Tanulásközi szünetet tartok. Olvasom az irodalom tankönyveket.. Az elsőt már majdnem befejeztem. Talány, hogy végigérek-e rajtuk érettségiig. Egyébként valószínűleg igen. Ha tartom a min. napi 50-60 oldalt, de inkább 70-et (de az teljesíthetetlen, hiába szeretek olvasni).
Egyrészt készülök ezzel az emelt érettségire. Másrészt készülök az érettségire való tanulásra, ami akkor majd tényleg egész napos olvasásból-írásból fog állni. Harmadrészt gyakorlom azt, amit majd vizsgaidőszakok előtt fogok csinálni, ha felvesznek :) Kicsit sajnálom azokat, akiknek még most sem sikerült eldönteniük, mit akarnak magukkal kezdeni (tehát egy kicsit magamat is sajnálom). Elképzelem, ahogy az egyetem harmadik félévében egyszercsak rájönnek, de akkor meg már olyan nagy lesz a visszatartó erő.. ("minek mostmár máshova menni? Itt már lehúztam egy évet. Legfeljebb befejezem, azt annyi, utána tanulok tovább. Meg hát jól is fogok ezzel keresni. És különben is, itt vannak a barátaim! És nem akarok elveszteni egy évet! És.. és..") Vagy ha nem, akkor meg egy-két-három évet "késett" az illető ahhoz képest, mintha már az elején tudta volna, mit akar magától.
Viszont felfoghatja úgy is, hogy nem vesztett semmit. Csak tanult. Mondjuk van 1 éve közgázos tudása, ami máris több, mint ami mondjuk a műszakin lesz majd a legtöbb csoporttársnak. Csupa nyereség. Én tuti így fognám fel.
Magamat meg kicsit azért sajnálom, (mert az jó, kényelmes, jól esik és nem kell másokkal foglalkozni) mert ki tudja, jó-e az, hogy én pszichológiára megyek. Máshova nem fognak felvenni, mert máshova nem jelentkeztem. Bátor? Van logika mögötte. Más nem nagyon érdekel. Pontosabban ami érdekel (magyar és egyéb nyelvek, pl. görög, arab stb.), azt egyetemen kívül sokkal hatékonyabban meg tudom tanulni. Görögül egyébként is meg akarok tanulni. Oké, hogy angolul tudok – de angolul mindenki tud. Muszáj, mert az USA, ... Szóval alap. Olyan nyelven akarok még tudni, ami nem annyira általános, és ha történetesen nem tudnék a szakmámból megélni, legyen még egy lábam, amin állni tudok. És ha véletlenül Görögországban kéne laknom... :)
Amúgy az egész egyetemi világgal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Mert ugyan egyrészről ez a "felnövés", felelősségvállalás önmagunkért, a saját munka gyümölcsének leszüretelése és egyáltalán, a nagybetűs Élet, másrészről viszont ugyanolyan védett, akár az általános- vagy középiskola. Már kicsit szabad, de azért nem teljesen. Afféle folyamatosságot látok: bölcsiben nem tud magáról az ember, oviban és általánosban mindent az óvó- ill. tanárnénik mondanak meg, és ezért max. utálni vagy szeretni lehet őket, középsuliban már lehet lógni, bár nem legálisan (el kell intézni a háziorvossal), és a fiatalabb tanárok már emberként bánnak velünk, a többinek meg be lehet szólni. Egyetemen saját felelősségre annyit lóg-nem lóg az ember, amennyit akar-nem akar, a tanulásra fordított időt pedig aszerint határozza meg, mik a céljai az egyetemmel, tágabban értelmezve – az élettel. Aki az egyetemet is elvégezte, annak már csak a mindenkori törvények és saját belső korlátai szabnak határt.
Egyébként nem kell ehhez egyetemet végezni. Nem hiszem, hogy valaki az iskoláitól válik emberré. Az iskoláktól iskolázott, a tanulástól tanult lesz valaki, nem bölcs, okos vagy szeretetreméltó. A siker sem garantált. Hallottunk már csődbe ment milliárdosokról és szegénylegényből lett királyokról is. (Már ha a siker szó alatt a pénzt értjük.)
Az iskola olyan, mint az élet – abból a szempontból, hogy ugyanúgy tele van lehetőségekkel, amiket lehet kárbaveszni-hagyni, vagy megragadni. Azonban az iskola meg is véd az élettől, mint egy keltetőgép, ami lehet jó és kényelmes, amíg az ember kicsi és gyenge, de aztán korláttá is válhat, ha már szabadulnánk. És egy idő után már mindenki szabadulna. Miért kezdünk akkor új és új iskolákat életünk során számtalanszor? Azért, mert az iskola gyakran eszköz. "Határátkelőhely", amin ha nem haladunk át, nem léphetünk be legálisan idegen országokba (és sokszor jobb is ez így, lásd orvosok, pszichiáterek, építészek, pilóták, ...) Máskor csak közlekedési eszköz, egy a sok közül – mondjuk hajó. Aki a gazdagok országába akar eljutni, nem csak hajón utazhat, bár az a legkényelmesebb és legbiztonságosabb.
Az iskola egyben a tanulás szimbóluma is. Pontosabban.. a tudásé. Azé a tudásé, amit valaki más, mások már felfedeztek, leírtak, és megint mások sokszor ellenőriztek, előre megrágtak, és még többen azóta meg is tanultak.. Hát ezért van nekem sokszor ellenérzésem az iskolával kapcsolatban. Mert nekem az az igazi tudás, amit én magam tapasztalok meg. Pár dolog esetén egyébként így is kell. De sajnos túl nagy már a világ ahhoz, hogy az egészet én, egyedül fedezzem fel és ismerjem meg. Némely tudásnak az alapja sincs már meg, és akkor honnan kezdhetném? Életképtelenné válnék. Hiszen mennyi dolog van, amit használok, de nem értek! Kezdjük az elektromosságnál, itt bejön a számítógép, de legyenek olyan ősi dolgok akár, mint az éneklés és zenélés, a hangszerek működése! Van valami fogalmam a rezgésről, felhangokról, sinushullámról.. de nem sok. Mégis gitározom, éneklek, ordítok és beszélek. Még távolabb haladva a múltban, vajon ismerte-e az ősember a tűz természetét? Tudta-e, miért süt a nap, miért nő a fű és mi értelme az életnek? Vajon értette-e önmagát?
..és mégis mozog a Föld. Nem tanulhatok meg mindent egyedül. Sajnos a világ ilyen. Információs társadalomnak hívják, és a vízöntő korszakát emlegetik – nekem pedig bele kell törődnöm, hogy mások tudására támaszkodom, hogy tankönyvből tanulok és előre írt verselemzéseket olvasok. Hogy nem vagyok ahhoz elég szélessávú, hogy az egész felém áramló tudásnak én egyedül legyek csatornája. Ezért kell az iskola. Közvetítőnek, átkelőhelynek, kapunak, belépőnek egy olyan világba, ahol az ember csak egy a sokmilliárt bit közül, és ahol az értéket az információ képviseli – az pedig nem lesz kevesebb, ha élet és embertömeg zsivaja helyett hullaszagot és nukleáris szemetet sodor a szél.
