Véges történet

Pár hete történt velem valami. Velem, és még valakivel. Rövid volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem olyan klasszikus történet, mint amilyen már sok történt velem, hanem olyan, amilyen még kevés. És azt a keveset is csak filmekben láttam. És most, hogy át is éltem, számomra egyetlen tanulság van belőle: van olyan, hogy nincs tanulság.

Amikor először elmeséltem a történetet, akkor utána még órákig pityeregtem. Aki meghallgatott, vigasztalt, és nagyon sajnált. Azért sajnált, mert számára egyértelmű és egyszerű volt a képlet. Tiltakoztam, hogy túlegyszerűsíti. Nem tudjuk, mi miért történt, és bár talán igaza van, sok más is lehet a háttérben. Azt is mondta, hogy az ember néha megőrül, ami egy nemes gesztus, és ha a folyományai tragikusak is néha, mégsem az a tanulság, hogy máskor nem kell megőrülni. Ezzel egyetértettem.
Amikor másodszor meséltem el a történetet, megnyugtattak, hogy tényleg nem biztos, hogy olyan egyértelmű a dolog, és azt tanácsolták: hagyjam, hogy folytatódjon a történet. Azt mondtam, megfogadom a tanácsot.
A harmadik elmesélés nem hozott túl sok újat, a negyedik viszont hozzájárult ahhoz, hogy végül elengedtem az érzelmeket.

Noha nem fájt többé, intellektuálisan tovább kattogtam a történeten. Az ötödik elmesélés aztán meghozta az áttörést.

Rájöttem, hogy annyira keveset tudok erről az egészről, hogy nem tudom az üres helyeket az emberismeretemmel vagy a tapasztalatommal kipótolni, viszont az agyam automatikusan kitölti a történet hiányosságait. Nem tudok ellene mit tenni, ilyen az agyam. Más esetben ez nagyon-nagyon jól működik, főleg, mert mindig erős gondolkozás előzi meg. Először megtörténik velem valami, azt átélem, és élményként is elrakom, de csak úgy, mint egy filmet. Vagy egy analóg hangfelvételt. Egy Gestaltot, egy egészt, abban a teremben, ami a fejemben az álmokat, a varázslatot és a beégett, tudatalatti emlékeket is őrzi.

De ez a formátum még nem alkalmas arra, hogy tapasztalatot nyerjek belőle. Ahhoz az élmény lenyomatát „digitalizálni” kell. Diszkrét részekre bontani, az agyam számára feldolgozhatóvá tenni. Gondolatokat kinyerni belőle, szétszedni darabokra, berakni minden darabot a helyére, rendszerezni, ha kell, új dobozokat nyitni. Minden tapasztalat formálja az egész rendszert, és a sok kis analóg történetből kinyert részből egy nagyobb egész áll össze, egy nagyobb analóg felvétel, az életem felvétele. A tapasztalataim, amik így egészként ismét bonthatatlanok, mert ez az integritásom, és ha szétbontjuk az integritásomat, megszűnik az énem, megszűnök én. Diszkrét darabokra hullik, hogy alkalomadtán egy nagyobb egészben más széthullott integritások részeivel egyesüljön, és megalkossa a legnagyobb analóg felvételt, a legnagyobb Gestaltot, Istent.

De erre csak ritkán kerül sor.

Mindenesetre ez az élmény, ami miatt írni kezdtem, ez nem digitalizálható. Nagyon-nagyon rövid, hiányos, néhol megszakadt a felvétel, néhol kicsit bele van törölve, ellentmondások vannak benne, az üres részekre pedig az agyam rámásolt valamit a többi analóg felvételből. Hiába bontom részekre, a részeknek nincs értelme, nem tudom, melyik dobozba valók, és nem tudom, melyik rész tartozik az eredeti élményhez, és melyiket adta hozzá a saját képzeletem. Olyan, mint a Mulholland drive, vagy az Inland Empire: a Lynch filmeknek számomra nincs értelme, és emiatt kifejezetten élvezni sem tudom őket. De most már tudom, hogy azért nem, mert értelmet keresek abban, amiben a verset, a muzsikát, a benyomást kell keresni. A továbbiakban úgy tekintek a Lynch filmekre, ha megnézek még párat, mint egy szimbolista festményre vagy versre. Mert át tud állni az agyam erre is, és tudom, hogy van, akinek alapból erre van beállva az agya és a fedolgozókája, de nekem nem. Én nagyon analitikus vagyok, nekem alapból a hasonlatokhoz van nagyon jó érzékem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok átkapcsolni holisztikusra. Át tudok. És néha kell is – például most.

Úgy érzem, hogy a fenti történet esetében két tanulság van: egyrészt, hogy nincs tanulság, másrészt hogy van olyan, hogy nincs tanulság. Nem ismertem meg egy új embertípust, nem adott hozzá ez a történet az emberismeretemhez (mivel nem tudtam digitalizálni, és nem tudtam betenni a releváns részeket az „ilyenek az emberek” dobozba), nem tanultam meg semmit semmiről és senkiről. Legalábbis semmi digitálisat. Semmi általánosíthatót vagy specifikusat. Magamról persze igen, és ez is fontos. Talán ez a fontosabb. Erről majd később.

Mindenesetre az ötödik beszélgetés és ennek a bejegyzésnek a megírása hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, lezártam magamban a történetet. Az agyam nehezen fogadja el, hogy valamiből nem lehet tapasztalatot nyerni – mert hát én tapasztalatban mérem az életemet, nem is időben. Életelemem a tapasztalat, nehéz elfogadni, hogy ebből a sok érzelmi kulimászból, amin átmentem, amin át kellett mennem (bár talán magamat kényszerítettem valójában), nem tudok tapasztalatot kipréselni, és nincs más, csak az a felvétel, ami rövid, hibás és töredezett.

Arra is rájöttem, miért akarom annyira megörökíteni. Hogy legalább a felvétel megmaradjon. Mert másom nincs. És ha valaha is folytatódik, akkor tudjam, hogy ezt a befejezetlen, digitalizálatlan anyagot mivel kell kiegészíteni ahhoz, hogy tapasztalatot nyerhessek belőle. Hogy tudjam, hol vannak a lyukak, amiket a későbbi esetleges folytatás segítségével értelmezni tudok majd visszamenőleg. (Végül is, minden tapasztalatot visszamenőleg szerzünk, miután már vége az élménynek, és elgondolkozunk rajta.)

Elteszem a polcra a többi érthetetlen élmény mellé, és nem szégyellem azt mondani a könyvtárosnak, az agyamnak, hogy: fogalmam sincs, mindez mit jelent. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, miért. Nem ismerem az összes szereplőt, és akit ismerek, annak sem ismerem a nézőpontját. Nem tudom, hogy folytatódni fog-e a történet, és gőzöm sincs, hogy később jobban fogom-e érteni. Soha nem történt még hasonló, és lehet, hogy nem is fog. Lehet, hogy jobb ez így, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, és ezt elfogadom. Kiveszem a filmet a lejátszóból, és abbahagyom a pörgetését. Megtartom, de nem próbálom felhasználni, úgysem lehet. Berakom egy dobozba, de nem zárom le kulccsal és nem különítem el hermetikusan. Meglesz, de nem foglalkozom vele.

Hát ennyi a véges történet.

A Zahir II.

"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?

Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.

- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.

Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."