Vajon miért van az, hogy én másokkal ellentétben, és gyakran az elvárásokkal szemben, szinte soha nem érzek bűntudatot? Megbánást, azt érzek néha. Ha valamit rosszul csináltam, és ezt tudom és elismerem, akkor megbánást érzek. Majd megpróbálom levonni a következtetéseket, és az átélteket tapasztalattá formálni - hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát. De a bűntudat..
A bűntudat és a megbánás között az a különbség, hogy a megbánás egyszeri dolog. Elb*sztam valamit, megbánom, és elhatározom, vagy nem, hogy többet nem fogom elb*szni. A bűntudat viszont hosszantartó önemésztés, és az én világomba nem fér bele, mert semmi jó nem származik belőle. Pontosabban.. Nyilván nem azért érez az ember egyáltalán bűntudatot, mert semmi jó nem származik belőle. A világon rendszerint nem léteznek olyan dolgok, amiknek nincsen céljuk, vagy legalább okuk. A bűntudat valószínűleg egy feldolgozási folyamat, olyan, mint a gyász. Vagy az álmodás, de ebben már elég ingatag vagyok.
Szóval valószínűleg bűntudatra szükség van, mert vannak dolgok, amiket csak a segítségével lehet feldolgozni. Vagy mégsem? Miért nem érzek én bűntudatot? Egyetlen olyan eset van, amire nagyon élesen emlékszem, és amikor annyira erős bűntudatom volt, hogy ha rágondoltam, sírva fakadtam, és egyébként pedig leblokkolta a normális lelki életfunkcióimat. Több ilyen emlékem nincs. Olyankor tűnik fel, hogy ez nem általános dolog, amikor elvárják tőlem a bűntudatot, vagy legalábbis nagyon szeretnék, ha én éreznék olyat, de én mégsem. Olyankor feltűnik. Hogy talán kéne. Aztán átgondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, hogy kéne. Nincs olyan, hogy érzek valamit, mert elvárják tőlem. Egyrészt azért, mert kivitelezhetetlen, másrészt meg azért, mert minek? Egyre kevéssé tekintélyelvű, egyre liberálisabb, demokratikusabb és szét/összefolyóbb világunkban nincs szükség érzelmek tettetésére. Na jó. Mondom inkább azt, hogy abban a kultúrában, ahova én születtem, a saját szűken értelmezett családomban és a baráti körömben nincs szükség rá. Ebből logikusan következik, hogy nem is fogok semmilyen érzelmet tettetni. Nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor ez mégis bekövetkezne. Ilyen pl. az, ha az életemet veszélyezteti, ha nem látszom ilyennek vagy olyannak. De amikor azért tettetek egy érzelmet, mert azzal el akarok érni egy olyan pozitív hatást, amit megítélésem szerint a valódi érzelmeimmel nem sikerülne.. na ezt ne. Miért muszáj az anyukának szeretettelinek mutatkozni, ha éppen rohadt egy napja volt? Hogy a gyerek kicsi lelke ne sérüljön? De a gyerek ennél sokkal okosabb ám! Észreveszi, hogy mi van. És nem szereti, ha nem őszinték vele. Ami a kisebb baj, de aztán alkalmazkodik, és egy idő után hasonul is a példához. Ez jó? Vagy mondjuk egy nő orgazmust tettet, hogy a férfinak örömet okozzon. Vagy hogy végre vége legyen már az egésznek. A férfi büszke magára. Lehet, hogy egyébként is van rá oka, de ha nem.. Át van verve. Mondjuk itt legalább a nő jól jöhet ki belőle, .. de mégsem. Neki amúgy sem jó.
Mindezt azért írtam, hogy rámutassak: semmilyen érzelmet nem érdemes tettetni, pláne, ha nem kényszerít rá az életveszély vagy valami nagyon súlyos egyéb ok.
Nade. Ezzel még nem derült ki az, hogy én miért nem érzek szinte soha bűntudatot. De ha elmondom, azzal meg fogom cáfolni azt az elméletet, hogy nem lehet érzelmeket akarni. Érzelmek születnek, vannak és abbamaradnak, de ez nem tudatos irányítás kérdése.
Legalábbis ezt vallottam mostanáig. De több beszélgetés is ráébresztett, hogy kicsit ellentmondásos a felfogásom az érzelem-akarat-tudatos szándék összefüggéseiről. (Ez nem nagyon nagy újdonság, amúgy is sok ellentétes eszme fér meg bennem. Btw. ez hajlamosító tényező a fasizmusra az F-skála szerint.) Gyakran alkalmazom például az elengedést, amikor úgy érzem, káros energiák (érzések, gondolatok, hatások) vannak bennem, amikre nincsen szükségem igazából. Tudatosan, szándékkal elengedem, elküldöm ezeket magamtól, hogy ne károsítsanak többé. Ez a módszer viszonylag tág körben ismert, és nagyon jól működik. És éppen ezzel elég erősen ellentmond az érzelmek irányíthatatlanságáról szóló elméletnek. Mert lehet valamit nem érezni többé, csak azért, mert azt akarom?
Valószínűleg nem egy egyszerű igen-nem válasz az adekvát erre a kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan érzelmek, érzések, amiket nem lehet csak úgy eltávolítani magunkból. Olyanokra gondolok, amik még dolgoznak az emberben, még nem végezték el, ami a feladatuk volt, még nem érettek a lezárásra. Ilyenkor az elengedés sikeressége csak illúzió, és az elengedés valójában elnyomás.
Viszont. Sok olyan dolog is munkál az emberben, ami feladata elvégzése után nem ürül ki magától, hanem ott marad. És problémát okoz. Ezeket a dolgokat kell eltávolítani, hogy az élet tisztán mehessen tovább.
Van erre egy ellenérv. Tudniillik az, hogy ameddig adott gondolat/érzelem az emberben megvan, addig biztosan céllal van ott, tehát nem lehet eltávolítani, vagy ha igen, az nem lesz valódi, hanem csak elnyomás vagy bebeszélés, vagy ha mégis sikerül az elengedés, az káros. Ezzel az érvvel egyet tudok érteni, de csak bizonyos feltételek mellett. Akkor érvényes ez az érv, ha teljesen egyértelmű, hogy minden, amire már nincs szüksége az embernek, automatikusan, teljesen magától eltűnik. Márpedig én úgy tapasztalom, hogy ez nem így van. Emberek idegeskednek rajtuk kívül álló dolgok miatt, amiken nem tudnak változtatni. Vagy bűntudatuk van, mert nem tudtak valaminek megfelelni, önhibájukon kívül. Szerintem ezek nem megtartandó, jóra vezető dolgok. Mert lehet azt mondani, hogy az emberi szervezet, és az emberi lélek is pontosan tudja, mire van szüksége, mi a jó neki, és magától kiüríti azt, ami már nem kell. De én azt mondom: az embernek tudatosság adatott. És nem kihasználni azt, ami adatott, az az én szemléletemben bűn, de legalábbis elfecsérlése egy nagyon nagy értékű lehetőségnek.
Természetesen a szervezet, és a lélek is tudja, mi a jó neki. Megvannak a maga módszerei. De ha tudok segíteni neki, ha fel tudom gyorsítani a folyamatokat, át tudom vágni a fölösleges holtágakat és kikerülhetem a zsákutcákat, - akkor ezt fogom tenni. Igen, néha tévedhetek abban, hogy mi a jó nekem - de ebben az esetben úgyis korrigál a szervezet vagy a lélek. Nem tudok olyat tenni, ami ellentétes a természet alaptörvényeivel vagy a lelkem felépítésével, ennél fogva nem árthatok. Vagyis igen, de előbb-utóbb az is kitisztul.
Emellett pedig nem kell magunkat olyan butának gondolni. Nagyon is jól tudjuk, néha sokkal jobban, mint a testünk-lelkünk, hogy mi kell nekünk. A sokkal jobban persze nem abszolút érték, hanem alkalmazkodás a környezethez. Egy elmélet szerint az emberi agy annyira fejlett, hogy az evolúciós fejlődés ennél tovább gyakorlatilag lehetetlen, mert annyira sok időt venne igénybe, amennyi alatt megváltozna az a környezet is, amihez elkezdődött az alkalmazkodás.. Ezért az evolúció folytatása az intelligencia. Az emberek már nem a génjeikkel alkalmazkodnak, hanem az eszükkel, tudatosan.
Ebből kiindulva könnyen előfordulhat, hogy én a túlélés és az általános komfort/örömérzet szempontjából jobban tudom tudatosan, mi kell, mint tudat alatt. Az alapigények persze nem változnak, de a kifejezésük, kielégítésük módja igen, és ebben nagyon jó a tudatosság.
A fent leírtak értelmében tehát igenis van létjogosultsága a tudatosságnak az érzelmek tekintetében is. A ráció más kérdés, azt nem feltétlenül kell összekeverni az emócióval. Jók azok külön. De mint tudatos lény, az ember nem hagyhatja figyelmen kívül saját, az állatvilághoz képest rendkívüli képességeit. És azt gondolom, nem hagyhatja használatlanul/kihasználatlanul sem őket.
Visszatérve a bűntudathoz: sokszor, sok különböző életszakaszban átgondolva mindig arra jutottam, hogy a bűntudat alapvetően rossz. Most nem így gondolom. A bűntudat egy semleges, szükséges dolog, amihez egyébként valamilyen oknál fogva negatív érzés társul.
Az új kérdés: mi a bűntudat egyáltalán?
Induljunk ki a nyelvből. Bűntudatom akkor van, ha az van a tudatomban, hogy bűnös vagyok. Akkor hiszem, hogy bűnös vagyok, ha úgy érzem, bűnt követtem el. A bűn definíciója pedig egy nagy halmazon belül viszonylag szabadon változtatható kultúrától, neveltetéstől, történeti vagy művészeti korszaktól, eszméktől, helyszínektől, társadalmi szintektől, szóval gyakorlatilag bármilyen kollektív emberi tényezőtől függően.
Ezzel persze lehet vitatkozni, én is vitatkoznék magammal. Mert úgy tűnik, vannak dolgok, amik mindig, mindenhol bűnnek számítottak és számítanak a mai napig. Ilyen a gyilkosság, a házasságtörés, a magántulajdon védelme. De itt is vannak kivételek, meglehetősen sok. Lehet a kannibálokat vagy a kommunistákat azért primitívnek nevezni, mert más dolgokat tartottak bűnnek, és lehet, hogy tényleg primitívek is, de akkor nem (csak) ezért.
Mindegy, ebben nem tudok dönteni. Mert mégis bennem van mélyen egyfajta ösztönös sejtés, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem szabad csinálni, mert .. mert nem. Ugyanakkor a valódi, jól felfogott hitem szerint nincs olyan, hogy bűn. Cselekedetek vannak, amelyekből tapasztalat születik. A lélek tapasztalata. Aztán hogy ki milyennek ítéli meg az adott cselekedetet, az már a magánügye. Ítélkezni nem az ember dolga. Egyszerűen nem elég tág a látóköre ahhoz, hogy mindennek pontosan tudja az okát és a következményét, ennél fogva nincs joga elítélni bármit is. Vagyis joga van, de senkit nem érdekel. A léleknek így is, úgyis szabad akarata van, és csakis olyan dolgok történnek vele, amiket előre eltervezett magának. Eddig egyezik a hitem a hinduizmussal, abban viszont különbözik, hogy a hinduizmus hisz az újjászületés mellett a karmában is, abban, hogy a lélekhez minden visszatér, amit valaha is kisugárzott magából. Ezért van az, hogy egy indiai, ha szegény sorsú, és az élete nyomorult, akkor sem szenved látványosan és panaszkodik, hanem éli életét, és képes boldog lenni. Mert tudja, hogy talán azért ilyen az élete, mert előző életében valami nagy gonoszságot követett el, és most azt vezekli le. És ezért van az is, hogy egy indiai valószínűleg ott fog téged hagyni, amikor összeesel az utcán, mert miért is szólna bele a te, nyilván jól megérdemelt sorsodba? A szent teheneket sem bántják - de nem is etetik. Ha megdöglenek, hát ez van.
Tulajdonképpen már a hinduizmussal is megmagyarázható az a kérdés, hogy miért tudnak borzalmas tetteket véghezvivő emberek büntetlenül élni hosszú évtizedeken át, majd békében meghalni, miközben ártatlan afrikai kisgyerekek halomra halnak éhen a sivatagokban. Nos, mindez azért lehetséges, mert ha nem most, hát később megbűnhődik/megüdvözül az illető, valamelyik elkövetkező életében.
Aztán van még a keresztény felfogás is. A lélek egyrészt megbűnhődhet életében. Ilyenkor bejönnek Arany balladái az unalomig ismételt bűn-és-bűnhődés motívumokkal. A balladákban a bűnös úgy bűnhődik, hogy a bűntudata az őrületbe kergeti.
Ha életében mégsem bűnhődik meg, majd a végítéletnél fog. A Pokolba vagy a Mennybe kerül, esetleg purgálódik egy kicsit, aztán minden el lesz intézve. A kereszténységben van szerepe a megbánásnak, tudniillik Jézus azt mondta: mindenkinek megbocsáttatik, aki bűneit őszintén megbánja. De ez megint a megbánás, és nem a bűntudat.
Hmm. Az bűzlik a bűntudattal kapcsolatban, hogy az egy hosszantartó, folyamatos dolog. És nem feltétlenül kötődik hozzá megbánás. A bűntudat egyszerűen annyi, hogy folyamatosan a tudatunkban van bűnösségünk. Ebből egyáltalán nem következik nyilvánvalóan a megbánás. Ha tudom, hogy bűnt követtem el, de azt is tudom, hogy bármikor újra megtenném, akkor az is bűntudat. Akármennyi ideig lehet bűntudatom, anélkül, hogy megbánnám a bűnömet.
Úgy látszik, el kell különíteni kétféle bűntudatot. Az egyik a fent leírt "bűnösség tudata", a másik pedig az, amilyen jelentésben valójában használjuk. Tudniillik rossz érzés valami miatt, amit elkövettünk, és tudjuk/érezzük, hogy nem szabadott volna.
Az előbbit normálisnak tartom. Adott kultúra/ország/nem/család/környezet tagjaként én nyilvánvalóan tisztában vagyok azzal, hogy mi bűn ebben a környezetben, és mi nem. Ha olyat teszek, ami benne van a bűn kategóriájában, akkor azt is tudom. Még jó. Ez normális. Az a furcsa, ha nem tudom, hogy ahol vagyok, ott mik a szabályok..
Na ilyesfajta bűntudatot szoktam érezni. Mármint.. tudom, hogy amit csináltam, az itt és most bűnnek számít. De ha én nem fogadom el, hogy az illető dolog bűn, akkor ez a bűn-tudat nem hordoz negatív érzést. Akkor hordoz, és ez a második verzió, ha én azonosulok azzal a felfogással, amit az adott környezet tart egy bizonyos cselekvésről. Ha pl. én is bűnnek tartom a gyilkosságot és a társadalom is, akkor a bűntudatom nekem rossz érzés. Ha én ugyanakkor nem tartom bűnnek a gyilkosságot, de a társadalom igen, nekem akkor is lesz bűntudatom, de ez csak egyfajta tudomásulvétel lesz, viszonylag semleges érzelmi tartalommal. Esetleg azért érzem magam rosszul, mert a társadalom börtönbe zár engem, vagy vendettát követnek el a halott rokonai.
(Még egy különbségtétel a megbánás és a bűntudat között: azt bánom meg, amit nem kellett volna megcsinálni, és legközelebb igyekszem is nem-megcsinálni. Bűntudatom viszont olyan dolog után van, amit nem szabadott volna megcsinálni. Kell - ami belülről fakad, és szabad, ami kívülről. Mint a sollen és a müssen..)
És akkor kezdünk közeledni a válaszhoz, hogy miért is nem érzek én bűntudatot túl gyakran. És egyben visszatérek a hinduizmushoz is. Nem tudom, hisznek-e a hinduk a bűnben, mindenesetre nem veszik annyira komolyan, mert nem abban hisznek, hogy "egyszer élünk", hanem abban, hogy van idő megbűnhődni, nem kell aggódni, úgyis mindenki elnyeri méltó jutalmát a karma értelmében..
Na ez az a pont, amikortól nem vagyok hindu. Vagy indiai. Mert hiszek az újjászületésben, a lélek halhatatlanságában, viszont nem hiszek a bűnben, a nirvánában, és nem hiszek a karmában sem. A lélek szabad akaratában hiszek. Abban, hogy egyetlen karma létezik, és az a szeretet. A lélek önmaga dönti el, milyen megtapasztalásokra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja azt a leckét, aminek a legnagyobb szükségét érzi. Kitalálja, hogyan fogja megszerezni az adott tapasztalatokat. Ebben segítségére vannak vezetők, magasabb tudatossági szintű lények, Isten, ... Ha a döntés megvan, a lélek megfelelő időpontot és helyet keres a leszületéshez, és megkeresi a partnereket is (más lelkek, akik az együttműködés érdekében nagyjából akkorra és nagyjából olyan közelségbe születnek, hogy a találkozás létrejöhessen). Majd mindannyian megszületnek a testbe, és szépen megcsinálják, amit előre elterveztek. Hozzáteszem, ez nem feltétlenül végleges döntés. A lélek nem egy döglött izé, hanem az idő folyamán megváltoztathatja a döntéseit. Ezért nem lehet megmondani senkiről, hogy mikor fog meghalni. Akkor sem, ha van egy terv rá, és azt kiderítjük. Mert mindig minden változik, és ez így is van jól.
Ebben hiszek tehát. Ezért nincs soha bűntudatom. Mert nincs bűnöm se. Bűntelen vagyok, és mint ilyen, szabad. Senki nem tudná rám erőszakolni azt, hogy bűnt követtem el, de még azt sem, hogy rosszat csináltam. Azt esetleg igen, hogy amit okoztam, vagy ami a cselekedetemből következett, vagy amit másokban kiváltottam vele, az egy negatív hatás. De akkor sem rossz.
Mindez egyébként nagyon megnyugtató hit, bár a látszat ellenére nem nagyon kényelmes. Mert nehéz benne elhelyezni pl. az ént, a személyiséget. Ki vagyok én? A lelkem? És akkor miért nem emlékszem arra, hogy mit terveztem el a bardóban (abban a létállapotban, ami az előző test halála és a következő leszületés között van, és amelyben a lélek eltervezi a következő életét)? Vagy emlékszem, csak elnyomom? Vagy a testem vagyok? De nem lehetek a testem, mert testem nagyon sok volt már. Akkor meg?
Hát, igen. Én se tudok mindent :) És engem is sok kérdés nyomaszt. Szerencsére sok mindenre (mindenre?) választ ad az SVT. Kész hitrendszere van, és a Földön most ez a legfejlettebb rendszer. A leghatékonyabb a tisztítás szempontjából, ezzel lehet legegyszerűbben gyógyítani. Meg talán a Merkaba újraindításával, de arról keveset tudok. Most még.
Na jó. A magánvallásomról később többet. Jó éjszakát.
