Ki mondja meg?

Rekreációs hétvégét tartok most. Ez nálam sok mindent jelenthet: sport, egészséges életmód (rövidtávra :), lelki élettel foglalkozás (meditálás, naplóírás, álomelemzés, befelé fordulás, tisztítások és elengedő kijelentések, ima), vagy egyszerűen csak szakadjon le rólam mindenki, de sürgősen ám! Most az előbbi kettő van.

Nemrég csináltam egy ötnapos léböjt-kúrát, egy-egy fel- illetve levezető nappal (ahol csak könnyű kajákat ettem). Az egész célja főleg méregtelenítés volt - ami, ahogy tapasztalom, szokatlan egy huszonévestől, ez inkább a 40+ nők mániája szokott lenni.. (Meg nekik lehet jól eladni a méregtelenítő teákat, kúrákat, kezeléseket, erről szóló újságokat stb.) Hiába, érdekel az egészségem, és azt hiszem, sokkal jobban, mint a korombelieket. Fura, mert bár nekem ez a "normális", én sem voltam mindig ilyen. Most nem iszom pl. alkoholt, de nagyon is megértem, hogy mások miért teszik. És néhány esetben érzem is, hogy alkohollal sokkal könnyebben boldogulnék, mint anélkül. Néha olyan társaságba keveredek, ahol senki nincs, akit konkrétan érdekelne, hogy velem személyesen mi van - ahol én is csak egy vagyok a sok "ismerős arc" közül, akiről a többiek nem tudnak semmit. Ez az én blokkolóm - ilyenkor ülök kukán, nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kapcsolódom be, nem vegyülök el. Csak ülök, sután mosolygok, és egy idő után hazamegyek. Választhatnám az alkoholt is, ami mindent megkönnyítene - de nem teszem. Miért tenném? Miért kéne jól éreznem magam, ha egyszer nem érzem jól magam? Ki mondja meg, hogy nekem minden társaságban jópofizni kell és szépnek és aranyosnak és érdeklődőnek és vidámnak kell kinéznem?

..hát senki. Pontosabban, én mondom meg magamnak. Ez a "ki mondja meg?" az új paradigmám, ahogy nemrég rájöttem. Ki mondja meg, hogy egy huszonéves törődjön-e az egészségével, a lelki tisztaságával, az istenhittel? Senki, én mondom meg magamnak, és az égvilágon senki másnak nem kell megfelelnem. Ki mondja meg, hogy a nők milyenek, hogy a férfiak milyenek, hogy az evolúció milyennek teremtette őket, és hogy mit várhatunk el tőlük? Ki mondja meg, hogy az evolúció és a természetes szelekció miatt a férfiak nem képesek beszélni az érzelmeikről, a nők meg nem képesek kemény kézzel vezetni? Senki, csak a média, a tananyagok, a statisztika. De saját magáról mindenki maga dönt. Ki mondja meg, hogy ÉN milyen nő leszek? Senki, én döntöm el, és olyan leszek, amilyen jól esik. Ki mondja meg, hogy milyen pasikat ismerek? Senki, olyanokat választok barátaimnak, akikkel jól esik együtt lennem.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hogy normális-e, ha csak fiú barátai vannak egy lánynak, hogy a majdnem minden expasija egyben jó barátja is, és hogy nem érti a lányokat? Senki, csak a közvélemény, a sztereotípiák, az irreleváns idegenek - de én döntöm el, hogy én hogy élek, hogy nekem mi a normális, és az én életem is az élet egy formája, akár normális, akár nem. És ki mondja meg, hogy van-e férfi-nő barátság? A pszichológusok, a filozófusok, meg a bárgyú sorozatok? Senki, ha nekem vannak, akkor nekem vannak, és 100%-os létjogosultságuk van.

És ki mondja meg, hogy miért megy valaki pszichológusnak? Mert problémája van saját magával, és majd a pszichológia szakon akar meggyógyulni? Mert lelki traumái vannak? Mert értéktelennek érzi magát, és azzal akar kompenzálni, hogy másoknak segít? Á, ne hülyéskedjünk. Ki mondja ezt meg? Én magamnak. Én azért megyek pszichológusnak, mert ez az utam - ki mondja meg, hogy ez nem normális, ebből nem lehet megélni, ezzel nem segítek senkinek, ez csak beszélgetés? Mondja csak. Mindenki mondjon, amit akar. Én meg jól érzem magam, ahogy én akarom. És én úgy érzem jól magam, hogy a verbalitáson keresztül élem meg a kapcsolataimat. És nekem a szerelem előfeltétele, hogy valaki megossza velem az érzéseit, és beengedjen a világába, és be akarjon jönni az enyémbe. És nekem fontosabb a jó beszélgetés, mint a jó szex - és hoppá, van olyan pasi, akire ugyanez igaz! Ki mondja meg, hogy ilyen nincs? Mondja csak, nem is fog vele soha találkozni - és valószínűleg akkor se hinne a saját szemének sem. És aki azt sem hiszi el, hogy létezik őszinteség, létezik kapcsolat, ahol nincsenek játszmák, ahol az emberek egymás mellett önmaguk lehetnek, és mégis, a kettejük kapcsolata több, mint kettejük összege - ki mondja meg, hogy ez hiú ábránd, és hogy reálisan kell nézni a világot, és hogy kompromisszumokat kell kötni? A női lapozó? A Cosmopolitan, meg a Nők Lapja? Nem, senki nem mondja meg. Nekem nem. Tudom mit akarok, és nem ismerem a korlátaimat - mert nincsenek, mert csak gondolatok a korlátok, a megvalósítás – pláne ilyen szubektív dolgokban, mint a kapcsolatok – végtelen lehetőségeket nyújt. Annyiféle ember és ezek annyiféle kombinációja létezik – ki mondja meg, hogy a kapcsolatok így és így működnek, a szerepek ezek és ezek, a fontos az x és az y elv? Senki, az én kapcsolataimat úgy alakítjuk a kapcsolatban részt vevőkkel, ahogy nekünk jól esik, olyan szabályokkal, amiket mások el se hisznek – és csak nevetünk azon, hogy mások robotszerűen ismétlik: ez nem lehet, ilyen nincs, ez nem reális! Ki mondja meg? Mondja csak, de ne felejtsen el élni közben!

Olyan sokáig érdekelt, hogy mi a normális. Hogyan néz ki egy normális lány, mitől jő nő egy jó nő, hogyan beszél egy magabiztos ember. Hogyan legyek egyszerre kedves és határozott, hogyan kedveltessem meg magam a pasikkal és a lányokkal – egyszerre lehetőleg, hogyan érjem el, hogy engem is elhívjanak egy programra, hogyan fogadtassam el a hülye rigolyáimat. Mit kell csinálnom, hogy ne nézzenek ki maguk közül, hogyan építsek fel egy csapatot magamnak, mert hát ugye, tudjuk, megmondták, hogy kell egy csapat.. Annyira foglalkoztatott az, hogy mit mondanak mások. Hogy aki "nagy ember" lesz, arra milyen mentalitás jellemző. Annyira érdekelt - nem tudom letagadni, most is érdekel -, hogy mások hogyan látnak engem, és főleg, ha nem úgy láttak, mint ahogy én látom magamat! És az önismeret! Mi van, ha ők látnak jól, és nem én magamat? Ha nem is ismerem magamat? Egy leendő pszichológus!

És mi van, ha az alapelvek, amik mentén élek, nem is helyesek? Ki mondja meg?

Senki nem mondja meg, és aki meg akarja mondani, azt jó messzire érdemes elkerülni. Többnyire persze nem ember "akarja megmondani", hanem tömegek. A média, a köztudat, a tanulmányaink, azok, akik a divatot diktálják, a sajtó, a guruk, a tudósok, a médiumok, a vallási vezetők, a vallási könyvek, a politika - a saját vágyaink, amiket kiskorunk óta kondicionálnak belénk a szüleink, a kultúránk, a rendszer. De valójában - mindig az egyén választ. Kiválasztja, hogy követi-e azt, amit mondanak neki, vagy nem. És ha követi is, egyetért-e velük, vagy nem. A nem választás is választás - egy egyértelmű nagy X a "döntsetek helyettem" mellett. Sokan nem realizálják, hogy ha kötve is vannak a kezeink, egy dolog mindig szabad: a gondolatainkat mi választjuk meg, és ez valójában a legnagyobb szabadság, amit kaphattunk. Mindentől függetlenné tesz minket: nem csak a külső világtól és annak sokszor irracionális nyomásától, hanem a saját belső világunktól is, amely gyakran nem kevésbé destruktív. A saját nyomasztó érzéseink, szokásaink, ítéleteink- és önítéleteink, játszmáink, racionalizációink, halogatásaink, önsorsrontásunk, ellenállhatatlan vágyaink - mind nem szükségszerű, hogy egyben mi magunk legyünk. Ha nem akarunk, nem kell azonosulnunk mindezekkel, nem kell egyenlőnek tekinteni magunkat a vágyainkkal, amik eltérítenek a helyes úttól (amit ki mutat meg? Senki. Mi magunk.). Nem kell azonosulnunk a haragunkkal, a dühünkkel, az ítéleteinkkel másokról, az önutálatunkkal. Tudomásul vesszük és konstatáljuk őket, és ennyi energia bőven elég rájuk.

A gondolatok szabadsága megszabadít a bűntudat, a rágódás, az elégedetlenség, az elégedetlenkedés, az idegesség és idegeskedés, a megfelelési kényszer, a káros maximalizmus és még annyi minden más generált szükségtelen hülyeség nyűgétől. És ez semmi más, csak egy döntés. Ki mondja meg, hogy "de hát ez nem ilyen egyszerű?" Az égvilágon senki, csak te magad döntöd el, hogy neked milyen nehéz lesz. Persze óva intek mindenkit attól, hogy az én szavaimból kiindulva megváltoztassa az egész életét. (Még a gondolat is vicces számomra :) Ki mondja meg, hogy nem úgy jó az életed, ahogy van? Csakis te, gondolkozz el rajta. Mindennek oka van (célja az már nincs mindennek - és ez nagy különbség), mindenki lehetőségei limitálva vannak a tudásához. De egy biztos: aki a szabad gondolkodást adja fel, mindent felad, amiért élni érdemes. (Vagy mégsem? ki mondja meg..)

Ez az írás nincs jól felépítve, és nem biztos, hogy értelmes. Nem foglalom össze tökéletesen a koncepciómat, és hogy miért ez az új paradigmám. És ez miért új? Erről sem írok semmit. De nem baj. Ki mondja meg, hogy egy blogbejegyzés retorikáját milyen szabályok mentén kell felépíteni? Az égvilágon senki, úgyhogy jóéjszakát gyerekek, én elmentem Critical Mass-re, gondolkodjatok jól!

Posvány

Az újévi fogadalmaimon még gondolkozom, de azért egy-két dolog tuti. Például elkezdek hastáncolni, mert az kicsit nőiesebb, mint a ju-jitsu, és mert itthon ülni a seggemen, az nem tuti. Nagyon nem jó, ha az embernek nincs hobbija, én pedig egy ideje hanyagolok mindent. Nem, az aerobik nem hobbi. Azt azért csinálják a nők, hogy kisebb legyen a seggük és laposabb a hasuk. Ezzel az erővel a diéta is hobbi lehetne.. (ahogy vannak, akiknek az is). Elég unalmas az aerobik, nem is csináltam soha két hétnél tovább. Inkább a pozitív önértékelés..

Szóval, gondolkoztam sokat, hogy merre kellene elindulni a pszichológia mellett. Mert úgy tűnik, hogy nem elég egy dologgal foglalkozni. Úgysem tudja kitölteni minden időmet, és valójában nincs ellenpólusa az életemben. A pszichológia az tanulás, ilyenformán a munkával egyenértékű szellemi terhelés, és nem igazán nevezhető kikapcsolódásnak. A hazaérés utáni otthon-seggmeresztés sem, és a néha szerveződő társasági programok sem. Kell valami rendszeres, ami nem kötelező, de egy kicsit mégis kötelezőbb, mint semmit nem csinálni. És más szerveket mozgat meg, nem az agyamat. Meg mozgás is kell, meg tánc is kell, meg a nőiességet is ki kell terjeszteni és meg kell tanulni sok oldalról, és más nőnemű lényekkel is ki kell alakítani emberi kapcsolatokat – ezeknek metszeteként találtam meg a hastáncot.

Azt hiszem, véget ért az életemben az a szakasz, ami érettségi előtt kicsivel kezdődött, azzal, hogy tanulás címszóval abbahagytam a ju-jitsut, és soha nem is kezdtem újra. Ez a szakasz sok semmittevéssel telt, és általános ingerszegénységet okozott, amiből nagyon elegem van. Kiábrándító, ha az embertől megkérdezik, hogy mi a helyzet vele, és nincs mit mondania. Ráadásul rombolja az önérzetet és az önértékelést, ha nem csinálok semmit. Mert a tanulás, az alap. Az nem téma. Ha viszont nem csinálok azon kívül is valamit, akkor először magamat érzem szarul, majd másokat érzek szarnak, majd a világot, ... Persze ennyire sosem fajul el, mert okosan megbeszélem magammal, hogy magamat kéne először kicsit kiemelni, és agyban meg is teszem, de ez nem változtat azon, hogy érzelmileg egy posványnak érzem az életemet.

Ez az a szó, ami a legjobban leírja pozitív stressz szempontjából az elmúlt időszakot. Posvány. Mozdulatlanság, erjedés, tunyaság, lomhaság, lassúság, tehetetlenség, tétlenség, döglöttség. Sok beszéd, kevés cselekvés. Sok gondolkodás és magyarázás, kevés szenvedély. Ebből lett most elegem. Arra jöttem rá, hogy amellett, hogy lusta vagyok még saját magamért is tenni valamit, ráadásul elég magas az ingerküszöböm, és elég erősnek kell lennie egy élménynek (pláne pozitívnak) ahhoz, hogy megmozdítson bennem valamit. túl jó a tűrőképességem, és ez nagyon nagy érzékenységgel párosul. Ez úgy kombinálódik össze, hogy semmi nem érdekel, és pillanatról pillanatra nagyon pontosan konstatálom, hogy mennyire nem érdekel semmi, majd azt is, hogy vágyom élményekre, és mégsem keresem őket, hogy tudom, hogy kéne valamit csinálni, és nem teszem meg.. Ezt minden pillanatban pontosan érzem, és minden másik ember minden szava erre emlékeztet, hogy: egy posvány az életed.

Ez egy olyan probléma, amiből senki más nem tud kihúzni engem, sőt bizonyos szempontból jobb, ha meg se próbálja senki, mert kihúzni úgysem sikerülne, viszont megakadályozna, hogy még mélyebbre süllyedjek, és egyszer csak tényleg ellepjen a szar – amit aztán végül megunok, és végre kimászom belőle. Ugyanaz a helyzet, mint tanulásnál. Az ember mondogathatja éveken keresztül, hogy nincs elég akaratereje tanulni. De erre nincs válasz. Egyszerűen tanulni kell, az a válasz. Ebből meg ki kell mászni. Biztos szebb ember leszek, ha találok valamit, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy belülről átvilágítson rajtam, és sugárzóbbá tegyen. Remélem. Egy kis sugárzás, az most hiányzik. Egy kis szenvedély. Hogy valamibe beleszeressek, ami aztán örökre az enyém lehet. Valamiben meg kéne találnom önmagam, hogy színeket és ízeket lássak és érezzek magam körül, hogy színesebb és finomabb legyek én magam is.

Hiányzik valami a boldogsághoz.

Más. Rájöttem, hogy nem szeretek megérkezni. Úton lenni szeretek. Az összes elsöprő, átható "igen, ez az élet!" élményem olyan túrákhoz kapcsolódik, ahol nem volt megállás, minden éjjel máshol aludtunk, minden nap csak mentünk és mentünk, együtt egy csapattal, és elfelejtődött az egész addigi élet. A természet vesz körül, és víz, szabad ég, csillagok, tábortűz, éneklés, barátok.. Annyi inger egyszerre, ami még engem is elsodor. Az olyan apróságok, mint a megfagyás a sátorban, összes ruha elázása, szúnyogok, tűző nap vagy 5 fokos fürdővíz, áram és meleg étel hiánya, összezártság másokkal stb. mind nem elég ahhoz, hogy megutáljak egy utazást. Mondom, magas az ingerküszöböm. Ugyanakkor ha nincs olyan a csapatban, aki szeret és elfogad, vagy számít neki, hogy ott vagyok, ha nem tudok elmenni legalább 1-2 órára valahova egyedül lenni, vagy ha nem tudok írni, amikor kedvem van, az nagyon hamar kiüti a biztosítékot. A kapcsolati ingerküszöböm meg nagyon alacsony. Erre mondom hogy nagyon érzékeny is vagyok közben. Asszem hogy ezek számítanak nekem igazán. Hogy legyek fontos, legalább egyvalakinek. A többi nem számít.

Haza se szeretek érkezni. Eddig azt hittem, azért, mert szar otthon lenni. De nem szar. Nagyon régen nem szar már hazaérkezni. Csak odafele tartani sokkal jobb.. Befejezetlen, vagyis.. Hát nem tudom. Ez az önmagammal kapcsolatos felfedezés még elég új nekem is. Érzem, hogy van valami kapcsolata azzal, hogy azt a pillanatot sem szeretem, amikor egyedül vagyok, és meghallom a kulcszörgést, vagy nem szeretek hazaérkezni arra, hogy más már van itthon.. Talán mert módosítanom kell az addigi "utamat", amin éppen rajta voltam. Ha addig gondolkozva cirkáltam a lakásban, akkor onnantól nem tehetem ugyanezt, mert nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne otthon senki. Marad a szobám, ott meg nem lehet cirkálni, és beszűrődnek a zajok. érzem, hogy köze van ehhez az úton levés-megérkezés dologhoz annak is, hogy nagyon sokszor füldugóval alszom éjszaka, noha sátorban simán elalszom úgy, hogy dübörög a zene, vagy hogy a többiek ittasan óbégatnak a tábortűznél. Nem a zajokat akarom kiszűrni, hanem azoknak a velem egy lakásban lévő embereknek a hangját, akik befolyással lehetnek rám. Akik miatt módosítani vagyok kénytelen a pályámat. A füldugó egyfajta apró módosítás, hogy nagyot ne kelljen (pl. odafigyelni arra, amit mondanak, és gondolkozni rajta, amikor nincs kedvem).
Alapvetően jobban szeretek egyedül lenni itthon, mint nem egyedül. Ez jelentős változás a pár évvel ezelőtt kialakult helyzethez képest, amikor inkább bárkivel elmentem bárhova, hogy ne kelljen egyedül lennem. Most meg kezdek rigolyás lenni másokra? Asszem tudom értékelni valakiben azt, ha megérti/megérzi, hogy mikor nem vagyok olyan hangulatban, hogy magamon kívül másokat is számításba vegyek a gondolataimat, hangulatomat és cselekedeteimet tekintve. És amikor megérzi, akkor persze nem tud láthatatlanná válni, de tud úgy létezni mellettem, hogy nem kényszerít reagálásra.

Egyébként fontosnak érzem ezt a képességet a sikeres gyereknevelésben. Hangsúlyozom, képességet és nem tulajdonságot, mert ha ez tulajdonság lenne, akkor azt nyugodtan hívhatjuk leszarásnak is. Mégis, főleg amikor a gyerek elér egy bizonyos kort (12-13, kamaszkor kezdete), akkor sokkal hatékonyabb kommunikáció, ha meg van adva a gyereknek a lehetőség, hogy olyan pozíciót vegyen fel, amilyet akar. Pont ez az a kor, amikor ha addig be is rögzültek hülyeségek (pl. anyuka-apuka folyamatos, valódi érdeklődést mellőző kérdései az iskoláról, és a gyerek valódi információt mellőző válaszai), most ezek átalakulhatnak. Emberek kapcsolata kezdődik innen, és itt már lassan nem gyerekekről van szó. Itt már közvetlen irányítást úgysem fogad el egy kamasz sem, a nevelés megszokott módja itt befejeződik. Lassan nem lehet utasítani és nem is kell. Szerintem itt b*ssza el sok szülő. Annyi kéne, hogy észrevegye a változást, és kicsit ráhangolódjon a gyerekre. És ha nem muszáj, nem kérdezgetni hülye kérdéseket.. Megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy úgy legyen a szülője mellett (fizikailag), hogy ne kelljen állandó reakcióhelyzetben tartania magát, hogy el tudjon lazulni, hogy maguktól előjöhessenek belőle az őt érdeklő kérdések. Ezt tanítani kéne, ha lenne egy szülők iskolája. Hogyan álld meg, hogy a gyerekedhez hozzászólj akkor, amikor valójában nem tudod, hogyan szólj hozzá? Én elhiszem, hogy van a "tipikus anyuka", aki mindig aggódik, hogy mi van, aki mindig mindent ötször megkérdez, és még 16 évesen is fogni akarja a kisfia kezét, aki rendet rak a gyereke szobájában, aki az ismerősöknek a kamasz gyerekről cuki kisbabakori képeket mutogat, miközben jelen van a kamasz gyerek, .... szóval elhiszem, hogy van ilyen anyuka, csak valójában mégsem hiszem el. Hogy valaki ne tudná megtanulni úgy szeretni a gyerekét, ahogy az annak jó. Kényszer (finom, lágy, észrevehetetlen, verbális kényszer.. nyamm) nélkül.

Hm, ez most kifakadásnak tűnhetett. Nem az volt, a fentiekkel nálunk soha nem volt gond. (Nem véletlenül volt 11-12-ikben évente 130+ hiányzásom.. Nem b*sztattak reggelente az iskolába menéssel, cserébe 4,5-ös volt stabilan az átlagom.)

Szóval, a massza a fejemben az úton levéssel, a megérkezéssel (másokéval és a sajátommal), az egy helyben levéssel és a beszűkült térrel kapcsolatban még nem állt össze teljes egésszé, de nemsokára biztos megálmodom.