Végre

Mennyi köze van az ember elhatározásainak az érzelmeihez? Úgy értem, ha elhatározza, hogy nem fog érezni valamit (vagy fog), mennyire befolyásolja ez az érzelmeket?
A "logikus" válasz szerint semennyire. Hiszen az érzelmek jönnek és vannak és átgázolnak rajtam. Nem érdekli őket, mit gondolok erről. Mégis úgy tűnik, inkább én irányítok. Valahogy.. persze, megmarad az érzelemnek a kis forrása, mondjuk a magja, de nem fog kicsírázni. Nem fog kifejlődni az az érzés.
És sokszor olyan nevetséges, hogy miért dönt a fejbéli ítélőszék egy érzés, érzelem ellen.. "Mit mondanának a többiek? Ááá ez tök durva, belegondolni is durva, inkább ne játsszuk be. (Pedig tök jó lenne. Szeretném, élvezném érezni, élvezném kimutatni, amit érzek. Kifejezném magam és örömet okoznék valaki(k)nek. Boldog lehetnék, legalább egy kicsit.) Inkább valami mást kéne érezni." Hányszor játszottam el ezt.. Amikor épp bontakozik egy kis érzésecske, nagyon könnyű eltaposni és szétnyomni. Fura mód a magját kiirtani lehetetlen, de a fejlődését meg lehet állítani. Legyen az érzés mondjuk szerelem, az érzések érzése. Hogy indul egy szerelem? Nálam így indul: meglepetés (jé, ez az ember ilyen okos/szép/érzékeny/szeretnivaló/aranyos/egyéb OKÉ tulajdonságok) --> rákapás (töltsünk együtt jó sok időt, ok?) --> rákoncentrálódás (lassan semmi más nincs, csak Ő) --> elemezgetés (kis idő után) --> ha megerősítést nyer az érzés jogossága az elemzésnél, boldogság, ha nem, és nem elég erős az érzelem sem, szakítás. Hát ilyesmi. Érdekes egy dolog, a rákoncentrálódásnál pl. sokszor elcsúszom, mert minden más kiszorul az életemből, és ha az elemzésnél kiderül, hogy akkor mégsem megy a kapcsolat, nekiállhatok megint összeszedni az elhanyagolt barátaimat. Sokszor nem is kell elemzés hozzá, de nem is úgy kell elképzelni, mint egy pontról pontra történő verselemzést, inkább ilyen féltudatos, zsigerből jövő intuitív-elemzést.
A szerelem például remekül áldozatul tud esni a "hülye indokok ítélőszéké"-nek. Miért is ne járjunk? Hát, mert milyen hülyén néznének már ránk az emberek. Olyan emberek, akiket pl. utálok, nem mondom, hogy nem érdekelnek, mert nem hazudom azt, hogy nem érdekel az emberek véleménye. Hiszen akkor nem lenne klasszikus példa az életemben ez a ki mit gondol rólam kérdés..
Egy kapcsolat remekül derékba törik, mert nem fogadom el a másikat, és ezt kivetítem "az emberek"-re. Nem elég szép, nem elég magas, nem elég idős, túl idős, nem lehet vele reprezentálni, annyi ilyen faszságot ki tudok találni.

Hát elegem van. Nemá, hogy ezek határozzák meg, mit érzek. Mert, akárhogy is, mindig az érzéseknek van igazuk, később rendszerint kiderül. Ezt sokan tudják bizonyítani, sokan átélték.

Általánosítani is tudok, a saját esetemben mindenesetre (wtf?). Van bennem egy alapvető szeretet – mindenki iránt. Hiszem, hogy a gyermek, sőt, akár a felnőtt is alaphelyzetben mindenki felé nyitott és szeretettel közeledik. Magamról pedig biztosan tudom. Ezt mondjuk nevezzük egy érzelemnek. Egy érzelem magjának. És amikor elkezd fejlődni, olyan szépen lenyesegetik az ágait először a szülők, azáltal, hogy mit nevelnek az emberbe, aztán a különböző közösségek, ahová a cseperedő lény kerül, és aztán.. most kicsit gyenge a növényes hasonlat, de mintha lennének olyan oldalai a fácskának, amik sohase fognak kinőni, mert újra és újra levágják a "rossz helyen levő" vagy "útban levő" ágakat. Így azok a másik emberek, akik a fának pont azon az oldalán állnak, amerre nem nőnek levelek – azoknak itt nem terem babér, nincs számukra érzelem. Ha pont a szeretetről beszélünk, akkor azok felé alapból nem fordulok.
Mondom egy érdekesebb hasonlattal. Most az érzelmet képviselje egy napszerűen mindenfelé sugárzó gömb. A szeretet, alaphelyzetben. Mindenfelé sugárzik. Amit a szülők ez ellen tenni tudnak, az az, hogy beraknak ilyen ellenzőket bizonyos helyek és a gömb közé, így azokat a helyeket sohasem érik el a sugarak. Mondjuk a zsidó emberek elé be van rakva egy ilyen ellenző, vagy mondjuk a gazdag emberek elé. És nem arról van szó, hogy az illető megvizsgálta, mi van körülötte, és aztán eldöntötte, hogy ja, ide nem juttatok szeretetet, mert nem akarok, nem.. másról van szó. Az ember bizonyos helyeket alapból nem is lát, nem is tud a létezésükről, mert anno beletáplálták, hogy azok nem léteznek vagy számukra nincs szeretet. Ez már csúnya dolog. A szabadságból vesz el. Nem választható, kit szeret ez a szerencsétlen XY, hanem megvan, mi nem választható, és a maradékból lehet csemegézni.

Párhuzam: ahogy vannak érzések, amiket a nevelés nyom el az emberben (általános emberségesség pl.), vannak, amik ellen az ember maga állít korlátokat, lásd legfelül. Nyilván összefügg a kettő, de azért nem lehet mindent a szülőkre fogni.


Ismeritek a sorskönyv fogalmát? Ezt a fogalmat tudtommal Eric Berne találta ki. Nem biztos persze, hogy ő volt, de neki van egy ilyen című könyve (eredeti címe: What do you say after you say hello?) Ezt a könyvet elkezdtem kijegyzetelni, és most a jegyzeteim alapján nagyjából definiálom a sorskönyv fogalmát: a sorskönyv egy forgatókönyv/életterv, ami hosszabb időre előre rendszerezi egy ember életét, és meghatározza a reakcióit, sikerességét, világhoz való hozzáállását, gyermekeinek számát, halálának körülményeit stb. Kialakulása a magzati/kisgyermekkorban történik meg. Másképpen a sorskönyv gyermekkorban elhatározott terv arra vonatkozólag, hogyan fogunk élni és meghalni, miféle lesz a házastársunk.

Alapvető sorskönyvi elemek:
- szülői utasítások (kib*szott sok lehetőség van; pár negatív példa: "ne csináld, úgyis elrontod", "gyerekek, néha nyelni kell a szart", "hagyjál békén", "ne kérdezgess folyton", "a világ gonosz", "ha nem tiporsz el másokat, téged fognak eltiporni", "a cigányok miatt van minden"; pozitív: "haza ne gyere 3-as bizonyítvánnyal", "szeresd a nagymamát", "aki keményen dolgozik, eléri, amit akar")
- ezeknek megfelelő személyiségfejlődés (egész érdekes dolog megpróbálni rájönni, adott embernek mit mondogathattak a szülei – a viselkedése alapján. Magunknál felfedezni ilyen elemeket nem olyan kellemes, inkább megdöbbentő.)
- gyermekkori elhatározás ("ha nagy leszek, én leszek a főgonosz, mert neki van a legszebb autója", "én vagyok a királykisasszony", "ha nagy leszek, én leszek az apukám", "ha elmúltam 50 éves, megölöm magam, hogy ne legyek a társadalom terhére. Meg különben is, akkor már minek éljek?")
- a sikerhez vagy kudarchoz vezető módszerek tényleges alkalmazása (azaz a szülők által adott – előre kiszelektált – eszközök használata, ahelyett, hogy a teljes eszköztárból válogatnánk nekünk megfelelőeket)

Egy-egy sorskönyv rendszerint pár alapmondattal leírható. A többi színezés meg indoklás. Van olyan barátom, és ez nagyon tragikus, akinek anyukája a következő sorskönyvet írta számára: "Addig nem lehetsz boldog, amíg meg nem halok." Anyukámnak is hasonlót írtak, és az ő anyukájának is, akit én nem ismerhettem. Az ő sorskönyvüket az én dédnagymamám írta, aki mindkettőjüket – terrorizálva – nevelte, azzal az utasítással: "Nem nőhetsz fel." Persze nem konkrétan hajtogatta a mondatot, hanem minden, ami neveléssel kapcsolatos tevékenysége volt, az utasítás köré csoportosult. Szeretlek, amíg édes, kedves és önállótlan vagy, és szeretni is foglak, amíg az maradsz. De ha nem... Vagy az előző példa szerint: ne hagyj egyedül, különben megölöm magam. (Ezt a bizonyos anyát látatlanba is utálom.)

Minden embernek van sorskönyve, mert vannak szülei. Nyilván nem minden sorskönyv olyan tragikus. A fentiek vesztes sorskönyvek. Vannak nyertesek is, de ami igaz, az igaz: sorskönyv szerint élni ellentmond a szabadságnak. A sorskönyvekből ki lehet keveredni, de nagyon-nagyon nehéz. Személyiségtől függ, a sorskönyvtől függ, akaraterőtől és lehetőségektől függ.

Azon vagyok, nagy erőkkel, hogy a saját sorskönyvemből kimásszak. Szerencsém volt. A két szülőm utasításai nem mondtak egymásnak ellent semmiben soha. Ez keveseknek adatik meg. Alapból nyertesnek neveltek, úgy érzem. Ez is szerencse. Alapból nagy bennem az önvizsgálási kényszer-vágy, ezért előbb-utóbb észreveszem a sorskönyvi elemeket, és el tudom dönteni, akarom-e őket vagy nem. Szóval nagy eséllyel indulok a szabadságért folyó küzdelemben. :)


Hát kérem, ez a humanisztikus pszichológia.


Reading information:
- Goriot apó √
- Vörös és fekete √
- Bűn és bűnhődés √
- A rábeszélőgép √

Listában

Hetente
- két könyv, amit elolvasok
- két buli, amin részt veszek
- 3 liter sör, amit megiszom
- háromszor két óra edzés, amin szétizzadom az agyamat
- átlag két blogbejegyzés, amit vagy megírok, vagy nem

Kétnaponta
- egy film, amit letöltök, amjd megnézem

Napi
-1 óra msn és ugyanannyi Fekete Özvegy (póker híján), néha átfedésben
- 0 óra tv, amit nem nézek
- 2 zuhany, amit élvezek

Háromnaponta
- 4 oldal napló, amit megírok

- meló meló meló (egyelőre csak tervben), ami kéne már, és regisztráltam is
- edzőtábor, amitől rettegek
- lovastábor, ami meg nem biztos
- krónikus pénzhiány, megszüntetendő
- kurva nagy meleg, az időjárásügyi minisztert le kéne váltani
- 4,4-es év végi átlag..

Ebből áll a nyaram egyelőre, és nem is olyan rossz ez így. Tavaly (igaz csak mikor már beindult a nyár) majdnem naponta buliztam és a leghosszabb olyan szakasz, amikor minden este a ZP-ben zúztam, 8 napig tartott.. És nem szakította meg ezt a zsámbéki lovastábor sem, ahonnan visszajöttünk Pestre asszem a Quimby kedvéért, amit akkor még nem szerettem, sőt, kifejezetten idegesítőnek találtam.

A pénzhiányon persze lehetne változtatni. Miért van az az érzésem, hogy a tőzsde pont olyan, mint a póker?

Rájövés, és egy üzenet is.

"De itt nem szabad sírni. *szipp* This is not the place.
...
And he is not the man."

Mire jöttem rá... Rájöttem. Nem jó érzés, de legalább stabil. Szerintem rossz most egy kicsit nekem.


Magának meg:
Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod? Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? Mit tehetnék? Áruld el nekem!

Numero X

"Miért olyan fontos ez? A kor nem határozza meg az érettséget, és az idő nagyon relatív.. néha rohan, máskor mászik, mint egy csiga. Pontszámokból.. nem derül ki az intelligencia. A 150-es IQ nem feltétlenül takar értékes embert, és egyáltalán, mi az, hogy értékes? Milyen alapon használjuk ezt a szót emberre? Lehet-e az embert aranyban mérni? És kilóban? Miért mondod, hogy rossz, ha valakinek több kilója van a keleténél? Mi a kellete? Ettől még lehet arany szíve. És megint az arany. Minden hasonlatunkban ott lapul az érték. Mindent csak értékben mérünk. Teljesítményben. Időben. Boldoggá tesz a tízszámjegyű összeg a bankszámládon? Biztos, hogy elégedett vagy, ha 100-as melleid vannak? Ha 1000 cm³-s a choppered, 50 TB-os a vinyód, 600 000-et keresel, tuti tiéd a világ? Tuti tiéd a szeretet? Ha 8000 m magasra mászol vagy 8000 m mélyre merülsz, lehetsz rosszindulatú ember – attól még. Száguldj 300-zal a pályán, vagy repülj 15 km magasan, és bombázd a városokat a gépeddel, lesz nálad boldogabb ember. Lehet a faszidnak 25 centis farka, ha az unalomtól sóhajtozol és a szeretethiánytól sírsz mellette. Kinyomhatsz 500 fekvőt, lefekhetsz 1000 férfival, megalázhatsz 5000 vetélytársat, láthatsz millió filmet, olvashatsz ugyanannyi könyvet, lehet kitűnő a bizonyítványod, ismerhetsz rengeteg dalt és el is énekelheted őket több százezres közönség előtt.. Sőt, mindennek az ellentéte is igaz, felszedhetsz 200 kilót, megölhetsz egyszerre millió embert is, annyi iskolából rúgnak ki, ahányból akarod, és mégis, mégis..
Ajándékok százai sem egyenlők a szeretettel. Nem ezek a fontos dolgok. Nem ez az élet. Az élet nem az 1000 férfi, hanem A Férfi. Hidd el nekem, tapasztalatból mondom."

"Mint mindig, most is igazad van. Részben. De amit te gondolsz.. és állítasz.. azzal megbontod az én világom szilárd falait. Tudod, én máshogy látom ezt a világot. Ez a világ nem rideg. Nem ez az, ami, ha valami, az életet elrontja. Tudd meg, hogy ez a világ is szeretetből épül fel. Egy hitem van, és az a szeretet. Nézd meg jobban, nézd meg közelebbről vagy távolabbról, és látni fogod, hogy a számok is csak szeretet. A számok is Isten teremtményei. De ha megeshet, hogy nem isteni, hanem emberi alkotások, akkor is.. ugyanúgy joguk van létezni ebben a világban, mint az érzéseknek. A számok biztosítanak szilárd talajt a világ alapjainak. A számok értelmet adnak az üres tereknek azzal, hogy részletekre osztják őket, és így a beosztott hely jobban hasznosítható. A számok – takarékosak. Szeretem a számokat, mert a számok is szeretnek engem. A számok mindenkit szeretnek. Az én világomat nagy részben meghatározzák, és ez így van jól. Nem a legfontosabb dolgok, de soha nem is törtek erre a címre. Az emberek adnak nekik túl nagy hangsúlyt, és ez egyik félnek sem túl előnyös. De erről nem ők, mármint nem a számok tehetnek. Szeretem őket azért is, mert biztos határokat szabnak meg, na nem olyan lebonthatatlanul biztosakat, de segítenek, ha épp neki kell dőlnöm valaminek. Elválasztják egymástól a világom különböző részeit, ezért nem kell mindig mindent egyszerre látnom. Használhatom például az idő számait, az órákat, perceket, napokat..... éveket. Így sorbarendezhetem az emlékeimet. Nem zúdul rám minden egyszerre. Az idő egyébként is egy különleges szám. Talán a legkedvesebb számomra. Íme egy szám, amelyik gyógyít. A szeretet erejével (mint minden, ami gyógyításra képes). És a pénz, ez a sokszor mocskosnak nevezett szám, ez pedig katalizátor. Ha valaki nagyra vágyik, azt a pénz összeroppantja – ha valaki ellenáll és átlát rajta, ha valaki megérti és megszereti, megtanulja elengedni is, és a lelke fejlődik. Ha buknod kell, bukj – a pénz segíteni fog. Ha emelkedésre születtél, nos, a pénz az egyik leghasznosabb eszközöd. A világ egyik alapfogalma a pénz. Ugyanolyan relatív, mint az idő. Kinek mi a kevés, ki hogyan él át pár percet.. Persze, egyik sem tesz magától boldoggá, se a hosszú élet, se a gazdagság.
Ezek is üres frázisok, már jópár sor óta, ha nem tölti meg őket.. na mi? :) Szeretet. Természetesen. Szeretem a számokat, és tudom, hogy ez helyes, nem pedig bűn, mert ha igaz, miért ne tudnám? És ha tudom, miért ne mondanám. Nem szabad alábecsülni a fogaskerék egy fogát sem, mert az egy is szám, és ez az egy ádázul harcol a jogaiért. Egy fogaskerék hiánya százezer poklot szülhet. Higgy a szeretetben!"

So should the murder'ed look..

A Fényhozó aznap elutazott, amikor én megérkeztem Kerettyére. Felhívott, hogy útban van Bp felé, a vonaton. És hogy másnap elmegy Angliába, októberig. Szomorú voltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Azért szerencsét kívántam neki.

Október.. Októberben már egy másik ember leszek. Októberig. simán felnövök. Addig simán kavarok, talán járok is még 1-2 pasival, lehet, hogy végigcsináljuk.. Vele, amit már annyiszor elkezdtünk; lehet, hogy beleszeretek valakibe.

Nézek ki a kocsiablakon és érzem az élet súlyát a vállamon. Jó érzés tudni, hogy elbírom, hogy büszkén és erősen hordom, hogy képes vagyok előre nézni, felfelé haladni, és mindeközben még boldognak is lenni. Nézek ki az ablakon, és felnőttnek érzem magam. Ha arra gondolok, hogy felnőtt vagyok, ugyan belemarkol kicsit a félelem a szívembe, de.. nincs mitől tartanom. Van, aki megvédjen, van Isten, akire rábízhatom magam. Ugyanakkor bízhatok magamban is, mert kipróbált és sikeres személyiség tulajdonosa vagyok. Hogy-hogynem, egy ideje egyszerűen tudom, hogy mit akarok az élettől. Tudom, hogy mit szeretnék csinálni, és mindegy, hogy pszichológiának hívjuk vagy akármi másnak.

Ma elgondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha a Föld végleg kiborul, és az emberség nagy része belepusztul. Rengeteg a rémtörténet, és nehéz nem elhinni őket, de elhinni is. Sokan mondják, hogy már nem tudjuk visszafordítani a természeti katasztrófákat. Hogy végleges, és megállíthatatlanul robogunk a halál felé. Közeleg a jégkorszak (ezt tudósok állítják), régen pedig attól paráztam, hogy egy meteorit (amit még kiskoromban 2012 körülre jósoltak be) becsapódik a Földbe (killing and chilling my whole race and me) és mindenki meghal. A globális felmelegedés – tény, és az ózonlyuk tátongása egyre veszélyesebbé teszi számunkra az életadó Napot.

Gondolkoztam, hogy ha kihal az emberiség – mert ez sem biztos - , milyen lesz majd az utolsó pár ember élete. Vajon megkapom-e azt a kiváltságot/büntetést, hogy abban az időszakban újraszülethessek?

Járás

Néha eszembe jut feltenni magamnak a kérdést: mikortól nevezhetünk egy kapcsolatot „járásnak”?
Sokszor sokféleképpen válaszoltam már magamnak. Volt olyan, hogy azt mondtam: az első csók után. De rá kellett jönnöm, hogy gyakran egy csók nem jelent semmi többet, csak – egy csókot. Ezután a másik végletbe átesve úgy gondoltam, hogy az első szerelmi együttlét után – de ezt hamar elvetettem, mert rengeteg „járás” el sem jut a szeretkezésig, ugyanakkor pedig sok igen, amiből soha nem lesz szerelem. Gondoltam arra, hogy ha két ember megfogja egymás kezét és úgy sétálnak az utcán, akkor rájuk már nyugodtan mondhatjuk, hogy együtt vannak. De aztán a legmélyebb baráti kapcsolataim (mindegyik fiúval) eljutottak odáig, hogy bármikor megfoghattuk egymás kezét, és mégis tudtuk, hogy soha nem tudnánk „úgy” gondolni a másikra.
Egy kicsit humánusabb válasz, ha azt mondjuk: mikor két ember szerelmes egymásba, akkor együtt vannak. Szintén személyes tapasztalat zökkentett ki ebből az elképzelésemből. A szerelem nagyon sokszor akadályoztatva van, így hivatalosan ki sem bontakozhat (a járás intézménye asszem a „hivatalos” képviselete a szerelemnek), pl. ha az egyik szerelmes valaki másnak a barátja/barátnője. Ugyanakkor pedig az, hogy két ember jár, nem feltétlenül feltételez szerelmet. Velem többnyire úgy történik a dolog, hogy valakivel nagyon szimpatikusak leszünk egymásnak és élvezzük az együttlétet, ezért sok időt töltünk együtt, csókolózunk, és egy idő után magától kialakul mindkettőnkben az elképzelés, hogy mi most járunk és együtt vagyunk és bla. Ekkor még nem feltétlenül vagyunk szerelmesek. Ez akár így is maradhat, bár én többnyire beleszeretek abba, akivel nagyon jól érzem magam és van lehetőségem sok időt együtt tölteni.

A mostani elméletem szerint tehát onnantól tekinthető két ember között egy kapcsolat együtt járásnak, amikortól ki van mondva.

És akkor most nem megyek bele annak a részletezésébe, amikor két embernek teljesen eltérő fogalmai vannak a járásról.

A midsummer night's dream

Hermia
Now I but chide; but I should use thee worse,
For thou, I fear, hast given me cause to curse,
If thou hast slain Lysander in his sleep,
Being o'er shoes in blood, plunge in the deep,
And kill me too.
The sun was not so true unto the day
As he to me: would he have stolen away
From sleeping Hermia? I'll believe as soon
This whole earth may be bored and that the moon
May through the centre creep and so displease
Her brother's noontide with Antipodes.
It cannot be but thou hast murder'd him;
So should a murderer look, so dead, so grim.

Demetrius
So should the murder'd look, and so should I,
Pierced through the heart with your stern cruelty:
Yet you, the murderer, look as bright, as clear,
As yonder Venus in her glimmering sphere.

Hermia
What's this to my Lysander? where is he?
Ah, good Demetrius, wilt thou give him me?

Demetrius
I had rather give his carcass to my hounds.

Hermia
Out, dog! out, cur! thou drivest me past the bounds
Of maiden's patience. Hast thou slain him, then?
Henceforth be never number'd among men!
O, once tell true, tell true, even for my sake!
Durst thou have look'd upon him being awake,
And hast thou kill'd him sleeping? O brave touch!
Could not a worm, an adder, do so much?
An adder did it; for with doubler tongue
Than thine, thou serpent, never adder stung.

Demetrius
You spend your passion on a misprised mood:
I am not guilty of Lysander's blood;
Nor is he dead, for aught that I can tell.

Hermia
I pray thee, tell me then that he is well.

Demetrius
An if I could, what should I get therefore?

Hermia
A privilege never to see me more.
And from thy hated presence part I so:
See me no more, whether he be dead or no.

Exit

/Shakespeare: A Midsummer night’s dream/


Angol irodalom. Monológfelelés. Én persze, mint Hermia.

Talán írtam már, de..
Imádok hangosan verset vagy drámát olvasni. Meg mondani. Asszem egyik nagyszabású tervem az, hogy kívülről megtanuljam a kedvenc verseimet :) És Shakespeare-t meg direkt külön szeretem, különösen a 97. szonettjét. Na azt tudom kívülről. Igaz, csak magyarul, pedig de jól be lehetne vágódni vele Keyesnél..

Mindamellett pedig kilövettem a fülemet, úgyhogy most már jogosan ácsingózok egy olyan fülbevalóra, amin darabonként 3-4 db 6-7 centis, eredeti színű (fekete, zölden irizáló) (kakas)toll van. Ez a vágyam perpillanat. Ha másképp nem, veszek egy mini álomcsapdát és lezúzom róla a cuccot.. Vagy valaki megmondhatná, hol szerezhetek kakastollat, azon kívül, hogy a tyúkudvarban.. Na majd intézkedem.

És gratulálok magamnak a medve bőrére, valamikor iszom is rá egyet, mer szép lesz az év végi bizim.

Pszichológus-e leszek?

Végül is mindegy, minek nevezzük azt, amit én csinálni akarok, ha egyszer azt fogom csinálni, és kész punktum. Asszem még ingyen is csinálnám, ha nem halnék éhen és másból is meg tudnék élni (mint ahogy tervezem is). Jah. Mindig is úgy képzeltem el, hogy hobbiból akarok dolgozni, na jó, ez kicsit túlzás, mert a segítségre szorulókkal foglalkozni korántsem hobbiszinten végezhető „elfoglaltság”, de a jelző inkább arra vonatkozik, hogy nem a megélhetésért akarok dolgozni. Mert akkor esetleg megutálnám. A pénz – szükséges (mint ahogy azt az érvelő fogalmazásomban maximum pontszámért 4 irodalmi példával alátámasztva kifejtettem), és amit érte csinálok, néha valószínűleg kínzóan kellemetlen lesz, de inkább a tőzsdét és az üzleti partnereimet utálom meg, mint a pácienseket..
Na nem mintha éreznék magamban hajlandóságot, hogy megutáljam életem szakmáját, .. whatever.
Én segíteni akarok. Egyelőre a beszédkészségem, az osztatlan figyelmem, az emberismeretem, a szeretetem, a józanságom, a logikám, a képességem a logikátlanságra és a segíteni vágyásom az eszközeim, az most mindegy, milyen mértékben használhatóak adott helyzetben. Később ezekhez hozzájön a sokféle képzettség, amit szándékozok megszerezni, pl. amit az egyetemen tanítanak, amit különböző tanfolyamokon meg fogok tanulni, és amit az életem során tapasztalok. Az, hogy sok emberen segítettem már, az önbizalmamat növeli, ami megint csak a „betegeknek” segít.

Hát én olyan sokat akarok tanulni, és olyan rövid rá az élet! Jááááj! :)

Belekezdve, abbahagyva

Mivel is kezdjem.. Néha leírok pár sort, miről kéne majd blogot írni. Aztán sosem nézem meg. Aztán megint leírom, és így már megjegyzem, hiába vész el a papír.

Pszichológus-e leszek?
A jó franc tudja már.

Szinte nincs olyan emlékem, amihez ne tudnék egyfajta zenét kapcsolni. Konkrét számokat. És szinte nincs olyan zene, amihez ne tudnék emlékeket, konkrét jeleneteket társítani. Én többnyire úgy kezdek el valamit hallgatni, hogy valahol hallom/valaki küldi, vagy valakivel nagyon összekapcsolódik az a bizonyos zene a fejemben, és ha szeretem az illetőt, a zeneét már azelőtt szeretem, hogy igazán megismerném. Szakaszokra bonthatnám az életemet (valószínűleg az éppen leghangsúlyosabb emberi kapcsolataim alapján nevezném el az egyes szakaszokat – barátok, szerelmek, szüleim, testvérem, osztálytársaim etc.), és nem lenne olyan, amihez ne tartozna egy jól körülhatárolható zene. A szakasz hosszától függően több vagy kevesebb.
Talán.. nem is a szakaszokhoz. Az emberekhez társítok zenéket. De ez sem a teljes igazság, mert mindkettőhöz. Mindenhez társítok zenét!
Elég átható érzés, mikor egy rég nem hallott szám hoz elő valami nagyon erős, de "elnyomott" érzést, emléket.

Továbbmenve ezen a vonalon.. nem csak a zenére igaz az, hogy külső hatásra kezdek hozzájuk. Ez.. szinte mindenemre igaz. Minden, amit csinálok, anno valaki másnak a hatására kezdődött. Nem úgy értem, hogy mindent mások miatt csinálok. A bennem alapból meglevő képességeket, késztetéseket, vágyakat "hozzák elő" a sorban egymás után következő életesemények, emberek, érzelmek. A rossz oldala ennek az, hogy sokszor a bennem meglévő indíttatásoknak egészen addig nem teszek eleget, amíg nem jön valami/valaki, ami megbolygat és belök a vízbe. Onnantól örömmel lubickolok, csak odáig..

Guano Apes – Living in a lie: Ülünk M-val Visegrádon, a tábor előtt az aszalódó fűben, nézzük a naplementét, és megosztva a fülest, ezt a számot hallgatjuk. És közben nekem a szerelmem jár az eszemben (ez már emlékezés az emlékre), neki pedig valószínű az övé..

Blue October – Calling you: Mennyit sírtam ezen a számon.. Az első komoly szakításunk után a fent említett szerelmemmel (mert volt több is [szakítás], de ez volt a legrosszabb), amikor is mindketten "megajándékoztuk" (inkább megkínoztuk) egymást egy olyan cd-vel, amin azok a számok voltak, amiket a másikkal hallgattunk, amikről ő jut az eszünkbe.. Ez a szám azon volt.

Guns 'n' Roses – Don't cry: amikor én nagyon akartam, de nem lehetett.. Hónapok hosszú vágyakozása olyasvalaki után, aki már másé volt.. Mindig másé.. csak az enyém nem. Sosem.
Aztán persze az "enyém lett", többször is, de.. akkor ő már nem ugyanaz volt. Én sem. A vágyak pedig lesüllyedtek a testiség szintjére, és azóta már – meg is szűntek.
De akkor..

Persze ezt folytathatnám. Legszívesebben becsatolnám ide a fontos embereket az életemből, kép formájában, és alájuk írnám, mit kötök hozzá.. De.. ezzel rombolnám a kikötést, megszegném. Azt, amivel indítottam a blogot: sosem rakok ide semmi olyasmit, amit bármikor le kellene törölnöm, vagy ami gáz lenne bárkinek is, főleg nekem, ha valaki elolvassa. Interneten nincs titok, úgyhogy a legegyszerűbb nem is felrakni olyan képeket, amiket az illető esetleg nem akar látni magáról.

És az egy más téma, hogy olyan üresnek érzem magam, hogy kongok.
Sokszor olvastam már, hogy az üresség nem rossz, hanem éppen, hogy jó. Mert akkor nincsenek előítéletek, a "jó" megszállhatja az ember lelkét, az "ördög", a "rossz" pedig nem, mert nincs mibe kapaszkodjon..
Hát ez bazmeg hülyeség. SZAR DOLOG üresnek lenni. És most még tehetetlennek és akaratgyengének is érzem magam.
Egyébként az üresség miatt lehet az is, hogy a "biztonsági szelepen" nincs mit kiereszteni, ezért nem is írok..

Most megyek és magamhoz veszek egy kis darab Békéscsabát, fűszerezve sok Oshoval és tükrözős levegő-energiával.

Kreativitás, áradj!

Boldogság, bezártság

Lassan egy hónapnyi nem-írás után jelentkezem. Nem ígérek semmit, mert a blog valahogy elvesztette jelentőségét az életemben, minthogy máshogy is meg tudok jelenni a külvilágban, szerencsére. De az is lehet, hogy ez a nihil (blog-szempontból csak) időszakos, mint annyi érzés az életemben, és nemsokára eljön az az idő, amikor megint ezzel fogom tölteni unalmas óráimat. Najó, ez talán kicsit sántít, mert pont unalmas nem akarok lenni (ezért is nem írtam blogot oly' rég).

Rengeteg dolog változott mostanában. Van egy elég jól megfogalmazott leírásom arról, ami talán két hete, egy hétvégén történt meg velem. Olyat fordult a világképem spontán módon, hogy azóta "minden büdös szag érdekes illatok keveréke, minden idegesítő zaj zene, ritmus és összhangzat, minden férfi vonzó, minden nő szép, minden emberben ott lakozik a kedvesség, és elég egy fél másodperc, hogy bárkiből előhozzam a boldogságot."
Ezt talán legjobb lett volna akkor helyben leírni, de nem tettem, és utána egy kicsit mintha lelohadt volna az érzés, de visszanézve úgy konstatálom, hogy igenis változtam. Tényleg ez most nekem a világ. Más tészta, hogy az unalom beleette magát az iskolában elöltött időmbe, mert ott már – nem találok semmit, ami kielégítene. Az iskola alkalmatlan a társas kapcsolatok igazi ápolására, igaz, nem is ez a célja. A tananyagot meg egyszerűen unom. Ami eddig örömet nyújtott, vagyis az irodalom, mostanra olyan tantárggyá vált, ahol a saját gondolataim számítanak a legkevésbé, és akkor kapok "jollvan ügyeskislányvagy" sztrókokat, ha a tanár kérdését úgy válaszolom meg, hogy megpróbálom kitalálni, mit akar hallani. Ez nem dob fel.
És talán ellentmondásos, hogy ilyen pozitív irányú világképváltozás után helyből panasszal indítok, de pusztán arról van szó, hogy változásra vágyom. Tovább szeretnék lépni. El akarok innen menni, mást akarok végre tanulni, egyetemre szeretnék járni, vagy dolgozni, vagy utazni (mondjuk fél évre ki Indiába), vagy kivonulni böjtölni pár napra valami vízpart mellé, vagy egy erdőbe egy sátorral.

Érdekes hatások értek egyidőben azzal a "bizonyos" hétvégével. Hirtelen közel került hozzám Békéscsaba, ez a kis porfészek, ahonnan annyi érdekes, soha el sem képzelt ember jött fel Pestre, és én nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Hatalmas világot nyitottak meg előttem.

Ezt.

Tény, hogy nem feltétlenül akarok belépni ebbe a bódult, összemosódó világba, de tudom, hogy ha akarnék, része lehetnék.
Közel került hozzám a kongadob, a modern (?), spontán művészet és művészek, és a dobszóval valami olyat találtam meg, amit régóta kerestem. Asszem kinyílt a szívem. Közel kerül hozzám Hamvas Béla és Grandpierre Attila. Eljött a Fényhozó és hozott nekem fényt, tudást, tudatmódosítást, szerelmet (nem), Szépséget. Nem mondom, hogy a boldogságot is ők hozták nekem, de az tény, hogy egyidőben jöttek, bevonzottam őket, és mostmár nem engedem el.
Lehet, hogy a ragaszkodás az a hiba, amitől legközelebb meg fogok szabadulni?
És ami még közel került hozzám, az a Quimby. Megtaláltam, amit kerestem. Nem mondom, hogy ez vagyok én, de.. de ez hiányzott.

Az iskola meg.. Hamarosan véget ér. Ami elkeserít, hogy még mindig van egy egész év. Tulajdonképpen várom az érettségit. A megpróbáltatást, amit a suli most nem jelent, legalábbis nem olyat, ami izgalomba hozna. Azt veszem észre, hogy annyira nem tudok itt magammal mit kezdeni, annyira toporgok, hogy már másokat idegesítek vele.

Illatok, Virágok

Az április az illatok hava. Pláne, ha esős az idő, de egyébként is; minden utcának, minden kerületnek más az illata. Nomeg persze szaga. Például a Fejér György (vagy a Szerb?) utcának "kukacfa" és kutyaszar illata van. Együtt egész jó. Eldöntöttem, mert nagyon szeretem a kukacfa illatát (aminek nyáron olyan kukacok nőnek, és ráesnek a kocsik tetejére és beborítják az utcát), hogy a majdani kertemben lesz kukacfa. Csak mert olyan jó illata van. Meg vadgesztenyefa, mert az hamar bont leveleket, amikor más fák még csupaszon kókadoznak.
Az Alig utcában sétálva pl. elkapta az orromat ugyanennek a kukacfának az illata, és körülnézve nem találtam sehol, aztán nem bírtam, és megkerestem. Egy vagy két darab volt az egész környéken, de messze illatozott.

Ezenkívül még érdekes, hogy emberterápiára küldtem magam. Azaz inkább ember- és munkaterápiára. Annyira bele voltam fordulva a Vele közös kis világba, hogy közben nagyjából mindenki mással megszakítottam a kapcsolatot. Először is ezeket frissítem éppen. Egész jó elfoglaltság. Valaki mondta nekem azt a nagyon bölcs mondást, hogy "Úgy döntöttem, falak helyett hidakat építek." Igen. Ezt teszem én is végre. Segít. És furcsa módon ha arra utazom, hogy lehetőleg mindig csináljak valamit, és ne nagyon legyek egyedül, akkor ez egy teljesen reális cél. Meg lehet csinálni. És közben nem utolsó sorban elkészülnek a leckéim, elkészülnek horoszkópok, levelek, ilyenek. Az, hogy origamizni akarok, engem is meglepett, de azért most megyek, és veszek origamipapírt.
Talán kicsit be voltam zárva eddig. A fejembe. Nem gondoltam volna, hogy megkönnyebbülést is fogok érezni. De most kicsit érzek. Halványan persze. Néha jobban fáj. De ezek begyógyulnak. Én vagyok a Virág, és most szépen kinyílok, jó? Amíg süt a Nap, én boldog vagyok.

Majd ide meg publikálom a – minek is nevezzem el? – az ajtó nélkül nyíló-záródó, felülíró-felülíródó, előtér-háttér-világok elméletét... :)

Csapcsap

Csapongok.
Csak rágondolok, hogy most rögtön fogom az összes eddigi irodalom tankönyvemet, és felírom az összes tanult írót/költőt, és összefut a rutinmunkageneráló-szervecskémben a nyál, és gonoszul dörzsölgetem a tenyerem, hogy ehhhehehe, igen, ettől mindenki más halálra rémülne (Sál barátja talán nem, ő is ilyen kis rendszerezőgizda). Imádok rendszerezni, jujjuj.
De emellett lehet, hogy most rendet rakok inkább. Így este.
Vagy összefoglalót írok az életemről, most.
Esetleg matekot gyakorlok, mert az is rutinmunka, és azt imádom. Amellett hasznos.
Ma már írtam – juj, meg kéne írni a levelet a kistanárnéninek, hogy holnap nem lesz kávéházas előadás..
Szóval ma már írtam vázlatot az előbbihez. Azért csak vázlatot, mert egyrészt a többihez nincs ihletem, másrészt túl érdekes a Bűn és Bűnhődés. Rég kötött le ennyire könyv. Jobban tetszik, mint a Harry Potter összes együtt. Persze lehet, hogy anno jobban tetszettek (első olvasáskor), mint most emez, de.. ez engem már nem érdekel, mert most most van.

A húsvéti kaktusszal nagyobb sikereket érek el, mint a karácsonyival. Talán mert karácsonykor nálunk excessive fűtés van, és aszály, kb. Most nem annyira, de legalábbis kintről jön be valami kis pára, meg nyomatom is nekik rendesen a spriccelőset.
Jut is eszembe.. olvastam a nagyon bölcs virággondozó könyvemben (ilyet írni kéne hozzám is), hogy kavicsos tálca. Az olyan tálca, amin sok kavics van, és ezenkívül megfelelő mennyiségű víz is, és ha erre a mesterségre rápasszintjuk a növényt, cserepestül, akkor jól párolog, és a növénynek meg jól jó lesz.

Tudtátok, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia angolul Austro-Hungarian Empire?

Gondoltam, nincs most közelebb kavics, mint a tengerimalacnak rendszeresített macskaalom, ezért fogtam egy kilócskát, és meglocsoltam vízzel.
Elolvadt.
Ezért nincs kavicsos tálcám.

De az is lehet, ..
Milyen hülye ige már a kilinkelni?
Linkeljél ki.
Lol.

Tök finom az ánizsot szétrágni. Meg az édesköményet. Fura, mert pl. a mentalevél nem finom.

Na csinálom ezt az irodalomlistázós mókát. Wehhehe.

Nottin'

Beteg vagyok, és már megint 3-kor keltem. Mindig elfelejtem, hogy milyen rossz délután ébredni. Mintha a gonosz manók megették volna az egész napot. És máris vége van, pedig még csak most keltem.
Sütöttem viszont rakott krumplit, ettem 500 féle vitamint, répát, gyümölcslevet, meleg mézes-citromos teát, mármint azt ittam. Írtam verset, és tegnap megtanultam a House of the rising sunt, gitárkísérettel, bontással. Kedves még mindig beteg (erről szól a vers), viszont van (így 8 hónap után) orvosi alkalmasságim jitsura. Nyáron remélhetőleg lesz sárgacsíkos övem ju-jitsuból és bo-jitsuból, és most éppen Bűn és Bűnhődést olvasok. Meglepődtem, mert annyira érdekes. És tetszik. És nem is nehéz, pedig azt hallottam, hogy kell hozzá egy bizonyos lelkiállapot, ami azt hiszem, nálam nem hiányzik.

Nagyon beteges, ha holnap azért akarok bemenni suliba, hogy megírjam a matek nagydolgozatot és beadjam az angol társadalomismeret esszémet?
És ezenkívül töriből kiselőadást vállaltam. Wtf??! Asszem, csak a tanárnéni kedves, elismerő szavai ("szeretnél valamit kezdeni később a törivel? Nem? Kár." – egy dolgozat után) miatt vállaltam. Najó, lehet, hogy kicsit érdekelt a téma is. Kávéházak a századfordulós (20. sz.) Magyarországon. Szerepük, jellegzetességeik, stb.. Tök érdekes cikkeket is találtam róla, najó, nem én találtam, de én egyedül olvastam őket el. Najó, nem mindet, de a fontosabbját.
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/index.shtml
Ez egyébként is egy tök jó folyóirat. Csak k hosszúak a számai. A kávéházas egyedül 100 oldal volt..

Reflection Nebula

Megismerés, megismertetés, elismertetés

Ha be van kapcsolva a net vagy akár a media player, képtelen vagyok blogolni. Nem csak azért, mert zavarnak a villogó ablakok vagy a zene, hanem.. egyszerűen az internet élettani hatásai miatt. Ülök és elmegy a kedvem az egésztől, és hirtelen olyan érdekessé válik minden más.. pusztán azért, mert nem akarok szart írni (tehát teljes figyelemmel fogok nekiállni az írásnak), már keletkezik bennem egy potenciálgát. Sokminden mással is így van ez. Főleg fontos dolgokkal. Házidolgozatok, kiselőadás... Inkább halogatom napokig és aztán teljes izomból belevetem magam (sokszor az utolsó pillanatban), minthogy nekiálljak azzal a tudattal, hogy úgyis végig máshol fognak kalandozni a gondolataim, és amit csinálok, az értékelhetetlen szar lesz. Mert persze hiába tetszik másnak és kapok rá 5-öst, ha én tudom, hogy szar.
Néha küzd bennem ez a fajta maximalizmus a lazítási késztetéssel.. Néha felmerül bennem, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, hogy nem kell állandóan görcsölni, hogy lehet valamit egyszerűen csak megcsinálni.
Nem afféle elmázolásra gondolok, nem félmunkára vagy összecsapott dolgokra, hanem a görcsölés, a nagyon nekifeszülés, a túlzott elvárások és teljesítményhajsza elhagyására. Ilyen középút-féle. Igazából attól, hogy halogatás helyett egyszerűen megcsinálom, amit kell, nem lesz összecsapottabb semmi. Az, hogy nem várom ki, amíg muszáj lesz, vagy amikor már tényleg tudok csak erre figyelni, sem jelent feltétlenül rosszat. Egyszerűen annyit jelent, hogy kihagytam a görcsölést. A halogatás oka nálam vagy félelem szokott lenni, vagy valami szakadás, inkonzisztencia az információkban. Ha például kiselőadást kell írnom, halogathatom amiatt, mert nem tudom pontosan, mi is a téma, amiről beszélnem kell; az is lehet a húzódozás oka, hogy nem tudom, hol keressem az adatokat – egyszóval, ha nem tudom pontosan, mit csináljak. Hihetetlen, de ilyenkor rengetegszer nem nekiállok végiggondolni, milyen információ hiányzik és aztán megszerzem, hanem halogatok.
Asszem életem egyik fontos tengelye az önkontroll/ellazulás tengely. Saját magamat olvasgatva az jön le, hogy végső célom a teljes tudatosság, az irányítás megszerzése önmagam felett. Kontroll. Emellett viszont tudom magamról, hogy sok dologban nem tudok lazítani, feszült maradok. A két tényező, a lazítás és a kontroll között kéne harmóniát találnom.

Furcsa mód arra pl. nincs igényem, hogy másokat kontroll alá vonjak. Vagy ha van is, egyelőre nem tudatosult. Ha megkérdezik, miért éppen pszichológus akarok lenni, a válaszom többnyire az, hogy azért, mert az lenne nekem az ideális munka, hogy embereken segítek beszélgetés közben. Mert a beszélgetés tisztító hatású. Ezenkívül alapból is van bennem egyfajta "kérdezve tanítani" késztetés; sokszor spontán átfordulok pszichológusba, ha olyan a beszélgetőpartner, és elkezdem kérdezgetni és nem hagyom abba, amíg meg nem könnyebbül. Nem tudom, miért csinálom, sosem tanultam.
Ha viszont kicsit jobban belegondolok, mélyebbre túrok a vágyaimban, két másik okot is találok, amiért éppen pszichológiával akarok foglalkozni.
Egyrészt él bennem egy nagyon erős és mindent átható vágy, hogy átadjam magam valakinek. Nem (csak) fizikailag; azt akarom, hogy megismerjen. Azt hiszem, ez a valódi oka az emberi kapcsolataim fenntartásának. Önző ok, de ősi, bennem mindenesetre ősi, és talán örökké megmarad vágyakozásnak. Talán nem.
Ha új emberrel ismerkedem meg, ez a vágy motivál, és most nem kell úgy átértelmezni, hogy engem nem érdekelnek mások, pusztán arról van szó, hogy az, hogy én érdekeljek másokat, sokkal mélyebbről jön és fontosabb. Ha azt érzem, hogy valakit nem érdeklek és nincs rám szüksége – ezt nem is lehet nem megérezni -, akkor, ha nem is direkt módon, de a kapcsolat meg fog szakadni. Ha nem én személyesen "szakítok", akkor "megmagyarázhatatlan" módon eltávolodunk egymástól, vagy szimplán nem szólunk egymáshoz többet. Nem igazán tudok úgy átéléssel foglalkozni valakivel, ha én nem érdeklem őt.
Erre most ellenpélda is eszembe jutott, hisz mi van a mindenki életében előforduló plátói szerelmekkel? Az osztály szépfiúja/bombanője, a sztárok, a jóképű irodalomtanár, a legjobb barátnőd pasija, és egyik sem vet rád egy pillantást sem és fel se tűnik nekik, hogy majd' meghalsz értük. Ezekkel mi van? Volt már nekem is ilyen korszakom, nem is egy.
Bár, tulajdonképpen.. A plátói szerelem nem pont ennek a vágynak a kifejeződése? Vegyél észre, aztán ismerj meg, aztán szeress meg.
Az én esetemben: ismerj el.
Nem tudom, melyiket utálnám jobban: ha valaki teljesen ismerne és nem tetszene neki, amit lát, vagy ha valaki szeretne, és nem ismerne.
Najó, de tudom. Az előbbi sokkal rosszabb lenne.

És hogy hogy jön mindez az én pszichológuskodásomhoz? Nos, a terápia az én fejemben össze van kötve a páciens megismerésével. Óhatatlanul megismerem a lelkivilágát, ha egyszer elmeséli, milyen.. És talán nem idegen mindenki előtt a kivetítés fogalma. Amikor az ember saját vágyait/gondolatait/tulajdonságait/cselekedeteit kivetíti másokra, és aztán azt állítja, hogy mindezeknek az illető a tulajdonában van. Amikor valaki minduntalan azt hajtogatja, hogy őt kioktatják, és közben az ő kedvenc stílusa a leckéztetés, arra azt mondhatjuk, hogy kivetíti másokra az elképzeléseit.
Azt hiszem, hogy – bár tudomásom van róla –, nálam az érdeklődés mások lelki működése iránt annak az akaratnak a kivetülése, hogy "meg legyek ismerve".
Ettől még nagyon is valós a segíteni akarás bennem, és kétségtelen, hogy a lelki hajlamaim is erre adnak alapot, és talán tehetségem is van hozzá.

Ha én mennék el pszichológushoz a problémáimmal.. és itt képbe jön a második ok is. Amiért ezzel akarok foglalkozni. Szintén ősvágy-jellegű. Magamat akarom megismerni. Nem is tudom, hogy a két ok közül melyik következménye a másiknak, lehet, hogy teljesen függetlenek. (Nem lehet.)
Azért akarok megismerkedni a pszichológiával, nem mint intuitív segítségnyújtó orvoslással, hanem mint tudománnyal, hogy ezáltal új gondolkodnivalót, ötleteket kapjak. Új módszereket akarok elsajátítani. Elsősorban nem úgy tekintek az egyetemre, mint olyan helyre, ahol megtanítják, hogyan gyógyítsd meg a pszichikai "betegségeket"; hiszen ha ehhez nincs a pszichológusnak születésétől fogva vénája, akkor inkább hagyja a francba az egészet, egyetemestül-doktorosdistul, a saját, és főleg a páciensek érdekében.
Nem. Az egyetem számomra az a hely lesz, ahol gondolatébresztő előadásokat fogok hallgatni a témával kapcsolatban, különböző véleményeket fogok meghallgatni, valszeg a jegyzeteim egy része mellé oda lesz széljegyzetelve, hogy "kurva anyád" vagy "baromság", mások mellé pedig felkiáltójeleket teszek majd, mint érdekességek.
Kb. olyan a hozzáállásom a pszichológia karhoz, mint a Tarothoz. Mivel a Tarothoz nem értek, csak egészen minimális szinten, ha mégis tanácsot kérek és kapok, nem kezdem el értelmezni, "mit is akarhat mondani". Elolvasom a hozzá tartozó szöveget, és asszociálni próbálok; nem másnak, mint gondolatébresztőnek használom a lapokat. Aztán szépen megtalálom a választ – önmagamban. A lapok segítségével. Hiszen bennem van az egész világ, és ez mindig is így volt, és így érzem, mióta az eszemet tudom.. :)
A pszichológia kar.. Hogy is mondaná a fizikatanárom? "Virááááág, milyen sarlatánságokat műűűűveeeeelsz? Foglalkozzál inkább a fizikávaaaaaaal." Sokan sok rosszat mondanak róla. Hallottam már, hogy agymosás, hogy megváltoztatja minden gondolatomat, hogy úgy áll az emberhez, mint egy géphez..
Hát tőlem álljon..

Ezt fogom tenni.

Először eszek egy leveset,
azután alszok egy keveset.

Panaszk

Ma művészetre vágytam. Egész nap csak művészetre. Tegnap valami miatt lerajzoltam Őt, miközben aludt, és ma egész nap semmi mást nem akartam, csak rajzolni. Nagyon kemény nap volt, nagyon stresszes. Rengeteg eredményt hozott tanulmányi szinten – nagy AHA élményeket, jó jegyeket, szépen sikerült dogákat, de leszívta minden energiámat. Ma semmi nem sikerül. Rossz kedvem van és kiállhatatlan vagyok, és nem csak én. Reggel óta feleslegesen hergelem magam minden szaron; általános problémám a zsúfoltság, az, hogy emberek túl közel vannak hozzám. Beleállnak az arcomba a villamoson, rugdossák a székem vagy a lábam (véletlenül), egyáltalán, nem ülhetek egyedül a kib*szott padomban, mert nincs hely a teremben. A fülembe üvöltköhögnek 20 másodpercenként, nekik már fel sem tűnik, megszokták. Olvasok, és beszélnek hozzám közben. Nézek, és megszólítanak.
Ma antiszociális voltam, és ez biztos. A legtöbb dologra, amit sulin kívül csináltam, azt mondanám, bele se kellett volna kezdeni. Gondoltam, csinálok ma túrós tésztát, finom szalonnával – ha a koplalás már úgysem jött össze mára – és sorban észrevettem, hogy megromlott a szalonna és a túró, majd a helyette megsütött kolbász elégett. Úgyhogy ettem tésztát valami pizzaszószízű mártással.
Hozzá se kellett volna elmennem. Nem volt egy építő hatású találkozás; igaz, hogy nem lehet minden együtt töltött perc ugyanolyan tökéletes, de az embernek nem muszáj maradnia, amikor épp a nem kellemes percek mennek – addig otthon olvasgathat.
Hát én nem olvasgattam.
Hazamentem, bevágtam magam a kádba, és elgondolkoztam, mi a f*sz bajom van. Hideg van és sötét. Kemény volt a suli. Nem ettem ma semmit (akkor még tartott a koplalás): hiányzó nagyarányú örömforrás. Amúgy is idegesen ébredtem, és rossz kedvem volt. Három dolgot akartam igazán: aludni, meditálva ellazulni és Vele találkozni. Az elsőt és a harmadikat választottam: elmentem Hozzá, és aztán egy idő után bealudtam. Ugyan végre Vele voltam, de így se voltam elégedett. Franc! Magamban kell keresni az örömtelenség okát.. De inkább ráfogom a holdállásra, végül is ma van újhold.
Biztos amiatt van ez az egész.

Egyéb furcsaság, hogy ma megtetszett egy Apollinaire vers, méghozzá a központozatlan ciklusból, amire nagyon allergiás vagyok. A központozás hiányára. De azért idemásolom a verset.

1904
Strasbourg 1904
Húshagyó kedd előtti este
A fogadóban ültem épp
Kandallónál egy énekessel
Mindig csak színházról beszélt

A Kellnerin szép bronz hajával
Rózsás kalapban amilyen
Nem volt az istenek szolgálta
Hébének ó szép életem
Karnevál rózsás kalap Ave!

Virág s konfetti zápora
Köln Róma Nizza jársz te mindben
Királyi Karnevál-pofa
Oly dús oly kedves mint te nincsen
Krőzus Rotschild Torlonia

Májpástétom meg szarvasgomba
Volt vacsorám őzhús befőtt
Édesség stb. viszont a
Kirschwasser adott új erőt

Miért nem jöttél a karomba

(Vas István fordítása)

Ha Rilke költészete engem fejez ki, akkor Apollinaire-é ... de hagyjuk.

Túlságosan átolvadok Belé. Átváltozom, Ő lesz belőlem belül, és én elveszek valahol, és csak néha bukkanok fel. Biztos sokkal viccesebb vagyok ennél – hittem, ezért levetettem komolyságomat, és vicces lettem, de most már tudom, hogy sokkal komolyabb vagyok valójában, és valójában komoly vagyok. Néha komor.

Szükségem van szent pillanatokra. Ám légyen profán és légyen groteszk és abszurd és kifordított, légyen modern és felforgató, de ne vegyék el tőlem a szent, komoly, romantikus, fontos pillanataimat. A szent pillanataim humortalanok és teljes figyelmet kívánnak; megsínylik, ha élvezetük közben engem megzavar valaki vagy valami. Valami vicces. Ne legyen vicces. Ne legyen humoros.
Persze ne Ő ne legyen humoros.
Csak a szent pillanataim ne.
Kivéve, ha a nevetés szent pillanatai ezek.


Legyen már ágyam.
Piros ágyam lesz.
Összecsukható.
Kord huzattal és nagy hasáb alakú karfapárnákkal, meg henger alakúakkal is, csak mer' telhetetlen vagyok.
A piros a gyökércsakra színe, a gyökércsakra pedig az alvásért is felel. Ezért ágy.
És ha már itt tartunk, nem csak aludni lehet egy ágyon. Pláne egy piros ágyon. Főleg. Főleg nem aludni.

Lehet, hogy mégis művész akarok lenni?
:)

Utálom az iwiwet. És az msn-t. És a DC-t. És az admirálist, ááááh talán csak a blogger.com-ot nem utálom az internetben.

Fejedben a világ

Minden a fejben van. Minden basszus. Attól függ, milyen szar a világ, hogy milyen szarnak akarod látni. Attól függ, milyen szar az iskola, hogy hogy fogod fel. Hogy állsz hozzá.
Attól függ, rosszul leszek-e edzésen, hogy fel vagyok-e készülve rá szellemileg. Attól függ, hány fekvőt tudok lenyomni, hogy hányat tervezek vagy tartok lehetségesnek. Attól függ, meg tudok-e csinálni valamit, hogy egyrészt elhiszem-e, hogy sikerülhet, másrészt meg akarom-e csinálni.
Attól függ, hogy az élet szívat-e vagy tanít, hogy hogy akarod látni. Hogy átgondolod-e, el tudod-e fejben helyezni magad a világban, és aztán meg tudod-e állni a helyet, amit magadnak jelöltél ki. Ha csalódsz, akkor vagy túl magasra tetted a mércét, vagy nem erőlködtél eléggé.

Sokmindenben nem értek egyet Sensei-jel, de mindig igaza van, amikor azt mondja, azért nem megy valami, mert túl görcsös vagyok és fejben nem tettem helyre az egészet. Vagy túl hamar akarom túl jól csinálni. Az élet egyszerű, ha eldöntöd, mit akarsz, és aztán aszerint cselekszel. Persze, akaraterő kell hozzá, legalábbis.. nekem ez az ideális. Én a teljes felelősséget hirdetem. A teljes felelősséget mindenért, ami veled történik. Eggyel magasabb szint, ha mondjuk belevesszük a karmát; a karma gondolata nekem abban segített, hogy rájöjjek: nincsenek a világban "áldozatok", akiket valami miatt mindig szívatnak vagy akik mindig szerencsétlenek, csak úgy, ok nélkül, mert olyannak születtek. Ilyen – nincs. Szerintem. Ha nem a jelenlegi korban elkövetett dolgokért "bűnhődnek" (vö. tanulnak valamit), akkor az előző életükbeliekért...
Eh-eh, higgyél az újjászületésben.

Szeretem a szomszédomat. Ibi néni király. Valaki, aki ugyanolyan jó hallgató, mint én :) Elhallgatjuk egymást, figyelmesen, csöndben, én is őt, ő is engem. Eltekintve attól, amikor az e-mail-ezéshez kér segítséget ("jaj én ehhez olyan hülye vagyok, figyelj ma elmondod, holnapra úgyis elfelejtem"), tiszta jót dumáltunk. Hasonló a véleményünk pl. pasiügyben. Kapcsolatügyben. Hogy kell, mit, miért, és vajon mindenkinek így kéne-e, vagy ez csak neki (meg pont nekem is) oké, hát.. Én legszívesebben általánosítanám az elképzeléseimet, mint "A Szerelmi Kapcsolat" definícióját, de.. ok. Neki van igaza. Mindenkinek más dolgok fontosak. Na jó, nem beszélek, ha úgyse mondok konkrét dolgokat.
2 órán át dumáltunk. Amúgy az ürügy az volt, hogy megcsináltam életem 2-ik és 3-ik adag, kiválóan sikerült muffinját. Hahá. Banános-meggyes vs. csirkés-gombás. Lol. Mindig sütiket viszünk át egymásnak.
Most majd ha véletlenül kizárom magam, szívesen beülök hozzájuk egy teára.

Szóval tanulásközpontú világnézetet, vagy ami még jobb, tapasztalásközpontú életfelfogást mondhatok magaménak. Elég súlyos a helyzet mindenki másnál. Osztálytársaknál. Egy pár strapabíró állatot kivéve mindenki szenved. Furcsa, hogy én most nem. Én bírom. Mint a barom. A jármot. De most nem érzem járomnak azt, aminek a levetéséért fél éve akár ki is rúgattam volna magam a suliból. Igaz, sok a lecke, de valahogy.. Nem vagyok már benne a kerékben. Keresem a pontot, mikor fordultam át. Mert most nekem jó. Úgy összességében boldog vagyok, azt hiszem. Suliban ötösökért indulok félévi hármasokról, mindent időben leadok, szép vagyok okos vagyok lefekszem időben aludni ...

Csak Ő ne lenne mindig beteg. Gáá.

Vezess

http://www.sickcomic.com/link.php?wlid=968&url=http://www.albinoblacksheep.com%2Fflash%2Fparking

Meditáció

Szerintem a meditációban (mármint a külön, direkt ezzel a céllal végzett gyakorlatokban) nem az a legfontosabb, hogyan végzi őket el az ember. Persze, fontos az is. De sokkal fontosabb az, hogy az ember egyáltalán nekiálljon egy ilyen gyakorlatot megcsinálni. Az, hogy egyáltalán időt szán rá, az a legfontosabb. Hogy mennyi időt, az adja meg a nagyságrendjét a hatásfoknak; attól, hogy hogyan csinálja, csak a számérték függ. Jobb a 100, mint a 9.
És egy fontos tényező is van még, amit kihagytam a számolásból: az ellazulás mértéke. Ez mondjuk egy plusz szorzó; ha nulla, akkor az egész hatásfok nulla, de nagyobb ellazultság esetén egy egyjegyű számmal meg is többszörözheti. A hatásfokot.
De kocka vagyok.
Mióta lehet a meditáció hatásfokát számolni?
A számok csak eszközök.

Alvászavar.. Az alvászavar az ellazulás képességének sérülését jelzi. Az ellazulásra való képtelenség oka a túl sok aggodalom és az, hogy az ember nem érzi magát biztonságban. Az ember azért nem érzi magát biztonságban, mert nem bízik a környezetében, .. nem bízik. Ősbizalom. Ezt a varázsszót tegnap tanultam. Tetszik. Ha nincs ősbizalom, az sokmindent megnehezít. A fenti gondolatmenet meg tök logikus. Asszem, nincs benne sarlatánság ;)
Tehát végeztem egy kis csakramunkát és leföldelést, eleresztettem az aggodalmaimat, átéreztem, hogy a föld megtart, áramoltattam az energiát főleg a gyökércsakrámban, és utána olyan kényelmesen jót aludtam, hogy ihaj. Jupí :)
És mondanom sem kell, hogy hónapok óta tervezgettem már, hogy meditálok egy kicsit. Most rászántam magam. Megérte.
Ez olyan, mint az infralámpázás vagy az inhalálás. Az embernek néha csinálnia kell, ha nem akarja, hogy csővel szívják ki a szmötyit a homlok- és arcüregéből, mégis nehezen akaródzik nekiállni vizet melegíteni, beleszórni a gyógynövényeket, vagy éppen előtúrni az infralámpát a nagy kacatos ládából. De amikor végre megcsinálja, akkor inhalálás vagy lámpázás közben rájön, hogy jé, ez tök jó, noha valahogy mindig úgy gondolt a dologra, mint kellemetlenségre.
Tökre szeretek inhalálni.
Meg a pórusokat is tisztíccsa.
Na szóval ilyesmi van a meditációval is. Meg a sporttal is. Meg gondolom a vegetarianizmussal is. Rengetegen állítják és saját példájukkal bizonyítják, hogy ezek jó dolgok, és mégis valami kötelező "foglalkozás" rémével árnyékolják be lelkiismeretes emberek százainak napjait. Újabb ok az aggodalomra. Jessz!

Basszus olyan tök jó meditációk vannak.. Feküdjél vaze és lazuljál el. Érezd, ahogy minden testrészedben külön-külön lüktet a vér. Aztán érezd egyben az egész testedben. B*meg, ez jó! Jó érzés! Jó érzés ellazulva lenni, szétdobott kezekkel-lábakkal, félig nyitott szájjal, félig nyitott szemekkel, egy puha szőnyegen fekve.
Meg jó dolog bámulni egy gyertya lángját. Meditálni egy gyertyalángon. Nézed, és arra koncentrálsz. Király. Ki nem szereti bámulni a tüzet?

Hah. Asszem elérkeztem egy fontos ponthoz: eljött a cselekvés ideje. A legnehezebb minden közül. Najó, inkább a következő meglépendő lépcső. Mert olvasok én, és értem én, és jó ám a Kabbala és rajzolok szép Élet Fáját, de ha nem csinálom hozzá a gyakorlatokat, akkor.. Hmm. Tény, hogy tudni fogok élni. Elméletben. Ez olyan, mint.. mint többszáz másik példát tudnék rá mondani, olyan, mintha a Káma Szútrát oktatnák az apácazárdában, vagy mintha Etiópiában képeznének keleti ételspecialistákat, hogy aztán otthagyják őket éhezni. Hiába vagy bölcs elméletben, ha nem cselekszel.. mármint én.
(ismét) Hah. Cselekedtem. Igaz, csak egyszer.
Kell. Kell külön időt szánni a nyugalomra is, különben szétfolyik a világ és az életem. Which is not good.

A lecke, amit az Élet nevű önismereti társasjátékban tanulok, a türelem. Nem könnyű. Színtiszta gyakorlat. A várakozás, a nem-cselekvés művészete, mégis cselekvés. Hmm. Tao meg minden. Ezt is meg kell egyszer tanulni.. Egyelőre lelkes tanítvány vagyok, igaz, mire eljutottam idáig, sok kérdést tisztáznom kellett, sok döntést ki kellett kényszerítenem, minden mellékágat és kerülőt végig kellett járnom, mire leszűkült az út egyetlen ösvényre; mostmár ez az egyetlen lehetőségem. Azaz.. nem egészen, de én ezt választottam. Miután mindent megtettem, amit tudtam, és megbizonyosodtam arról, hogy nem tehetek semmit, csak ezután nyugodtam le, és nem volt könnyű.
Tényleg nem.
Nem vagyok az a nem-cselekvő típus. Kedvenc mondásom a "go for it", és utálom, ha valakinek baja van és nem tesz semmit a megszüntetéséért. Még rosszabb, ha valaki emellett szeret nyavalyogni. Az ilyesmitől mindig próbálom távoltartani magam, és ennek pont az ellenkezőjét csinálom, ha tehetem.
Szóval üdv az új pályán. You're now on level 3. Good luck!

Mondtam már, hogy szeretem a nyelvészetet?