Belekezdve, abbahagyva

Mivel is kezdjem.. Néha leírok pár sort, miről kéne majd blogot írni. Aztán sosem nézem meg. Aztán megint leírom, és így már megjegyzem, hiába vész el a papír.

Pszichológus-e leszek?
A jó franc tudja már.

Szinte nincs olyan emlékem, amihez ne tudnék egyfajta zenét kapcsolni. Konkrét számokat. És szinte nincs olyan zene, amihez ne tudnék emlékeket, konkrét jeleneteket társítani. Én többnyire úgy kezdek el valamit hallgatni, hogy valahol hallom/valaki küldi, vagy valakivel nagyon összekapcsolódik az a bizonyos zene a fejemben, és ha szeretem az illetőt, a zeneét már azelőtt szeretem, hogy igazán megismerném. Szakaszokra bonthatnám az életemet (valószínűleg az éppen leghangsúlyosabb emberi kapcsolataim alapján nevezném el az egyes szakaszokat – barátok, szerelmek, szüleim, testvérem, osztálytársaim etc.), és nem lenne olyan, amihez ne tartozna egy jól körülhatárolható zene. A szakasz hosszától függően több vagy kevesebb.
Talán.. nem is a szakaszokhoz. Az emberekhez társítok zenéket. De ez sem a teljes igazság, mert mindkettőhöz. Mindenhez társítok zenét!
Elég átható érzés, mikor egy rég nem hallott szám hoz elő valami nagyon erős, de "elnyomott" érzést, emléket.

Továbbmenve ezen a vonalon.. nem csak a zenére igaz az, hogy külső hatásra kezdek hozzájuk. Ez.. szinte mindenemre igaz. Minden, amit csinálok, anno valaki másnak a hatására kezdődött. Nem úgy értem, hogy mindent mások miatt csinálok. A bennem alapból meglevő képességeket, késztetéseket, vágyakat "hozzák elő" a sorban egymás után következő életesemények, emberek, érzelmek. A rossz oldala ennek az, hogy sokszor a bennem meglévő indíttatásoknak egészen addig nem teszek eleget, amíg nem jön valami/valaki, ami megbolygat és belök a vízbe. Onnantól örömmel lubickolok, csak odáig..

Guano Apes – Living in a lie: Ülünk M-val Visegrádon, a tábor előtt az aszalódó fűben, nézzük a naplementét, és megosztva a fülest, ezt a számot hallgatjuk. És közben nekem a szerelmem jár az eszemben (ez már emlékezés az emlékre), neki pedig valószínű az övé..

Blue October – Calling you: Mennyit sírtam ezen a számon.. Az első komoly szakításunk után a fent említett szerelmemmel (mert volt több is [szakítás], de ez volt a legrosszabb), amikor is mindketten "megajándékoztuk" (inkább megkínoztuk) egymást egy olyan cd-vel, amin azok a számok voltak, amiket a másikkal hallgattunk, amikről ő jut az eszünkbe.. Ez a szám azon volt.

Guns 'n' Roses – Don't cry: amikor én nagyon akartam, de nem lehetett.. Hónapok hosszú vágyakozása olyasvalaki után, aki már másé volt.. Mindig másé.. csak az enyém nem. Sosem.
Aztán persze az "enyém lett", többször is, de.. akkor ő már nem ugyanaz volt. Én sem. A vágyak pedig lesüllyedtek a testiség szintjére, és azóta már – meg is szűntek.
De akkor..

Persze ezt folytathatnám. Legszívesebben becsatolnám ide a fontos embereket az életemből, kép formájában, és alájuk írnám, mit kötök hozzá.. De.. ezzel rombolnám a kikötést, megszegném. Azt, amivel indítottam a blogot: sosem rakok ide semmi olyasmit, amit bármikor le kellene törölnöm, vagy ami gáz lenne bárkinek is, főleg nekem, ha valaki elolvassa. Interneten nincs titok, úgyhogy a legegyszerűbb nem is felrakni olyan képeket, amiket az illető esetleg nem akar látni magáról.

És az egy más téma, hogy olyan üresnek érzem magam, hogy kongok.
Sokszor olvastam már, hogy az üresség nem rossz, hanem éppen, hogy jó. Mert akkor nincsenek előítéletek, a "jó" megszállhatja az ember lelkét, az "ördög", a "rossz" pedig nem, mert nincs mibe kapaszkodjon..
Hát ez bazmeg hülyeség. SZAR DOLOG üresnek lenni. És most még tehetetlennek és akaratgyengének is érzem magam.
Egyébként az üresség miatt lehet az is, hogy a "biztonsági szelepen" nincs mit kiereszteni, ezért nem is írok..

Most megyek és magamhoz veszek egy kis darab Békéscsabát, fűszerezve sok Oshoval és tükrözős levegő-energiával.

Kreativitás, áradj!

Boldogság, bezártság

Lassan egy hónapnyi nem-írás után jelentkezem. Nem ígérek semmit, mert a blog valahogy elvesztette jelentőségét az életemben, minthogy máshogy is meg tudok jelenni a külvilágban, szerencsére. De az is lehet, hogy ez a nihil (blog-szempontból csak) időszakos, mint annyi érzés az életemben, és nemsokára eljön az az idő, amikor megint ezzel fogom tölteni unalmas óráimat. Najó, ez talán kicsit sántít, mert pont unalmas nem akarok lenni (ezért is nem írtam blogot oly' rég).

Rengeteg dolog változott mostanában. Van egy elég jól megfogalmazott leírásom arról, ami talán két hete, egy hétvégén történt meg velem. Olyat fordult a világképem spontán módon, hogy azóta "minden büdös szag érdekes illatok keveréke, minden idegesítő zaj zene, ritmus és összhangzat, minden férfi vonzó, minden nő szép, minden emberben ott lakozik a kedvesség, és elég egy fél másodperc, hogy bárkiből előhozzam a boldogságot."
Ezt talán legjobb lett volna akkor helyben leírni, de nem tettem, és utána egy kicsit mintha lelohadt volna az érzés, de visszanézve úgy konstatálom, hogy igenis változtam. Tényleg ez most nekem a világ. Más tészta, hogy az unalom beleette magát az iskolában elöltött időmbe, mert ott már – nem találok semmit, ami kielégítene. Az iskola alkalmatlan a társas kapcsolatok igazi ápolására, igaz, nem is ez a célja. A tananyagot meg egyszerűen unom. Ami eddig örömet nyújtott, vagyis az irodalom, mostanra olyan tantárggyá vált, ahol a saját gondolataim számítanak a legkevésbé, és akkor kapok "jollvan ügyeskislányvagy" sztrókokat, ha a tanár kérdését úgy válaszolom meg, hogy megpróbálom kitalálni, mit akar hallani. Ez nem dob fel.
És talán ellentmondásos, hogy ilyen pozitív irányú világképváltozás után helyből panasszal indítok, de pusztán arról van szó, hogy változásra vágyom. Tovább szeretnék lépni. El akarok innen menni, mást akarok végre tanulni, egyetemre szeretnék járni, vagy dolgozni, vagy utazni (mondjuk fél évre ki Indiába), vagy kivonulni böjtölni pár napra valami vízpart mellé, vagy egy erdőbe egy sátorral.

Érdekes hatások értek egyidőben azzal a "bizonyos" hétvégével. Hirtelen közel került hozzám Békéscsaba, ez a kis porfészek, ahonnan annyi érdekes, soha el sem képzelt ember jött fel Pestre, és én nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Hatalmas világot nyitottak meg előttem.

Ezt.

Tény, hogy nem feltétlenül akarok belépni ebbe a bódult, összemosódó világba, de tudom, hogy ha akarnék, része lehetnék.
Közel került hozzám a kongadob, a modern (?), spontán művészet és művészek, és a dobszóval valami olyat találtam meg, amit régóta kerestem. Asszem kinyílt a szívem. Közel kerül hozzám Hamvas Béla és Grandpierre Attila. Eljött a Fényhozó és hozott nekem fényt, tudást, tudatmódosítást, szerelmet (nem), Szépséget. Nem mondom, hogy a boldogságot is ők hozták nekem, de az tény, hogy egyidőben jöttek, bevonzottam őket, és mostmár nem engedem el.
Lehet, hogy a ragaszkodás az a hiba, amitől legközelebb meg fogok szabadulni?
És ami még közel került hozzám, az a Quimby. Megtaláltam, amit kerestem. Nem mondom, hogy ez vagyok én, de.. de ez hiányzott.

Az iskola meg.. Hamarosan véget ér. Ami elkeserít, hogy még mindig van egy egész év. Tulajdonképpen várom az érettségit. A megpróbáltatást, amit a suli most nem jelent, legalábbis nem olyat, ami izgalomba hozna. Azt veszem észre, hogy annyira nem tudok itt magammal mit kezdeni, annyira toporgok, hogy már másokat idegesítek vele.

Illatok, Virágok

Az április az illatok hava. Pláne, ha esős az idő, de egyébként is; minden utcának, minden kerületnek más az illata. Nomeg persze szaga. Például a Fejér György (vagy a Szerb?) utcának "kukacfa" és kutyaszar illata van. Együtt egész jó. Eldöntöttem, mert nagyon szeretem a kukacfa illatát (aminek nyáron olyan kukacok nőnek, és ráesnek a kocsik tetejére és beborítják az utcát), hogy a majdani kertemben lesz kukacfa. Csak mert olyan jó illata van. Meg vadgesztenyefa, mert az hamar bont leveleket, amikor más fák még csupaszon kókadoznak.
Az Alig utcában sétálva pl. elkapta az orromat ugyanennek a kukacfának az illata, és körülnézve nem találtam sehol, aztán nem bírtam, és megkerestem. Egy vagy két darab volt az egész környéken, de messze illatozott.

Ezenkívül még érdekes, hogy emberterápiára küldtem magam. Azaz inkább ember- és munkaterápiára. Annyira bele voltam fordulva a Vele közös kis világba, hogy közben nagyjából mindenki mással megszakítottam a kapcsolatot. Először is ezeket frissítem éppen. Egész jó elfoglaltság. Valaki mondta nekem azt a nagyon bölcs mondást, hogy "Úgy döntöttem, falak helyett hidakat építek." Igen. Ezt teszem én is végre. Segít. És furcsa módon ha arra utazom, hogy lehetőleg mindig csináljak valamit, és ne nagyon legyek egyedül, akkor ez egy teljesen reális cél. Meg lehet csinálni. És közben nem utolsó sorban elkészülnek a leckéim, elkészülnek horoszkópok, levelek, ilyenek. Az, hogy origamizni akarok, engem is meglepett, de azért most megyek, és veszek origamipapírt.
Talán kicsit be voltam zárva eddig. A fejembe. Nem gondoltam volna, hogy megkönnyebbülést is fogok érezni. De most kicsit érzek. Halványan persze. Néha jobban fáj. De ezek begyógyulnak. Én vagyok a Virág, és most szépen kinyílok, jó? Amíg süt a Nap, én boldog vagyok.

Majd ide meg publikálom a – minek is nevezzem el? – az ajtó nélkül nyíló-záródó, felülíró-felülíródó, előtér-háttér-világok elméletét... :)

Csapcsap

Csapongok.
Csak rágondolok, hogy most rögtön fogom az összes eddigi irodalom tankönyvemet, és felírom az összes tanult írót/költőt, és összefut a rutinmunkageneráló-szervecskémben a nyál, és gonoszul dörzsölgetem a tenyerem, hogy ehhhehehe, igen, ettől mindenki más halálra rémülne (Sál barátja talán nem, ő is ilyen kis rendszerezőgizda). Imádok rendszerezni, jujjuj.
De emellett lehet, hogy most rendet rakok inkább. Így este.
Vagy összefoglalót írok az életemről, most.
Esetleg matekot gyakorlok, mert az is rutinmunka, és azt imádom. Amellett hasznos.
Ma már írtam – juj, meg kéne írni a levelet a kistanárnéninek, hogy holnap nem lesz kávéházas előadás..
Szóval ma már írtam vázlatot az előbbihez. Azért csak vázlatot, mert egyrészt a többihez nincs ihletem, másrészt túl érdekes a Bűn és Bűnhődés. Rég kötött le ennyire könyv. Jobban tetszik, mint a Harry Potter összes együtt. Persze lehet, hogy anno jobban tetszettek (első olvasáskor), mint most emez, de.. ez engem már nem érdekel, mert most most van.

A húsvéti kaktusszal nagyobb sikereket érek el, mint a karácsonyival. Talán mert karácsonykor nálunk excessive fűtés van, és aszály, kb. Most nem annyira, de legalábbis kintről jön be valami kis pára, meg nyomatom is nekik rendesen a spriccelőset.
Jut is eszembe.. olvastam a nagyon bölcs virággondozó könyvemben (ilyet írni kéne hozzám is), hogy kavicsos tálca. Az olyan tálca, amin sok kavics van, és ezenkívül megfelelő mennyiségű víz is, és ha erre a mesterségre rápasszintjuk a növényt, cserepestül, akkor jól párolog, és a növénynek meg jól jó lesz.

Tudtátok, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia angolul Austro-Hungarian Empire?

Gondoltam, nincs most közelebb kavics, mint a tengerimalacnak rendszeresített macskaalom, ezért fogtam egy kilócskát, és meglocsoltam vízzel.
Elolvadt.
Ezért nincs kavicsos tálcám.

De az is lehet, ..
Milyen hülye ige már a kilinkelni?
Linkeljél ki.
Lol.

Tök finom az ánizsot szétrágni. Meg az édesköményet. Fura, mert pl. a mentalevél nem finom.

Na csinálom ezt az irodalomlistázós mókát. Wehhehe.

Nottin'

Beteg vagyok, és már megint 3-kor keltem. Mindig elfelejtem, hogy milyen rossz délután ébredni. Mintha a gonosz manók megették volna az egész napot. És máris vége van, pedig még csak most keltem.
Sütöttem viszont rakott krumplit, ettem 500 féle vitamint, répát, gyümölcslevet, meleg mézes-citromos teát, mármint azt ittam. Írtam verset, és tegnap megtanultam a House of the rising sunt, gitárkísérettel, bontással. Kedves még mindig beteg (erről szól a vers), viszont van (így 8 hónap után) orvosi alkalmasságim jitsura. Nyáron remélhetőleg lesz sárgacsíkos övem ju-jitsuból és bo-jitsuból, és most éppen Bűn és Bűnhődést olvasok. Meglepődtem, mert annyira érdekes. És tetszik. És nem is nehéz, pedig azt hallottam, hogy kell hozzá egy bizonyos lelkiállapot, ami azt hiszem, nálam nem hiányzik.

Nagyon beteges, ha holnap azért akarok bemenni suliba, hogy megírjam a matek nagydolgozatot és beadjam az angol társadalomismeret esszémet?
És ezenkívül töriből kiselőadást vállaltam. Wtf??! Asszem, csak a tanárnéni kedves, elismerő szavai ("szeretnél valamit kezdeni később a törivel? Nem? Kár." – egy dolgozat után) miatt vállaltam. Najó, lehet, hogy kicsit érdekelt a téma is. Kávéházak a századfordulós (20. sz.) Magyarországon. Szerepük, jellegzetességeik, stb.. Tök érdekes cikkeket is találtam róla, najó, nem én találtam, de én egyedül olvastam őket el. Najó, nem mindet, de a fontosabbját.
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/index.shtml
Ez egyébként is egy tök jó folyóirat. Csak k hosszúak a számai. A kávéházas egyedül 100 oldal volt..

Reflection Nebula

Megismerés, megismertetés, elismertetés

Ha be van kapcsolva a net vagy akár a media player, képtelen vagyok blogolni. Nem csak azért, mert zavarnak a villogó ablakok vagy a zene, hanem.. egyszerűen az internet élettani hatásai miatt. Ülök és elmegy a kedvem az egésztől, és hirtelen olyan érdekessé válik minden más.. pusztán azért, mert nem akarok szart írni (tehát teljes figyelemmel fogok nekiállni az írásnak), már keletkezik bennem egy potenciálgát. Sokminden mással is így van ez. Főleg fontos dolgokkal. Házidolgozatok, kiselőadás... Inkább halogatom napokig és aztán teljes izomból belevetem magam (sokszor az utolsó pillanatban), minthogy nekiálljak azzal a tudattal, hogy úgyis végig máshol fognak kalandozni a gondolataim, és amit csinálok, az értékelhetetlen szar lesz. Mert persze hiába tetszik másnak és kapok rá 5-öst, ha én tudom, hogy szar.
Néha küzd bennem ez a fajta maximalizmus a lazítási késztetéssel.. Néha felmerül bennem, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, hogy nem kell állandóan görcsölni, hogy lehet valamit egyszerűen csak megcsinálni.
Nem afféle elmázolásra gondolok, nem félmunkára vagy összecsapott dolgokra, hanem a görcsölés, a nagyon nekifeszülés, a túlzott elvárások és teljesítményhajsza elhagyására. Ilyen középút-féle. Igazából attól, hogy halogatás helyett egyszerűen megcsinálom, amit kell, nem lesz összecsapottabb semmi. Az, hogy nem várom ki, amíg muszáj lesz, vagy amikor már tényleg tudok csak erre figyelni, sem jelent feltétlenül rosszat. Egyszerűen annyit jelent, hogy kihagytam a görcsölést. A halogatás oka nálam vagy félelem szokott lenni, vagy valami szakadás, inkonzisztencia az információkban. Ha például kiselőadást kell írnom, halogathatom amiatt, mert nem tudom pontosan, mi is a téma, amiről beszélnem kell; az is lehet a húzódozás oka, hogy nem tudom, hol keressem az adatokat – egyszóval, ha nem tudom pontosan, mit csináljak. Hihetetlen, de ilyenkor rengetegszer nem nekiállok végiggondolni, milyen információ hiányzik és aztán megszerzem, hanem halogatok.
Asszem életem egyik fontos tengelye az önkontroll/ellazulás tengely. Saját magamat olvasgatva az jön le, hogy végső célom a teljes tudatosság, az irányítás megszerzése önmagam felett. Kontroll. Emellett viszont tudom magamról, hogy sok dologban nem tudok lazítani, feszült maradok. A két tényező, a lazítás és a kontroll között kéne harmóniát találnom.

Furcsa mód arra pl. nincs igényem, hogy másokat kontroll alá vonjak. Vagy ha van is, egyelőre nem tudatosult. Ha megkérdezik, miért éppen pszichológus akarok lenni, a válaszom többnyire az, hogy azért, mert az lenne nekem az ideális munka, hogy embereken segítek beszélgetés közben. Mert a beszélgetés tisztító hatású. Ezenkívül alapból is van bennem egyfajta "kérdezve tanítani" késztetés; sokszor spontán átfordulok pszichológusba, ha olyan a beszélgetőpartner, és elkezdem kérdezgetni és nem hagyom abba, amíg meg nem könnyebbül. Nem tudom, miért csinálom, sosem tanultam.
Ha viszont kicsit jobban belegondolok, mélyebbre túrok a vágyaimban, két másik okot is találok, amiért éppen pszichológiával akarok foglalkozni.
Egyrészt él bennem egy nagyon erős és mindent átható vágy, hogy átadjam magam valakinek. Nem (csak) fizikailag; azt akarom, hogy megismerjen. Azt hiszem, ez a valódi oka az emberi kapcsolataim fenntartásának. Önző ok, de ősi, bennem mindenesetre ősi, és talán örökké megmarad vágyakozásnak. Talán nem.
Ha új emberrel ismerkedem meg, ez a vágy motivál, és most nem kell úgy átértelmezni, hogy engem nem érdekelnek mások, pusztán arról van szó, hogy az, hogy én érdekeljek másokat, sokkal mélyebbről jön és fontosabb. Ha azt érzem, hogy valakit nem érdeklek és nincs rám szüksége – ezt nem is lehet nem megérezni -, akkor, ha nem is direkt módon, de a kapcsolat meg fog szakadni. Ha nem én személyesen "szakítok", akkor "megmagyarázhatatlan" módon eltávolodunk egymástól, vagy szimplán nem szólunk egymáshoz többet. Nem igazán tudok úgy átéléssel foglalkozni valakivel, ha én nem érdeklem őt.
Erre most ellenpélda is eszembe jutott, hisz mi van a mindenki életében előforduló plátói szerelmekkel? Az osztály szépfiúja/bombanője, a sztárok, a jóképű irodalomtanár, a legjobb barátnőd pasija, és egyik sem vet rád egy pillantást sem és fel se tűnik nekik, hogy majd' meghalsz értük. Ezekkel mi van? Volt már nekem is ilyen korszakom, nem is egy.
Bár, tulajdonképpen.. A plátói szerelem nem pont ennek a vágynak a kifejeződése? Vegyél észre, aztán ismerj meg, aztán szeress meg.
Az én esetemben: ismerj el.
Nem tudom, melyiket utálnám jobban: ha valaki teljesen ismerne és nem tetszene neki, amit lát, vagy ha valaki szeretne, és nem ismerne.
Najó, de tudom. Az előbbi sokkal rosszabb lenne.

És hogy hogy jön mindez az én pszichológuskodásomhoz? Nos, a terápia az én fejemben össze van kötve a páciens megismerésével. Óhatatlanul megismerem a lelkivilágát, ha egyszer elmeséli, milyen.. És talán nem idegen mindenki előtt a kivetítés fogalma. Amikor az ember saját vágyait/gondolatait/tulajdonságait/cselekedeteit kivetíti másokra, és aztán azt állítja, hogy mindezeknek az illető a tulajdonában van. Amikor valaki minduntalan azt hajtogatja, hogy őt kioktatják, és közben az ő kedvenc stílusa a leckéztetés, arra azt mondhatjuk, hogy kivetíti másokra az elképzeléseit.
Azt hiszem, hogy – bár tudomásom van róla –, nálam az érdeklődés mások lelki működése iránt annak az akaratnak a kivetülése, hogy "meg legyek ismerve".
Ettől még nagyon is valós a segíteni akarás bennem, és kétségtelen, hogy a lelki hajlamaim is erre adnak alapot, és talán tehetségem is van hozzá.

Ha én mennék el pszichológushoz a problémáimmal.. és itt képbe jön a második ok is. Amiért ezzel akarok foglalkozni. Szintén ősvágy-jellegű. Magamat akarom megismerni. Nem is tudom, hogy a két ok közül melyik következménye a másiknak, lehet, hogy teljesen függetlenek. (Nem lehet.)
Azért akarok megismerkedni a pszichológiával, nem mint intuitív segítségnyújtó orvoslással, hanem mint tudománnyal, hogy ezáltal új gondolkodnivalót, ötleteket kapjak. Új módszereket akarok elsajátítani. Elsősorban nem úgy tekintek az egyetemre, mint olyan helyre, ahol megtanítják, hogyan gyógyítsd meg a pszichikai "betegségeket"; hiszen ha ehhez nincs a pszichológusnak születésétől fogva vénája, akkor inkább hagyja a francba az egészet, egyetemestül-doktorosdistul, a saját, és főleg a páciensek érdekében.
Nem. Az egyetem számomra az a hely lesz, ahol gondolatébresztő előadásokat fogok hallgatni a témával kapcsolatban, különböző véleményeket fogok meghallgatni, valszeg a jegyzeteim egy része mellé oda lesz széljegyzetelve, hogy "kurva anyád" vagy "baromság", mások mellé pedig felkiáltójeleket teszek majd, mint érdekességek.
Kb. olyan a hozzáállásom a pszichológia karhoz, mint a Tarothoz. Mivel a Tarothoz nem értek, csak egészen minimális szinten, ha mégis tanácsot kérek és kapok, nem kezdem el értelmezni, "mit is akarhat mondani". Elolvasom a hozzá tartozó szöveget, és asszociálni próbálok; nem másnak, mint gondolatébresztőnek használom a lapokat. Aztán szépen megtalálom a választ – önmagamban. A lapok segítségével. Hiszen bennem van az egész világ, és ez mindig is így volt, és így érzem, mióta az eszemet tudom.. :)
A pszichológia kar.. Hogy is mondaná a fizikatanárom? "Virááááág, milyen sarlatánságokat műűűűveeeeelsz? Foglalkozzál inkább a fizikávaaaaaaal." Sokan sok rosszat mondanak róla. Hallottam már, hogy agymosás, hogy megváltoztatja minden gondolatomat, hogy úgy áll az emberhez, mint egy géphez..
Hát tőlem álljon..

Ezt fogom tenni.

Először eszek egy leveset,
azután alszok egy keveset.

Panaszk

Ma művészetre vágytam. Egész nap csak művészetre. Tegnap valami miatt lerajzoltam Őt, miközben aludt, és ma egész nap semmi mást nem akartam, csak rajzolni. Nagyon kemény nap volt, nagyon stresszes. Rengeteg eredményt hozott tanulmányi szinten – nagy AHA élményeket, jó jegyeket, szépen sikerült dogákat, de leszívta minden energiámat. Ma semmi nem sikerül. Rossz kedvem van és kiállhatatlan vagyok, és nem csak én. Reggel óta feleslegesen hergelem magam minden szaron; általános problémám a zsúfoltság, az, hogy emberek túl közel vannak hozzám. Beleállnak az arcomba a villamoson, rugdossák a székem vagy a lábam (véletlenül), egyáltalán, nem ülhetek egyedül a kib*szott padomban, mert nincs hely a teremben. A fülembe üvöltköhögnek 20 másodpercenként, nekik már fel sem tűnik, megszokták. Olvasok, és beszélnek hozzám közben. Nézek, és megszólítanak.
Ma antiszociális voltam, és ez biztos. A legtöbb dologra, amit sulin kívül csináltam, azt mondanám, bele se kellett volna kezdeni. Gondoltam, csinálok ma túrós tésztát, finom szalonnával – ha a koplalás már úgysem jött össze mára – és sorban észrevettem, hogy megromlott a szalonna és a túró, majd a helyette megsütött kolbász elégett. Úgyhogy ettem tésztát valami pizzaszószízű mártással.
Hozzá se kellett volna elmennem. Nem volt egy építő hatású találkozás; igaz, hogy nem lehet minden együtt töltött perc ugyanolyan tökéletes, de az embernek nem muszáj maradnia, amikor épp a nem kellemes percek mennek – addig otthon olvasgathat.
Hát én nem olvasgattam.
Hazamentem, bevágtam magam a kádba, és elgondolkoztam, mi a f*sz bajom van. Hideg van és sötét. Kemény volt a suli. Nem ettem ma semmit (akkor még tartott a koplalás): hiányzó nagyarányú örömforrás. Amúgy is idegesen ébredtem, és rossz kedvem volt. Három dolgot akartam igazán: aludni, meditálva ellazulni és Vele találkozni. Az elsőt és a harmadikat választottam: elmentem Hozzá, és aztán egy idő után bealudtam. Ugyan végre Vele voltam, de így se voltam elégedett. Franc! Magamban kell keresni az örömtelenség okát.. De inkább ráfogom a holdállásra, végül is ma van újhold.
Biztos amiatt van ez az egész.

Egyéb furcsaság, hogy ma megtetszett egy Apollinaire vers, méghozzá a központozatlan ciklusból, amire nagyon allergiás vagyok. A központozás hiányára. De azért idemásolom a verset.

1904
Strasbourg 1904
Húshagyó kedd előtti este
A fogadóban ültem épp
Kandallónál egy énekessel
Mindig csak színházról beszélt

A Kellnerin szép bronz hajával
Rózsás kalapban amilyen
Nem volt az istenek szolgálta
Hébének ó szép életem
Karnevál rózsás kalap Ave!

Virág s konfetti zápora
Köln Róma Nizza jársz te mindben
Királyi Karnevál-pofa
Oly dús oly kedves mint te nincsen
Krőzus Rotschild Torlonia

Májpástétom meg szarvasgomba
Volt vacsorám őzhús befőtt
Édesség stb. viszont a
Kirschwasser adott új erőt

Miért nem jöttél a karomba

(Vas István fordítása)

Ha Rilke költészete engem fejez ki, akkor Apollinaire-é ... de hagyjuk.

Túlságosan átolvadok Belé. Átváltozom, Ő lesz belőlem belül, és én elveszek valahol, és csak néha bukkanok fel. Biztos sokkal viccesebb vagyok ennél – hittem, ezért levetettem komolyságomat, és vicces lettem, de most már tudom, hogy sokkal komolyabb vagyok valójában, és valójában komoly vagyok. Néha komor.

Szükségem van szent pillanatokra. Ám légyen profán és légyen groteszk és abszurd és kifordított, légyen modern és felforgató, de ne vegyék el tőlem a szent, komoly, romantikus, fontos pillanataimat. A szent pillanataim humortalanok és teljes figyelmet kívánnak; megsínylik, ha élvezetük közben engem megzavar valaki vagy valami. Valami vicces. Ne legyen vicces. Ne legyen humoros.
Persze ne Ő ne legyen humoros.
Csak a szent pillanataim ne.
Kivéve, ha a nevetés szent pillanatai ezek.


Legyen már ágyam.
Piros ágyam lesz.
Összecsukható.
Kord huzattal és nagy hasáb alakú karfapárnákkal, meg henger alakúakkal is, csak mer' telhetetlen vagyok.
A piros a gyökércsakra színe, a gyökércsakra pedig az alvásért is felel. Ezért ágy.
És ha már itt tartunk, nem csak aludni lehet egy ágyon. Pláne egy piros ágyon. Főleg. Főleg nem aludni.

Lehet, hogy mégis művész akarok lenni?
:)

Utálom az iwiwet. És az msn-t. És a DC-t. És az admirálist, ááááh talán csak a blogger.com-ot nem utálom az internetben.

Fejedben a világ

Minden a fejben van. Minden basszus. Attól függ, milyen szar a világ, hogy milyen szarnak akarod látni. Attól függ, milyen szar az iskola, hogy hogy fogod fel. Hogy állsz hozzá.
Attól függ, rosszul leszek-e edzésen, hogy fel vagyok-e készülve rá szellemileg. Attól függ, hány fekvőt tudok lenyomni, hogy hányat tervezek vagy tartok lehetségesnek. Attól függ, meg tudok-e csinálni valamit, hogy egyrészt elhiszem-e, hogy sikerülhet, másrészt meg akarom-e csinálni.
Attól függ, hogy az élet szívat-e vagy tanít, hogy hogy akarod látni. Hogy átgondolod-e, el tudod-e fejben helyezni magad a világban, és aztán meg tudod-e állni a helyet, amit magadnak jelöltél ki. Ha csalódsz, akkor vagy túl magasra tetted a mércét, vagy nem erőlködtél eléggé.

Sokmindenben nem értek egyet Sensei-jel, de mindig igaza van, amikor azt mondja, azért nem megy valami, mert túl görcsös vagyok és fejben nem tettem helyre az egészet. Vagy túl hamar akarom túl jól csinálni. Az élet egyszerű, ha eldöntöd, mit akarsz, és aztán aszerint cselekszel. Persze, akaraterő kell hozzá, legalábbis.. nekem ez az ideális. Én a teljes felelősséget hirdetem. A teljes felelősséget mindenért, ami veled történik. Eggyel magasabb szint, ha mondjuk belevesszük a karmát; a karma gondolata nekem abban segített, hogy rájöjjek: nincsenek a világban "áldozatok", akiket valami miatt mindig szívatnak vagy akik mindig szerencsétlenek, csak úgy, ok nélkül, mert olyannak születtek. Ilyen – nincs. Szerintem. Ha nem a jelenlegi korban elkövetett dolgokért "bűnhődnek" (vö. tanulnak valamit), akkor az előző életükbeliekért...
Eh-eh, higgyél az újjászületésben.

Szeretem a szomszédomat. Ibi néni király. Valaki, aki ugyanolyan jó hallgató, mint én :) Elhallgatjuk egymást, figyelmesen, csöndben, én is őt, ő is engem. Eltekintve attól, amikor az e-mail-ezéshez kér segítséget ("jaj én ehhez olyan hülye vagyok, figyelj ma elmondod, holnapra úgyis elfelejtem"), tiszta jót dumáltunk. Hasonló a véleményünk pl. pasiügyben. Kapcsolatügyben. Hogy kell, mit, miért, és vajon mindenkinek így kéne-e, vagy ez csak neki (meg pont nekem is) oké, hát.. Én legszívesebben általánosítanám az elképzeléseimet, mint "A Szerelmi Kapcsolat" definícióját, de.. ok. Neki van igaza. Mindenkinek más dolgok fontosak. Na jó, nem beszélek, ha úgyse mondok konkrét dolgokat.
2 órán át dumáltunk. Amúgy az ürügy az volt, hogy megcsináltam életem 2-ik és 3-ik adag, kiválóan sikerült muffinját. Hahá. Banános-meggyes vs. csirkés-gombás. Lol. Mindig sütiket viszünk át egymásnak.
Most majd ha véletlenül kizárom magam, szívesen beülök hozzájuk egy teára.

Szóval tanulásközpontú világnézetet, vagy ami még jobb, tapasztalásközpontú életfelfogást mondhatok magaménak. Elég súlyos a helyzet mindenki másnál. Osztálytársaknál. Egy pár strapabíró állatot kivéve mindenki szenved. Furcsa, hogy én most nem. Én bírom. Mint a barom. A jármot. De most nem érzem járomnak azt, aminek a levetéséért fél éve akár ki is rúgattam volna magam a suliból. Igaz, sok a lecke, de valahogy.. Nem vagyok már benne a kerékben. Keresem a pontot, mikor fordultam át. Mert most nekem jó. Úgy összességében boldog vagyok, azt hiszem. Suliban ötösökért indulok félévi hármasokról, mindent időben leadok, szép vagyok okos vagyok lefekszem időben aludni ...

Csak Ő ne lenne mindig beteg. Gáá.

Vezess

http://www.sickcomic.com/link.php?wlid=968&url=http://www.albinoblacksheep.com%2Fflash%2Fparking

Meditáció

Szerintem a meditációban (mármint a külön, direkt ezzel a céllal végzett gyakorlatokban) nem az a legfontosabb, hogyan végzi őket el az ember. Persze, fontos az is. De sokkal fontosabb az, hogy az ember egyáltalán nekiálljon egy ilyen gyakorlatot megcsinálni. Az, hogy egyáltalán időt szán rá, az a legfontosabb. Hogy mennyi időt, az adja meg a nagyságrendjét a hatásfoknak; attól, hogy hogyan csinálja, csak a számérték függ. Jobb a 100, mint a 9.
És egy fontos tényező is van még, amit kihagytam a számolásból: az ellazulás mértéke. Ez mondjuk egy plusz szorzó; ha nulla, akkor az egész hatásfok nulla, de nagyobb ellazultság esetén egy egyjegyű számmal meg is többszörözheti. A hatásfokot.
De kocka vagyok.
Mióta lehet a meditáció hatásfokát számolni?
A számok csak eszközök.

Alvászavar.. Az alvászavar az ellazulás képességének sérülését jelzi. Az ellazulásra való képtelenség oka a túl sok aggodalom és az, hogy az ember nem érzi magát biztonságban. Az ember azért nem érzi magát biztonságban, mert nem bízik a környezetében, .. nem bízik. Ősbizalom. Ezt a varázsszót tegnap tanultam. Tetszik. Ha nincs ősbizalom, az sokmindent megnehezít. A fenti gondolatmenet meg tök logikus. Asszem, nincs benne sarlatánság ;)
Tehát végeztem egy kis csakramunkát és leföldelést, eleresztettem az aggodalmaimat, átéreztem, hogy a föld megtart, áramoltattam az energiát főleg a gyökércsakrámban, és utána olyan kényelmesen jót aludtam, hogy ihaj. Jupí :)
És mondanom sem kell, hogy hónapok óta tervezgettem már, hogy meditálok egy kicsit. Most rászántam magam. Megérte.
Ez olyan, mint az infralámpázás vagy az inhalálás. Az embernek néha csinálnia kell, ha nem akarja, hogy csővel szívják ki a szmötyit a homlok- és arcüregéből, mégis nehezen akaródzik nekiállni vizet melegíteni, beleszórni a gyógynövényeket, vagy éppen előtúrni az infralámpát a nagy kacatos ládából. De amikor végre megcsinálja, akkor inhalálás vagy lámpázás közben rájön, hogy jé, ez tök jó, noha valahogy mindig úgy gondolt a dologra, mint kellemetlenségre.
Tökre szeretek inhalálni.
Meg a pórusokat is tisztíccsa.
Na szóval ilyesmi van a meditációval is. Meg a sporttal is. Meg gondolom a vegetarianizmussal is. Rengetegen állítják és saját példájukkal bizonyítják, hogy ezek jó dolgok, és mégis valami kötelező "foglalkozás" rémével árnyékolják be lelkiismeretes emberek százainak napjait. Újabb ok az aggodalomra. Jessz!

Basszus olyan tök jó meditációk vannak.. Feküdjél vaze és lazuljál el. Érezd, ahogy minden testrészedben külön-külön lüktet a vér. Aztán érezd egyben az egész testedben. B*meg, ez jó! Jó érzés! Jó érzés ellazulva lenni, szétdobott kezekkel-lábakkal, félig nyitott szájjal, félig nyitott szemekkel, egy puha szőnyegen fekve.
Meg jó dolog bámulni egy gyertya lángját. Meditálni egy gyertyalángon. Nézed, és arra koncentrálsz. Király. Ki nem szereti bámulni a tüzet?

Hah. Asszem elérkeztem egy fontos ponthoz: eljött a cselekvés ideje. A legnehezebb minden közül. Najó, inkább a következő meglépendő lépcső. Mert olvasok én, és értem én, és jó ám a Kabbala és rajzolok szép Élet Fáját, de ha nem csinálom hozzá a gyakorlatokat, akkor.. Hmm. Tény, hogy tudni fogok élni. Elméletben. Ez olyan, mint.. mint többszáz másik példát tudnék rá mondani, olyan, mintha a Káma Szútrát oktatnák az apácazárdában, vagy mintha Etiópiában képeznének keleti ételspecialistákat, hogy aztán otthagyják őket éhezni. Hiába vagy bölcs elméletben, ha nem cselekszel.. mármint én.
(ismét) Hah. Cselekedtem. Igaz, csak egyszer.
Kell. Kell külön időt szánni a nyugalomra is, különben szétfolyik a világ és az életem. Which is not good.

A lecke, amit az Élet nevű önismereti társasjátékban tanulok, a türelem. Nem könnyű. Színtiszta gyakorlat. A várakozás, a nem-cselekvés művészete, mégis cselekvés. Hmm. Tao meg minden. Ezt is meg kell egyszer tanulni.. Egyelőre lelkes tanítvány vagyok, igaz, mire eljutottam idáig, sok kérdést tisztáznom kellett, sok döntést ki kellett kényszerítenem, minden mellékágat és kerülőt végig kellett járnom, mire leszűkült az út egyetlen ösvényre; mostmár ez az egyetlen lehetőségem. Azaz.. nem egészen, de én ezt választottam. Miután mindent megtettem, amit tudtam, és megbizonyosodtam arról, hogy nem tehetek semmit, csak ezután nyugodtam le, és nem volt könnyű.
Tényleg nem.
Nem vagyok az a nem-cselekvő típus. Kedvenc mondásom a "go for it", és utálom, ha valakinek baja van és nem tesz semmit a megszüntetéséért. Még rosszabb, ha valaki emellett szeret nyavalyogni. Az ilyesmitől mindig próbálom távoltartani magam, és ennek pont az ellenkezőjét csinálom, ha tehetem.
Szóval üdv az új pályán. You're now on level 3. Good luck!

Mondtam már, hogy szeretem a nyelvészetet?

Fekete karmok

Ülök itt magassarkú csizmában, farmerdzsekiben, frissen mázolt fekete körmökkel, üvölt a winampban a Nickelback, a System of a Down, a Marilyn Manson meg a Moonspell és néha egy-egy szolidabb szám, mint a She is my sin a Nightwishtől. Sőt, ma már meghallgattam a Dragostea din tei című remek román diszkószámot is, csak sajnos nem tudtam rá táncolni, mert épp akkor festettem a körmöm.
Szeretek táncolni, és ez már biztos. Tökmindegy, mire. Teljesen lényegtelen. Bármi megteszi, ha semmi nincs, még magamtól is táncolok.
Ruslana.. pill.. mindjárt re...

..A f*szért raktam be ezt a számot a winampba. Festhetek újra.
De kurva jó.

Mintha nem is itt lennék már. Nyár van már, Balaton van, meg ZP, meg pasi, az is van, és tánc van, és egész napi döglés van, és Városliget van, és fűben kergetőzés van, és PeCsa van, és hippülés van, és akarok egy motort.
Kicsit aggaszt, hogy mire lehetne motorom, lehet, hogy már nem lehet..
Az nem lehet, hogy én ne motorozzak.

Najó. Ez nem a legalkalmasabb időpont a blogolásra.

Apám biciklijét ellopták.
Aztán elkezdte használni az enyémet.
Azt is ellopták.
Most vett egy kocsit.

..csak őrája..

Társaságra vágyom. Úgy ülnék egy sörözőben, vagy teázóban, beszélgetnék valakivel, akárkivel...
Senki.

"Már megint itt van a szerelem
Már megint izzad a tenyerem
Minek, minek, minek, minek

Már megint csak őrája gondolok
Már megint csak akarok egy nagyot
Minek, minek, minek, minek

Már megint csak őt látom mindenütt
Már megintcsak őt hallom mindenütt
Minek, minek, minek, minek

Szerelem, szerelem, szerelem
Szerelem, szerelem, szerelem
Köpni kell, köpni kell, pü, pü
Ráááá"

.

Film, amit nem nézek meg az elkövetkező 10 évben: Butterfly effect (Pillangó hatás)

Film, amit soha többé nem nézek meg: Man on the Moon (Ember a Holdon)

Reklámok

Asszem, azok a reklámok nyerik el tetszésemet, amik függetlenül attól, amit reklámoznak, értékeket közvetítenek. Pozitív értékeket. És azokat utálom nagyonnagyon, amik lehangolnak, és amik negatív értékeket mutatnak mérvadónak. Példának okáért az egyik kedvenc reklámom a Nescafé-é. Mert a villamosokon és egyéb járműveken olyan plakátokat raknak ki, amik az embereket gondolkozásra késztetik. Logikai fejtörők. És azt mondják, hogy igen, gondolkozzál fiam, mert azért van agyad, hogy fejleszd. Másik előny, hogy a birkafejedet levetheted arra az időre, amíg a válaszon gondolkodsz és a plakátot nézed. Nem kell azon igyekezned, hogy senki szemébe bele ne akadjon a tekinteted.
Van még egy kedvencem, bár a terméket nagyon utálom (amúgy a kávét se szeretem): a Coca Cola reklámja. Optimizmus. Igen. Ez kell. "Nézz körül. Biztos tetszel valakinek" "Itt legalább nem esik." És tényleg. Mosolyogj :)


És mindkettőre van ellenpéldám is: "Az igazi márkákban vakon megbízhat." Mivan bazmeg??!! Neeem, nem kell megnézni, mit veszel meg, hiszen ez egy igazi márka, csak jó lehet és egészséges, szóval vegyed meg MOST! Faszom. Ez meg a gondolkodás ellen uszít. Nem, nem bízom meg valamiben azért, mert Nestlé. Meg nemtommi. Azt sem tudom, mit reklámoz. Egy egész csoportnyi terméket.
"Rosszabbul élünk, mint négy éve." "Na, ezt jól megcsinálták." Gyűlölöm a Fidesz összes plakátját. Tele van velük a város, kurva nagyon, kurva sok helyet foglalnak, és elbasszák az ember kedvét; ha nem azért, mert valaki elhiszi őket és belegondol, hogy tényleg, milyen szarul is élünk, akkor azért, mert eszébe jut, hogy a f*szom ezekbe a k*csög politikusokba, hogy össze-vissza hazudoznak és egymást mocskolják ahelyett, hogy politizálnának. Ha eddig nem voltam rosszkedvű, erősen küzdenem kell magammal, hogy ne legyek ideges egy ilyen plakát miatt. Minek rakták ki ezeket?? Ennyire nem hülyék az emberek.
Egyáltalán, azt hiszik, hogy az alapján kapják a szavazatokat, hogy milyen jól kampányolnak? Szerintem az alapján, amit csinálnak. Vagy legalábbis az okosabbja ez alapján szavaz, asszem. Meglátjuk.

This is me

Csináltam teszt.

Összehasonlításképp:


http://www.politicalcompass.org/

..more satori

Továbbmenve a satori vonalán, találtam még egy módszert szintén rá. Azaz ez inkább egy kritérium. Legalábbis kezdőknek. Mint én.
..: Nézz oda. Ha megmozdítod a kezed, nézd meg, hova mozdítod. Ha becsukod az ajtót, nézd, amint becsukódik. Ha bemész valahová vagy kimész valahonnan, nézz körül. Ha edzésen vagy, nézz előre, miközben a feladatot végzed, ne "hagyd ott a fejed" valaki máson, aki érdekesebb, miközben te pofára esel vagy mondjuk kitöröd a csuklód.
Egyébként meglepően nehéz ez a "nézz oda" módszer. Amióta próbálom megcsinálni, egyre feltűnőbb, milyen sután mozgok. Becsapom az ajtót és beleakad a ruhám ujja; beszállok a metróba és rögtön 3 ismerőst nem veszek észre; kitöltök egy pohár vizet, és tuti kifröccsen. Meg egyáltalán. Gyorsan és lélektelenül csinálok figyelmet igénylő dolgokat, mint a leülés, a felállás, az evés, a .. najó, a fürdés kivétel. De csak mert nálam a fürdésnek többes szerepe is van, és az egyik, ha nem a legfontosabb a nap átgondolása. Ez egyébként antisatori, mert nem a fürdésre figyelek, hanem az újra és újra elhangzó belső monológokra vagy álmodozásokra, vagy feldolgozom az élményeket. Szóval .. na.

Leszögeztem magamban: addig, amíg véletlenül beverem különböző testrészeimet a kiálló tárgyakba, amíg megbotlom küszöbökben vagy amíg nekimegyek embereknek, addig nincs satori, mert mindez azt mutatja, hogy nem figyelek.


Életmód-tanácsadói rovatunkat olvashatták. Most pedig csináltatok útlevélt.

..Hát igen. Noha ismét ADSL-em van, rá kellett jönnöm, hogy az internet nélkül töltött két hónap alatt teljesen leszoktam a "szörfözésről". Senki blogja nem érdekel, e-mailt úgysem kapok, msn-en nincsenek értelmes beszélgetések, wiw-en csak körlevél-postaládának vagyok jó (najó, csak nagyrészt), szóval.. semmi. Annak mondjuk örülök, hogy végre tudok letölteni. Ahhh. DC ezerrel. Meg néha megnézem az apocalypset. Me' az jó. Ide viszont keveset írok, mert..

Mittomén.

Tegnap majdnem meglincseltek a villamoson. Föltettem a lábam az előttem lévő székre, és aztán nem vettem le, mikor egy vén faszi erre felszólított. Beszállt a játékba egy nő is, majd egy másik, normális ember "megvédett". Najó, inkább a "kultúrált és értelmes együttélés" normáit képviselte, szerintem majdhogynem egyedül a szerelvényen. Azért szólt bele az egészbe, mert az öreg faszi egyszercsak odajött hozzám, és elszánt arccal megpróbálta levenni a lábam az ülésről. Felháborodva azon, hogy hozzám mer érni, mintha legalábbis a nagyapámnak képzelné magát, engem meg 8 évesnek, felugrottam és akkorát üvöltöttem rá, hogy szerintem leesett a haja. Na ekkor csatlakozott be a rendes hapsi, aki közölte az öreggel, hogy ne nyúljon hozzám, akkor se, ha neveletlen vagyok.

Miután a kedélyek elcsitultak, egy 30 körüli csávó még eldörmögött magában, hogy ő aztán bizony "felképelné, hiába nő".

Tapasztalat: milyen érzés, amikor ellened fordul a sok ember.
Milyen az, amikor tömegként kezd viselkedni az emberek egy csoportja.
Milyen lehet annak, akit megköveznek.

Kérdés: vajon csak a generációs különbség miatt tartják néhányan a neveletlenséget nagyobb bűnnek a testi sértésnél?
Akkor is geciség, hogy egy fiatal betöri az orrát egy öregnek, ha a fiatal történetesen nő, az öreg pedig férfi?
Miért nem húztam be egyet a csipás képébe?
Miért nem nézett a dörmögő 30-as csávó a szemembe egyetlen egyszer sem, noha én végig a szemkontaktust kerestem vele?

Mindenesetre ma zombivá sétáltuk magunkat apámmal az IKEÁban, a kikában és a Domusban, és találtunk a szívem óhajának-sóhajának megfelelő ággyá nyitható kanapét. Jó a japán stílusú földtől 10 centire fekvős módszer, de.. azért emberek vagyunk. Mármint én. Ágyban akarok aludni. Le akarok ülni néha olvasni valahova.
És hintaszéket is akarok.
És függőágyat is.
És egy pónit. Mondjuk Haflingert. De egy fakó arab telivér is behelyettesíthető..

Rendet raktam. A szobámban. Szóval a fejemben. Most hirtelen lett minden.
Ami még nem lett, azt csinálok. Nirvanát a shared folders közé, meg Pink Floydot. És a Born richből a címszereplők múltjának is utánanézek. És megírom azt a bizonyos levelet. Szeretek levelet írni. Szeretek egyes szám első személyben beszélni és írni. Nem szeretek várni. No de ha egyszer ez a sorsom, felfogom, mint tapasztalatot.. végül is van, amire érdemes várni. Ugyebár.

Fura két jószág voltunk apámmal a metrón, a villamoson, az utcán.. Egy Sherlock Holmes-nak öltözött férfi (tök jó 100% nyúlszőr kalapot vett magának :) és egy bordó stólába (100% jakszőr :)) tekeredett lány, ... na.

Egyébként pedig a fogalmazásom zseniális, az új magyartanár szerint is, és magyarórán nemhogy csoportmunkára hajlandó voltam, hanem még a szünetben is tepertem egy kicsit, hogy befejezzem az eredményt, hogy be legyen adva végül is a papír.
Viszont azt állítja, hogy magyarban nincs két felső idézőjel, hanem egy alsó és egy felső. Mindegyiket áthúzta a dolgozatomban. Wtf??

És:
tejszínhab igazi tejszínből, kevés mézzel = legfinomabb
tejszínhab tejszínhabporból és tejből = egész jó
tejszínhab palackból, probán-bután hajtóházzal = szar.

Miért érzem úgy, hogy ennek a postnak a hangvétele nagyban közelít az "arrogáns", a "lekezelő" és a "beképzelt" stílus írásbani megjelenéséhez (ez milyen nyelvtan már)?