Felhívás

Kedves blogolvasók,

sokat segítenétek, ha jelentkeznétek páran, akik kitöltenének két "nagyon egyetértek/nem nagyon értek egyet" típusú pszichológiai tesztet (összesen kb. 20 perc). Az adatminta egy házi dolgozathoz kell, 20 fő kell bele minimum. A tesztek névtelenek, és aki kéri, azzal közlöm az eredményeket a végén.
Ezen a héten lenne a legjobb, vagy legkésőbb jövő héten. A teszteket el tudom küldeni emailben, és aki vissza tudja küldeni jpg-ként, az tökéletes, illetve személyes átvétel is lehetséges.

Aki tud segíteni, jelezze kommentben vagy emailben, és nagyon köszönöm neki!

Csók.

Agresszió

Mostanában az agresszióról gondolkozom. Egyelőre nem sok mindenre jutottam, de ha leírom, hátha jobban összeáll.

Azt hiszem, az agresszió alapvetően mindannyiunkban megvan. Valahogy velejár az emberi léttel. Persze sok függ attól, hogyan határozzuk meg az agressziót. Sok definíciót tanultunk rá, amik különböznek pl. abban, hogy a szándékot vagy az elkövetett cselekvést tartják-e döntőnek (első esetben a nem sikerült bántások nincsenek beszámolva, a másodikban meg a véletlenek is benne vannak).

Egy Zillmann nevű illető a következő viselkedéseket különíti el:
Agresszív magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy testi sértést vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Ellenséges magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy – a testi sértés és fizikai fájdalom kivételével – sérelmet akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Agresszív ill. ellenséges magatartás fenyegetése: minden olyan kommunikatív tevékenység, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a személynek szándékában áll – feltételhez kötötten vagy feltétel nélkül – testi sértést vagy fizikai fájdalmat, ill. egyéb sérelmet okozni egy másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést, fájdalmat, ill. sérelmet.
Kifejező magatartás: minden olyan agresszív vagy ellenséges magatartáshoz hasonló magatartás – akár kapcsolatos a dühvel, akár nem – aminek során a személynek nem áll szándékában testi sértést, fizikai fájdalmat vagy egyéb sérelmet okozni egy másik személynek.

Ezenkívül fel lehet osztani az agressziót aktív-passzív, fizikai-verbális-tulajdonra irányuló, közvetlen-közvetett stb. típusokra is. Egész táblázatokat csinálnak ebből a pszichológusok, ami végül is nem rossz, ha kicsit részekre akarjuk szedni a világot éppen.

Én éppen részekre akarom szedni. Konkrétan arra keresem a választ, hogy én magam miért reagálok sokszor fizikai agresszióval olyasmire, amire mások nem (?), vagy miért kezdeményezem az agressziót. Zillman viselkedéstípusai szerint mondjuk rám inkább az agresszióhoz hasonló "kifejező magatartás" jellemző, de jó párszor előjött már, hogy ez másokat tud zavarni. Viszont ez túl hosszú, úgyhogy e bejegyzés erejéig az agresszió szót abban az értelemben használom, hogy olyan viselkedés, ami a másik félnek fizikai fájdalmat vagy sérülést okoz, függetlenül attól, hogy az én szándékom mi volt.

Én leggyakrabban azzal magyarázom a saját agressziómat, hogy van bennem egy késztetés, hogy kitapogassam a határokat. Sokszor figyeltem meg magamat különböző kapcsolatokban, amíg erre a következtetésre jutottam. A határokat pedig - talán - azért akarom kitapogatni, hogy tudjam, meddig tart a szabadság, és honnantól kezdődik a biztonság - vagyis a jótékony korlátok.
Asszem, nálam alapvetően minden a biztonságról és a szabadságról szól, és aki régebben olvassa a blogomat, annak ezzel nem mondok újat. Mert miért agresszív valaki? Sokszor azért, mert fél. És a legjobb védekezés a támadás. Vagy el akar valamit érni, és akkor megszerzi. Vagy korlátozzák valamilyen természetes cselekvésében, és ez nem tetszik neki. Vagy nemtom. Annyi oka lehet annak, hogy valaki agresszívan viselkedik..

Vajon normális az agresszió, és csak a mi kultúránk nem tud vele mit kezdeni, ezért elfojtja, elnyomja, tagadja és tiltja? Vagy épp a társadalom generálja az emberekben? A túlzott zsúfoltság az oka, vagy a társadalmi egyenlőtlenség? Mondjuk már az állatvilágban is van agresszió, amennyiben Zillmann definícióját vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy tudunk valamit arról, mit akar egy állat.. Mert hogy úgy viselkedik, azt látjuk.

Nemtom. A saját véleményem az, hogy az agresszió a normális, és az a nem normális, hogy a társadalomban csak a nagyon szublimált, eltolt vagy átlényegített részei elfogadottak. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölet. Nem szabad gyűlölni senkit, mert mindenki a felebarátunk. Ez részben a zsidó-keresztény hagyományból fakad, és szintén sok negatív hatása van. Nem azt mondom, hogy jó dolog agresszívnak lenni vagy gyűlölni valakit, de az biztos, hogy ha tiltják vagy tagadják, és emiatt bűntudata lesz annak, aki csinálja vagy érzi, az rossz. A bűntudat az mindig rossz, mert nem fejlődésre, hanem elbújásra inspirál. (Lehet, hogy erre használja Feldmár a szégyen szót? Hmm.)
Viszont nem lehet korlátlanul agresszívnak se lenni. De valszeg ebben alapból is egyéni különbségek vannak, meg aztán a nevelés is befolyásol minket, meg a sok tapasztalat a világból, a kultúrából..

Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe megyek? Csomó kérdésem van. Miért vagyok agresszív? Ez rossz? És ha igen, miért? Vagy nem rossz, csak néha? És ha igen, mikor? És hogyan lehet abbahagyni az agresszivitást? Kell találni egy "szelepet" neki, ahogy Freud képzelte? Lehet, hogy vissza kéne mennem ju-jitsuzni? Vagy versenyhelyzeteket kéne teremtenem saját magam részére? Összefügg-e az agresszióm azzal, hogy mindig is utáltam versenyezni, kivéve, ha biztos volt a győzelmem?

Nem nagyon értek Freudhoz és a hidraulikus elméletekhez (amik úgy képzelik el az emberi ösztönvilágot, mint erők-energiák kölcsönhatásait, amik néha egymás ellen, néha egyirányba hatnak, és valahol ki kell fejeződniük, különben gondot okoznak), de van abban valami, hogy szelepekre van szüksége az embernek, hogy megőrizze az ép eszét. Már csak azért is, mert sokkal nagyobb dolognak értékeljük a halált, és sokkal fontosabbnak a létezést, mint a hagyományos társadalmak. Ott, ha valakinek baja volt, és agresszív lett, akkor vagy megvert/megölt valakit, vagy belekezdett, de végül őt verték/ölték meg. A modern társadalmakban nem merünk verekedni, mert félünk a káosztól, az anarchiától, a kontroll elvesztésétől. (Mintha a miénk lenne a kontroll..) És félünk a haláltól. Ezért intézményesen tiltjuk a fizikai agressziót. Közben a társadalom egy része egyre kövérebb, mert nem mozog eleget. És szerintem abban, aki nem mozog, gyűlik a feszültség, mert nem vezetődik le elég gyorsan a stressz. A feszültség frusztrációt, az meg sokszor agressziót generál. És az agressziónak, ha nem fejeződhet ki úgy, ahogy akar, kell valami szelep, ahol ugyan átalakulva, de kijöhet.
Megkapó ez az elmélet. Nem véletlenül lett a blogom is így elnevezve: biztonsági szelep túl sok információ esetére.. Bár ez gondolati nyomás inkább, de a szelephasonlat jól működik.

Feldmárnak olvasom most (és mindig) egy könyvét. Van benne egy elképzelés arról, hogy mi a különbség az ember és a gépek, a lélekgyógyászok és a szerelők között. És hogy mi a baj a gép-ember hasonlattal. Hát az vele a baj, hogy feltételezi, hogy az ember részekből áll. Mert a gép részekből áll, de az ember nem. A gépet alapból alkatrészekből rakták össze, és ha nem működik a gép, akkor a szerelő megnézi, hogy melyik alkatrész a hibás, megjavítja, és az egész gép ismét boldogan zakatol.
Az ember csak utólag lett alkatrészekre darabolva. Az ember egyben lett csinálva, és egészként működik. Azért tudunk a részeiről beszélni, mert kitaláltunk rá egy fogalomrendszert, de azok a fogalmak nincsenek, csak tudományos (vagy egyéb) absztrakciók. A maguk helyén jól használhatók, de nem lehet velük jellemezni vagy magyarázni az ember működését. A bennem lévő félelem nem olyan, mint a gépben lévő benzintank, ami ha kilyukad, akkor szar minden, de ha megjavítják, akkor jó lesz. Az én félelmemet nem lehet megjavítani, mert nincs ilyen, hogy félelem, hanem vagyok én, és az ezerféle megnyilvánulásom, amelyek közül az egyikre azt mondjuk, hogy félelem, berakjuk egy dobozba a viselkedések és tünetek egy részét, és azt hívjuk félelemnek, és utána azt hisszük, hogy ezek alkotnak valami egészet, külön, a nagyobb egészen belül. Pedig nem. Hiába próbálják meg a félelmemet megjavítani, azt nem lehet külön.

Ezt most csak azért írtam le, mert valahogy ellentmondásnak tűnik a szelep-hasonlattal. Nem azért, mert a szelep egy gépre utal, hanem mert arra utal, hogy valaminek mindenképp távoznia kell. Az egészségből meg miért akarna távozni valami?
Habár, itt mégsincs ellentmondás. Az egészséges szervezetben is vannak melléktermékek.. Meg kifejeződni vágyó energiák. Gondolom. Mindegy. A Feldmár-gondolatot nem törlöm ki. Nagyon szeretem Feldmárt. Annyira lágy, és annyira elfogadó, és egyben annyira lázadó is. A zsigereimben érzem, hogy igaz az utolsó szóig, amit ír, mert ami meg nem igaz, csak Feldmárra, az nincs rám erőltetve. Nem definíciókat ad, hanem történeteket mesél és gondolkozik, és megnyugtat, mert a bűntudat és a szégyen ellen ír, a szeretetről és a világ elképesztő sokszínűségéről és érdekességéről.

Az agresszióval nem jutottam előbbre. Nehéz válaszokat találni, ha még a kérdéseimet sem tudom. Akarok én ezen változtatni? "Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz.."

Sokorópátka

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én.

Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!

Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás.

Most jó

Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy elfogadtam, és megszerettem, hogy pszichológiát tanulok. Eddig úgy volt a folyamat, hogy egyre inkább rájöttem, hogy egyre kevésbé érdekel az egész, hogy nem azt kapom, amit akarok, hogy úgyis mindent tudok, ami majd ahhoz kell, hogy embereknek segítsek. Nem tagadtam, hogy szükséges a háttértudás, főleg azért, hogy a szakma befogadjon (ami azt hiszem, ebben az esetben létfontosságú, ha ez nincs is ínyemre), és hogy ne ártsak többet, mint amennyit használok. De a pszichológia alapvetően belülről jön (mint valszeg minden más foglalkozás is), és ha valakinek van hozzá tehetsége, akkor jó, ha nincs, akkor max. kutasson vagy tanítsa, de ne gyakorolja. Bár ezt meg nem lehet elvárni, mert mindenki gyakorolja mindenki máson, akaratlanul is.

Pár napja megfordult ez az érzés. A közvetlen kiváltó talán az volt, hogy ezen a héten olyan gyakran írtam zh-kat, mint az vizsgaidőszakban szokás. Egyre azt hiszem, jól felkészültem (ez egy gyakorlati óra), egy másikra úgy nagyjából, a harmadikra semennyire, de ez meg a gyakorlati óra elmélete, úgyhogy valamicske tudásom volt.
Ezenkívül begyűjtöttem egyetemi pályafutásom első ötösét, ráadásul statisztika gyakorlatból, aminek az elméletén meghúztak múlt félévben, kétszer is. Nem mondom, hogy nehéz tárgy, de az ötös mégiscsak ötös :)
Mindez azért válhatott közvetlen kiváltójává a fordulatnak, mert év közben kényszerített rá, hogy tanuljak.
Amikor elkezdek tanulni, az egy idő után mindig nagyon jó érzés, mert beindítja a szellemi életemet. Új infókat ad, és felpörgeti az agyamat. Az agyam meg szeret pörögni, és amikor van min, akkor nagyon boldog. Ráadásul a tanulás is könnyen megy, hála a villámolvasás nem-fotóolvasás részének, ami kb. annyiból ál, hogy először a cikk/fejezet/könyv szerkezetét térképezem fel és viszem be a fejembe (tartalomjegyzés, fő- és alcímek, félkövéren vagy dőlten szedett szavak, ábrák), aztán a már meglévő struktúra mentén nagyságrendekkel könnyebb elhelyezni magát a szöveget. A szöveget meg szintén fokozatosan viszem be, egye bővülő körökben. Bizonyított, hogy az írott szövegnek gyakran kevesebb, mint 10%-a tartalmazza a valódi információt, és mindig inkább a szöveg első része, mint a többi. Így a struktúra bevitele után először minden alcím első bekezdését olvasom el, majd a többit az első informatív mondatig (ez ált. az első vagy az első kettő). Ezután végigolvasom a cikk/fejezet összefoglalásait. Kicsit olyan ez, mintha fordítva olvasnék, de nagyon megkönnyít és érdekessé tesz minden unalmas/bonyolult témát.

A motivációm is megváltozott. Azt hiszem, extrinzikről (amikor vmi külső dolog a jutalom, pl. ösztöndíj, jó jegy) intrinzikre (belső késztetés) váltott. Hogy miért, azt nem tudom; lehet, hogy azért, mert az első félévet senki sehogy nem honorálta (se pénzzel, se jó jeggyel), annyira szar lett. És ha olyasvalamit, amire egy ember intrinzik módon motivált (pl. szeret rajzolni, mert csak), elkezdünk jutalmazni (pl. pénzzel), ily módon extrinzikké téve a motivációt, a teljesítmény, a munka minősége és az érdeklődés is csökken az emberben az adott tevékenységgel kapcsolatban. Ezt több kísérlettel bizonyították, gyerekeken és felnőtteken egyaránt.
Lehet, hogy ez működik fordítva is. Vagy dupla csavarral. Azért jöttem pszichológiára, mert erre belső késztetésem volt, de külsővé tették azzal, hogy kilátásba helyeztek ösztöndíjat, meg jó jegyeket. Aztán egyiket se kaptam meg, úgyhogy most visszaállt az intrinzik motivációm :)

Whatever. A lényeg az, hogy most elkezdtem olvasni azt a tananyagot, amiből egy jó szar zh-t írtam tegnap. Ez ugye (rövid távon) nem túl kifizetődő, mert úgyis csak később lehet pótolni, viszont épp van időm, és - élvezem! Új dolog. Jó dolog. És egyre érdekesebb dolgok jönnek be.

Nemrég egy bölcs embertől tanultam egy bölcs bölcsességet. Méghozzá azt, hogy az tanul jól, mindegy, milyen helyzetben, aki alapvetően érdeklődő, és tele van kérdésekkel a világ és a többi ember felé, és kellően nyitott, hogy a sok válaszlehetőséget befogadja. És igen, ez nagyon is egybevág a villámolvasás alaptételeivel (azért hozom példának mindig a villámolvasást, mert nekem ez az első működő gondolkozástechnikai módszer - de hamarosan NLP tanfolyamon is részt fogok venni): az első dolog, mielőtt bármit csinálnánk egy könyvvel, az, hogy eldöntsük, mi a célunk vele. A célkitűzésnek elemi fontossága van, mert az agyban ez egy olyan idegi struktúrát hoz létre, ami google-szerűen kezdi el pásztázni a fejünkben lévő tudásanyagot, az új infókat pedig e "keresőszó" mentén rendszerezi.
Ez a téma egyébként annyira érdekel, hogy lehet, hogy ez fog elvinni az inkább biológiai, neurofiziológiai jellegű kognitív pszichológia irányába..

Egyelőre ennyi, most pedig színház.

Megváltoztam part 2.

Van még néhány gondolatom, ami az elmúlt pár hónapban fogalmazódott meg bennem.

Egyrészt például rájöttem, mi a lélek. A lélek pedig nem más, mint egy virtuális gyomor. Olyan gyomor, ami fizikailag valószínűleg az agy idegpályáiban rejtőzik (bár erre nem vennék mérget, mert kicsit azért ezoterikus vagyok), és arra szolgál, hogy minden virtuális (értsd: nem fizikai) élményt megemésszen. Van, amikor nehéz ételt eszünk. Ilyen például a gyász. Sokáig tart megemészteni, és sokszor fáj közben a gyomrunk. Van, amikor az étel - nem is étel, nem befogadható a gyomor számára. Minden ide tartozik, amit az ember nem ér fel ép ésszel, nem tud elfogadni, nem hisz el, nem akarja bevenni a gyomra. Ezek a dolgok bejutás után gyorsan ki is kerülnek a gyomorból, a két út közül valamelyiken. Gyorsan vagy lassan, mindegy - a lényeg, hogy nem szívódik fel belőlük a tápanyag.
Az étel maga az élmény - a tápanyag meg a levont tapasztalat. Az embernek szüksége van fizikai és lelki tápanyagra is, nem többre és nem kevesebbre, mint amennyit hasznosítani tud. Ha az embernek sokkal több élmény jut, több tapasztalata van, mint amennyit fel tud használni az élete (vagy mások élete) során, akkor a fel nem használt tapasztalat virtuális zsírként eltárolódik, és teherként lötyög az emberen. Ilyen például az, ha valaki kisgyerekkorában emberkínzást, kivégzéseket látott, erőszakot, háborút élt át. Túl erős és túl sok az élmény, és hosszú időre leterheli az embert, ha nem "mozogja le" a virtuális zsírt.
Persze vannak emberek, akiknek a lelki alkata olyan, hogy könnyebben szed magára olyan tapasztalatokat, amikre valójában nincs szüksége. Vannak emberek, akikkel mindig történik valami, és ők maguk sem tudják ezt kezelni. A sors vagy a szerencsétlenség üldözöttjei, vagy éppenséggel azok a mázlisták, akiknek mindig mindent a segge alá toltak (ettől is lehet ám szenvedni).

A lélek-gyomor párhuzamot még tudnám sokáig fejtegetni, mindenki továbbképzelheti egyénileg saját magának. De van itt egy kis gebasz. Méghozzá az, hogy ha úgy fogalmazom meg a lelket, mint egy olyan szellemi apparátust, ami az élmények feldolgozását végzi, akkor hol marad az a lélek, ami testről testre száll, halhatatlan, és alapvetően meghatározza az ember sorsát és útját?

Bennem a két lélekkép ütközése összekapcsolható azzal, hogy sok éve hiszek valamiféle újjászülető, tapasztaló, fejlődő izében, ami cserélgeti a testeket - és ugyanakkor egyetemen tanulok a lélekről, úgy, hogy senki nem tudja, mi az. Ugyan volt nekem egy eredeti elképzelésem (az újjászületős dolog), de azt sem én gondoltam ki, hanem ugyanúgy készen kaptam, mint az egyetemi elképzelést. Nem mintha lenne ilyen, hogy egyetemi elképzelés a lélekről, mert az egész pszichológiában nincs ilyen elképzelés, hát még bizonyíték.. De azért rám újdonságként hatott néhány gondolat. Bár ezek talán inkább a barátaimtól jöttek.
Mindegy. Elkezdtem én is gondolkozni, hogy mi lehet az a lélek. És pusztán azáltal, hogy belegondoltam, én miket sorolnék a lélek jelenségei közé (emlékezés, tapasztalás, érzések, szeretet, hit, élmények feldolgozása, az életerő és a gyógyító erő forrása stb.), megkérdőjeleződött bennem az a kép, amit szintén csak úgy mondtak nekem.

Két lélek van? Két típusú lélek van? Vagy az egyik lélek nem is létezik? Vagy más szinteken léteznek? Vagy valahogy tök máshogy van?

Nem tudom. Ismét megválaszolatlan kérdések. Valami olyasmit képzelek el egyébként, hogy mindaz, amit leírtam, igaz, annak ellenére, hogy látszólag ellentmond. Sokszor írtam már, de nagyon igaz az, hogy egy problémát soha nem a saját szintjén lehet és kell megoldani. Itt is ez lehet a titok nyitja. Eggyel feljebb szinten, mint ahol én gondolkozom, nyilván minden értelmet nyer.

Első körben mondjuk azt hiszem, hogy a léleknek két része van: egy, ami az emberhez, és az ember testéhez kötődik (erre vonatkozik a gyomor-párhuzam), és egy, ami Istenhez (ami Istenből szakadt ki, és folyton újjászületik, amíg el nem éri az útja célját). Lehet, hogy úgy viszonyul az ember Istenhez, mint a lélek az emberhez: egyik a másiknak része és ellát benne bizonyos funkciókat. A lélek az emberben feldolgoz, az ember Istenben tapasztal.

Áhh, inkább lennék Isten. Akkor mindent értenék.

Megváltoztam part 1.

Sok-sok mindenre rájöttem az elmúlt időszakban, és nem tetszik. De addig úgysem tudok túlemelkedni rajtuk, amíg meg nem fogalmazom őket és ki nem írom/beszélem magamból, akármilyen szarul esik..

Első körben rájöttem, hogy nincs szabad akarat. Soha nem is volt. Én mindig is azt hittem, hogy van, és amikor mások próbáltak ennek ellenkezőjéről meggyőzni, én tartottam magam és védtem az álláspontom, de..
Mert ha van, akkor hol van? Megszületik a kicsi, gyámoltalan ember, és hogy ki az apja, ki az anyja, hova születik és hogyan nevelik, hát ezekbe kurvára nincs beleszólása. Ezekbe a csekély jelentőségű apróságokba.
Aztán van neki egy környezete. Eleinte az van, ami adatik. Aztán később, mikor kis emberkénk kifejleszti magában a tudatosságnak csúfolt izét, akkor már nagymértékben választásos alapon működik a környezet. Már persze egy jó ideig még nem az ő választása, hanem a szüleié alapján (ha egyáltalán valaha is a kontroll birtokába kerül). Aztán eljön az idő, amikor elköltözik, új életet kezd, esetleg meghalnak a szülei, vagy csak simán megházasodik és gyerekekei születnek. Akkor már ő választ. Feleséget/férjet is, lakást is, munkát is.

Vagy mégsem? Mitől függ az, hogy milyen munkát választ, milyen lesz az életfelfogása, hogyan fog más emberekhez állni, ki lesz a párja, és meddig bírja ki vele?
Na ezek azok a kérdések, amik egyáltalán nem érdekelnek. Mert soha nem fogom tudni rájuk a választ, viszont egy dolog biztos: egyik sem a szabad akarat függvénye. Inkább a személyiségé és a nevelésé - de mi is a személyiség? Lehet például a "hozott anyag" (gének, stb.) és a környezet kölcsönhatása, egy júzer interfész, egy rendszer, ami mentén a belső én a külső ők-kel kommunikálni tud. És minthogy erre való, a forrása is ez: hozott anyag és környezeti hatások. Szabad akarat vagy lélek sehol.

Sok kérdés van, és egyikre sem tudom a választ. A miértekre nincsenek ezértek, de egy biztos: nem a szabad akarat áll a háttérben. Ez csak egy fikció. A történet sarokpontjai fixek, a környezeti hatásokra nem vagyok befolyással, a személyiségem és a génjeim adottak. Maga a sztori nincs megírva, nincs eleve elrendelés, de az én szabad akaratomnak semmi köze az egész eseményhez, mert már az is behatárolt, hogy miből választhatok, és az is, hogy mi alapján fogok választani (nevelés, személyiség), vagy hogy mit vagyok képes választani (fizikális és lelki adottságok, gének).
Be vagyok határolva. Meg vagyok határozva. Úgy érzem magam, mint egy számítógépes szerepjáték szereplője, aki ugyan meg tudja váalsztani, hogy milyen fegyverel öli meg a csúnya főgonoszt, sőt, lehet, hogy azt is választhatja, hogy csak beszélget vele - de nincs olyan váalsztásra lehetőség, amit nem írtak bele eredetileg a játékba.

Hol a kiút?

Nos, kiút sehol. Persze mélyen hiszem, hogy jogom van az élethez, és jogom van a halálhoz is. Nem kötelező élni, és ha úgy érzem, képtelen vagyok szabad akarat nélkül létezni, akkor akár nemet is mondhatok. A baj csak az, hogy nem fogok nemet mondani az életre, ha ez nem következik belőlem. Ha nincs bennem a késztetés. Ha pedig annak ellenére, hogy nincs bennem a késztetés, megteszem, azért, hogy bebizonyítsam, hogy szabad vagyok - akkor meghalok, és semmi értelme nem volt az egésznek, mert nem élvezhetem a szabadságomat.
Innen végül is csak választani kell az eszme (szabadság), illetve a gyakorlati boldogság (élet olyan jól, ahogy lehet) között. Mindössze ennyi az egész.

Én vagyok az abnormális, hogy egyszerre kell nekem az élet is, meg a szabadság is???

Say no to nuclear families

Gyakran gondolkozom azon, vajon hogy lehetne megoldani a nyugaton egyre elterjedtebb nukleáris családok kérdését. Nem tudom, mennyire egészséges az, hogy egy család jobb esetben kettő, de egyre többször csak egy szülőből és egy vagy két gyerekből áll. Azt hiszem (és most főleg magamból és a saját igényeimből indulok ki), az embereknek több kapcsolatra lenne szüksége olyanokkal, akiket kiskoruktól fogva ismernek, akikre támaszkodhatnak és akiktől tanulhatnak.
Igen, látom, hogy a nagyvárosban élőknek inkább arra szokott igényük lenni, hogy megszabaduljanak a tömegtől; igyekeznek minél előbb otthon lenni és nem a többi, kötelezően elviselendő ember szagát szívni. Otthon nagyobb a csend és kisebb a forgalom.
Igen - de én nem erről beszélek. Teljesen egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy ilyen kis helyen ennyire összezsúfolva az emberek nem nagyon tudnak megmaradni. Nem tesz jót nekik. A panelházak és egyéb tömegmegoldások hosszú távon elviselhetetlenek, és azt hiszem, aki panelben lakik, valószínűleg szeretne inkább elmenni.

Szóval a zsúfoltság nagy. Ebből a szempontból a nem túl népes család üdvözítő lehet. Viszont ha azt vesszük, hogy sok ember mennyire kevés igazi, mély, baráti vagy segítői kapcsolattal rendelkezik, felmerül a kérdés: nem okoz-e boldogtalanságot, ha az embernek túl sokáig nincs kihez fordulnia?

Hát én éreznék, és amikor néha ilyen helyzetek előállnak, érzek is. Azt hiszem, ezért is akarok nagy családot. Akarok néhány gyereket is, de itt család alatt nem főleg a rokonokat értem. Azért nem, mert a rokonok nem választhatóak. Hiába szeretnék nagy családot, ha nincsenek gyökereim (kivándorlás..), ha árva vagyok, ha a testvéreim utálnak vagy ha nem lehet gyerekem. Közbeszól az élet, a "véletlen". Valami mást kell kitalálni.

Én arra gondoltam (nem, nem én találtam ki), hogy ha kellőképpen érettnek érzem magam a feladatra (önmagam eltartása, családalapítás, másokról való gondoskodás), akkor keresek pár embert (tkp. kiválasztom őket a barátaim közül), akik szintén így éreznek. Ha nekik is tetszik az ötlet, akkor együtt kinézünk magunknak egy méretes földterületet, és építünk rá egy orbitális nagyságú házat, amiben nem kettő, de nyolc-tíz generáció is elfér. (A nem túl kevés, de még kényelmesen elviselhető egyedszámot valahogy ki kell találni.) Vagy több kisebbet, nagyon közel egymáshoz. Akár egy nagy ház van, akár több kicsi, kell még egy-két épület, ami közösségi célokat szolgál. Közös kert, medencével, vagy egy bálterem-jellegű, mindenféle szórakozásra alkalmas helyiség.
Ha ez megvan, minden elkészült és felépült, beköltözünk, és élünk, mint hal a vízben. Akár párral, akár pár nélkül érkeztünk, nem leszünk egyedül. A párok együtt élnek, és a sok pár is közel lakik egymáshoz. Ha működőképesnek bizonyul a projekt, akkor egy idő után lehet vigyázni egymás gyerekeire, közös házibulikat szervezni, egységfrontot alkotni az esetleg támadó világgal szemben. És ami a legfontosabb: ez a pár ember közösséget alkotva összetart egymással, segíti és támogatja egymást és lehetőségeihez mérten alkalmazkodik egymáshoz.

Azért gondolom, hogy nem új az ötlet, mert a pirosseggű páviánok is így csinálják. És néhány afrikai törzs is. Nem hiszem, hogy teljesen utópisztikus. Tudtommal voltak ilyen közösségek a modern európai (vagy inkább amerikai) időkben is. Valószínűleg nem kellene a semmiből megalkotni pl. a szabályokat és biztos van némi írásos útmutatás is a megvalósításhoz. Most úgy látom, ez a fajta együttélés nem kifejezetten illik bele a nyugati típusú városi kultúrákba, amilyenben én is lakom. Mégis vonzódom a dologhoz, mert tudom, milyen hiányos családban élni. Szerencsére azt nem, hogy milyen benne felnőni, de így is pont eléggé elegem lett abból, amit átéltem pl. a szüleim válása és anyám elköltözése miatt. Vagyunk így ezzel egy páran azok közül, akiket ismerek. Egy ilyen összetartó közösség, bár céljának azt tartja, hogy az emberek együtt és egymást támogatva éljenek , azért megkönnyítené azt is, ha válni találna az egyik pár. Lenne, aki a gyerekkel foglalkozzon, lenne, aki kihúzná az érzelmi vagy az esetleges anyagi válságból. És megoldás lenne arra is, ha a gyerek, aki a közösség egy (vagy két) tagjának gyermeke, elárvulna.

Sok lelki jellegű problémát megoldana, és sok traumát enyhítene vagy gyógyítana egy ilyen közösség tagjának lenni. Biztos rengeteg hátránya is van, például kellene valami osztrakiszmosz jellegű "kiszavazási" lehetőség, ha valaki nagyon bomlasztaná vagy zavarni kezdené a dolgot. És valszeg nem működne az sem, ha az emberek egyszerűen, mint szomszédok élnének egymás mellett. Akkor legyenek szomszédok. Valószínűnek is tartom, hogy nagy társaság esetén (pl. egy nemzet vagy akár egy város lakói) a szomszédos viszony kifizetődőbb, mint egy kölcsönös törődésen alapuló szerveződés. Nem szerethet mindenki mindenkit. De akik nem szeretik egymást, azok ne alkossanak együtt ilyen közösséget.

Egyelőre altatom ezt az elképzelést pár évig, ki tudja, mit gondolok még ki addig. Mindenesetre tetszik, hogy ötvözi az ősi, törzsi jellegű együttélés tapasztalatát és előnyeit a modern kor elvárásaival és megoldásaival.

Sry

Bocsánatot kérek utólag és előre is mindazoktól, akiket megbántottam vagy meg fogok bántani, elhanyagoltam vagy el fogok hanyagolni, akiknek csalódást okoztam vagy fogok okozni mostanában. Épp a süllyesztőben vagyok és próbálok nem lefolyni a lefolyón végleg. Túl kimerült vagyok, túl szomorú, túl kétségbeesett, túl gyenge, és jelenleg nem látok kiutat.

Egymillió világ terhe

Annyira bénító dolog a magány. És most például azt sem tudom, miért vagyok magányos. Miért érzem magam olyan végtelenül-végtelenül kimerültnek, mintha nemcsak a sajátom, hanem még millió ember világának terhe nyomná a vállamat..
A kicsi kobold szokott mindig fáradt lenni.

Tulajdonképpen ma jól is érezhettem volna magamat - de nem. Valahogy.. fáradt voltam? rosszkedvű? kedvetlen? elfogott a karácsonyi nihil?

Nehéz elfogadni, hogy semmi nem tökéletes. És azt is, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor nincs is rá igazán szükségünk. Ebből mi következik? Vajon az, hogy mindig minden dolog megkapására készen kell állnunk? Vagy hogy amint szükségünk lesz valamire, minél hamarabb le kell mondanunk róla, hogy megkaphassuk? De ha azért mondunk le róla, hogy megkaphassuk, akkor nem is mondtunk le róla - és nem is kapjuk meg.
Vagy az egész csak egy hitrendszer, és el kellene engedni? De tapasztalatokra épül..
Mindegy. Egy fontos tapasztalat van csak. Hogy bármit, bármikor csinálok, a bűntudat teljesen felesleges - mert biztos, hogy nem csinálhattam volna jobban. A bűntudaton van a hangsúly. Szinte mindent, ami miatt valaha is bűntudatot éreztem, később igazolt valami - igazolta azt, hogy helyesen cselekedtem, csak nem tudtam, mit miért csinálok, és azt sem, hogy jól.
Ez önmagunk elfogadása? Elfogadás, elfogadás.. Fontos dolog. Ha nem a legfontosabb. Egyik legfontosabb eleme a szeretetnek. Az egyetemesnek.

Kicsit aggaszt mostanában, hogy mennyi beleszólásom van az életbe. Hogyan lehetne ezt megmérni? Amikor a csoporttársaim és a legtöbb barátom az emberi meghatározottságról beszél, két dolgot említenek. A géneket és a neveltetést. Az öröklött dolgokat és a környezeti hatásokat.
Én mindig három dolgot említek: ezt a kettőt - és a lelket. A szabad akarat és Isten helyét az emberben. Sosem volt rá bizonyítékom, sosem tudom, valaha is lesz-e valaki, aki megérti, amit érzek, aki elhiszi, amit mondok - akinek ez nem csak az "én hitem" lesz, hanem aki számára ugyanúgy valóság Isten, mint számomra.
Addig is nem beszélek róla, hogy ne keveredjek vitába. Próbálom védeni az istenemet, de nehéz logikus érvekkel. Nehéz elmagyarázni, hogy többször beavattattam, átjárt a fény, és az a dolgom itt a Földön, hogy gyógyítsak.
..és közben ember legyek, emberi szenvedésekkel.

Nem vonz többé a tükörség. Nem vonz, hogy én tükrözzek - magamat akarom látni mindenben. Magamat, csak magamat.
Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem mindig rólam szólok. Nem tudnék gyógyítani, ha mindig csak rólam szólnék. Ugyanakkor szükségem van egy olyan szeletkére az életben, amikor nem csak én - de mások is rólam szólnak. A baj csak az, hogy még ha elő is áll ez a helyzet, mégsem fog soha senki csak rólam szólni. Mások számára mindig eszköz leszek saját magukhoz, és ők is csak eszközök lesznek nekem. Lehet, hogy át tudják magukat adni és én át tudom őket érezni, de ez mindig a saját céljainkért fog történni - valahol mélyen.
Nem ítélem el ezért sem magamat, sem az embereket. Ilyenek vagyunk. Mégis nehéz megfosztottnak lenni a szentségtől. Észben kell tartanunk, hogy nem csak sárlények vagyunk.

Egyébként újra és újra arra jutok, hogy a megoldás a szerelem. Az igazi szerelem egyszerre önző és áhítatos a szeretett lény felé. Egyszerre szól mindkettőről, mert ők nem két külön - ők egy egész.
A görög mitológiában Erósznak kétféle nyila van. Mindkettő szerelmet kelt - de az egyik mézzel és ambróziával van bekenve, a másik epével és méreggel.. S a szerelem éppen olyan lesz, amilyen nyíllal Erósz eltalálta a szerelmeseket. Boldogító és felszabadító, ha az aranyhegyű vesszőt lőtte ki, és fájdalommal terhes, ha a vashegyűt.
Hmm.. hmm.

Elegem van azokból a szerelmekből, amik véget érnek.
Elegem van a változásokból.
Soha többet nem akarok egyedül ébredni.

Karácsonyi nihil, oroszlánszív

Most van a szokásos karácsonyi nihil. Majd jobb lesz, és ma amúgy is megyek és találkozom a fontos emberekkel. De amúgy meg.. minden becsomagolva, sütök, takarítok, és arra gondolok, hogy de jó lenne berúgni. Berúgok így is elégszer, de most majd rokonok lesznek, meg családi barátok, közben meg csak arra vágyom, hogy valakinek elmondhassam a karácsonyi nihil hangulatomat, és azt mondja, hogy: nem baj, ismerjük, majd elmúlik. Hát.. erre való a telefon, nem?

A nyálasságig érzelmes Kowalsky számokat hallgatok, meg Sound of silence-t, és újra és újra megnézem az Oroszlánkirályokat. Még mindig nem raktam össze teljesen a fejemben, mit is jelent nekem ez a történet. De valami miatt hihetetlenül sokat. Van benne végzet, családi sors, egyéniség, akit a külső körülmények irányítanak, olyan, akit a szíve, és olyan is, akit végső soron a béke és a szeretet, és aztán szerencsére ő győz, minden bosszúterv, száműzetés és konvenció ellenére, amik azt mondják: gyűlöld, mert már az őseink is gyűlölték egymást.
És hát a szerelem.. Meg a sorsok..
Annyira vicces, hogy életem legfontosabb történetét épp egy Disney rajzfilmben találom meg. Kicsit olyan ezeket a filmeket nézni, mint Dosztojevszkijt olvasni. Vagy mint a Keresztapát nézni, olyan egyénisége, saját élettörténete, végzete, működési elve van minden szereplőnek, és egymástól szinte teljesen függetlenül működnek ezek, noha kénytelenek néha találkozni.
Elmentünk tegnap Siófokra és egész úton ezen gondolkoztam De még mindig nincs kész bennem.

"Magasba tart a kéz, stoppolva élsz, nehéz
az út, amin egy idealista zsivány mindenre kész..
De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy angyal, segít és eltűnik
Lehet, hogy soha nem jön már el, és egyedül maradok itt
Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
"A Mennyország az úti cél", remélem, arra visz
ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe
homokot ver
Remélem látom majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!

Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy
Nem félek semmitől, senki nem árthat
Otthon vagyok a végtelen világban, hogy amit
ma elkezdtem, azt valahogy végig csináljam"

Szép, világos, sima felületű ernyő

Vajon miért van az, hogy én a párkapcsolatot öntudatlanul, akaratomon kívül is küzdelemnek képzelem? Amikor írok róla, olyan kifejezéseket használok, mint harc, vereség, győztes-vesztes, alul maradni, döntetlen, béketárgyalások.. Miért van alapból így beállítva az agyam? Egyáltalán ez alapbeállítás? Vagy ezt valahol megtanultam, valaki belém nevelte, valahonnan ellestem? Vagy a személyiségemből következik?
Ordítani tudnék, mikor erre gondolok. Lehet, hogy tudok majd rajta változtatni, de akkor is gyűlölök belegondolni, hogy ez nálam így van. Hogy nem tudok másképp gondolkozni a kapcsolatokról, csak azt tudom látni, hogy mikor "ki jön ki jobban", ki a domináns fél, ki az, aki a végén úgyis megszívja - mert valaki a végén úgyis megszívja. Aki jobban szeret. Aki kiszolgáltatottabb.
Annyira mélyen vannak bennem ennek a gondolkodásnak a gyökerei. Mindig is így gondoltam az emberi kapcsolatokra. Meg mint adok-kapok viszonyokra - de az legalább stimmel objektív szempontokból is. Míg a küzdelem-kapcsolat teljesen gondolkodásmód, felfogás kérdése.
Most komolyan: milyen kapcsolatoknak néz elébe egy olyan ember, aki a párkapcsolatot alapvetően erőfitogtatásnak, rosszabb esetben harcnak, esetleg háborúnak látja..? Úr isten. Elszörnyedek tőle. Mi a faszt csináljak?

És persze a büszkeség. Meg méltóság. Mondjuk.. ezeken nem jutottam túl. Mindig is büszke voltam, és mindig is nagyon fontos volt nekem a méltóság. Hogy ne alázzanak meg, hogy ember maradhassak.

És ha ez a két elem találkozik - büszkeség és küzdelem -, akkor mi van? Na akkor vagyok én. És ez egy kapcsolatban elég katasztrofálisan néz ki.
Erre a pszichoanalízis azt mondaná: most, hogy tudatosítottam, lehet rajta változtatni. Áh, faszt pszichoanalízis. Pszichovirág. Whatever.

Olvasok most egy tankönyvet, abban is egy cikket a művészetpszichológiáról. Azt írja, az olvasás és az értelmezés tulajdonképpeni célja az, hogy az ember megélhesse saját identitását az olvasott mű segítségével. Kísérletek bizonyítják, hogy adott személyek teljesen különböző műveket ugyanazon dimenziók mentén elemeznek. Nem az adott műre érkező, sok ember által adott értelmezések között voltak hasonlóságok, hanem egyes személyek különböző művekre adott jellemzéseiben. És ez mérhetően összefüggött a személyiségjegyekkel (személyiségtesztekkel mérték). A tranzakcionális befogadáselmélet egyik alaptétele ez. Mindig is tudtam-sejtettem, hogy így van - vannak dolgok, amikre az ember magától is rájön, csak kell valami, ami "aktiválja" a tudást. Remélem, még sok ilyen aha-élményem lesz az egyetemi évek során.
Aztán van az az elmélet, hogy minden hiba, amit másokban felfedezni vélünk, valójában a mi saját hibánk. Ez összefügg a fentiekkel. Szerintem különösen a rossz dolgokra, tulajdonságokra, egyébként pedig minden másnak tulajdonított dologra igaz, hogy arról szól, aki csinálja. Aki tulajdonít valakinek valamit, az kivetít. És azért főleg a rossz tulajdonságokra igaz ez, mert azokat nehezebb magunkban elfogadni - hát kivetítjük másokra.

Több dolgon is gondolkodom ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy veszem észre, de majd utánanézek az írásaimban, hogy más emberekhez képest (aha, persze) kevéssé töltök idő azzal, hogy másokat próbáljak meghatározni. Mármint.. sosem próbálkozom azzal, hogy megfogalmazzam, milyen is egy ember. Általában, ő, egyedül. Ösztönösen inkább azt keresem benne, hogy nekem miért fontos. Nem hiszek a véletlenekben, hanem úgy gondolom, az emberi kapcsolatokra különösen igaz a zsák-a-foltját elmélet. Ha én valakivel találkozom és kapcsolatot tartok fenn, nem véletlen, hogy épp vele teszem. Valami összeköt minket, közös tulajdonság, hasonló személyiségstruktúra, működésmód. Esetleg az, hogy a másik nagyon alkalmas arra, hogy valamilyen tulajdonságot kivetítsek rá. Mondjuk mert az átlaghoz képest (most próbálok objektív fogalmakra alapozni, mellőzve azt a tényt - lol -, hogy ilyenek nincsenek) tényleg nagyobb mértékben jellemző rá az adott tulajdonság.

Az egész elméletben két dolog ijesztő, egy pedig kérdéses. Ijesztő például az, hogy igaz. Néha nehéz vagy lehetetlen bevallani, de tényleg igaz. Ahogy könyvből is, emberből is van olyan, ami/aki egy bizonyos személynek érdektelen, semmitmondó - noha a közvélemény szerint gyönyörű, értékes, figyelemre méltó. Az ilyen könyveket nem olvassuk el vagy félúton letesszük, az ilyen emberekkel pedig nem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
Ijesztő még az is, hogy így talán teljesen lehetetlenné válik egy másik ember meghatározása. Hogyan lehetnék hiteles akár csak a magam szemében is, ha tudom, hogy tökéletesen vak vagyok minden olyan irányba, amire nincs kiélezve a látásom? Mindenkinek szűrői vannak, mindenki lát valamit, és noha a látott objektum ugyanaz - a látvány tökéletesen más.
Vagy mégsem tökéletesen? Nem tudom. Akárhogy is nézem, van objektívan megfogható része a dolgoknak. Muszáj lennie, különben teljesen elszigetelten élnénk mi, emberek, egymás mellett - ami már csak evolúciós szempontból sem előny. Tehát biztosan van valami, ami közös. Persze, maga az érzékelés tárgya. A könyv, személy, művészeti alkotás, tanulmány, rendszer, .. De milyen jogon mondunk róla bármit is, azon kívül, hogy létezik, hogyha úgyis mindenki mást lát belőle..? Milyen jogon mondom egy képre, hogy szép, túl ilyen-túl olyan, ezt vagy azt ábrázolja.. Sőt, ha magától a megfigyelés tárgyától is elvonatkoztatunk.. Milyen jogon használunk szavakat a meghatározásra, amikor a szavaknak is rengeteg értelmezésük van, és ez a sok értelmezés összefügg mind a személyes tapasztalatokkal, mind a kulturális környezettel - mindennel, ami különbség lehet az emberek között.

Mindegy. Úgyse most fogom felfedezni a spanyolviaszt. Tudom, mert érzem, hogy van valami, ami közös - például a nyelv. Ha nem lenne, egyáltalán nem tudnánk beszélni egymással, és ha feltételezzük, hogy tényleg nem tudunk, és ti mind csak az én képzeletem kitalációi vagytok - akkor meg mi a faszt erőlködök itt?
A válasz persze az, hogy azon erőlködök, hogy átélhessem a saját valóságomat. Azért épp így, mert én épp ilyen vagyok. Azért épp ezt a témát, mert ez a téma fontos nekem, és mindazok, amiket eddig boncolgattam. Erre egyébként jó az asztrológia. Meghatározni, hogy mik egy ember életének központi fogalmai.. Csak erre is lehet azt mondani, hogy vannak az emberiségnek közös központi fogalmai.
Tehát van valami közös. De minden más tökéletesen relatív. Ezért igyekszem nem ítélkezni. És persze azért, mert nem csak másokat látok szűrőn keresztül, hanem magamat is, és én úgy látom magamat, hogy nem szoktam ítélkezni. Arra talán még nagyobb esély van, hogy magamat "objektíven" lássam, mert hosszú éveket töltöttem együtt magammal, és volt időm tapasztalatokat gyűjteni. Néhány dolgot biztosan tudok magamról. De többségben vannak azok, amiket csak gondolok, és nem is valótlanul, hanem mert én úgy látom. "Én nem szoktam.." "az én életem.." "én.." kezdetű mondatok tömkelegével tudnám leírni magamat, és mégsem biztos, hogy mondanék bármit is magamról egy idegen embernek.

Vannak még kérdések. Például a fentieknek szubjektív, ámde bizonyítható tudatában hogyan kellene reagálnom arra, amikor valami véleményt formál rólam, és ez alapján viszonyul hozzám? És főleg mit csináljak akkor, ha a véleménye tökéletesen elüt az enyémtől, és úgy érzem, hogy amit ő lát bennem, az egyszerűen - nem én vagyok? Mit tegyek akkor, ha biztosan érzem, hogy egy kivetítésnek vagyok csak az ernyője, és nem azért szeretnek vagy utálnak, aki vagyok - hanem mert elég sima és világos a felületem, és jól látszik rajtam az a film, amit valaki meg szeretne nézni, mert a saját valóságának megéléséhez szüksége van rá. Mit tehetek ilyenkor, amikor tudom, hogy még az se biztos, hogy igazam van..?

Hm. Azt hiszem, azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a két ember kölcsönösen megtalálja a másikban saját magát. Ha azok a dolgok, amik az egyik emberben nem megélhetők, megélhetők a másikban, és összességében a megélendő dolgok közül mindegyik bevihető a kapcsolatba.
Egy kapcsolatba. Hát persze. Ez a kedvenc utópiám. Attól függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy rég beláttam: nincs tökéletes kapcsolat.

Miért akarnak mások a saját ízlésük szerint tökéletessé tenni, amikor én így vagyok tökéletes?

Nyihííí!

ESIK A HÓ!!!

Erőkút

Körülnéztem. És bármennyire szeretem magamat sajnálni, és hiába van vagy nincs rá okom - rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Itt a karácsony, és ezúttal a karácsony tényleg a szeretetről szól. Már most, pedig még nem kaptam szép, nagy, drága ajándékokat. Lehet, hogy idén a karácsony nem a vásárlás ünnepe lesz? Lehet, hogy ha más is, ha furcsa-kurta, azért mégis van családom?

Sokszor van az, hogy szar minden. Nem. Nincs sokszor. Igazából csak néha van. De olyan sosincs, hogy ne tudnám: jobb lesz. Mert rosszabb már nem lehet. Minden véget ér egyszer, és ez fáj, és örömömben sírok. Eláraszt az élet, az iskola, a tanulás és a szerelem, meg persze a gyász és a veszteség. De újabban nem érzem magam boldogtalannak. Újabban.. hónapok óta. Megtanultam megbocsátani magamnak, és megtanultam, hogy nem feltétlenül okosabb vagy hoz helyesebb döntéseket az, aki idősebb, iskolázottabb, könyvet írt vagy híres. A mindennapi döntéseimben egyedül én vagyok a kompetens. Nem mondom, hogy minden döntésem jó vagy helyes, de érzem, hogy amit csinálok, összességében jó.

Nem. Igazából nem akarok még egy ömlengést írni magamról és hogy mennyire jó nekem. (Késő.) Meg arról se, hogy mennyire rossz nekem. (Késő.) Néha nem fejezem ki jól magamat, néha meg összeszavakat a keverem.

...megvolt a sírásnak az ideje. Elmúlt. Itt az idő cselekedni.

In Upendi.. where the passion fruit grows sweet

Nem hiszem, hogy valaha csináltak jobb rajzfilmet a két Lion King-nél. Egyszerűen.. minden bennük van. És nem, most nem várom a felsorolást, hogy "de ez is jobb, meg ez is, meg ez is, és biztos nem láttál még elég rajzfilmet.." Úgyis ez marad a világ legjobb rajzfilmje :)

Sártenger

Nincs valami. Hiányzik az élet. Írok és írok, de csak egyedül, miért nincs, amire vágyom? Mire vágyom?
Barátok, szerelem, élet, élet.. Félek?
Ez már volt. Unalomig ismételt szavak. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.. Kellesz?
Kell-e? Ki nekem ő? Miért nem vagyok elégedett? Nekem tényleg semmi nem jó? Miért fáj, ha nem minden szava nekem szól? Itt az élet és mindenki kávézaccról regél, kávét iszik, és kávéba fullad.. Borospohár és cigicsikk. Az én életem nem erről szól. Tudomány. Nem. Az én életem erről sem szól. Spiritualistás. Nem. Ez erőszak. Nem vagyok spiritutalitásigkusk.... Neeeem. Én nem vagyok.
Miért mindenki rólam beszél? Miért mindenki nekem beszél?
People talking without speaking..
Igen. Ez a bajom. A világgal. Hogy nem körülöttem forog. Utálom a világot. Miért nem szeret senki? Miért félek? Miért félek egyedül lenni?

Házsártos házisárkány és békétlen nő, tényleg én kötök mindenbe bele? tényleg nekem van mindennel bajom?
Valami baj van. Nem vagyok boldog. Nem vagyok elég boldog. Céltalan kicsit minden és a tanuláshoz is erő kéne.. Tisztítani? Minek? Tanítani? Még talán ez. De tanulni..
Valami van, ami nem stimmel és most ezt az egészet a nagy, szép, fehér világ elé tárom, pedig csak gondolatfoszlány és füst, szálló füst..

Ki vagyok én? És miért nem? És mikor jön? És hányszor megy még el? Kiért szól a harang? Értem szól?
Értem csak egy halk madárfütty szól. Pillangó szárnya, virág szirma, föld illata és eső kopogása.. Szeretkezni az esőben. Szeretkezni eső nélkül. Kezni. Szeret nélkül. Szeret. Kezni nélkül. Megőrülök. Nem szabad semmit, nem szabad semmit, nem szabad semmit. Vitorlázom a gondolatok sártengerén, keresem az aranyat, keresem az aranyat, nincsen hálóm, nincsen fémdetektorom, nincsen erőm. Túl nagy az arany. Megtalálom, és elsüllyedek.

Középsuli vs. egyetem

Hajnali fél nyolc van, még mindenki alszik. Én még kérődzöm, de nyolcra megyek.. Nem baj. Miután visszajöttem, lesz időm tanulni. Lassan muszáj elkezdenem. Még ki kell találnom a módszert erre a rendszeres tanulásra. Az egyetemi könyvtár csak 6-ig van nyitva, én meg rendszerint utána érek rá/oda. Van mellettünk a FSZEK Mester utcai kirendeltsége, még azt megpróbálom, hátha elég nyugis, békés és kényelmes. Előnye, hogy ha megéhezem, hazaugrom.
Úgy volt, hogy hétfőn úszni megyek, aztán mégse. Most már bánom, hogy nem mentem el. Jót tett volna. Nem vagyok igazán karban tartva. Pontosabban: vannak részeim, amik sokkal jobban, mint eddig (...), mások meg kevésbé (sport, agykapacitás).

Egyre inkább érzem, mi a különbség az egyetem és a középiskola között. Mert elég jelentős e különbségek hatása.
Például nincs folyamatos számonkérés. Tudom, tudom, hogy be kéne járni és lépést kéne tartani a tananyaggal lehetőleg folyamatosan, de nincs se negatív, se pozitív motivációm. Nem lesz rosszabb, ha nem megyek be, és nem lesz jobb, ha bemegyek. Legalábbis sok óránál. Van, ahol elég motiváló erő az, hogy érdekes a téma, vagy jó az előadó, vagy nincsenek fent interneten a slide-ok.. Mindemellett van egy gondolati oldala a tanulásnak. Igaz, hogy középiskolában is szartam bemenni azokra a tárgyakra, amik nem érdekeltek ÉS nem is kellettek az érettségihez. De főleg csak az előbbi. Viszont volt egy-kettő, amire mindig bejártam, mindig készültem, otthon, külön is tanultam rá. Ilyen volt a magyar. A magyar pedig pont egy olyan tárgy, ahol egy idő után, egy szint fölött már szükséges az önálló gondolkozás, a tanultak egyedi értelmezése, integrálása a saját gondolatvilágomba (pl. érvelő esszéknél, verselemzésnél). Én ezeket folyamatosan, rendszeresen csináltam is, ezért év közben mindig volt új intellektuális inger az agyam számára. Mindig volt min gondolkozzak, mindig volt mi hasson a világfelfogásomra.
Az egyetem ebből a szempontból nehezebb eset. Sokkal inkább stagnál a belső világom. Sokkal több önfegyelmet kell beletenni ahhoz, hogy ugyanezt a hatást elérjem - viszont sokkal kevesebbel is átvészelhető év közben. Csak közben elszokom a gondolkodástól, és elhülyülök.. És hiába érdekesek a tárgyaim - valahogy tényleg nincs motiváció.

Aztán - szintén ingerként - ott vannak az emberek is. Középiskolában az ember nap mint nap találkozik az osztálytársaival, akik - akármennyire is nem úgy tűnik - egy közösséget alkotnak, van bennük egy "kollektív tudat", minimum annyi, hogy "igen, mi vagyunk a 13/d, ez és ez a tanár szeret minket, ezt és ezt a tárgyat vesszük komolyan, ilyen és ilyen beállítottságú a többségünk, sokan szeretjük x osztálytársunkat, sokan utáljuk y osztálytársunkat, a következő klikkek vannak az osztályunkban: ..." - szóval van közösség. Mert szükségszerű, hogy legyen.
Azt az esetet leszámítva, hogy valaki tökéletesen antiszociális és/vagy mindenki utálatának örvend, az osztály minden tagja minden nap szükségszerűen beszélget az osztálytársaival, legalább egy-kettővel, ha bemegy órákra.
Na ilyen egyetemen nincs. Lehet, hogy később lesz, kiscsoportos órákon vagy szemináriumokon, de egyelőre egy előadáson legalább 100-150 ember ül bent, zsúfoltan, jó, ha szólni tudok 5 emberhez és tudom mondjuk 15-nek a nevét különböző okokból..
Nem állítom, hogy ez a rendszer rossz, vagy hogy nekem alanyi jogon jár a közösség, a társaság, a barátok. Nem. Ezekért természetesen meg kell dolgozni. Mindenesetre úgy érzem: egy egyetemen minden lehetőség tágabb, nagyobbak a távlatok, de sokkal-sokkal kevesebb az automatizmus is, ami azt jelenti, hogy az ingerekért - meg kell dolgozni.

Asszem elkezdek tanulni. És előbb-utóbb kénytelen leszek bulikba is elmenni :)

Játssz velem!

Rendezgetem mindazt a napló- és bloganyagot, ami az évek során (leginkább Titusz, az előző vinyóm pusztulása óta) összegyűlt a gépemen. Az a nagy terv, hogy összeszedjem egy nagy dokumentumba az összes eddigi E/1 személyű írásomat, ide értve mindazt, amit még digitalizálni kell (papírnaplók..), ami Titusz halálakor eltűnt (fájlmentés indul..), és amit az új blogomba (vagyis ebbe) írtam. Kihagyom a régi blogjaimat, és lehet, hogy némelyik papírnaplót sem gépelem be, mert már rég nem arról szólok, amiről azok.
Akaratlanul is néha belenézek egyik-másik bejegyzésbe. 2006. márciusánál járok most, és főleg a blogbejegyzéseket olvasom (az akkori naplók eltűntek). Ennyire megváltoztam..?
Annyira megváltoztam. Talán csak "érettebb" lettem, de úgy érzem, valami fontos eltűnt belőlem. Valami ösztönös játékosság és életszeretet. Az a mélyről jövő komolytalanság, a gondolati csapongások, a meghatározatlanság öröme..
Most nagyon komoly vagyok. Nagyon sokat vélek tudni, és a tudott és érzett és tapasztalt dolgok mentén alkotok magamról képet. És úgy is viselkedem. Bölcs, bölcs, bölcs..
Kicsit unok most bölcsnek lenni. Unom a meghatározottságot, a behatároltságot, azt, hogy én vagy valaki más megmondja, ki vagyok, mi vagyok, mi a lelkem, mit csinál és hogyan születek, hogyan kell élnem, ki leszek és mit kell csinálnom.. Mindezek most annyira nem érdekelnek! Elvesztem önmagam. Elvesztem a gyengédségem, a gyengeségem. Megérlel az idő, de kiszikkasztja a lényegemet.
Lényeg..? Mi a lényegem? Fellengzős szavak. Leszarom, mi a lényegem. Kérem vissza a csapongásomat! Kérem vissza a játékosságomat, a szabadságomat, a sok levegőt, a sok szálldosó információ-morzsát, amiből nem próbáltam egy egészet alkotni, hanem hagytam őket lebegni magamban, hadd sodorjanak és sodródjanak.

..havas táj. Utazok a vonaton. Fehér minden körülöttem, nem tudom, hova utazom, nem tudom, mi van a csomagomban, nem tudom, nem fogok-e megfagyni félúton, mert nincs meleg ruhám.. És nem is érdekel. Nem nézem meg. Csakazértsem. Csak a tájat nézem. Gyönyörű, és majd ha leszállok, belefetrengek a porhanyós hóba, felmarkolom, a levegőbe dobálom és nézem, ahogy szikrázik a napfényben.

Játszótársak körülöttem. Hempergőzünk a hóban, nevetünk és keressük a hó alatt az ősz faleveleit. Aztán megdobáljuk velük egymást.
A szülők a kocsinál forró teát készítenek a gázfőzőn. Meg kakaót. Kesztyűben, füles sapkában, régi, ócska, de meleg kabátban, amiket még a nagymamájuktól kaptak húsz éve. De ide jó lesz, itt csak szánkózunk, itt nem kell szépnek és jólöltözöttnek lenni, itt nem kell megfelelni, lehet szabálytalankodni, lehet szarni mindenbe.. Legfeljebb megver a többi gyerek. Na és? Sírunk egy kicsit, aztán leporoljuk a havat magunkról, és már vigyorgunk, mert ott egy nagy fa, és tervezgetjük, hogyan lehet rá felmászni, és faházat építeni..

Komolyság = komorság? Nyáhh. Néha van az, hogy mégis szívesen lennék aranyos munyuka. Kis gepárd. Nyauka. Meg kisvirág.
NYÁÚ!

Játszol velem, kicsi kobold?

Ambivalencia

Jelentkezik a Virág az egyetemi könyvtár gépéről.. Nagy az izgalom. Vizsgajelentkezés fél óra múlva. Aztán meg vizsgaidőszak kevesebb, mint egy hónap múlva. Mi lesz velem..
Mondjuk végül is mások is túlélték már, sőt, van, aki az egyetemet is sikeresen elvégezte. Talán nekem is sikerül, amilyen ügyes és okos vagyok.

Tegnap - már megint - gondolkozásra késztettek. Ráadásul olyan témában, ami, mint rájöttem, kifejezetten a gyengeségeim közé tartozik.
Vajon mi a lélek? - tettem föl a kérdést egyszer filotörin, és az előadó csak elnézően mosolygott, pedig annyira nem kérdeztem hülyeséget. Természetesen nem gondoltam, hogy ott és akkor azonnal ad egy mindenkor érvényes, valódi, igazi lélek-definíciót, amikor előtte olyan sokan annyi ideig nem tudtak előállni eggyel sem. Nem, én arra voltam kíváncsi, hogy mi, ott, akkor, azon az órán milyen alapon/értelemben használjuk a lélek szót. Mert használtuk, nagyon gyakran.
Valami számomra egészen furcsa dolog jött ki végül az előadóból, amit nem is értettem, és nem is akartam vele foglalkozni. Beszélt az emlékekről, tapasztalatokról, élményekről - és mindez kicsit sem passzolt bele abba a képbe, amit én alkottam magamban a témáról.
Én alkottam. Én alkottam? A valóság az, hogy "nem volt időm" azon gondolkozni, mi is a lélek. Mert mire eszembe jutott volna a kérdés, mire megpróbáltam volna rájönni - addigra a kezembe nyomtak egy módszert, egy definíciót, egy címkét. Az SVT és sok vallás (pl. hinduizmus) olyasminek hiszi a lelket, ami a fizikai testtel nem azonos, bár vele kölcsönös kapcsolatban áll, de mégis inkább fölötte, a testet ruhaként használva létezik.

Hát, nem tudom. Ha komolyan elgondolkodom, hogy mi is lehet a lélek, lehet, hogy magamtól nem erre a következtetésre jutok.
Innentől "szerintem" módban beszélek.
Az biztos, hogy a lélek az, ami tárolja a tapasztalatokat. Megélt dolgokat, és azok gondolati vonatkozásait, a belőlük levont következtetéseket. A kapcsolódó érzéseket, benyomásokat. A belőlük hátramaradó emlékeket.
Aztán ide tartozhat néhány funkció. A szeretet, az vágyakozás a más emberekhez való kapcsolódásra. Az egyedüllét igénye. A mélységes bánatóceán, a depresszió, de a valódi boldogság, a megélt teljesség is.
A lélek ezenkívül Isten helye az emberben.
Két lélek találkozása az, ami akkor történik, mikor két ember hosszan, mélyen egymás szemébe néz, és szavak nélkül, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul valamit átad, megmutat a másiknak, és befogad a másikból. Információ? Nem tudom. A szem a lélek tükre, szokták mondani, és ez száz százalékig így is van. Csak nem egyértelmű, kinek a lelke tükröződik benne.

Most ennyit tudtam összeszedni. Ezelőtt sosem gondoltam végig, mi is a lélek - számomra. És visszagondolva, sokszor figyelmeztettek is erre, emberek, körülmények, beszélgetések. Most volt az, hogy felfogtam, mit akarnak mondani. Tényleg nem olyan egyértelmű, hogy a lélek különáll a testtől. Mert az emlékek, amiket én magam is a testhez rendelek leginkább, a lélek részei. Az élményeket a maguk fizikai valójában a testünkön keresztül tapasztaljuk. Igaz, hogy az egyes élmények ránk gyakorolt hatása már inkább belső kérdés, a "fejben dől el", de lehet, hogy ez a fej is valójában az agyat jelenti?
Hol lehet a lélek székhelye, ha tényleg ennyire összefügg a testtel? Mert megtalálni eddig senkinek nem sikerült. Lehet, hogy a test körül lebeg valahol, és egyszerűen nem elég fejlettek az érzékeink és a műszereink ahhoz, hogy reagálni tudjunk rájuk?

Ezeket a kérdéseket persze nem most fogom eldönteni. De kialakult egy, az eddiginél valamivel önállóbb, és természetesen teljesen kettős elképzelésem a lélekről, és annak viszonyáról a testhez.
A lélek eszerint egyrészt a fent leírt sok mindenből áll. Tapasztalatoknak sok formája, "lelki funkciók", amiket ellát, Isten helye.
Másrészt viszont nem vetem el azt sem, hogy a lélek halhatatlan, ha máshogy nem, hát abban a formában, hogy minden tudás, minden tapasztalat és bölcsesség, minden érzelem és élmény lenyomata, minden kapcsolat energiája az univerzumban örökké (vagy annak pusztulásáig) megmarad, megőrződik, tovább él és rezeg, akkor is, ha a hozzájuk tartozó személyek már fizikailag megsemmisültek. A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett.

A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen. Viszont predeterminálja azt, hogy a lélek, legalábbis a csírája, már akkor "tudja, mit csináljon", amikor a csecsemő még nem tud magáról igazán, vagy teljesen másképp.

Na jó. Nyertetek. Megkérdőjeleztem a saját hitem alapjait. Bár ettől nem lett gyengébb, szerencsére. Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet. Nem hittem mindig Istenben, ez nem olyan régen van csak így. Viszont mindig is k erős ember voltam lelkileg. Nem az istenhit tette nekem ezt lehetővé. Ráadásul az életem sem nyomorult annyira, hogy emiatt kelljen erőlködnöm. Isten nekem teljesen "szabadon választott", abban az értelemben, hogy nem függök tőle. Isten is egész, és én is egész vagyok. És épp így szeretjük egymást :)

Okos dolgok

Néhány dolog, amit mostanában tanultam meg:

Egy problémát sohasem lehet magának a problémának a szintjén megoldani.
A határok felismerése nem akadályozza feltétlenül saját lehetőségeink kiteljesítését, sőt, lehet annak előfeltétele. A szabadság azzal kezdődik, hogy felismerjük, mi lehetséges és mi nem.
Az emberi személyiség nem eleve elrendelt módon működik, de nem is tabula rasa, üres papír, amire a nevelés azt ír, amit akar. Az emberi személyiséget ehelyett a belső és külső valóság állandó összjátéka formálja.
Az ember egész életében, annak minden szakaszában képes arra, hogy kijavítsa, megváltoztassa múltbéli tapasztalatait.
Nem elég "előre" haladni, a földi világban sikeresnek lenni, hanem mélyen önmagunkba, és magasan önmagunk fölé is kell fejlődnünk.
Nem elég önmagunkat megvalósítani, mert egy ember sem sziget. Ehelyett a társadalmon, a többi emberen keresztül, velük együtt, egységben is ki kell teljesednünk.

Egész emberek

Egyre inkább úgy érzem, egy örvény az életem. Annyira gyors, annyira pörget, és annyira felfelé halad, két dimenzióból nézve látszólag körbe-körbe, de valójában egyre magasabbra.
A tudatossági szintem az, ami nő. Amióta az eszemet tudom, mindig is nőtt; állandó az életemben az érzés, hogy napról napra több, jobb, igazabb és értékesebb vagyok. De most nagyon felgyorsult a folyamat. Hiába a látszólagos akár egyhelyben állás, akár regresszió (elkezdtem megint nem bejárni suliba..), a valódi irány az előre és a felfelé. Mind anyagi, mind spirituális szinten.

Olvasok most egy könyvet. Az a címe, hogy Szükséges veszteségeink. Sorra veszi az ember életszakaszait, és a különböző veszteségeket, amiket mind-mind szükségszerűen át kell élnünk. Elszakadás az anyaméhtől, később az anyától-apától, majd a gyermekektől is. Elszakadás az illúzióktól.
Na ez az utóbbi része a könyvnek az, amit csak ímmel-ámmal olvastam el, és a belső hang azt mondta: "nem kell elhinned mindent csak azért, mert könyvvé van nyomtatva. Te ennél bölcsebb vagy; e könyv tudását a tiéd már meghaladta." Ego, ego, ego. Nem érdekel, így éreztem és kész. És valószínűleg így is igaz.
Illúzióink egy részét nyilván tényleg el kell veszítenünk érésünk, felnövésünk, megöregedésünk során. Csak az kérdéses, mit tekintünk illúziónak, és mit reális elképzelésnek.
A könyv illúziónak tekinti a tökéletes kapcsolatot, barátság és szerelem értelemben egyaránt. A magam részéről úgy gondolom, elég, hogy lehetséges valódi, nyílt, őszinte kapcsolat két ember között. Persze, nincs tökéletes két ember erre a célra, nincs tökéletes őszinteség és nyíltság, ... vagy talán mégis? Mi a tökéletes? Abszolút tökéletes emberi nézőpontból (paradoxon..) nem lehet semmi, főleg egy soktényezős kapcsolat. De tökéletes adott két ember részére, az már inkább előfordulhat.

Na jó, nem kerülgetem a forró kását. Természetesen magamra gondolok. Mindig magamra gondolok. És főleg magamat szeretem. Ez így volt, így van és így is lesz. Azt gondolom, egy ember függetlenül a saját körülményeitől, képes boldoggá válni egyedül. Mármint anélkül, hogy egy vagy több másik embert felhasználna ehhez. Na jó, fogalmazzunk másképp. Bár hiszem, hogy az előbbi állítás minden emberre igaz, hajlandó vagyok elfogadni, hogy esetleg mégsem - de akkor is tartom, hogy vannak olyanok, akikre igen. És nyilvánvalóan önmagamat ilyen embernek tartom.
Mielőtt belemászok egy másik emberbe, a legfontosabb az, hogy önmagammal tisztában legyek. Ismerjem, szeressem önmagamat, és legyek boldog egyedül, magamért, az életért.. Legyek hálás..
Ha ez megvan, és mind a két embernek megvan, na akkor kezdődhet egy igazi, autentikus élet-kapcsolat.
Minderre azért van szükség, mert ha egy ember önmagában boldogtalan, általában azért akar kapcsolatot teremteni egy másikkal, hogy boldogabb legyen. Szokott ez sikerülni? Nem hiszem. Ha meg igen, akkor sem üti meg azt a szintet az egész, hogy megérje a rengeteg fájdalmat. Ha két fél ember találkozik annak reményében, hogy majd egy egészet alkothatnak, sok probléma merül fel. Például más formájúak, és nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen. Mit csináljon egy kocka fele egy gömb felével, vagy egy amorf izével? Rések lesznek, a réseken meg bejut a világ, és valahogy semmi sem olyan jó, semmi sem olyan intim. Persze a maradék érintkezési felületen lehet olyan erős a tartás, hogy sosem esik szét ez a különös forma, és egy idő után talán le is kopnak a kiálló részek, ahogy szépen gurul a két ember az élet rögös útján. De hogy mindebből boldogság nem következik, az tuti.

Ellenben ha két egész ember találkozik, mindegy, milyen formájúak, elég, ha elfogadják egymást. A különbség az előző két feles verzióhoz képest, hogy itt a két ember meg tud maradni épen és életben a másik nélkül is. Persze, lesznek kielégítetlen szükségleteik, amiket a kapcsolatuk lefed, de azt ki lehet bírni.
Az első kapcsolatban a felek azért alkalmazkodnak egymáshoz, mert muszáj, mert valami annyira összekötözi őket, hogy úgyis együtt maradnak, és kényelmesebb nem veszekedni folyton. A második kapcsolatban az alkalmazkodás szabad akarat és saját döntés függvénye. Na meg a szereteté. Ebben az értelemben sokkal érettebb, mint függeni egymástól.
Éles ellentétet látok aközött, hogy két fél ember egy egészet, és aközött, hogy két egész ember egy egységet alkot. Nem azt mondom, hogy két egész embernek nem kell egymáshoz alkalmazkodnia, ha egységet akarnak képezni; ebben az esetben is meg kell halnia a két "én"-nek, hogy megszülethessen a "mi". De ez egy szándékos, szabadon választott döntés, míg az első esetben a döntést predeterminálja a szükség.

Nem tudom, hogyan lehet elérni a boldogságot. Azt tudom, hogy folyamatos küzdelem. Azt is tudom, hogy én boldognak érzem saját magamat. Ezért vagyok képes kialakítani egész-egész kapcsolatokat. Meg is teszem. Persze nem olyan egyszerű hozzám hasonlóan egész embert találni, és mivel mindketten szabadok vagyunk, az sem biztos, hogy pont lesz kedvünk egymáshoz akkor és ott, amikor és ahol találkozunk. De ha véletlenül mégis... Az egy varázslat. Egy boldog kapcsolat, az egy csoda. Akár baráti, akár szerelmi, akár szülő-gyermek viszonyról van szó, ritka és értékes az, ha egész emberek találkozhatnak egymással, és szeretetben egyesülhetnek.
Így vagyok én a családommal.
Az ember ugyebár beleszületik egy családba, ahol kész helyzet várja: adottak a szülei, az ő személyiségük, a környezet, az anyagi körülmények, minden, ami a születése előtt eldől. Az első években fel se merül a kérdés, miért kell szeretni a szülőket. Azért, mert ők az apu és az anyu, és a jó kisfiú/kislány default szereti az anyut és az aput (ha a körülmények másképp nem rendeződnek).
Aztán eljön az a pillanat a gyerek életében, amikor rájön: a szülei nem tökéletesek, nem tudnak mindent, és nem ők a legerősebbek a világon. Nem azt csinálják, ami a gyereknek jól esik - élik a maguk életét.
Innen eltelik egy kis idő, mire mindez teljes súlyában tudatosodik. Aztán eljön a következő fordulópont. El kell dönteni, vajon képesek vagyunk-e szeretni a szüleinket, a családtagjainkat önmagukért. Szerethetem anyut azért, mert ő az anyu, de később ki kell derüljön: ha soha nem láttam volna és lenne alkalmunk megismerkedni, vajon szeretnénk egymást? Eltöltenénk önként összezárva vele annyi időt, amennyit eddig eltöltöttünk? Hát, nem biztos. Valószínűleg sok embernek amúgy az agyára mennének a szülei (így is), és jó messzire elkerülnék őket.
Szerethetjük anyut azért, mert szép, okos tanácsokat tud adni, nem szól bele mindig mindenbe, laza vagy kedves, és ugyanakkor utálhatjuk azért, mert ABBÁ-t énekel a fürdőszobában, mindenhol szétszórja a papucsát, és mert olyan rémesen idegesítő a tüsszentése. Ezek reális dolgok, és a többi emberrel kapcsolatban tisztán meg is tudjuk fogalmazni őket, de a szüleink.. A szüleink esetében tabukat kell átlépnünk. Anyut nem szabad bántani. Apu nagyon okos, és mindent jól csinál. A nagymama csak aggódik, az öcséd pedig most kamaszodik.

Mindenesetre el kell jönnie egy pillanatnak, amikor kiderül: szeretjük-e valójában, önmagukért a családtagjainkat?
Jó esetben pozitív a válasz. A kapcsolat "szintet lép", pláne, ha ezt a folyamatot mindkét fél világosan és tudatosan látja, és esetleg meg is beszélik egymással.
Rossz esetben kiderül, hogy az apánk egy kibírhatatlan sóher tuskó, az anyánk pedig buta tyúk, akit minden barátnője ott ver át, ahol csak tud. Még itt sincs veszve minden. Egyrészt lehet, hogy rosszul látjuk mindezt. A családtagoknak végtelen esélyt kell adni, mert család - csak egy van. És mert a család az alapja mindennek. A gyökér, ahová az ember visszanyúlhat, ha nem tudja, mit kezdjen. Másrészt egy idő után elfogadhatjuk egymás rossz tulajdonságait, és megbeszélhetjük, hogy nem emlegetjük őket nagyon gyakran, mert jobb a békesség. Fontos, hogy a családtagok tudják, mit gondol róluk a többi családtag - de nem kell ezt minden nap többször ismételni. Harmadrészt az is lehet, hogy minden megy tovább, ahogy eddig. Tudatosult az utálat - ennyivel többet tudunk. Egyszer úgyis elköltözünk, meghalunk, valahogy felszívódunk innen. Soha nem fogjuk tudni letagadni a szüleinket, de távolságot lehet tartani. Távolról minden megszépül.

Én szerencsés helyzetben vagyok. Mindkét szülőmet bátran egész embernek merem nevezni. Magamat is annak tartom, és ahogy fent leírtam, megtörtént a tudatosodás is. És jó vége lett. "Megszerettem" apámat, önmagáért, és ő, azt hiszem, szintén megszeretett engem. Sokkal nagyobb a tolerancia köztünk, pedig vannak éles ellentéteink. Anyámnál jobb anyát pedig egyrészt el sem tudtam volna képzelni, másrészt jobb embert se nagyon. Ő adott nekem szabadságot. Ezért tudok most szabad lenni. Nem hiszem, hogy jobb szülő tudnék vagy akarnék lenni, mint anyám vagy apám. Nem akarok "túl jó" anya lenni. "Elfogadhatóan jó" anya akarok lenni, akármilyen is lesz a gyerekem. Igyekszem majd nemcsak mint saját gyerekemre, hanem mint a kezdetektől önálló személyiségre tekinteni rá, és így is nevelni. Aztán ha tök más lesz, mint én, lehet, hogy sajnálom majd, de legalább ő boldog lesz, és én is, mivel ha sikerül egész emberré nevelnem, nem fogunk egymástól függeni.
Én tehát - szerencsés vagyok. Egy fura dolog: nemrég rájöttem, miért hívnak Virágnak. Nos, azért hívnak Virágnak, mert az a környezet, ahová születtem, szellemi táplálékban és spirituális humuszban annyira gazdag táptalaj, hogy gond nélkül ki tudtam virágozni. És mert az életet oltották belém, lehetek én az Élet Virága.

Másért is szerencsés vagyok. Nem a szüleim a kizárólagos egész emberek, akiket ismertem. Több ilyennel is van kapcsolatom, eggyel pedig különösen mély. Nem tudom, mi ez. Nem szerelem, mert annál mélyebb, de barátságnak se nevezem, mert nem akarok álszent lenni. Száz százalékos bizalom és teljes őszinteség, teljes tudatosság, teljes nyíltság.
Persze, ehhez kellek én. De kell egy partner is. Egy olyan, aki a végletekig őszinte, akkor is, ha fáj; aki jobban tiszteli a szabad akaratot és az emberek érzelmeit, személyiségét, mint bárki, akit ismerek; aki, mert teljes ember, képes lenne boldog lenni nélkülem - és mégis engem választott. Mi együtt az életet, az igazi, autentikus életet választottuk, és valódi segítséget tudunk egymásnak nyújtani a választás kivitelezésében. "Képesek vagyunk szeretni, sérülni, küzdeni, veszteni, harcolni, gyűlölni, vágyni, ÉLNI." Olyan érzésem van, hogy "mi vagyunk a kiváltságosok. Nekünk megadatott, hogy belepillantsunk, hogy milyen, amikor valaki BOLDOG."

Hála tölt el. A hála érzése pedig magához vonzza azokat a dolgokat, amikért később még több hálát fogok érezni. Az őszinteség az őszinte embereket vonzza, a szeretet pedig a szeretettelieket. A teljes embert észreveszi a többi teljes ember, és amikor már sokan vannak, elindulnak, és megváltják a világot. A világ pedig boldog lesz, mert mi, teljes emberek segítünk egymásnak, a Földnek és az életnek elérkezni az aranykorba, ahonnan valaha régen mindannyian elindultunk.

Hát ilyen spirálban gondolkozom én a világról és benne magamról. Mindig is hasonlóan eresztettem magamból az okosságot, de most mintha még ez is egyre jobb és igazabb lenne. Fejlődöm :) Boldog és elégedett vagyok. Igen, néha sírok. Néha dühös vagyok, néha agresszív, és néha utálok mindenkit és legszívesebben felrúgnám az összes ordító kisgyereket és vinnyogó kiskutyát. De ez nem baj, ember vagyok, nem boldogság-gép. A Földön élek, ami megint nem fogaskerekek összessége, és az életben játszom, amihez nem kaptam írott szabálykönyvet. Ez mind mégsem számít - semmi nem számít. Minden a legnagyobb rendben van, és mindannyian haladunk egy szebb, jobb jövő felé.