Szájtát

A történetek valószínűtlenül meglepő fordulatokat vesznek időnként. Az Univerzumnak tényleg van humorérzéke, csak kicsit morbid.

Véges történet

Pár hete történt velem valami. Velem, és még valakivel. Rövid volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem olyan klasszikus történet, mint amilyen már sok történt velem, hanem olyan, amilyen még kevés. És azt a keveset is csak filmekben láttam. És most, hogy át is éltem, számomra egyetlen tanulság van belőle: van olyan, hogy nincs tanulság.

Amikor először elmeséltem a történetet, akkor utána még órákig pityeregtem. Aki meghallgatott, vigasztalt, és nagyon sajnált. Azért sajnált, mert számára egyértelmű és egyszerű volt a képlet. Tiltakoztam, hogy túlegyszerűsíti. Nem tudjuk, mi miért történt, és bár talán igaza van, sok más is lehet a háttérben. Azt is mondta, hogy az ember néha megőrül, ami egy nemes gesztus, és ha a folyományai tragikusak is néha, mégsem az a tanulság, hogy máskor nem kell megőrülni. Ezzel egyetértettem.
Amikor másodszor meséltem el a történetet, megnyugtattak, hogy tényleg nem biztos, hogy olyan egyértelmű a dolog, és azt tanácsolták: hagyjam, hogy folytatódjon a történet. Azt mondtam, megfogadom a tanácsot.
A harmadik elmesélés nem hozott túl sok újat, a negyedik viszont hozzájárult ahhoz, hogy végül elengedtem az érzelmeket.

Noha nem fájt többé, intellektuálisan tovább kattogtam a történeten. Az ötödik elmesélés aztán meghozta az áttörést.

Rájöttem, hogy annyira keveset tudok erről az egészről, hogy nem tudom az üres helyeket az emberismeretemmel vagy a tapasztalatommal kipótolni, viszont az agyam automatikusan kitölti a történet hiányosságait. Nem tudok ellene mit tenni, ilyen az agyam. Más esetben ez nagyon-nagyon jól működik, főleg, mert mindig erős gondolkozás előzi meg. Először megtörténik velem valami, azt átélem, és élményként is elrakom, de csak úgy, mint egy filmet. Vagy egy analóg hangfelvételt. Egy Gestaltot, egy egészt, abban a teremben, ami a fejemben az álmokat, a varázslatot és a beégett, tudatalatti emlékeket is őrzi.

De ez a formátum még nem alkalmas arra, hogy tapasztalatot nyerjek belőle. Ahhoz az élmény lenyomatát „digitalizálni” kell. Diszkrét részekre bontani, az agyam számára feldolgozhatóvá tenni. Gondolatokat kinyerni belőle, szétszedni darabokra, berakni minden darabot a helyére, rendszerezni, ha kell, új dobozokat nyitni. Minden tapasztalat formálja az egész rendszert, és a sok kis analóg történetből kinyert részből egy nagyobb egész áll össze, egy nagyobb analóg felvétel, az életem felvétele. A tapasztalataim, amik így egészként ismét bonthatatlanok, mert ez az integritásom, és ha szétbontjuk az integritásomat, megszűnik az énem, megszűnök én. Diszkrét darabokra hullik, hogy alkalomadtán egy nagyobb egészben más széthullott integritások részeivel egyesüljön, és megalkossa a legnagyobb analóg felvételt, a legnagyobb Gestaltot, Istent.

De erre csak ritkán kerül sor.

Mindenesetre ez az élmény, ami miatt írni kezdtem, ez nem digitalizálható. Nagyon-nagyon rövid, hiányos, néhol megszakadt a felvétel, néhol kicsit bele van törölve, ellentmondások vannak benne, az üres részekre pedig az agyam rámásolt valamit a többi analóg felvételből. Hiába bontom részekre, a részeknek nincs értelme, nem tudom, melyik dobozba valók, és nem tudom, melyik rész tartozik az eredeti élményhez, és melyiket adta hozzá a saját képzeletem. Olyan, mint a Mulholland drive, vagy az Inland Empire: a Lynch filmeknek számomra nincs értelme, és emiatt kifejezetten élvezni sem tudom őket. De most már tudom, hogy azért nem, mert értelmet keresek abban, amiben a verset, a muzsikát, a benyomást kell keresni. A továbbiakban úgy tekintek a Lynch filmekre, ha megnézek még párat, mint egy szimbolista festményre vagy versre. Mert át tud állni az agyam erre is, és tudom, hogy van, akinek alapból erre van beállva az agya és a fedolgozókája, de nekem nem. Én nagyon analitikus vagyok, nekem alapból a hasonlatokhoz van nagyon jó érzékem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok átkapcsolni holisztikusra. Át tudok. És néha kell is – például most.

Úgy érzem, hogy a fenti történet esetében két tanulság van: egyrészt, hogy nincs tanulság, másrészt hogy van olyan, hogy nincs tanulság. Nem ismertem meg egy új embertípust, nem adott hozzá ez a történet az emberismeretemhez (mivel nem tudtam digitalizálni, és nem tudtam betenni a releváns részeket az „ilyenek az emberek” dobozba), nem tanultam meg semmit semmiről és senkiről. Legalábbis semmi digitálisat. Semmi általánosíthatót vagy specifikusat. Magamról persze igen, és ez is fontos. Talán ez a fontosabb. Erről majd később.

Mindenesetre az ötödik beszélgetés és ennek a bejegyzésnek a megírása hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, lezártam magamban a történetet. Az agyam nehezen fogadja el, hogy valamiből nem lehet tapasztalatot nyerni – mert hát én tapasztalatban mérem az életemet, nem is időben. Életelemem a tapasztalat, nehéz elfogadni, hogy ebből a sok érzelmi kulimászból, amin átmentem, amin át kellett mennem (bár talán magamat kényszerítettem valójában), nem tudok tapasztalatot kipréselni, és nincs más, csak az a felvétel, ami rövid, hibás és töredezett.

Arra is rájöttem, miért akarom annyira megörökíteni. Hogy legalább a felvétel megmaradjon. Mert másom nincs. És ha valaha is folytatódik, akkor tudjam, hogy ezt a befejezetlen, digitalizálatlan anyagot mivel kell kiegészíteni ahhoz, hogy tapasztalatot nyerhessek belőle. Hogy tudjam, hol vannak a lyukak, amiket a későbbi esetleges folytatás segítségével értelmezni tudok majd visszamenőleg. (Végül is, minden tapasztalatot visszamenőleg szerzünk, miután már vége az élménynek, és elgondolkozunk rajta.)

Elteszem a polcra a többi érthetetlen élmény mellé, és nem szégyellem azt mondani a könyvtárosnak, az agyamnak, hogy: fogalmam sincs, mindez mit jelent. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, miért. Nem ismerem az összes szereplőt, és akit ismerek, annak sem ismerem a nézőpontját. Nem tudom, hogy folytatódni fog-e a történet, és gőzöm sincs, hogy később jobban fogom-e érteni. Soha nem történt még hasonló, és lehet, hogy nem is fog. Lehet, hogy jobb ez így, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, és ezt elfogadom. Kiveszem a filmet a lejátszóból, és abbahagyom a pörgetését. Megtartom, de nem próbálom felhasználni, úgysem lehet. Berakom egy dobozba, de nem zárom le kulccsal és nem különítem el hermetikusan. Meglesz, de nem foglalkozom vele.

Hát ennyi a véges történet.

Kontroll

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Ismeretlen

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.