Feloldozás

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.

Magyar mentalitás

Régóta kikívánkozik belőlem egy világmegváltó-jellegű írás, némi pszichológiai szemléletű savazással körítve. Már előre tudom, hogy nem látok, nem láthatok át semmit, de nem akarok úgy csinálni, mintha nem lenne véleményem. Következik a társadalmi-politikai ars poeticám, amennyire 20 évesen lehetséges ezt megfogalmazni pirulás nélkül. (Habár, nálam sokkal műveletlenebb, kevésbé intelligens vagy rosszindulatúbb embereknek is állampolgári joguk szavazni, amit tudásukhoz limitált véleményük alapján meg is tesznek. Nekem ne legyen véleményem?)

Ha én egyszer egy szép, tágas, kényelmes bársonyszékbe kerülnék, sok-sok pénzzel, befolyásosan hasznosítható kapcsolati tőkével és valódi hatalommal, és hozzájutnék, hogy a médiába belemászhassak, mélyen hiszem, hogy pár éven belül az átlag tévénéző magyar jómunkásember jelentősen boldogabb lenne.

Annyit tennék, hogy fognám a mindannyiunk által jól ismert ún. „magyar mentalitást”, és sürgősen elkezdeném átgyúrni. Miben is áll ez a nem túl szerencsés gondolkodási- és hitrendszer? Ha pár jellemző vélekedésben akarnám összefoglalni, alighanem a következők lennének a főbb pontjai:

- A világ, de különösen Magyarország, egy nagy rakás szar. Szar itt élni, szar dolgozni, nem lehet megélni, és nincs itt semmi. Nincs pénz, nincs fejlődés, kilátástalan a helyzet. Nem csoda, hogy ennyit szívunk, mert ez egy szar hely, már régen is az volt, látszik is a Himnuszon.
- Mindez Gyurcsány/Orbán/Bajnai/Bush/a cigányok/a zsidók/Amerika/a terroristák/a multik/a kapitalizmus/a kommunizmus/a nihilizmus/a marihuána/a drogosok/a gazdagok/a bankok/az állam/a vadliberalizmus/az EU/Trianon hibája.
- Mindenki elcsalja az ÁFÁ-t, úgyhogy hátrányba kerülök, ha én nem teszem – fizessen adót, akinek két anyja van!
- Az EU-ban csak szívatnak, ez az egész arra van, hogy kiszipolyozzanak minket. Az EU szar, de muszáj volt belépnünk, mert különben a rézfaszú bagoly megbaszott volna minket. A támogatások kamuk, csak azért vannak, hogy még több befolyásuk legyen itt a külföldi köcsögöknek.
- Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Pont van is nálam egy kis patkányméreg...
- Én segítsek valakinek? A szomszédomnak? Egy VADIDEGEN néninek? Ki nem szarja le a nehéz kosárkáját és hogy öreg! Mér vásárol annyit! Sokat akar a szarka, mi?
- A cigicsikket oda dobom, ahova akarom! Mindenki ide dobja a sínekre, nyilván mert ez a helyes! Amit sokan csinálnak, az nem véletlen van ám úgy! Köcsög zöldbuzik.
- A kutyám is ide szarik, értve? Kit érdekel a cipőd? Mér nem nézel a lábad alá? Meg mér mászkálsz a füves parkban? EGYÉRTELMŰ, hogy ez kutyák szaratására van megcsinálva! Milyen templomkert? Húzzálmár gyorsan el, mert rád uszítom..!
- Az utcán rondák, és kész. Ez Budapest, ilyen és ilyen is marad, így kell elfogadni. Minek dobjam a kukába a szemetet, más is csak mellék*rja. Hogyérted, hogy nemzeti kincs? Ez a retek város? Hogyhogy az enyém? Az enyém a lakásom, bár mondjuk félig a banké, de abban lakom. Na ott aztán nincs szemét! Az utcát ki nem szarja le? Más szemetét takarítsam? Mi vagyok én, kukás?
- Dögöljön meg az összes buzi! Köcsög farturkászok. Leszbi, olyan meg nincs is. Gyere cica, biztos nem láttál még IGAZI férfit, csak azért hiszed, hogy a lányokat szereted..
- Szelektív hulladékgyűjtés? Mi van? Környezetvédelem? Hol van itt környezet? Ózonlyuk? Dehát az nem itt van, hanem az Északi sarkon vagy hol! Nehülyéskedjél már, ezek csak dumálnak itt össze-vissza a környezetről, aztán puffogtatják tele a levegőt a BMW-jükkel! És még én legyek környezetvédő? Védje meg a környezet magát, engem hagyjanak ki ebből!
- Aki gazdag, az csalt, lopott, hazudott ÉS sikkasztott. Minden gazdag megérdemelné, hogy felakasszuk és kiforgassuk a vagyonából. KÜLÖNÖSEN azok a gazdagok, akik már születésükkor is gazdagok voltak, mert a papájuk/mamájuk NYILVÁNVALÓAN bűnös életéért nekik is fizetniük kell, minimum azzal, hogy megtagadják a családjukat, és szegényekként élnek tovább.

... és folytathatnám még oldalakon keresztül, de úgyis érti mindenki, mire gondolok. Sajnos úgy veszem észre, hogy még aki nem is gondolja tudatosan így, ahogy leírtam, rengetegen úgy viselkednek, mintha ez lenne az életfilozófiájuk. A jó öreg magyar mentalitás. Az önzőséggel, a beszűkült látókörrel, a csak egy perccel előre gondolkodással, a kishitűséggel, a folyamatos panaszkodással és nem-cselekvéssel, tudatlansággal és nem-tanulással, egymás gáncsolásával, bizalmatlansággal – ez a magyar gondolkodásmód.

Most nem vagyok optimista hangulatban. Néha, a saját korosztályomban, főleg a diákoknál vagy a felsőfokú képzettségűeknél látok egy ellentétes tendenciát, egy bizalommal teli, vagy legalábbis tenni akaró, tervekkel előhozakodó, panaszkodás helyett konstruktív beszélgetéseket kezdeményező, a környezettel és egymással tényleg, saját meggyőződésből foglalkozó, segítőkész, másokra tekintettel levő, a természettel, vagy legalább a várossal, a szépséggel, az esztétikával harmóniára törekvő új társadalom csíráját. Néha látom, érzem ezt, és olyankor látok reményt arra, hogy egyszer ez az ország megváltozik, egyszer felnő a sorsához, a történelméhez, a tragédiáihoz, megtanulja őket a helyükön kezelni, panaszkodás és savazás nélkül. Hogy egyszer az emberek be fogják látni, hogy adózni azért kell, hogy lehessen út, közvilágítás, egészségügy, ingyenes oktatás – hogy adózni ILLIK, akkor is, ha nem kötelező, és akkor is, ha „a politikusok úgyis lenyúlják”.

..de a legtöbb embernél nem ezt látom. Kifogás mindig van. Sajnos az állampolgári jogokhoz kötelezettségek is járnak, és senki nem mondta, hogy ezek mindig igazságosak lesznek. Tulajdonképpen soha nem voltak azok, és akkor még nem is beszéltem a személyes tragédiákról. Mégis, akkor képes egy társadalom, egy ország változni, akár az ellenkező irányba fordulni, és elkezdeni felfelé gurulni a lejtőn, ha a társadalmat alkotó emberek egyszerre, önzetlen módon és hatalmat nem kívánva egyszer csak megmozdulnak, és akár egy percig, egyetlen másodpercig egy irányba tolják, lökik azt a szekeret, azt az egy hajót, amiben eveznek – és ez évszázadokat lendíthet pár hónap alatt egy országon.

A legtöbb magyar ember szerintem úgy él itt, hogy ezzel az erővel akárhol élhetne. Aki nemzeti öntudatról beszél, azt lemélymagyarozzák, pedig Nagy Magyarországnak most már nem sok köze van a jelenkori Magyarország jólétéhez. A magyarok nem kötődnek az országukhoz, nem érzik a sajátjuknak, nem vonódnak bele az ügyeibe, távol akarnak maradni tőle, mintha nem is benne élnének. Megpróbálnak felette lebegni, a nehézségektől és egymástól távol, és bosszankodnak, amikor kénytelenek foglalkozni vele. Senki nem büszke arra, hogy magyar lehet, sőt sokan szégyellik, és úgy csinálunk, mintha ez oké dolog, apróság, nem fontos, elhanyagolható dolog lenne. Nem az. Úgy helyes, hogy az ember legyen büszke az országára, a nemzetére, mert akkor fog tenni is érte. Már régen nem a jobboldal kötődik csak a nemzetiség-tudathoz, és lehet ide-oda sorolni a magyarság-tudatot, de önmagában ez nem politikafüggő dolog, és aki nem tudja elkülöníteni, az a saját szűk látókörének börtönének rabja.

Amit én nyomatnék a médiában ezerrel, az kb. ennyi lenne: „Magyarország a tiéd, a tiétek, sorsa rajtatok múlik. Tegyetek érte, szeressétek, védjétek meg, gondoskodjatok róla. És mindenekelőtt: fogjátok meg egymás kezét, és együtt dolgozzatok az érdekében.”

A különböző célközönségeknek különbözőképpen fogalmaznám ezt meg. A diákoknak úgy, hogy tanuljanak, és aztán a magas képzettségükkel maradjanak itthon. A gazdagoknak úgy, hogy fektessenek be a fiatal magyar emberek új ötleteibe, vállalkozásaiba. A törvényhozóknak úgy, hogy teremtsenek kedvet a vállalkozáshoz, ne higgye mindenki azt, hogy alkalmazottként lehet csak élni. A vállalkozóknak azt, hogy szálljanak szembe a multikkal, ne hagyják magukat felvásárolni, tekintsék személyes ügyüknek a vállalkozást, fizessék meg tisztességesen az alkalmazottaikat – valamint tanuljanak meg pályázni eu-s és állami pénzekre. Az átlagembernek, hogy adót csalni, szemetelni, a csikket a villamosmegállóban elhajigálni, kutyát az utcára szaratni, pazarolni, a környezetet szennyezni, állatokat és embereket – cigányokat, zsidókat, hajléktalanokat, értelmi fogyatékosokat, nőket, gyerekeket, és mindenféle embereket – bántani, panaszkodással mások terhére lenni GÁZ dolog. Nem kicsit, nagyon. Itt akár elrettentést is használnék, erre jó eszközök vannak a médiában. És hogy segíteni, bízni egymásban, megoldást keresni, összefogni, szorgalmasan dolgozni, megbecsülni a saját munkánkat és mások munkáját, ötletelni és az ötleteket megvalósítani, alkotni, nevetni, örülni, mosolyogni csak úgy: MENŐ dolog. A magas presztízsű szakmákban dolgozó, sok pénzt kereső embereknek (orvosok, ügyvédek, informatikusok, pszichológusok, pénzügyi tanácsadók stb.) azt sugallnám, hogy puszta szívjóságból tegyenek félre az idejükből egy-két százalékot, vagy még kevesebbet, de valamennyit arra, hogy önkéntesen, ingyen dolgozzanak valamiért, valakiért, tágabb értelemben ezáltal az országért.

Nem tudom, hogy mi lenne mindennek a hatása. Egy dolog biztató: egyre elterjedtebb az internet a tévéhez képest, és egyre több a pozitív hozzáállású oldal. A konstruktív emberek és kezdeményezések megtalálják egymást, és mostanra kialakult a boldogság-elit. A boldogság-elit pedig egyre több tért hódít, és hamarosan hallat magáról, főleg a legelterjedtebb médiaforma, az internet közvetítésével. Javul a világ, javul Magyarország is. És ha a magyarok végre megtanulják az összefogást, kitisztul a Föld szívcsakrája Dobogókőn, és az emberiség szimbolikus szintet lép. Különleges feladatunk van :)

Mélység

Az emberekben mindig a mélység vonz. Egymás mély ismerése, megismerése, megértése, egymás lényegének megragadása abban az érzésben, hogy: igen, ismerem őt, de szavakkal le nem írhatom. Mint az asztrológiai jegyek analógiái: elmondhatom, hogy a Neptun kategóriájába tartozik a káosz, a víz, a mérgek, a bódultság, a módosult tudatállapotok, a drogok, az egyesülés, az egyéniség elvesztése, az egymásba olvadás, az egyetemesség és az egyetemes szeretet, a transzcendentális világ, a hazugság, a valótlanság és a félig valóságos világok, a nem létező szörnyek, az álmok, a hipnózis, a szédülés, a folyton hullámzó és kavargó őstenger, meg még sok minden, de nem tudom egy szabállyal elmondani, hogy mi tartozik oda és mi nem, mert a szabály maga a Neptun, mint analógia. Nem logikus és egymás utáni, hanem analogikus és párhuzamos.

Ilyen egy ember megismerése is.

Van, hogy egy ember sosem tűnik mélynek. Mindig felszínes, mindenkivel jóban van, beszélget fontos és kevésbé fontos dolgokról, de mintha nem lenne ott amögött, amit mond. Nem önmagáról beszél – még akkor sem, ha az ember mindig önmagáról beszél –, hanem csak úgy beszél.
De néha ezek az emberek, véletlenül vagy szándékosan, megvillantanak valamit, ami nekem azonnal feltűnik, mert olyan ez számomra, mint aranyásónak a sárgás ragyogás az ércben, vagy egy folyó különös, csillámló színe. A mélység néz vissza rám néha az emberek szeméből, egy elrévedő pillantásukból, egy ottfelejtett tekintetből, egy elkomoruló arcból, megroskadó válltól, ökölbe szoruló kézből. Talán véletlen, talán nem, hogy legtöbbször nem vidám pillanatok ezek. Sokszor egészen gyászosak.

Engem vonz a mélység. A világot sokszor csak a felszínen élem, és néha szenvedek, mert úgy hiszem, nem tudom átadni magam az életnek, hogy merev vagyok és félek, nehogy elcsússzak a jégen, megbotoljak a sötétben.
De az emberek.. Az embereket mélyen átélem. Az emberek mélyénél nincsen intenzívebb vonzerő számomra. Elég egy csepp a mélységből, és én örökké fogom kutatni a forrást. Egy apró csepp éltet engem hetekig, hónapokig, és csak nagyon lassan adom fel a kutatást, ha esély sincs, és sok kudarc ért.
Azt hiszem, ezt keresem az emberekben. Néha valaki azt mondja, mi barátok vagyunk. De nekem csak az barát, akibe legalább egyszer, egy pillanatra belenézhettem, és megpillantottam benne a lelke mélyen pislákoló fényt. E nélkül senki nem lesz a barátom, mert beszélni mindenki tud, de igazán mondani valamit csak az, aki minden szava mögött ott van teljes mélységével.