelen hülyeség nyűgétől. És ez semmi más, csak egy döntés. Ki mondja meg, hogy "de hát ez nem ilyen egyszerű?" Az égvilágon senki, csak te magad döntöd el, hogy neked milyen nehéz lesz. Persze óva intek mindenkit attól, hogy az én szavaimból kiindulva megváltoztassa az egész életét. (Még a gondolat is vicces számomra :) Ki mondja meg, hogy nem úgy jó az életed, ahogy van? Csakis te, gondolkozz el rajta. Mindennek oka van (célja az már nincs mindennek - és ez nagy különbség), mindenki lehetőségei limitálva vannak a tudásához. De egy biztos: aki a szabad gondolkodást adja fel, mindent felad, amiért élni érdemes. (Vagy mégsem? ki mondja meg..)

Ez az írás nincs jól felépítve, és nem biztos, hogy értelmes. Nem foglalom össze tökéletesen a koncepciómat, és hogy miért ez az új paradigmám. És ez miért új? Erről sem írok semmit. De nem baj. Ki mondja meg, hogy egy blogbejegyzés retorikáját milyen szabályok mentén kell felépíteni? Az égvilágon senki, úgyhogy jóéjszakát gyerekek, én elmentem Critical Mass-re, gondolkodjatok jól!

Ezer meg ezer éve ...

Immár 2 hete vegán módon, vagyis csak növényi eredetű kajákat eszem. Azért nem írom, hogy vegán életmódot élek, mert ahhoz bőr cipőt és dzsekit sem hordhatnék, és mézet sem ehetnék.. Egyelőre nem tudom elképzelni, ezeket miként valósíthatnám meg, és azt hiszem, pillanatnyilag nem is akarom.

Sokat változik az életem kb. egy hónapja, és azt hiszem, nagyon messze kerülök attól az önmagamtól, aki mondjuk 1 éve voltam. Spirituálisabb és istenhívőbb most az életem, és azt hiszem, ennek így kell lennie. Ez most az utam, és azt hiszem, előre visz, és felfelé. Sok minden könnyebb így; nem görcsölök annyit azon, hogy az életem minen egyes apró törmeléke az én kontrollom alatt legyen, hogy minden, amit teszek, az én akaratomból történjen, hogy amit ezekről gondolok, azt én iránytsam, és amit ezek miatt érzek, azt én befolyásoljam. "Legyen meg a te akaratod", ha így tetszik. Érdekes módon sok dolgot pont a pszichológia tanulása értetett meg velem, másokat pedig az, hogy visszatért az életembe a kb. 2 éve "elhagyott" hit.

A vegánságnak annyi köze van mindehhez, hogy növényeket enni nekem úgy zsigerből tisztábbnak tűnik, mint állatokat enni. Fair-ebb, szebb, jobb. Másfajta energia, és nem kell hozzá állatot megölni vagy embertelen körülmények között tartani. (A mézet még nem rendeztem le magamban.) Hogy erre miért épp most jöttem rá? Nem most jöttem rá, de most értem meg hozzá. Itt és most van az a pillanat, amikor át kellett térnem erre a táplálkozásra. Meg kell mondjam, semmi erőfeszítést nem okoz. Azazhogy, egy kicsit igen. Mert egész addig nincs probléma, amíg az ember otthon van vagy más vegánokkal; de ha mások a környezetében húst esznek, nehéz hova lenni, mert általában olyan helyen esznek húst, ahol minden kajában van valami állati eredetű; ha ezt át is hidalom magamban, még mindig akad legalább egy okostojás, aki jobban tudja, hogy nekem mi a jó, hogy a szervezetemnek mire van szüksége, és hogy a gumós zápfogaim mit bizonyítanak. És nem habozik véleményét meg is osztani velem, noha többnyire nem kérem.

Egyébként én is utánanéztem. Igaz az, hogy a szóján kívül nincs olyan növényi fehérjeforrás, amiben mindegyik esszenciális aminosav megvan. Viszont mindegyik esszenciális aminosav megvan valamilyen zöldségben. Ergo, vagy sok szóját kell enni, vagy változatos zöldségeket.. Különben, rendeltem fehérjeport. Amit a body-builderek esznek, csak hormonok és egyéb szarok nélkül. Sima szójakivonat kb. Napi egy kanál elég arra, hogy pótoljam azt, amit a húsokból (és a tojásból főleg) nem viszek be. Ultramagas dózisú multivitamin a másik dolog, azt meg már rég tervezem. Kíváncsi vagyok, érezhető-e a különbség. Mert a nyarat kivéve nem jeleskedem friss gyümölcsök fogyasztásában (édességfogyasztásban annál inkább), és különben is, sok helyen írják (pl. Lenkei), hogy a friss zöldségek-gyümölcsök vitamintartalma sokat zuhant az elmúlt évtizedekben. Bár, Lenkei is el akar adni valamit, ugye.. De ettől még a szövege igaz is lehet. Meg nem csak ő írja.

És mozogni is elkezdtem. Kétnapi 3/4 óra torna vagy futás, ez lassan másfél hónapja megy. Nem nagyon érdekel, látszik-e; egyszerűen muszáj mozognom. Ki akarom nőni a gyenge önmagamat. Mármint, a testileg gyengét. A szellemi erőmet szeretném arra használni, hogy a testi erőmet visszaszerezzem. Valamint szükségem van nagyon sok fegyelemre. Bár tűnhet úgy, hogy a rendszeres mozgás (magamhoz viszonyítva) és ez a fajta étkezés sok önfegyelmet igényel, és lemondásokkal, megszorításokkal jár, és lehet, hogy másnak az is, és hogy nekem is az lett volna akár fél éve is - mégis, ezek az utam természetes velejárói. Olyan természetesen következtek az ott és akkor-ból (amikor elkezdtem őket), mint az, hogy az ember, ha tudja, hova akar menni, és útba esik az autópálya a megfelelő irányba, akkor fölhajt rá, és azon megy tovább. Persze van autópályadíj, de ez is természetes.
Önfegyelem inkább ahhoz kell, hogy elkezdjek tanulni. Úgy tapasztalom, hogy sok korombelinek valójában nem a szakmáját kell megtanulnia az egyetemen, hanem az egyenletes pozitív teljesítmény nyújtásának képességét. Ha a pozitív a kettes, akkor a kettes, ha a hármas vagy az ötös, akkor meg annyi. De megbízhatóan legyen annyi. Az én teljesítményem néha siralmas, néha meg átlagon felüli (ez a ritkább). Mindig is ilyen voltam, és tudom azt is, min kéne változtatnom, de nem teszem. Nem is nyavajgok, de előre sem haladok benne. Mostani álláspontom szerint meg fogom tanulni az egyenletes jó teljesítmény nyújtását, ott és akkor, ahol és amikor meg kell tanulnom. Amikor eljön az ideje, akkor meglesz rá a kellő energiám. Ugyanúgy nem fog erőfeszítést okozni, mint rendszeresen sportolni, vagy nem enni állatokat. Érzem, hogy bennem van a magja, csak még nem csírázott ki, és még nem esett le az az eső, ami kihajtja a földből.

Na kezdek nagyon közhelyes lenni, úgyhogy abba is hagyom. Változások vannak folyamatban, és nagyon tudom, nagyon érzem, hogy nem én csinálom őket, és most először nem félek attól, hogy kicsúsznak az irányításom alól a dolgok. Úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az elkülönültség illúzió. (Igazság szerint, minden illúzió, kivéve Istent - de őt meg senki nem ismeri, csak ő maga. Ki van ez találva.)

Kontroll

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Tanácsok önmagamnak

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?