Feloldozás

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.

Kiválóság

Kiváló akarok lenni, és nem tudom, mihez mérjem a kiválóságomat. Logikus, hogy magamhoz, ahhoz, hogy a lehetőségeimből és a tehetségemből mennyit hoztam ki. Mégis, általában másokhoz mérem magam. Miért? Régen is mindig muszáj volt összehasonlítani magam, és valami miatt ez nálam összekapcsolódik a fiú-lány kapcsolatokkal. Mióta a kb. felnőtt eszemet tudom, mindig fiúkkal hasonlítottam magam össze (legalábbis a nyilvánvalóan lány-dolgokat kivéve, pl. kinézet). Minden fiúval való barátságomban felmerült egyrészt a ki-szereti-jobban-a-másikat-kérdés, másrészt az összehasonlítgatás. A ki-szeret-jobban tulképpen inkább csak akkor merült fel, ha az együtt járás is felmerült (vagy megvalósult valamikor a barátság során). Ebből arra a következtetésre jutok, hogy nálam összekötődik a „ki van kevésbé kiszolgáltatva” kérdésköre és a „ki a jobb” is a párkapcsolattal.

Amikor valaki kiváló valamiben, vagy fejleszti egy kiválóságát, az arra emlékeztet, hogy én nem vagyok kiváló, vagy nem fejlesztem magamat abban, amiben kiváló lehetnék. Bűntudat van bennem és lelkiismeret furdalás, pedig tudatos emlékezetem szerint soha senkinek nem ígértem meg, hogy kiváló leszek, soha nem voltam teljesítménykényszer nyomása alatt, sőt, inkább az ellenkezője. Mindenki tudta rólam, hogy nagyon okos vagyok (szubjektívan ez így is volt, valahogy az általános iskolás osztálytársaim nagy része elég egyszerű ember volt – ha most iwiwen megnézem, hányuknak van egyáltalán érettségije, olyan max. 30% jön ki), és soha senki nem aggódott, hogy nem fog sikerülni az iskola, amit épp végzek. Még a tanárok is, akik kicsit aggódtak értem, inkább a magatartásom miatt tették, vagy mert visszapofáztam a tanároknak, és sokat lógtam. Soha senki nem félt, hogy nem viszem majd semmire. Kívülről úgy tűntem, mint aki jól menedzseli a dolgokat, az utolsó, még épp elkapható pillanatban komolyan vesz mindent, ami tényleg számít, és kihozza magából azt, ami elég az „egész jó” eredményhez – abban a környezetben.

Asszem, hogy az összes iskolám és tartós környezetem mindig is egész kevés erőfeszítést várt el tőlem. Most visszanézve látom, hogy sokkal tovább tarthatnék, ha egy kicsit is jobban magamhoz mértek volna engem. Akár a szüleim, akár legalább egy tanár. Ha nem a körülöttem lévő több gyerekhez hasonlítanak, hanem ahhoz, hogy mire lennék képes, ha fegyelmezett lennék és szorgalmas, és főleg elkötelezett valami felé. Nem lettem volna sose csodagyerek, de lehet, hogy elértem volna egy 10-ik helyezést néhány OKTV-n, vagy nem egy szakközépből felvételizek az ELTE-re, és lehet, hogy az egyetemen nem egyszer bukdácsolnék, egyszer meg ösztöndíjas lennék, és nem föl-le ugrálna a teljesítményem, hanem egyenletesen jó lenne.

..de a felvételire keveset készültem, és nem vettem komolyan az egész középiskolát. Azért szakközépbe jártam, mert máshova nem vettek fel, és mivel máshova nem vettek fel, messze a saját képességeim alatti teljesítménnyel is bőven jó voltam ebben az osztályban. Ettől persze még kevésbé tanultam meg keményen dolgozni, tanulni, készülni, időben befejezni dolgokat. Felelősséget vállalni. Ehelyett folytattam a tanárokkal feleselést, elkezdtem a vége felé lógni, és volt pofám a tanároknak elmagyarázni, hogy miért nincs értelme bejárni az óráikra, utolsó évben, érettségi előtt. Rég ki kellett volna rúgniuk a hiányzásaim miatt, ehelyett az igazgatóhelyettes megengedte nekem, hogy ne járjak be az emelt szintű órákra, amiket vállaltam. Nekem egyedül az egész iskolában.

Basszus annyira egyértelmű, hogy látták bennem a tehetséget, a lehetőséget, és mégis, tényleg nem volt senki, aki azt mondta volna: Virág, neked tehetséged van bármihez, amit meg akarsz tanulni, törekedj kiválóságra! Használd ki az adottságaidat! Ne arra használd a retorikát, hogy a tanárokkal a diákjogról vitatkozz, hanem tanulj jogot vagy filozófiát! Olvasd el ezt és ezt a könyvet! Tanulj! Készülj versenyekre, írj az iskolaújságba, tedd magasra a lécet! Többre is képes vagy!

Bárcsak lett volna olyan, aki ezt mondja nekem.

Mert most azt érzem – de csak akkor, ha van kihez mérjem magam –, hogy szerencsétlen vagyok. Azért, mert nem teszek meg mindent ahhoz, hogy kihasználjam a tehetségemet. Tehetségem volt a zongorához, és bár már kb. 10 éve nem játszom, még most is ha zenét hallok, az ujjaim automatikusan követik a dallamot, és dobolnak, ahogy zongorán játszanám; ezt abbahagytam. Tehetségem volt a gitárhoz, abbahagytam, mielőtt az improvizációra képes lettem volna – egyedül meg nem képeztem magam odáig, csak legfeljebb mennyiségre több akkordot tudok, mióta abbahagytam, és kicsit könnyebben fogom le őket. A hastánc-mozdulatok egyből könnyen mentek, és kiskorom óta meg tudok csinálni néhány olyan alapmozdulatot, amit van, hogy másoknak évekig tart elsajátítani – de ezt is abbahagytam, mielőtt kiderült volna, van-e benne igazán jövőm, vagy csak egy tehetséges amatőr szintjére tudnám feltornázni magam. Most elkezdtem énekelni, és nem gyakorlok itthon szinte soha, csak ha rám jön a bűntudat. Az egyetemi vizsgákra mindig az utsó pillanatban készülök, mert nem az van bennem, hogy tudjam a tananyagot, hanem hogy jó jegyet kapjak – időnként még az se, elég, ha csak átmegyek. Szánalmas vagyok saját magamhoz képest.

Mindegy, nem ez a bajom. Idegesít a saját nyavalygásomnak még a legépelése is. Röviden: tudni akarom, miben vagyok tehetséges, IGAZÁN, annyira, hogy lehetnék belőle országosan elismert tekintély. És képes akarok lenni kimaxolni ezt a tehetségemet.
Ugyanakkor van bennem egy olyan rész, ami azt gondolja, hogy nem vagyok tehetséges, irigy a mások által elért eredményekre, és ugyan nagyobbra gondol, mint ahol mindenkor vagyok, de mégsem gondol a legnagyobbra. Az előbb e miatt a részem miatt nem írtam világszinten elismertet, csak országszertét. Félek a sikertől, valószínűleg, mert úgy látom, a siker kötelezettség is – ha az ember sikeres, akkor a többiek elvárják tőle, hogy továbbra is sikeres legyen, és ne okozzon csalódást. Én bizonytalan vagyok abban, hogy képes vagyok folyamatos teljesítményt nyújtani. Elismerésvágy és sikerfélelem kombinációja? Ekkora szívást akarva se tudnék kitalálni saját magamnak!

Plusz van bennem egy rész, aki nem mer boldog se lenni. Tele vagyok tudattalan félelemmel, és csak onnan veszem észre, hogy olvasom a saját régi naplómat, és tökéletesen beleillik a mostani helyzetem is: mindig olyan pasik után ácsingóztam, akiknek én nem kellettem annyira, mint ahogy ők nekem. Vagy nem úgy kellettem. Amikor meg jött valaki, aki tökéletesen maga elé helyezett engem, akkor egyszerűen férfiatlannak éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bántsam.

Két dolog. Vagy van egy egyensúly, amikor mindketten akarják a másikat, és akkor ehhez vagy a megfelelő pasi hiányzik, vagy a megfelelő hozzáállás részemről, vagy mindkettő. Vagy a probléma az, hogy keretek közé rakom és felcímkézem a saját érzéseimet, és ezt a részét a gondolkodásomnak nem az a hit hatja át, ami a többi részét. A magam számára sémásítom a kapcsolataim emlékét, összehasonlítom őket, mintha lenne egy olyan dimenziólista, ami mentén a kapcsolatokat értékelni lehet; mintha nem tökéletesen egyedi lenne minden emberi kapcsolat. Pedig mindegyik az. És semmi, amit átéltem, nem teszi kötelezővé, hogy a továbbiakban is a régi sémák ismétlődjenek. Néha úgy tűnik, hogy van egy mintázata a kapcsolataim dinamikájának, vagy hogy vannak kategóriák. De csak azért tűnik így, mert így könnyebb rá gondolni, és nem kell annyi dolgot fejben tartani, amikor mentálisan a témához nyúlunk. Valójában nincs mintázat, hanem tapasztalásai vannak a léleknek. Az a részem, amelyik fél a sikertől, valójában a változástól fél, ezért is mondogatja magáról (az én számmal) a negatív sztereotípiákat, sőt, megerősíti őket azzal is, hogy a család többi tagjára is kiterjeszti őket, mint családi jellemvonást. És minél többször mondogatja, annál szilárdabbnak tűnik, annál igazabbnak tűnik, és a lehetőség a változásra annál távolabbinak.

Basszus, kiváló ember akarok lenni, merni akarok nagyra gondolni, merni akarok sikeres lenni, és merni akarok boldog lenni! És a nyomorék komplexusaimat meg ki kéne vágni a kukába. De ahhoz először meg kellene őket értenem, mert amíg csak tudatosulnak, de nem tudom, miért vannak, addig csak úgy csinálok, mintha megszüntetném őket. Valójában ez csak tagadás, és ha sikerül is kiiktatnom egyet, lesz egy következő helyzet, amikor megint működésbe lépnek. Meg kell őket érteni, tudni kell, honnan jönnek és miért, és utána, esetleg, meg lehet próbálni feloldani, vagy szép lassan leépíteni őket.

Legalább a tudatosulás szakaszon már túl vagyok. Úgy tudom..

A Zahir II.

"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?

Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.

- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.

Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."

A Zahir

"- Hiányoznak a gyerekek?
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."

Idézet

"Ebben a kapcsolatban az is különleges, hogy szükség esetén kiszállunk, kereket cserélünk, majd megyünk tovább. Ha tankolni kell, tankolunk. De nem kezdjük el szidni vagy nem hagyjuk ott, ha csak a szélvédőt kellene letörölni. És váltva vezetünk."

Ezt írta. Örül a lelkem.