Külső-belső démonaim

Katasztrófa nekem ennyire tehetséges embert ismerni. Olyan sok síkon van benne az életemben, a gondolataimban, az érzéseimben, hogy nem tudok tőle megszabadulni, pedig isten a tanúm rá, próbálkozom, és fegyelmezem magam, és kerülöm, és meg is tagadom. De nem megy. Ha mégis találkozunk, utána hosszú időre mindig megzuhanok. Dokumentáltam magamnak. Nem tudok vele kapcsolatot tartani, se akkor, ha beteljesül, se akkor, ha nem, mert csak rosszul jöhetek ki belőle.

De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.

És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!

És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?

Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.

A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.

Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.

Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.

De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.

Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.

Ismeretlen

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.