Vigasz

Kihalnak az emberek
s a Földet végre
meggyógyíthatják a fák

Feloldozás

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.

Diszkrepanciák

Rossz tulajdonságom, hogy mindennek hamarabb örülök, mint hogy megkaptam volna, és hamarabb hencegek, mint hogy elértem volna valamit. No nem baj, az ember tanuljon meg együtt élni a gyengeségeivel.

Elkezdtem énekelni! Na jó, valljuk be: eddig 1 énekórán voltam, plusz egy mikrofonos próbán (de ott nem énekeltem). Máris sokkal okosabbnak érzem magam, bár az ügyesség, az csak gyakorlással jön meg.

A mostani időszak a különféle én-diszkrepanciák ideje. A pszichológiai irodalomban az én-diszkrepancia fogalma annyit jelent, hogy távolság, különbség az ideális és a valós, illetve az elvárt és a valós én között. Egyéntől függ, hogy mennyire jellemzők valakire az én-diszkrepanciák, mennyire nagyok, vagy mennyire fontosak az illető életében. Nem nehéz belátni, hogy ennek köze van a neveléshez is, pl. az erős autokratikus, tekintélyelvű nevelés kedvez a nagy valós én – elvárt én diszkrepanciának, míg a szupertehetséges szülők átlagos tehetségű gyerekében könnyen kialakulhat jelentős valós én – ideális én eltérés.

Magammal kapcsolatban általában úgy látom, hogy az elvárt énemet a valós meglehetősen túlteljesíti, már ha a kívülről elvárt ént vesszük. (Rondábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem vár el tőlem senki semmit kötelező jelleggel, maximum, hogy lehetőleg legyek boldog és egy kicsit vegyem figyelembe mások igényeit.) A belső elvárt énem tulajdonképpen egyezik az ideális énemmel, amely ideált magamnak állítottam fel, és talán nem is vagyok tőle olyan messze, mint képzelem. Az mindenesetre biztos, hogy a szükségesnél kevésbé aggódom miatta, legalábbis, ha a nagyobb aggódás a változtatásra való nagyobb törekvésre késztet, akkor szükségesebb lenne jobban aggódnom. Ha nem, akkor örülök, hogy nincs folyton bűntudatom és nem ostorozom magam a tökéletlenségemért – ugyanakkor így nagyon lassú a változás, és inkább csak érésnek, tapasztalatszerzésnek köszönhető, nem tudatos elhatározásnak.

Vajon meg tud az ember változni úgy,hogy elhatározza? Sok, főleg másokkal kapcsolatos tapasztalatom vezet arra a tömör következtetésre, hogy: nem, esélytelen. Ellenben saját magammal kapcsolatban ritkán ugyan, de tapasztaltam, hogy lehet szándékosan változni. Habár most belegondolva, talán mégsem egészen szándékosan. Talán inkább úgy, hogy az ember megérzi, hogy változás következik az életében, és akkor eldönti, hogy a változás tetszik neki, és tőle telhetően segít a folyamatnak. Vagy épp próbálja ellensúlyozni, ha nem tetszik. De ki csinálja a változást? Ki dönti el, milyen legyen az, aki addig valamilyen volt?

Ha néhány szkeptikusabb olvasó kedvéért az isteni akaratot ki is hagyjuk a történetből, még mindig ott van például az az egyszerű dolog, hogy minden döntést a jelenben hozunk, és ha úgy is látjuk, mintha a múltunk kötné a kezünket, valójában bármelyik pillanatban eldöntjük, onnantól mit fogunk csinálni. Mit fogunk gondolni. Persze a múltunk még ott lesz, de az, hogy nem tudunk mást csinálni, mint amit eddig csináltunk, azért, mert eddig azt csináltuk – ez csak egy hitrendszer. Bármikor megváltoztatható. Mondjuk, nem tudok egyelőre mit kezdeni azzal, hogy mi van azokkal, akik nem hisznek. Most nem Istenben, bármiben. Tegyük fel, hogy gyakorlatiasabb dologról van szó,mint az istenhit; mondjuk, emberünk szeretne elkezdeni pozitívan gondolkozni, pozitív dolgokban hinni, bízni az emberekben (ami szintén egy hit, annak a hite, hogy az emberek alapvetően jók – és ez nagyon nagy dolog ám!). De hát mit csináljon, egyszerűen minden azt bizonyítja számára, hogy az ellenkezője igaz. Nem tudja elhinni a pozitív dolgokat, egyszerűen másban hisz, és kész. Mit lehet itt tenni? Az érzelmek, főleg azok, amelyek nem alapérzelmek, hanem már önmagukban is részben mentális műveletek termékei (pl. bűntudat, káröröm, féltékenység stb.), befolyásolhatók gondolatokkal, ez tudományosan bizonyított tény. (Nézzük most el, hogy nem hivatkozok szerzőt dátummal, legyen elég bizonyíték a kognitív terápia és az autogén tréning működése.) Na de a hitrendszer? Ki lehet valakit gyógyítani az ateizmusából? Jó, hagyjuk a térítést. Ki lehet valakit gyógyítani a bizalmatlanságból? Mikor a hit lényege éppen az, hogy nem logikán alapszik. (Bár, kis fizikai világunkban az egyik első hitrendszer, amit belénk vernek az intézményes oktatás során pont a racionális gondolkodás elsőbbsége és feltétlen helytállósága.) Aki valamiben hisz, annak minden esemény a hitét bizonyítja, aki pedig az ellenkezőjében, azt ugyanaz az esemény szintén a saját hitében erősíti meg. Árvizek vannak? Isten nem létezhet, vagy nem jó, ha képes ekkora szenvedést okozni vagy eltűrni. Árvizek vannak? Isten biztosan létezik, hiszen lehetőséget ad a segítségnyújtásra és az önzetlen adakozásra. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Az ember bizonyosan eredendően rossz, mert tobzódik a pénzében, és csak a haszon érdekli, mindegy, hogy a bolygó árán. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Látható, hogy az ember eredendően jó, hiszen minden technikai fejlődést az élet jobbításának vágya vezényelt.

Szóval, mi legyen a hitetlenekkel? Mi legyen azokkal, akik hinni szeretnének, de egyszerűen nem tudnak? Mi legyen, ha valaki magából indul ki, és csak azt tudja elhinni, amit maga lát, magában lát? Hogyan befolyásolhatja az ember a saját hitrendszerét?

Nincs erre tökéletes válaszom. Van egy-két tökéletlen. Az egyik az, hogy ha az ember se x-ben nem hisz, se x ellenkezőjében, se y-ban és se z-ben, szóval semmiben sem hisz adott témával kapcsolatban – mondhatni, szkeptikus –, akkor kiválasztja azt a hitet, amelyik a legjobban tetszik neki bármilyen értelmes alapon, és aztán úgy cselekszik, ahogy egy hívő cselekedne. Ez talán képmutatás elsőre, mert ha én magamban azt hiszem, hogy minden ember kizárólag a saját hasznát nézi, de jobban tetszene egy olyan világ, ahol az emberek csak a segítésért segítenének, és ezért én is segítek ingyen és bérmentve, miközben a kapzsiságban hiszek – akkor én egy hülye vagyok. A saját szememben egy nagy-nagy hülye vagyok, és lúzer.

Mégis: mivel az eredeti hitemhez valószínűleg a tapasztalataim vezettek el, mindenképp érdemes megpróbálni legalább kis időre olyasvalami hitrendszert mímelni, ami jobban tetszik. Ami jobb nekem,jobb a világnak, jobban érzem magam tőle én és a barátaim, jobb ember leszek tőle, nemesebb, hasznosabb, alkotóbb, segítőbb. Eleinte mindez hazugságnak tűnik, de ha az ember kitartó, akkor egyre kevésbé, és nem azért, mert elvakult lesz, aki kipróbálja. Hanem mert igazzá válik. Kissé ellentmondásban azzal, amit a múltról mondtam, most leszögezem: a cselekedetei határoznak meg mindenkit, kívülállók szemében mindenképpen. Praktikus viszont nem túl sokszor ecsetelni másoknak az új, felvett hitrendszert, addig, amíg meg nem szilárdult, tulajdonképpen, míg igazzá nem vált. Sok a szkeptikus ember mindenféle témákat illetően, és könnyen rámutatnak, hol lóg ki a lóláb. Ez sokszor olyan embereket is megzavar, akik pedig biztosak a hitükben, csak nem tudnak jól érvelni mellette (vagy a téma jellegéből adódóan nem is lehet úgy, hogy az másokat meggyőzzön). Szóval nem beszélgetni, hanem cselekedni, és figyelemmel kísérni a következményeket.

Egy másik tökéletlen válasz arra, hogyan változtathatja meg valaki a saját hitét, hogy keresnie kell egy olyan személyt, aki már rendelkezik a kívánt hitrendszerrel, és akit nagyon szeret. Akire felnéz. Aki esetleg épp e hitének köszönheti a sikereit, amiért megbecsüli. Sokat kell beszélgetni vele, sokat kell együtt lenni vele, és a világ tapasztalatait folyamatosan meg kell osztani. Kell az is, hogy – legalábbis ebben a témában – az illető ne menjen bele vitákba, ne is adjon helyet a kétkedésnek, hanem intézze el a szkepticizmust egy egyszerű kitérő válasszal („mindenki véleménye limitálva van a tudásához”, „mindenki éppen annyit lát a valóságból, amennyire szüksége van ahhoz,hogy mindent megtehessen, amit meg kell tennie” és hasonlók). Ha az ember eredendő jóságában szeretnénk hinni, ne filozófust keressünk, hanem tanítót. Ha a racionalitás elsöprő erejében, akkor ne művészt, hanem természettudóst. Ha a materializmusban, akkor ne pszichológust, hanem orvost. Ha a kapcsolatépítés elsődleges fontosságában, akkor ne informatikust, hanem MLM értékesítőt. Ha az AIDS gyógyíthatóságában, akkor ne gyógyszergyár-tulajdonost, hanem kutatóorvost. Ha a világ haladásában, akkor ne a panaszkodó elégedetleneket, hanem a világméretű tervekkel rendelkező elégedetleneket.

A legtöbb hitnek nem olyan nehéz megtalálni a „tiszta” megtestesítőjét. Meg kell keresni, és sok időt kell vele együtt lenni. Egyúttal el kell kerülni a szkeptikusokat, pláne az ellentétes hitűeket, de az is elég, ha működik, hogy megkérjük őket, adott témáról ne beszélgessünk. Liberálisabb emberek és igazi barátok el tudják ezt fogadni.

A harmadik tökéletlen módszer a nagyon erős, váratlan érzelmi behatás, esetleg szinkronicitás („véletlenül” azonos irányba mutató, sorozatos, egymást követő események láncolata, amit egy összetartozó egészként élünk meg, és különös jelentéssel ruházunk fel). Ez külső erő, de „furcsa” módon amikor eldönti valaki (és komolyan is gondolja), hogy x hitrendszerét el akarja engedni, és egy másikat szeretne helyette, előbb-utóbb meg fog tapasztalni ilyen szinkronicitást. El kell kezdeni hallgatni az intuíciókra, vagy legalábbis figyelni rájuk. Sokszor megmondják, mi a helyes és mi nem.

...nna de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (sosem értettem ennek a kifejezésnek az etimológiáját – de az értelmét se), az én-diszkrepanciáknál tartottam. És hogy a kérdéskör sokszorosan jelenik meg mostanában az életemben.

Ott van egyrészről, hogy élesen kirajzolódik előttem egy-két marginális jellemhibám, és mivel egyre nagyobb szerepet kapnak, és egyre fontosabb dolgok kerülnek veszélybe miattuk, egyre jobban érzem negatív hatásukat. Ilyen a halogatás, a kitartás hiánya, a gyenge intrinzik motiváltság még olyan dolgok rendszeres végzésével kapcsolatban is, amiket egyébként nagyon szeretek csinálni. Ezek hárman jól kiadják a lustaság tüneteit, szeszélyességgel fűszerezve pedig kijön a tökéletesen megbízhatatlan teljesítmény. Jót tenne egy nyakonöntésnyi önfegyelem és eltökéltség, és főleg, pontosság. Időben értem, mert munkában egyébként precíz vagyok.

Másrészről találkozom én mindenféle emberekkel, újakkal és régi-újakkal egyaránt. Az egyiknél szembesülök azzal, hogy tökéletesen érdektelen számára gyakorlatilag minden bennem, amit az egómmal irányítani tudok. Nem számít, mit akarok, mit gondolok, hogyan definiálom önmagam, mi érdekel és hogy jónak vagy rossznak tartom magam. Nem érdekes a véleményem sem, se az, hogy hogy nézek ki. Csak a lelkem számít és annak akarata, ami sok esetben távol áll az egóm akaratától – bár néha az egóm felemelkedik arra a szintre, hogy ugyanazon az ablakon tudjon kitekinteni,mint a lelkem, és akkor a tudatos akaratom kb. megegyezik a lelkem útjával. Érdekesek még az érzéseim, vágyaim és az álmaim, az energiáim, az aurám, a rezgésszintem és a csakráim állapota – szóval minden, ami nem, vagy csak kis részben függ a szándékos elhatározásomtól. Kicsit feszélyezettnek, de egyébként beletörődöttnek, elfogadónak és a legkevésbé sem ellenkezőnek vagy akaratosnak, sőt, inkább alázatosnak és megadónak érzem magam, amikor ilyen szemmel néznek rám. Egyszerű oka van ennek: tökmindegy, mit akarok, úgyis a lelkem számít, nem a testem és a személyem. Ha szar energiáim vannak, annak is oka van, de nem az én hibám, az ént a tudatos, szándékos gondolkodó központ értelemben értve; úgysem tudok mit csinálni, legfeljebb imádkozhatok, hogy legyen jobb a helyzet, vagy segítséget kérhetek. Esetleg tudomásul vehetem a helyzetet, és megpróbálhatok tudatosan hatni rá (pl. elengedő, majd megerősítő állításokkal, vagy a társaságom megválasztásával, vagy az étkezési szokásaim megváltoztatásával stb.), de ha nem megy, ismét nem vagyok én hibás. Nincs hiba. Döntés van, amit a lélek hoz, szabad akaratánál fogva, és annak következményei a testre és az egóra.

Itt az én-diszkrepancia, mint olyan, elveszíti jelentőségét; inkább lélek-diszkrepanciáról beszélhetnénk, ha a lélek változatlan lenne, és ismerném a milyenségét, illetve birtokomban lenne a tökéletes lélek ideája. Így inkább csak a diszkrepancia hiánya érezhető. Sajátosan nyugodt, kissé tehetetlen helyzet, amikor nincs mit csinálni, és nem is lehet. Néha kellemes, néha inkább kellemetlen, mintha átlátnának az emberen. Ritkán gondolok magamra így, pedig valószínűleg ez a lelkem igazi lényege, a többi meg máz. (Azért szeretem a mázat. Édes.)

Aztán találkoztam másmilyen emberekkel is, akik a nagyra való törekvést szították föl bennem, vagyis hát inkább azt tették látványossá, mennyire könnyen lehet az a sorsom, hogy egy nagy-nagy nulla lesz belőlem. Látom, milyen az, amikor valakinek tehetsége van, és szándéka, hogy használja, és tervei, hogy fejlessze, és eredményei, hogy másokkal is megossza, és céljai, hogy végül az emberiség hasznára váljon – és látom magamat, beképzeltségem hamis ábrándjaiban kéjelegve, amint süttetem magam a saját fényemben, és észre sem veszem, hogy a reflektorok mellettem világítanak el, valami sokkal nagyobbra és lényegesebbre. És egy kicsit elszégyellem magam.

Ki akarom csikarni, hogy az értékeimért szeressenek, de csak a szépségem tűnik fontosnak; el akarom érni, hogy egyenrangúnak kezeljenek, de csaját magamat alacsonyítom le; csodálom az eredményeket, de tétlenül ülök a képességeimen, és végignézem, ahogy kiszikkadnak, mert nem kapják meg a csírázásra és növekedésre késztető cselekvésfolyamot. Irigy vagyok. Kisebbségi érzetem van. Saját magamat szánom a láthatóan megnyilvánuló, tudatalatti, önlealacsonyító és önkisebbítő késztetéseim miatt. Sosem vallanám be, hogy nem magasba török, hanem csak lent reszketek az elrugaszkodástól. Sosem ismerném el, hogy nem mások vezetésére vágyom, hanem arra, hogy alájuk süllyedjek, és a mélyből nézzek fel rájuk, csodálva őket és amit elértek.

Nem, mindezt nem tudom elfogadni. De egyszerűen látom, hogy ez történik velem. Ha kívülről nézem, tárgyilagosan, akár pszichoanalitikusan, akkor látom, és mivel pszichológiát tanulok, éppenséggel tudatalattinak nevezem (mondjuk most hirtelen nem jut eszembe más, ahogy nevezhetném). Nem tudok róla. Nem érzem a sajátomnak e késztetéseket, de tapasztalom, hogy működnek. És próbálom elfogadni, ha fájó is ennyire más színben látni magamat.

Mindig a felismerés az első lépés, ami végül majd ahhoz vezet, hogy a saját árnyoldalamat is integrálni tudjam a személyiségembe, teljesebbé és könyörületesebbé válva ezzel. (És elkerülve a szomatizálást, a hisztériás fájdalmakat, az öntudatlan, impulzív játszmákat más emberekkel, a rémálmokat, a depressziót – és a psziché egyéb öngyógyító vagy kompenzáló módozatait).

Aztán itt van még a kortársaim között szokásos „egyetemközepi válság”: hirtelen felnyílik a szemem (mert felnyitják), és körülnézve meglátom, mennyi minden lehetnék. Lehettem volna? Érdekes, hogy sosem jutott eszembe, hogy orvos legyek, bár az egyik legelső kiskori vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Akartam iparművész lenni, és majdnem biztos, hogy ahhoz meg is lenne a kellő tehetségem. (A képzőhöz már nem hiszem, vagy maximum átlagos, ami a bekerüléshez sem elég.) Érdekes, hogy amikor a rajztanárom ráébresztett, hogy az iparművészek a képzőművészektől és a mesteremberektől (asztalosok, kovácsok stb.) abban különböznek, hogy a motívumokat nem önmagukban ragadják meg, vagyis nem elégszenek meg ezzel, hanem stilizálják őket, alkalmassá teszik a használati tárgyak díszítésére, és a használati tárgyat tekintik elkészült alkotásnak – szóval amikor rájöttem, hogy ez az iparművészet, elment a kedvem az egésztől. Szalvéta nyomómintát készíteni? Egy gyönyörű hófehér liliomból egy háromszínű vonalrajzot, körbecsicsázva pixeles indamintával?

...most meg milyen szívesen foglalkoznék ezzel! Az ötvösség is vonz, az ólomüveg-készítés is, még a varrás is.

Vagy ott van a tánc. Azt hiszem, a mozgásos memóriám eléggé lassan fog, úgyhogy talán nem lennék elsőrangú társastáncos. De improvizálni tudok, és az szép is tud lenni néha. Persze, egy életet erre alapozni..

És az éneklés? Az ember nem öregszik ki az éneklésből, legfeljebb ahogy korosodik, érettebb dalokat kell választania, hogy ne mutasson idétlenül a színpadon. Apropó, színpad. A színészet is nagyon érdekel, átélni ismeretlen karakterek tragédiáit és örömeit, megélni magam minden elképzelhető szerepkörben! Tökéletes terápia minden lelki nyavajára. Vagy a zongora. Vagy szaxofon! Meg akartam tanulni szaxofonozni, csak azt mondták, az még 2 év furulya és ugyanannyi klarinét, úgyhogy hagytam.

Szóval.. Annyi minden lehettem volna. És most mindezek megint rám ugrottak. Sőt, még több is. Ügyvédnek zseniális lennék, kiskoromban hobbiszinten védtem meg azokat, akiket mindenki kicsúfolt. Lovakkal is imádnék foglalkozni, vagy ásni! Kertet! Azt is már régebben eldöntöttem, hogy ha egyszer valaha bánatos leszek nagyon, és nem tudok mint pszichológus elhelyezkedni, kitanulom a virágkötészetet, és virágboltba megyek dolgozni. Egész nap az áradó virágillatban, kellemes, oxigéndús, párás levegőben, gyönyörű színek mellett, és aki bejön, az mind azért jön, mert örömet akar okozni valakinek, és ebben kéri segítségemet. Na EZ lélekemelő foglalkozás. Főleg, ha az embernek saját boltja van. Igaz, hogy a virágok végül is már halottak, mert levágták őket a gyökerükről és csokorba fogták őket – de még mindig jobb halott növényeket kötözgetni, mint mondjuk hentesként halott állatokat szeletelni..

Egyelőre nem érzem nyomasztónak, hogy pszichológián vagyok. Még vagy 9 év tanulás hátra van belőle, de ez inkább jó, mint rossz. Tanulni, tanulni, tanulni.. Biztos okos ember volt, aki mondta, csak kicsit félreértelmezték szegényt. De jót tesz az agynak, ha folyton frissítik.

Másrészt, a fent felsorolt szakmák közül kevés van, amit egy életen át biztosan szívesen csinálnék, és ami olyan sokkal járulna hozzá a saját életemhez, mint a pszichológia. Régebben tudtam, de elfelejtettem, és most, hogy írok,megint rájövök: az én egyetlen valódi, intellektuális érdeklődési területem az emberek. A különböző emberek különböző dolgai érdekelnek, és nem győzök lenyűgözve lenni a változatosság és az újdonságok láttán.

(Na jó. Valójában még a leíró nyelvészet, a makro-ökonómia, és a matematikai statisztika váltja ki spontán intellektuális rajongásomat, de ez titok.)

A gyógyítani, segíteni vágyás nem is igazán vágyás. Ez olyan dolog, amit tapasztalok már egy ideje,és nincs semmi ellenvetésem. Ha amit csinálok, egyúttal gyógyít,ám legyen, én csak jobban érzem magam tőle. Ez olyasmi tehetség, amit én csak közvetítek, ezért legjobb, ha nincsenek is szándékaim vele kapcsolatban. Elég,ha hagyom történni, úgy nem okozok vele galibát.

Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!

Frissülés

Tök sok marha jó linket raktam be oda oldalra. És tanultam egy nagyon jó (el)köszönést:

"Meghajlok isten benned lakozó fénye előtt." Vagy valami ilyesmi. Kb. szerintem megfelel annak, hogy "Namaste." Mármint ahogy az SVT-sek használják.

Valamint tanultam egy régi-új életszemléletet, szoros összefüggésben a vonzás törvényével. A következő a mantrája:

"I'm sorry, please forgive me. Thank you. I love you."

Így nézve az emberekre, a problémákra, a sérülésekre (másokéra és a sajátunkra), máris fényesebb a világ. Hogy az érzést is átadjam, itt egy link.

Rövidesen egy hosszabb bejegyzés következik.

Véges történet

Pár hete történt velem valami. Velem, és még valakivel. Rövid volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem olyan klasszikus történet, mint amilyen már sok történt velem, hanem olyan, amilyen még kevés. És azt a keveset is csak filmekben láttam. És most, hogy át is éltem, számomra egyetlen tanulság van belőle: van olyan, hogy nincs tanulság.

Amikor először elmeséltem a történetet, akkor utána még órákig pityeregtem. Aki meghallgatott, vigasztalt, és nagyon sajnált. Azért sajnált, mert számára egyértelmű és egyszerű volt a képlet. Tiltakoztam, hogy túlegyszerűsíti. Nem tudjuk, mi miért történt, és bár talán igaza van, sok más is lehet a háttérben. Azt is mondta, hogy az ember néha megőrül, ami egy nemes gesztus, és ha a folyományai tragikusak is néha, mégsem az a tanulság, hogy máskor nem kell megőrülni. Ezzel egyetértettem.
Amikor másodszor meséltem el a történetet, megnyugtattak, hogy tényleg nem biztos, hogy olyan egyértelmű a dolog, és azt tanácsolták: hagyjam, hogy folytatódjon a történet. Azt mondtam, megfogadom a tanácsot.
A harmadik elmesélés nem hozott túl sok újat, a negyedik viszont hozzájárult ahhoz, hogy végül elengedtem az érzelmeket.

Noha nem fájt többé, intellektuálisan tovább kattogtam a történeten. Az ötödik elmesélés aztán meghozta az áttörést.

Rájöttem, hogy annyira keveset tudok erről az egészről, hogy nem tudom az üres helyeket az emberismeretemmel vagy a tapasztalatommal kipótolni, viszont az agyam automatikusan kitölti a történet hiányosságait. Nem tudok ellene mit tenni, ilyen az agyam. Más esetben ez nagyon-nagyon jól működik, főleg, mert mindig erős gondolkozás előzi meg. Először megtörténik velem valami, azt átélem, és élményként is elrakom, de csak úgy, mint egy filmet. Vagy egy analóg hangfelvételt. Egy Gestaltot, egy egészt, abban a teremben, ami a fejemben az álmokat, a varázslatot és a beégett, tudatalatti emlékeket is őrzi.

De ez a formátum még nem alkalmas arra, hogy tapasztalatot nyerjek belőle. Ahhoz az élmény lenyomatát „digitalizálni” kell. Diszkrét részekre bontani, az agyam számára feldolgozhatóvá tenni. Gondolatokat kinyerni belőle, szétszedni darabokra, berakni minden darabot a helyére, rendszerezni, ha kell, új dobozokat nyitni. Minden tapasztalat formálja az egész rendszert, és a sok kis analóg történetből kinyert részből egy nagyobb egész áll össze, egy nagyobb analóg felvétel, az életem felvétele. A tapasztalataim, amik így egészként ismét bonthatatlanok, mert ez az integritásom, és ha szétbontjuk az integritásomat, megszűnik az énem, megszűnök én. Diszkrét darabokra hullik, hogy alkalomadtán egy nagyobb egészben más széthullott integritások részeivel egyesüljön, és megalkossa a legnagyobb analóg felvételt, a legnagyobb Gestaltot, Istent.

De erre csak ritkán kerül sor.

Mindenesetre ez az élmény, ami miatt írni kezdtem, ez nem digitalizálható. Nagyon-nagyon rövid, hiányos, néhol megszakadt a felvétel, néhol kicsit bele van törölve, ellentmondások vannak benne, az üres részekre pedig az agyam rámásolt valamit a többi analóg felvételből. Hiába bontom részekre, a részeknek nincs értelme, nem tudom, melyik dobozba valók, és nem tudom, melyik rész tartozik az eredeti élményhez, és melyiket adta hozzá a saját képzeletem. Olyan, mint a Mulholland drive, vagy az Inland Empire: a Lynch filmeknek számomra nincs értelme, és emiatt kifejezetten élvezni sem tudom őket. De most már tudom, hogy azért nem, mert értelmet keresek abban, amiben a verset, a muzsikát, a benyomást kell keresni. A továbbiakban úgy tekintek a Lynch filmekre, ha megnézek még párat, mint egy szimbolista festményre vagy versre. Mert át tud állni az agyam erre is, és tudom, hogy van, akinek alapból erre van beállva az agya és a fedolgozókája, de nekem nem. Én nagyon analitikus vagyok, nekem alapból a hasonlatokhoz van nagyon jó érzékem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok átkapcsolni holisztikusra. Át tudok. És néha kell is – például most.

Úgy érzem, hogy a fenti történet esetében két tanulság van: egyrészt, hogy nincs tanulság, másrészt hogy van olyan, hogy nincs tanulság. Nem ismertem meg egy új embertípust, nem adott hozzá ez a történet az emberismeretemhez (mivel nem tudtam digitalizálni, és nem tudtam betenni a releváns részeket az „ilyenek az emberek” dobozba), nem tanultam meg semmit semmiről és senkiről. Legalábbis semmi digitálisat. Semmi általánosíthatót vagy specifikusat. Magamról persze igen, és ez is fontos. Talán ez a fontosabb. Erről majd később.

Mindenesetre az ötödik beszélgetés és ennek a bejegyzésnek a megírása hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, lezártam magamban a történetet. Az agyam nehezen fogadja el, hogy valamiből nem lehet tapasztalatot nyerni – mert hát én tapasztalatban mérem az életemet, nem is időben. Életelemem a tapasztalat, nehéz elfogadni, hogy ebből a sok érzelmi kulimászból, amin átmentem, amin át kellett mennem (bár talán magamat kényszerítettem valójában), nem tudok tapasztalatot kipréselni, és nincs más, csak az a felvétel, ami rövid, hibás és töredezett.

Arra is rájöttem, miért akarom annyira megörökíteni. Hogy legalább a felvétel megmaradjon. Mert másom nincs. És ha valaha is folytatódik, akkor tudjam, hogy ezt a befejezetlen, digitalizálatlan anyagot mivel kell kiegészíteni ahhoz, hogy tapasztalatot nyerhessek belőle. Hogy tudjam, hol vannak a lyukak, amiket a későbbi esetleges folytatás segítségével értelmezni tudok majd visszamenőleg. (Végül is, minden tapasztalatot visszamenőleg szerzünk, miután már vége az élménynek, és elgondolkozunk rajta.)

Elteszem a polcra a többi érthetetlen élmény mellé, és nem szégyellem azt mondani a könyvtárosnak, az agyamnak, hogy: fogalmam sincs, mindez mit jelent. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, miért. Nem ismerem az összes szereplőt, és akit ismerek, annak sem ismerem a nézőpontját. Nem tudom, hogy folytatódni fog-e a történet, és gőzöm sincs, hogy később jobban fogom-e érteni. Soha nem történt még hasonló, és lehet, hogy nem is fog. Lehet, hogy jobb ez így, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, és ezt elfogadom. Kiveszem a filmet a lejátszóból, és abbahagyom a pörgetését. Megtartom, de nem próbálom felhasználni, úgysem lehet. Berakom egy dobozba, de nem zárom le kulccsal és nem különítem el hermetikusan. Meglesz, de nem foglalkozom vele.

Hát ennyi a véges történet.

Szinkronicitás

Van egy fogalom, ami nagyon sok mostanában megjelent spirituális témájú könyvben és filmben szerepel, mint fő- vagy mellékszereplő. Nem egy nagy dolog, ez a "szinkronicitás", az egybeesés. Azt jelenti, hogy az emberekkel időnként történnek olyan dolgok, sorban egymás után, amik külön-külön nem jelentenek semmi különöset, de éppen ott, éppen annak az embernek az életében, éppen akkor, éppen azokkal a más dolgokkal együtt, valami olyan jelentéssé állnak össze, amely mint egy fénycsóva, hirtelen rávetül valamire, ami azelőtt a háttérben rejtőzött. Pici vagy nagy megvilágosodások ezek, amik megváltoztatják az ember életét, vagy az adott helyzetet, új keretet adnak tényeknek és élményeknek, más fényben láttatják az eseményeket és az emberek cselekvéseit. Ilyen szinkronicitás létrejöhet események, gondolatok, felismerések, könyvben olvasott pár sorok, filmek, elkapott félmondatok, igazából a világon bármi között.

Nemrég teljesen véletlenül a kezembe vettem egy spirituális könyvet (itthon elég sok ilyen van, úgyhogy létezik ez a véletlen), ami az Univerzum törvényeiről szólt. Az első törvény, ha jól emlékszem, a vonzás törvénye volt. A másodikra nem emlékszem, de a harmadik az volt, hogy ha kérsz, akkor adatik. Ha valamire szükséged van, és kéred, hívod, hogy jöjjön magadhoz, akkor előbb-utóbb megkapod. Több ez a kérés, mint a panaszkodás vagy sajnálkozás, hogy nincs, több, mint a sóhajtozás, hogy bárcsak. Egy (vagy több) konkrétan, érthetően megfogalmazott mondat, amelyhez odabiggyeszti az ember, hogy "kérem ezt a dolgot a magam számára, mert szeretném, ha lenne". Erről a témáról is sok könyv van egyébként; tulajdonképpen úgy írják le a folyamatot, mint egy megrendelést, amit az ember felad, és az Univerzum (vagy Isten, vagy Természet Ősanyánk) teljesíti, mint egy online áruház.
Függetlenül attól, hogy van-e ilyen törvény és működik-e, mi kára származhat abból az embernek, ha kipróbálja? Nem kell nyilvánosan csinálni, mások tehát nem látják. Önmaga előtt meg csak nem szégyenkezik már az ember, mert kipróbál olyasmit, amit még soha nem csinált, vagy soha nem működött neki, vagy nem hisz benne. Mit veszíthet? Szerintem semmit.

Ez a törvény valójában nagyon érdekes. Ahhoz, hogy az ember kérjen valamit, minimum 5-10 percig arra a dologra kell koncentrálnia. Mert ugye, nem tudja pontosan, mire is lenne szüksége. Ezt ki kell találni. Ha megvan, szavakba kell önteni, és utána el is kell mondani, fejben legalábbis biztosan. Igyekezni kell úgy megfogalmazni, hogy egészen konkrétan kérés legyen, ne óhaj-sóhaj, panasz, hogy pozitívan legyen megfogalmazva, és nem úgy, hogy mi nem kell, minél pontosabb definíciót kell adni stb., a szokásos szabályok. Tehát a dolog eltart egy ideig. Addig az ember nem mást csinál. Nem zenét hallgat, nem számítógépezik, dolgozik vagy másokkal van, hanem egyedül, viszonylag zavartalan környezetben, és nem mást csinál, hanem kér. Belső párbeszédet vagy monológot folytat, amit másképpen gondolkodásnak is hívunk.
Elég kevés dologra szoktunk intenzíven akár annyi ideig is koncentrálni, mint amíg meg lehet fogalmazni pár kérést. Amire ennyire erősen figyelünk, az megmarad az agyban. A kognitív (a tudásszerzéssel- és szervezéssel foglalkozó) pszichológia nyelvén ilyenkor az ember létrehoz egy új sémát a fejében. A séma tulajdonképpen egy kategória, olyan, mint egy honlapon a tag. Köré lehet más fogalmakat rendezni, egész hosszú fogalmi láncokat is, mint amilyenek a forgatókönyvszerű elképzeléseink arról, hogy hogyan működnek egyes helyzetek (pl. egy éttermi vacsora esetén először leülünk, majd rendelünk, majd eszünk stb). A sémához tartozó egyes fogalmak előhívják egymást. Az egész séma-fogalom nem egy ördöngösség, mindenki minimum sejti, hogy így működik az emberi gondolkodás.
Amikor valaki pár percig intenzíven kéri azt, amire vágyik, olyan sémát hoz létre az agyában, ami sokáig aktív, előtérben van. Legalábbis, ha a kért dolog tényleg nagyon fontos. Az aktív sémáknak az a tulajdonságuk, hogy automatikusan mindenre megpróbálja őket alkalmazni az agy. Minden, ami a jelenben történik, egy olyan sémába képződik le az agyban első körben, amely séma épp aktív. Általában nem véletlen a folyamat: ha gyakran szerel valaki autót, akkor lefelé menet a műhelybe, az olajszag egyből aktiválja az "autószerelés" címkéjű sémát, és innentől ami történik, akkor is, ha szokatlan, úgy tárolódik az agyban, hogy e sémához kötődik. Ha például felgyullad egy olajos rongy, és a tüzet poroltóval kell eloltani, akkor a poroltó használatának módja, a róla szóló emlék, a vele kapcsolatban elsajátított gyakorlat mind az "autószerelés" séma alá rendeződik. Ettől még persze egyidejűleg rendeződhet máshova is (pl. ha az illető tűzoltó...).

A kérés, lévén intenzív, értelmező koncentráció, tömörített gondolkodás, az adott tárgyról viszonylag erős, és könnyen aktiválható sémát hoz létre. Amikor ez az aktiváció megtörténik, akkor az emberrel történő dolgok, a benne felmerülő gondolatok, az elhatározások, tervek, a kezébe kerülő újságcikkek és elkapott mondatfoszlányok, mind szépen felfűződnek a sémára. És ILYENKOR történhet meg pl. az, hogy szinkronicitás jön létre, mert a séma miatt olyan dolgok (mentális reprezentációk) kerültek egymás mellé az ember fejében, amik amúgy soha. Ilyenkor előfordul, hogy spontán összeáll a kép. Talán csak kicsi kép, de olyan, amit még sosem látott az ember. Pedig ott volt.

És ezért van az, hogy ez a két spirituális fogalom, a szinkronicitás és az univerzum harmadik törvénye, valahogy hasznossá válhat még azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, amit nem látnak a saját szemükkel.

És ez csodálatos dolog.

Tanácsok önmagamnak

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?