Évvégi összegzés

Megvolt a karácsony. Nem volt jó, de túléltük, és most már a sokkhatás is múlik. Jó a termés, szerencsére kaptam könyveket is. Kétkötetes Ady összes, Harold Pinter drámák, Tisza Kata Revánsa (amiről eddig csak rosszat hallottam, pedig nem is annyira), és kaptam bongót. Anyám gitárt kapott, apám csörgőt – az idei a hangszerek karácsonya volt. Aztán nagymamámat vendégül láttuk egy napra és egy éjszakára. Az első napon még nem idegesített, de a másodikon megértetem, mire panaszkodnak azok az ismerőseim, akikkel együtt él a nagyi. "Virágocskám, és jól megy a suli?" Én közben olvasok. "Aha. Ötös lettem a kisérettségi tárgyakból." Csönd. Olvasok. "És Virágocskám, van már udvarlód?" Csönd. Nem olvasok. Csak nézek. "Öööö.. hát, attól függ, mit veszünk udvarlónak." "Hát akivel találkozgatsz, eljártok együtt.." "Ja, olyan több is van." Csönd. Olvasok. De csak próbálok. Tízmásodpercenként érkeznek a kérdések. "Te, ez a virág ez szárad ki. Ez nagyon kényes. Le kéne vágni az elszáradt leveleit.." "Jó, majd levágom. Mondom majd LEVÁGOM. ÉN. NAGYMAMA! Hagyd békén! Jólvan (bazmeg), akkor levágom. Tessék, le van vágva." Próbálnék.. áhh, olvasni? "Virágocskám, és mit fogsz majd venni a pénzből?" "(Hrrrrrrrrrrrrrrr grrrrrrrr WRÁÜF) Hát izé.. valszeg ruhát." "Mit?" "Ruhát." "Ja. Jó. Januárban lesz leértékelés, majd akor vegyél." "Hát persze. Najó megyek fürödni.."

Aztán 27-ikére bulit szerveztem. Az eleje nem volt vészes, ahhoz képest, hogy voltunk vagy 6-an. Ami kevés. Fél osztályra számítottam. Na mindegy, gyakorolni kell még ezt a dolgot.. És soha többet nem szervezek bulit a West Balkánba. Az oké, hogy mikor mentünk, kongott az egész az ürességtől, és mikor jöttünk, lépni nem lehetett a tömegben, nem hogy haladni. De a füst leült a teremben, és a végén már azon gondolkoztam, hogy mi a f*szt keresek én itt. Mert a végére mindenki elhúzott, aki nem, az a párjával volt elfoglalva. A végén aztán eltűnt egy telefon is, és ott betelt a pohár. Mindig hagytunk valakit az asztalnál, hogy őrizze a cuccokat. Nem volt egyedül hagyva egyszer sem tudtommal a sok kabát meg táska. A mobil meg csak kicsengett, persze nem lehetett hallani, mert az ordítást sem lehetett hallani a zenétől, úgyhogy csak csengett, és kerestük. De semmi. Végül hagytuk és eljöttünk. Jó kör volt.. Jó drága.
Az egyetlen, ami tényleg jó volt benne, az az előtte eszközölt beszélgetés volt vele:

Vele is teáztam már


És aztán vele is

Van még mit megbeszélnünk, az is igaz. Na majd 2007-ben..

2007-ben minden másképp lesz. Remélem. Az osztályos dolog. Egyelőre nem túl erőteljesen reklámozott célom az, hogy valami rendszeres kapcsolódási felületet hozzak létre az osztály tagjai számára. Rendszeresen megszervezett bulik, vagy ilyesmi. Igazság szerint nem szeretném az egészet az alkoholra építeni, mert nem erről kéne szóljon, és a zenének sem akarok központi szerepet adni, mert az elvonja a figyelmet a beszélgetésekről. Igen, ez az. Beszélgetésre van szükség. Olyan helyet próbálok keríteni, ami nem zajos, elég tágas, és 24/7-ban nyitva van. Vagy legalább 0-24-ben. Találtam is ilyet, csak nagyon messze van a legtöbb osztálytársam lakhelyétől, és ez is szempont. Legjobb lenne az Üllői út mentén találni valamit, ahol jár a 950-es és a 914-es. Ja, és mindamellett elfogadható árak legyenek. Hajjaj. Talán a legközelebbi választásom egy teázóra fog esni, de azok max. éjfélig szoktak nyitva lenni. Majd kiderítem, meg lehet-e állapodni valamelyikkel. És igen, színházba menetelt is szívesen szerveznék. Simán vállalnám a művelődésszervező szerepet osztályon belül. Meglátom majd, mekkora meggyőző erővel rendelkezem és hogyan állnak hozzá a többiek, de már az is jó eredmény lenne, ha minden héten egyszer 5-6 ember össze tudna jönni valahol. Külön poén lenne, ha mindig mások lennének ezek az emberek..

Az álmaimról (najó, a rövidtávú elképzeléseimről) ennyit. Most éppen egy angol nyelvű licensz szerződést fordítok magyarra. Időnként belefutok egy-egy olyan mondatba, amit képtelen vagyok értelmezni, hiába tudom külön-külön a szavak jelentését. De szerencsére annyira okos barátaim vannak, hogy mindig tudnak nekem segíteni :) Aztán persze a fogalmazással én szívok, mert a jogi nyelv egy külön műfaj. Pláne amennyit én értek hozzá és ahány szerződést láttam életemben.. Mindegy, van elég licensz szerződés a neten, igyekszem okos lenni. Ez a fordítás akár a beugróm is lehet majd ahhoz, hogy rendszeresen kapjak fordításokat. Remélem, jól sikerül, és tényleg lesz még ilyen melóm. Valahogy jót tesz az önbecsülésemnek, hogy nem 10 órában tankönyveket pakolászok vagy állva újságokba ragasztgatom a szóróanyagot, mint azt nyáron tettem pár napig. Felsőfokú angoltudásom van, úgyhogy használni akarom és gyakorolni. Talán végre kapok rá lehetőséget is. És akkor Szilveszter. Kb. úgy voltam vele, mint a keringőruha-választással: ráér... Érdekes módon keringőruhám is lett (jááááááj tök szép, majd próba után rakok be fényképet :) és a szilvesztert is van hol töltenem. Ezek a "maguktól megtörténő/megoldódó dolgok", amikről már írtam.. Tök jó. Don't worry. Be happy. A magányt is élvezem, és a társaságot is. Most érzem magam igazán szabadnak, és asszem, míg le nem érettségizem, idén már nem nagyon lesz ilyen kevés tennivalóm. Egy halom könyv vetette rám magát, hogy olvassam el őket, nem győzöm letenni őket, hogy tudjak a fordítással is foglalkozni. Milyen rég nem olvastam már.. Amit pedig mégis én végzek el és nem magától történik, az mind olyan dolog, hogy már ötszáz éve be kellett volna fejezni / tisztázni kellett volna / el kellett volna kezdeni őket. És most megy. Nemsokára csináltatok dombornyomott bankkártyát is, és innentől saját néven mehet a póker. Lezárom a régi évet, hogy tiszta lappal kezdhessem az újat. A tarot is ezt mutatja. Egyáltalán, a tarot mostanában mindig azt mutatja, amit én is érzek. Most vagy én befolyásolom a kisugárzásommal, vagy ugyanabból a forrásból merítjük a tudást, vagy valami másról van szó. Kicsit gyanús, de legalább megerősít a gondolataimban.

Holnap szakrálisan lezárom a 2006-os évemet. Listázom a veszteségeimet és a nyereségeimet, levonom a következtetéseket, megfogalmazom a tanulságokat. Elengedek mindent, ami a múlthoz köt, és felkészülök a jövőre. Talán kicsit meditálok majd magamon. Régen nem volt már Virágvasárnap, szükség van most rá. Utána pedig mehet a világraszóló bulizás.

Karácsony, osztály, szerelem

Nincsen nagyon karácsonyi hangulatom. Nemhogy nem fehér, de még csak nem is fekete ez a karácsony, és bár december vége van, még mindig nincs hó. Lassan azt hiszem, le is mondhatunk a hóról. Sajnálnám persze. Majd talán márciusban lesz egy kevés, meg májusban, mikor érettségizek.. Érettségizek, és aztán elballagok ebből a porfészekből, ahol megtanultam angolul, ahol megtanultam szeretni és egy kicsit élni is. Trefort Ágoston Kéttannyelvű Szakközépiskola. Hmm. Persze – nem a hely a lényeg. A lényeg az, hogy itt találkoztam azokkal a hatásokkal, amik olyanná formáltak, amilyen vagyok. Az osztály. Az Osztály. Most kezd csak igazán osztállyá válni. Megindult az all-in folyamat, megindult az "interklikk-kommunikáció", és olyan furcsa minden.. Olyan furcsák az emberek, annyire megszerettem mindenkit, és hú, de kib*szottul fognak hiányozni.. Most téli szünet van, és valahogy a szeretet ünnepén – az osztállyal szeretnék lenni. Volt karácsonyi bulink, és azt hiszem, az egyik legjobban sikerült találkozás volt. Összekovácsolódunk. Összekovácsolt mikat a kisérettségi, amin végre túlvagyunk, a karácsony, aztán össze fog a szilveszter és az új év is. Itthon – nem érzem magam itthon. Mindaz a pozitív változás, amit leírtam, egyedül itthon, a családom körében nem jelenik meg. Én persze más vagyok, de a családi viszony ugyanaz. "Kívül", az osztály keretein belül a szerepem, és ha úgy tetszik, a presztízsem egyre nő. Változik. Másként tekintenek rám, úgy érzem, és tetszik. Fontos most a közösség, és rossz belegondolni, hogy már csak pár hónapig élvezhetem. Igyekszem majd kihasználni az alkalmakat a beszélgetésre és az együttlevésre. Igyekszem ismerkedni. Olyan arcokkal kerülök össze mostanában, akikkel öt éve egy osztályba járok és szinte minden nap találkozunk – mégsem váltottunk soha kettőnél több értelmes mondatot. Keresem az újdonságot. Kinyílok, és kinyitnak felém az emberek.. Hallgatni akarok, és mesélnek nekem. Segíteni akarok, és segítségért fordulnak hozzám. Nagyon jól esik. Fontos most az osztály szerepe az életemben, fontos a szerepem az osztály életében, és ez így jó..

A karácsony pedig – majd csak lesz valahogy. Nincsenek nagy vágyaim. Jövőre motorral akarok járni. Egy motorra összeszedem a pénzt, a jogsit meg nyáron elintézem. Kitűnő érettségit akarok – ezért elég lesz tanulnom is. Be akarok kerülni az ELTE PPK-ra, és ez sem egy megvalósíthatatlan cél. Vágyom egy nagy szrelemre is.
Egy nagy szerelem.. Ez már nem olyan egyszerű dolog. Persze dolgozni lehet érte, ez a megkönnyebbülés. Csak nem szabad erőszakosnak lenni, és nem szabad függővé válni a vágytól. Amitől az ember függővé válik, az irányítani tudja őt. Ha irányítani tudják az embert, elveszíti a szabadságát. Ha nincs szabadság.. Az rossz. És akkor már saját érzelmek sincsenek. Akkor meg mit is keres az ember? Szerelmet? Függőséget?
Áh ezt még én sem értem.

Most valahogy úgy van bennem a szerelem iránti vágy, mint.. egy távoli, kicsit megfoghatatlan lehetőség. Olyan régen voltam már szerelmes. Najó, nem is olyan régen – de messzinek tűnik. Valami megnyugvásfélére vágyom, egy srácra, aki mellett akár éveken keresztül is jól érzem magam, és akinek sokat tudok adni. Akivel összeillünk.
Ugyanakkor nem égető a vágy. Jól érzem magam így is, kicsit majd várhatóan le fog törni a téli szünet, amíg nem találkozom egy osztálytárssal sem, a január meg nekem amúgy is az év legdepresziósabb hónapja szokott lenni, de csak ha nem esik hó. Remélem, fog. És lesz szalagavató. És különben is.. Rutinos vagyok már a depreszióból való kimászásban. Erős vagyok és bízom magamban. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, és kicsit úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játszótársait, de addig is lesznek jó kaják, lesz ajándékozás, látom anyámat, találkozunk a nagyszülőkkel, és majd minden fílinges lesz. Asszem. Ha meg nem, akkor lásd – ebből kell tanulni jövőre.

Holnap egy éves lesz a blogom. Ezelőtt is írtam már (több, mint elég) blogot, de azt hiszem, ez sikerült a legjobban. Eddig. Nincs semmi okom arra, hogy le akarjam törölni. (Tudtommal) kevesen olvassák és nem sok vizet zavar, de nekem megvan a lehetőségem, hogy "publikáljak" rajta. Amiért tulajdonképpen a blogok léteznek. Néha egy-egy egész hónapot kihagytam a blogolásban. És persze másképp és mást is írok már, mint egy éve, ami nem olyan jó. De majd visszaszokom arra, hogy gondolkozzam. És ha sikerült, akkor majd kifejtem a gondolataimat is. :)

Tehát.. The show must go on. Minden értelemben. Megpróbálom majd tudatosabban felfogni az elszigetelt időszakot, amit a szünetek jelentenek. Így fordíthatom arra az időt, hogy magamat formáljam és elmerüljek a változtatásban, fejlődésben. Hogy átgondoljam az évemet. És a terveimet a jövőre nézve. Bár.. azok is szép lassan kialakultak maguktól. Ahogy mondtam – gondolkoznom sem kell, a dolgok csak úgy megtörténnek.. Most sodortatom magam a hullámmal, és kicsit melankolikus vagyok, de a tudat, hogy milyen jó minden, megnyugtat.

A világ csodaszép és benne élni gyönyör

Nem olyan régen áthaladt felettem egy negatív hullám. Ez persze nem egy szokatlan jelenség, időről időre előfordul velem. Most azonban ennek az ellenkezője történik. A hullám legtetején állok, és képes vagyok meglovagolni, és visz előre megállás nélkül.. Mi történik? Nem tudom. Csodálatos érzés. Rég voltam már ilyen boldog. Sikerült a kisérettségi, mindenem ötös lett. És a legjobb az egészben az, hogy megérdemeltem, mert megdolgoztam érte. Így még kellmesebb fürdőzni a sikerben. Magamért csináltam, sok áldozatot hoztam érte, de megérte.
Van még más is. Valami változás. Bennem történik, és olyan gyorsan, hogy beleszédülök. Hirtelen másképp kezdtem látni a világot. A tudatosságnak egy újabb fokára értem el, tisztán érzem, hogy a saját kezemben tartom az életemet, engem pedig egy olyan erő tart a kezében, amiben nyugodtan megbízhatok. Előzőleg félelmetesnek tűnő dolgok, amikre gondolni se nagyon mertem, spontán módon, maguktól megtörténtek, és az eredmény felülmúlta minden elvárásomat. Nem kell gondolkoznom sem. Csak csinálom, amit kell, és egyszerűen nem tud semmi elromlani. Ezt a boldogságot semmi nem tudja elrontani. Már napok óta tart, és még mindig érzem, hogy szép az élet, szép a világ, és gyönyörű dolog embernek lenni.

A kapcsolataim alakulása egyre jobban meglep még engem is. Olyan embererekkel hoz össze a sors, akikről azt sem gondoltam akár csak fél éve is, hogy képesek emberek módjára beszélgetni.. És minden emberrel találkozhatok, akivel akarok. Szép lassan rájövök, hogy mindent elérhetek, ha teszek érte, legyen szó kapcsolatokról, tudásról, pozícióról.. És mivel tudom, hogy lehetőségeiben minden az enyém, már nem is vágyom olyan sok dologra. Szerényebb lettem és sokkal inkább belátó. Azt hiszem, mostanában éltem át igazán, mennyire hiányos is a tudásom, a tökéletesnek vélt emberismeretem milyen könnyen átsiklik mennyire fontos jeleken, és mennyire korlátoznak a berögzült elképzeléseim abban, hogy észrevegyem: a világ nem olyan, amilyen, a világ olyan, amilyennek elképzelem. Nem vagyok tökéletes. Tisztában vagyok az értékeimmel és az önbizalmam messze meghaladja azt a mértéket, amit valaha is magaménak tudhattam - de elfogadom, hogy vannak gyengeségeim és hajlandó vagyok meghajolni a magasabb tudás előtt. Alázatot tanultam, pedig az alázat látszólag nagyon ellentmond a személyiségemnek. Feladtam a fölösleges lázadást, többé nem lelek élvezetet a hatalmi harcokban. Az embereket bár a saját szűrőmön keresztül, de emberekként látom, nem pedig szélsőséges érzések, gondolatok, szerepek fizikai kivetüléseiként.

Ha van most problémám, az is a saját megnyilvánulásom és mások megnyilvánulni hagyása közötti egyensúly felborulásából ered. Van valamiféle aggályom magammal kapcsolatban: mintha gyengülne bennem a "tükrözés" képessége. Mintha egyre kevésbé tudnám magam teljesen átadni a hallgatásnak, a beleolvadásnak a másik világába. Ehelyett egyre inkább elemzek és ítélkezem. Elvetek dolgokat, amiket a másik ember mond, és helyette saját javaslatokat teszek. Nem megérteni próbálom az illetőt, hanem formálni. Miért? Nem akarom, hogy így legyen. Meg kell tanulnom ötvözni a beleolvadás és a transzformáció erőit. Már csak a leendő pácienseim érdekében is. Megint meg kell tanulnom hallgatni, és erre most egyébként is remek alkalom adódik majd - új emberek felé nyitok, és az első dolog, amit teszünk, a kommunikáció felvétele lesz.
Amit leírtam, egyfajta válság. "Szakmai válság", ha merhetem leendő szakmámnak tekinteni a pszichológiát. Válság, mégsincs benne negatív érzés - egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy tanulnom kell. "Tanulásközpontú világkép", ahogyan már sokszor megfogalmaztam - ez segít abban, hogy a traumákat, az életet, a nehézségeket feldolgozzam, sőt, több legyek általuk. Rájöttem, hogy az életem három alappillére a szeretet, a szabadság és a tapasztalat. Ezek nélkül élni én nem tudnék. Másnak tudom, hogy más fontos, és ez így teljesen jó. De nekem tapasztalnom, tudnom kell, mert én erre születtem.

Furcsa dolog egyszerre alázattal és önbizalommal fordulni az élet felé. Ezt teszem most. Vannak eljövendő dolgok, amikben biztos vagyok - hogy életem célja más emberek segítése, hogy lesz saját egzisztenciám, hogy nem fogok soha éhenhalni. Ez a bizonyosság nagyrészt abból ered, hogy magamban képes vagyok bízni. Az önbizalom pedig a tapasztalatból ered: mindig, mindent elértem eddig, amit igazán akartam és amiért keményen dolgoztam. És tudom azt, hogy minden egyes pillanatban egyre jobb ember vagyok. Folyamatosan fejlődöm, és több vagyok ma, mint tegnap voltam, és holnap még több leszek, és ez az életet egy olyan izgalmas várakozássá teszi számomra, ami elég energiát ad ahhoz, hogy lépjek, amikor kell. Azt csinálok, amit akarok, és azt akarom, ami mindenkinek jó, egyben nekem is.
Ez az önbizalom rész. Az alázat pedig az, hogy akár azt is hajlandó vagyok belátni, hogy a felsorolt bizonyosságaim mind tévedések - amennyiben a tapasztalat és a tudás ezt mutatja. Nem vagyok tökéletes, de a világ tökéletes, ezért én tanulok a világtól. Ha olyasmit akar megtanítani, ami fáj, akkor vállalom a fájdalmat és fenékig ürítem a méregpoharat is, ha ezáltal jobb leszek. Minden esemény, cselekedet, gondolat, érzés alakít engem, és én is viszont - mert minden mindennel összefügg. Minden Egy. Szembeszállni az élet árjával nem érdemes, mert az élet jobban tudja - de kormányozni meg kell tanulni, különben meghal a szabad akarat.


Tehát most - boldog vagyok. Évek óta nem volta ilyen boldog. Minden épp olyan, amilyennek lennie kell, és örömömet lelem abban, hogy ezt újra és újra megélhetem.
Köszönöm a sorsnak, köszönöm minden egyes embernek, akikkel valaha találkoztam és azoknak, akikkel a jövőben találkozni fogok. Köszönöm a lehetőséget, köszönöm, hogy élhetek. Köszönöm, hogy fájdalmat okozhatok, és köszönöm, hogy nekem is fáj néha az élet. Így teljes. Köszönöm a hitemet, és hogy van miből táplálkozzon. Köszönöm a tudást, amit már megkaptam, és azt is, amit még meg kell szereznem. Köszönöm, hogy egyre jobb lehetek. Köszönöm, hogy segíthetek, és köszönöm, ha rajtam kell segíteni és hogy mindig van, aki segítsen.

Köszönöm, hogy megszülettem.

I did it

Június elején elkezdtem pókerezni. Freerolloztam, persze, nem fektettem bele pénzt. Igaz, időt és energiát annál többet, megtanultam, mi hogy van, először a freerollon, aztán egyszer csak pénzt nyertem. Elkezdtem pénzben játszani, óriásaiakat buktam, aztán azt is megtanultam. Nagyjából.

Ma volt az, hogy az első 50$-t, ami 10k-nak felel meg, átutaltam a bankkártyámra, és ezennel jóízűen elköltöm ajándékvásárlás címén.

Boldog Karácsonyt!

Kard ki kard? Anyád..

Wow. Úgy látom, a szerdai bejegyzésem nagyobb port kavart fel, mint az azt megelőzőek összesen.
Ennyit rólam, és a széles látókörű, jóindulatú, minden témára tökeletes rálátással bíró, fejlődés- és haladásközponti gondolkodású osztálytársamról.

Hotuka észt oszt.

Tanárnő kérem

Régen nem voltam ilyen dühös. Ilyen ideges. Így elbaszni a napomat! Gratulálok, Tanárnő. Gratulálok, hogy ilyen intelligens, és tényleg haladó szellemű dolgot sikerült mondani nekem. Ne kérdezzek az óráin, mert hátráltatom a tanítást. Összezavarom a gondolatmenetet. "Álkérdéseket" teszek fel, mert villogni akarok! Én kérek elnézést! Ne haragudjon rám tanárnő, amiért diák létemre kérdéseket teszek fel a tanórán! Bocsáttassék meg nekem, hogy a tanításomra szolgáló intézményben (ún. iskola) tudást próbálok elsajátítani! Ideráncigálnak minden egyes k*rva munkanapon, mindegy, hogy épp friss levegőn rohangálni, mozogni, élni, esetleg ágyban feküdni, gyógyulni, olvasni, vagy a barátaimmal szeretnék-e lenni, ez senkit nem érdekel. Ideparancsolnak 7 éves korom óta, nincs mese, nincs apelláta, kötelező dolog az iskola, mert az jóóóó. Itt jó dolgokat tanítanak. Persze semmi beleszólásom abba, mit is szeretnék tanulni. Történelem? Az kötelező. Magyar irodalom? Az is. Matematika? Hát hogyne! Éljen a szabadság, hurrá! És amikor az a ritka eset fordul elő, hogy engem (ismételten, mint diákot) érdekelni talál a tananyag, akkor azt mondják, hogy – kislányom, kussolj és magoljál, ne akarjál okoskodni, ne akarjál tanulni, miért érdekel téged annyiranagyon az a kurva tantárgy? Ja, hogy nem érdekel? Akkor mi a fasznak kérdezel? Mert tudni akarsz? Minek az neked? Neeeheheem kell tudni. Okoskislány, üljél le szépen, nézzél körül, és próbáld azt csinálni, amit mindenki más. Úgy van, jól látod, mindenki alszik. Néhányan jegyzetelnek. Te is legyél csak csöndben, ne akarjál itten beszélgetni, figyelj csak egyezzünk meg, te kussolsz, én meg nem vágok be neked egy akkora karót, hogy soha nem érettségizel le..

Tanárnő kérem, szopjon már le keresztbe! Mi az, hogy ne kérdezzek? Ez most komoly? Vagy valami oltári szar vicc, és itt oltanak vele? Én magasról leszarom a tanárnő gondolatmenetét! Engem nem érdekel, mennyire elégedett saját magával, a pedagógiai képességével, nem tud izgatni, hogy 40 éve tanít, és az sem, hogy egyébként nem olyan rosszul.. Az iskola üdvöskéje, hát persze. Nem tud kimondani egy épkézláb magyar mondatot, gondja van az álllítmány alanyhoz való egyeztetésével.. De azért szereti rikácsolni: "Te magyar vagy?!?!?!" Engem mindez hidegen hagy. Én egy szájbabaszott dolgot szeretnék: tudni. Ez nálam elemi igény. Többet mondok: ez általános emberi tulajdonság, hogy tanulni akarunk. Akinél nem így van, ott persze már régen mindegy, de engem ne próbáljanak már lenevelni a tanulásról, ne próbálják már elmagyarázni, hogy kislányom, a tudásvágyad felesleges, majd mi azt tudjuk, jól!

Kérek engedélyt meghunyászkodni. Persze, majd megígérem, hogy nem kérdezek, soha többé, nehogy valakit zavarjak a nyamvadt, idegesítő, folyamatos érdeklődésemmel. A franc egyen már meg engem is, meg a hülye jelentkezésemet. Minek jegyzetelek különben is? Majd az érettségire magolok egy kicsit, aztán úgyis elfelejtem az egészet, minek a történelem, nemdebár.. Úgyse tudja senki, ki emlékszik például Hitlerre meg a második világháborúra? Hát az már majdnem száz éve volt, tök régen! Akkor még nem is éltél kislányom, miért érdekel? Milyen indokok? Hol élsz te? Indokok? Azok nem voltak. Persze, csak Hitler miatt volt az egész. A köcsög. Ja, hogy Churchill? Igen, ő is volt. Hogy miért épp a Dávid csillag a zsidók jelképe? Honnan a halál faszából tudjam, mi vagyok én, régész? Nézzél utána kislányom. Ja, nincs időd? Persze, nem kéne annyit internetezni.
És egyáltalán, minek akarsz te annyit tudni? Mire mész vele? A diplomáddal úgyis kitörölheted majd a segged! Pszichológia? Ugyan kérlek.. Majd éhendöglesz. Ez kell? Hát akkor legyen, dögölj meg, csak lehetőleg csendben, ne zavard az órát.

Jólvan bazmeg. Akkor majd mostantól az összes kurva órádon olvasni fogok, és csak azért megyek be, mert különben igazolatlan hiányzás jár. A tananyagot megtanulom a könyvből, igaz, így 3-szor annyi munka, de legalább tudni fogom, ami érdekel. Persze, majd utánanézek magamtól az idióta idegesítő kérdéseimnek, mert a tanár nem azért van ott, hogy tanítson és segítsen megérteni és elsajátítani a tananyagot, hanem csak dísznek.
Menjen el az ilyen karácsonyfa-csúcsdísznek egy mammutfenyőre bazmeg.
---------

Pff. Asszem a lelkem egyik legmélyebb csücskébe sikerült beletaposnia a töritanáromnak. Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy egy tanár képes és közli velem, hogy ne kérdezzek az óráján, mert összezavarom a gondolatmenetét.. Egy tanár, aki x évtizede tanít, aki tisztában lehet vele, hogy ebben a szintű iskolában milyen ritka, hogy valaki kérdez, aki már amúgy is fejből tudja az egész anyagot, komolyan tudja venni magát, miközben azt mondja egy diáknak, hogy ne kérdezzen?

Talán kicsit túldramatizálom. Nem érdekel! Szívügyem a tudás. Mindig is az volt. Ritkán ordítozom tanárokkal (mostanában), de ez egy olyan szintű sértés nekem és olyan szintű beleavatkozás az életembe, amit nem viselek el. Ha ordítozom, ezért. Nehogy már egy tanár akadályozzon meg a tanulásban. Ez nonszensz, ilyen nincs. Ez nem normális. Ez nem fér bele a világképembe, és egyrészt elképedve állok a jelenség előtt, másrészt minden, ezzel a gondolattal töltött perc egyre csak nyomja fel bennem a pumpát. Elbaszták ezzel az egész napomat. Thanks to Göttler Károlyné. Ezek után asszem visszaigazolástért fogok koslatni, és arra várok, hogy megerősítsenek abbéli hitemben, hogya tanulás nem fölösleges dolog és nem bűn, ha tudni akarok.

Aludnom kéne néha.

In memoriam Ady Endre

1877. november 22, Érdmindszent - 1919. január 27, Budapest

In memoriam Dosztojevszkij

1821. november 11, Moszkva - 1881. január 28, Szentpétervár

Az idei termés - Születésnap

Samuel Beckett összes drámái


Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai

Színek, hangok, szavak

Este gondolkodtam a gondolkodáson. Felsejlett előttem, ahogy félálomban próbálom összerakni az elméletet, próbálom végiggondolni a napomat, próbálok egy személyre gondolni, és ha elég álmos vagyok, akkor ez olyan nagy kihívás, mintha egy folyóban állnék egy kövön, hátamon egy zsák másik kővel, és azon erőlködnék, hogy a kövek lerakásával a folyóban utat alakítsak ki valami felé, egy bizonyos téma felé, ami annyira érdekel, és amihez most annyira álmos vagyok.. Egyszer aztán megbillenek, beleesem a vízbe, a zsák elsüllyed a p*csába, én pedig sodródom el.. És ez a külvilágban úgy jelenik meg, hogy mégiscsak elalszom, akaratom ellenére.

A gondolatok alapesetben egy folyóhoz hasonlóan áramlanak. A gondolkodás szó nem is fedi mindazt, ami egy szabadon eresztett agyban történik; szavak, hangok és képek egyidejű, gyakran egymástól független vagy függetlennek látszó áradása ez, mely valódi, kézzel fogható ingereket képes kelteni a testben is, bár általában nem teszi. Ez ugyanis nem átélés. Itt az >>én<<>>én<< épp nem tartózkodik a közelben. Pontosabban.. színáradat mindig van, leginkább alvás közben, de általában felülíródik direkt módon, irányított gondolkodással, vagy felülírják az erős érzelmek. Amikor igazi a színáradás, én általában nem vagyok magamnál. Ritka kivétel, ha szándékosan felveszem a kívülálló, nem ítélő megfigyelői pozíciót. Ebben az esetben viszont hamar elalszom, főleg, ha vízszintesben vagyok.. Tipikusan a megfigyelői pozíció van érvényben szabad asszociáció, és azt hiszem, meditáció közben is, bár ott még csak figyelni se kötelező a tapasztaltakra, csak hagyni kell őket menni. Szabad asszociáció közben a színáradatot próbáljuk különböző (verbális, vizuális, audio) módszerekkel kézzelfoghatóvá tenni, kifejezni. Sajnos (tapasztalatom szerint) ez maradéktalanul nem lehetséges az összetevők sokfélesége, az egy időben jelen levő formátumok különbözősége miatt. Kivéve, ha valaki egyszerre tud beszélni, írni, rajzolni és esetleg énekelni, és mindezt különböző témákról, mint ahogyan Leonardo da Vinci tudott, vagy ha valakinek egyszerre csak egyfajta műsor megy a fejében és azt hitelesen vissza tudja adni. Én nem tartozom egyik csoportba sem. Ugyanakkor megnyugtató tudni, hogy – feltéve, hogy a kifejezett (értsd: kézzelfoghatóvá tett) színáradásban motívumokat keresünk – minden ismétlődik a fejünkben, legfeljebb más formában. Hmm. Lehet, hogy mégsem megnyugtató, és lehet, hogy nem is így van.. Bár ismétlődő elemek biztosan léteznek. Whatever. Tehát akkor mondjuk az a megnyugtató, hogy az élményfeldolgozási folyamat, aminek én az álmot és a színáradást felfogom, akkor is működik, ha nem fejezem ki, legfeljebb tudat alatt marad. Néha ez jobb is. Számomra a színáradás az alapállapot, ha elbambulok vagy álmos vagyok, ez a definíció szerinti program a fejemben. Minél energikusabb vagyok, annál inkább el tudom dönteni, akarom-e nézni vagy nem, sőt, kismértékben befolyásolni is tudom, bár a színáradás a gondolkodás (mint tevékenység) ellentéte: vele szemben a passzivitást, a gondolkodás kontrolljával szemben a kontrollvesztést, a sodródást jelenti. Alváshoz, nyugodt és pihentető alváshoz egyszerűen muszáj feltörni hagyni a színeket, szavakat és hangokat. Gondolkodva elaludni – katasztrófa; rögeszmés álmokba és ébredés után múlni nem akaró rosszérzésbe torkollik arra vonatkozóan, vajon mit is akartunk megoldani álmunkban, és mi lett a megoldás.. Mintha a kővel teli zsákkal együtt próbálna az ember sodródni. Közben kicsit megfullad. Az ember persze akkor is megfulladhat a saját gondolatfolyamában, ha soha nem megy ki a partra – aki csak az illúzióival törődik, a valóságban életképtelen. Esetleg összezúzza magát egy olyan sziklán, amit talán inkább megmásznia kellett volna. Egyébként, ha tisztában van az ember a színáradás működésével, a hasznára is fordíthatja (wow). Én például nagyon kényelmesen el tudok aludni, ha sikerül abbahagynom a gondolkodást és szabadon ereszteni a színeket. Hagyom formálódni a képsorokat filmmé, a hangokat szinkronná.. Ezért is nem látom igazán át, miért hozna álmot a birkaszámolgatás kontollált, megterhelő koncentrációja. Más kérdés, ha az embernek olyasmi van a fejében, olyan képek, hangok és szavak áradnak belül, amit jobb, ha senki nem lát, még ő maga sem. Én szerencsére nem tartozom ide, de jópár ismerősöm gyanús; ők valószínűleg nem alszanak túl jól, és inkább éjszakákba nyúlóan olvasnak. Nekem egyértelmű és természetes a színáradás jelensége; mindig is volt és valószínűleg mindig is lesz a fejemben hasonló. Fontosnak is, hogy legyen, mert, mint már írtam, feldolgozási folyamatnak fogom fel, ami abban segít, hogy épelméjű maradjak a sok hülye élményem mellett is.. Talán sikerül.

Fájdalom

Most kicsit melankolikus hangulatom van. Úgy érzem magam, mint egy sírásó, aki egy temetőben próbálja kiásni a véletlenül élve eltemetett embereket. Vagy mint egy búvár, aki a Titanic roncsai között keresi a kék nyakláncot, ami 90 00 darabra hullott szét. Mondjuk megelégedne 10 000 darabbal is, de sajnos nem ő dönti el, melyik maradt épen és melyiket sodorta el az ár...

A vinyómat mentem. Siralmas egy dolog. Felvidul az arcom, mikor egy-egy naplóbejegyzésemre rábukkanok, rezignáltan továbblapozom anya végeláthatatnaul ömlő angol feladatsorait és a saját, órákon át gyűjtögetett és gépelt asztrológia/irodalom/törijegyzeteimet. Nem vágyom sokra, tényleg, egyetlen dolgot kérek az égtől: a múltamat vissza. Nem érdekelnek az mp3-ak, a filmek, az iskolai cuccok, nem érdekel semmi, csak a saját nyamvadt kis írásaim, a naplóbejegyzéseim, a fényképeim és a logok. Órák-tíz órák-napok-hetek várnak rám, míg az összes .doc fájlt végigmazsolázom, és akkor még nem beszéltünk azokról, amiket más formátumnak ismert fel a mentőprogram. A képekkel csakúgy, és a videók meg.. Szerencsére a képeim nagy része megvan különböző embereknél. Asszem tőlük kezdem el majd összegyűjteni, egyszer. De a gondolataim nagy része csak digitálisan van meg, és életem egyik legfontosabb korszakát naplózzák.

Eleinte még az volt a problémám, hogy a dátumok (amiket általában csak a dokumentum nevében tüntettem fel) elvesznek. Most már csak magukra az írásokra vágyom nagyon..

Ekörül forog az agyam. Az utóbbi 2 órát mazsolázással töltöttem. Mivel hihetetlen mennyiségű (80 GB) adatról van szó, egyelőre reménykedem, hogy hiánytalanul meglesz a gyűjtemény – de valljuk be, utópisztikus ábrándok ezek. Mégis, amíg nem bizonyosodott be 100%-osan az ellenkezője, képtelen leszek elkezdeni a gyászmunkát. Pedig nem lesz kevés túltenni magam ezen a veszteségen. Mintha.. nem is tudom. A szobámat vesztettem volna el, vagy a lakhelyemet bombázták volna le. Mint amikor a nagymamám eladta a házukat, amiben én az öcsémmel nyaranta heteket töltöttem.. volt kert, Gaja-part, hátsó udvar, cseresznyefa, Gömbi, a félvak tacskó-németjuhász keverék, akit annyira szerettem.. Hát, nem tudom, azt mikor fogom tudni megbocsátani a nagymamámnak. Mikor fogom tudni elengedni a házat, amihez annyi emlék köt, és ami azóta már felismerhetetlenül át lett alakítva.
És ez még annál is rosszabb. De talán mégsem.. És nem tudok nem reménykedni, hogy mégis lehet, mégis túlélhették a gondolataim a vinyó tönkremenését, mert én azt akarom, hogy túléljék..

Régen, ha elgondolkoztam azon a morbid dolgon, hogy mit vinnék magammal, ha égne a lakás, és csak pár másodpercem lenne – a válasz egyértelműen a tengerimalac volt, mert érte én tartozom felelősséggel, és azután a naplóim. Most, hogy a dolog szimbolikusan megtörtént, és én nem voltam ott, elégett minden (a tengerimalacon kívül), és bűntudatot érzek, amiért nem csináltam biztonsági másolatot már réges-régen minden fontos dolgomról, pedig paranoiámban annyiszor gondoltam rá...


November 8-ikán 18 éves leszek. Születésnapomra a múltamat kérem vissza.

Szülinapi könyv-kívánságlista

Líra (verseskötetek)
- Rilke (kedvenc költő!) összes
- Radnóti (kedvenc magyar költő) összes
- Shakerpeare összes
- E.A.Poe összes
- William Blake
- Wordsworth
- Coleridge
- Shelley
- Keats
- Victor Hugo (tőle prózát nem kérek..)
- Mallarmé
- Apollinaire
- Majakovszkij
- Vörösmarty
- Ady összes
- Babits
- Kosztolányi
- József Attila
- Juhász Gyula
- Tóth Árpád
- Pilinszky
- Nemes Nagy Ágnes
- Weöres Sándor
- akárki a későmodern magyar ill. külföldi lírából

Dráma
- Henrik Ibsentől (kedvenc drámaíró) akármi, akármilyen mennyiségben
- Shakespeare összes
- Csehov
- Beckett: Godot-ra várva

Epika
- Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései (kedvenc novella-kisregény), és egyéb novellák
- Dosztojevszkij (kedvenc író): Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek, és akármelyik másik regény
- Bulgakov (kiv. Mester és Margarita)
- Gogol
- Camus
- Thomas Mann
- Zola
- G.G. Marquez: Száz év magány ÉS bármelyik másik regény tőle
- Franz Kaffka
- E.A. Poe novellák
- Kaffka Margitot nem kérek, és Esterházy Pétert sem
- Hölderlin
- Novalis
- akármilyen modern regény, akár magyar, akár külföldi

Légelementál

Van egy olyan művészet, ami megtanítja a művelőjének, hogy hogyan legyen együtt valakivel anélkül, hogy igazán beszélni tudnának. Kurva fontos dolog beszélgetni tudni egy emberrel. Nagyon-iszonyúan-eszméletlenül. Olyasfajtaképp beszélgetni, amit én világmegváltásnak nevezek. Ha valakivel meg tudom váltani a világot, az nagy kincs. És egyre inkább érzem: ha nincs meg ez a kapcsolat egy pár tagjai között, nem lesz más az egész, mint bűvészkedés. Ez a bűvészkedés a művészet. Minél több olyan elfoglaltságot ismer és űz valaki a párjával, aminek semmi köze az őszinte, intim, mély kommunikációhoz, annál jobb ebben a dologban, és annál tovább képes viszonylag jól érezni magát a két ember együtt. Színház, vacsora, videózás, mozi, együtt sportolás, szex, veszekedés, munka, társasjáték.. Ezermillióval több van ennél, de nekem most nem jut eszembe több. Nem az én műfajom a bűvészkedés. Nekem beszélgetnem kell, velem beszélgetni kell, nem babázni. Ugrálok bele sorba az olyan kapcsolatokba, ahol nincsen kommunikáció, és közben kihagyom azokat, ahol lenne.. Van, aki nagyon jó a bűvészkedésben, mondhatni mestere a művészetnek. Valaki nem ilyen jó benne, és együtt ketten még rosszabbak vagyunk. Olyan is akadt, akivel csodálatosan jól lehetett beszélgetni, de nem vonzódtam hozzá eléggé...

Hogy végre sikerült kifejeznem, ami olyan rég formálódott a fejembenm, akár tételt is írhatnék belőle: kapcsolatba nem érdemes beleugrani akkor, ha nem tudunk igazán beszélgetni az illetővel. Az a baj, hogy ettől még az elején lehet rendkívül erős a vonzódás, szerelem is lehet, de hamar kihuny, pláne, ha gyakran találkozunk..

Másik tétel: mindig az első csók a legjobb.


Szabad akartam lenni. Hihetetlenül erős, belülről fakadó késztetésként szakadt rám, és mindent elöntött, kiöntött a mederből, és áradt. Ez a vágy erőt adott. A gondolat, hogy szabad leszek, megnyugtatott. Szabad akartam lenni abban az értelemben, hogy azzal szemezhessek, csókolózhassak, szeretkezhessek, azzal tépjük szét egymást és azzal bújkálhassak, akivel akarok, bármikor, bárhol, bármi okból. Akartam, hogy tisztességesen hülyíthessek egyszerre több pasit is, és közben egyiket se kelljen átvernem. Erre vágytam.
Erre vágyom. És most megvan, és most jó; régi ügyek frissülhetnek fel, és jöhet megint Fényhozó, csillag képében is, de most is dobszóval kísérve.. és jöhetnek kalandok, és lehetek magányos egy kicsit.
Persze mindezek mögött az a mély és régi vágy húzódik, hogy megtaláljam az igazit. Mindig csak az igazit akarom megtalálni.. De most nem az a szakasz él, amikor energiát fektetek aba, hogy valamiből igazi legyen. Most a próba-szerencse szakasz van, az ide-oda cikázás szakasza, pillangólét..
Tehát most megvan mindez. Van még, amire vágyom; egy barátra, akivel rengeteget beszélgethetek, aki – legyen akár mindenben szöges ellentéte az enyémnek – a véleményét megmondja, és aztán meghallgatja az enyémet. A világmegváltás, amiről már szó volt. Egy barátság kell nekem. Amiből aztán szerelem fejlődik.

Szeret

Nem akarom elveszíteni a fonalat. Idén érettségizem. Nem akarok lemaradni. Egy hétig beteg voltam, és feltorlódott minden. Aztán hétvégén csónakáztam, és még jobban feltorlódott. Nem akarok lemaradni. De hogy mit akarok, semmit nem számít ahhoz kéest, hogy mire vágyom. Mindegy, nem kezdem újra a bárcsak-szöveget.

Elmélet. Amikor két ember egymásba szeret, az egyik mindig jobban szereti a másikat, mint az őt. Az az egyik sokkal jobban ragaszkodik, sokkal többet foglalkozik a dologgal, és talán sokkal többet tesz is érte. Ez miért van?? Nem jó. Nem ideális. De legalább normális? Jó lenne, ha eséllyel várnék valakire, akivel ugyanannyira szeretjük egymást..
Eddig mindkét oldalon voltam, de a jobban szeretőn csak egyszer. Ott sem tudom, miért én szerettem jobban, így alakult. Lehet, hogy azért, mert nem szerethettem akárhogyan, akármikor. Ezért szerettem mindig, nagyon. És elég rosszul viesltem és elég rosszul játszottam ezt a szerepet.


Késő este van és megint túlvagyok egy sörözésen - meglepő.. A táncpróba halad a szalagavatómra. Sok lesz a meghívott :) Nem állítanám, hogy a táncnak sok köze lesz a keringőhöz, a ritmuson kívül. De .. na mindegy. A lényeg, hogy próbálom csinálni, amit muszáj, amellett, amit szeretek. És a muszájt is én választottam, és a további életem záloga is az, hogy mennyire fér be a muszáj a szeretem mellé. Úgyhogy tuszkolok, és le is fekszem aludni, hogy teljesíthessek.. És hogy ennél betegebb már ne legyek.
Kezdődő arcüreggyulladásból gyógyított ki az evezőstúra. Olyan sokat infráztam a tűz mellett éjszaka :D

Víz, tűz, víz, víz

Istenem.. Ha válaszolnom kéne a kérdésre, mi az az Élet, megmutatnám, mit csináltam hétvégén, és azt mondanám: na, ez az Élet.
Megfogalmazhatatlan. Az, hogy bár egész nap evezek, szabad vagyok, mint a madár. Az, hogy ez a sok ember mind egy közösség, és mind máshonnan pottyant ide, és én mindet megismerhetem, csak ki kell nyújtanom a kezemet. Csontrepesztően hideg októberi éjszakák, ahová nyári hálózsákot vittem, és amiket csak úgy éltem túl, hogy második napra megtanultuk a tüzet egész éjszaka ébren tartani, és mellette aludni. Csöpöghetett a ködből a víz, a hálózsák éppen nem ázott át. Fújhatott a szél, ott volt nekünk a tűz. Pár méterre meg a víz. Elemek találkozása volt, mikor éjszaka, egyik magányos pillanatomban a tűz mellett fekve kinyitottam a szemem, és belenéztem a világba. Ez az élet. Hallom, ahogy serceg a tűz, és látni nem is nagyon látok mást, csak a parázsló-örvénylő fényeket magam előtt, és ha felnézek, az éjszakát, a csillagokkal. Ritkán lát az ember ennyi csillgaot. Láttam az Oriont (ezzel háromra emelkedett a csillagképek száma, amiket felismerek). Orion kutyája pedig egyenesen velünk jött evezni, és így én is megtudhattam, mi az: hűséges kutya. Mi az, amikor egy kutya őrzi a gazdáját? Szép és félelmetes dolog. Félelmetes, mert tudod, hogy a kutya életében soha nem lehetsz az első, hiába barátkozol össze vele, és félelmetes, mert Orion életében talán – valószínűleg – sokkal kevesebb ideig fogsz sokkal kisebb szerepet játszani, mint a kutyája. És szép – értelemszerűen.
Nappal eveztünk. Elöl ültem, ritmust adtam (ha követték). Ipoly, szlovák határ, Duna, Leányfalu.. Két és fél nap zuhany nélkül, alig ettem valamit, inkább csak ittam. Mindig csak ittunk. Pia, pia, pia.. Szeretem a dojo csapatot. Szeretem, hogy sosem csak ők vannak a közös túrákon és az edzőtáborokon. Nem csoda, ha rászokik valaki az edzésekre.. A közösség. Most megértettem. Tartozni valahová, és közben egyszerre olyan szabadnak lenni, mint.. mint az emberek ezerötszáz éve voltak.
És igen, tudom, hogy napi 6 órát evezek, és edzőtáborban napi 6 órát edzek, plusz futkározom és iszom, mégis, olyan szabad sosem vagyok, mint az ilyen táborokban, és soha sehova nem vágyom annyira vissza, mint Tardosra vagy most pl. Ipolytölgyesre.. Még egy hétig maradok, és hét végén kirúgnak a suliból. Annyira nem érdekelne..

Ki lesz nekem Orion? Megérzem, ha fontos ember lép be az életembe, hogy eljátssza, amilyen szerepet neki szántak. Pontosabban amilyet választott(unk). Orion fontos lesz még. Nem is létezik ilyen emberfajta. Vadász férfi, mindent túlél és erdőbe, vízre, nádasba, szabadba való. Budapesti, though.

Nemtom. Ezt az életet találták ki nekem. Ha egyébként kell elgondolkozni, mi az, amire mindig nagyon vágyom, nem ez jutna eszembe, de csak azért, mert az emléket mindig mélyre temetem, hogy ne fájjon, amiért nem úgy élem nem azt az életet. Nem tudom, nincs rá lehetőség. Persze nem olyan tragikusan szörnyű ez, de most erre vágytam hónpok óta és ezt a tábort vártam, amióta csak jelentkeztem rá. Furcsa, mennyire valószínűtlen, amikor benne vagyok, és mennyire semmi köze nincs az egyébkénti világomhoz. Semmi köze irodalomhoz, iskolához, iskolai ismerősökhöz, pszichológiához, könyvekhez, zenéhez, amit amúgy hallgatnék, számítógéphez.. Semmihez. Ez egy álomvilág, és a szereplők is álomszereplők, akik úgyanúgy álmodnak, ahogy én, és a testük csak bután néz majd maga elé, amikor ráébred a valóságra.
Kicsit Kung-fu Ce-s ez a dolog: vajon álmomban pillangó voltam, vagy pillangó vagyok, és most azt álmodom, hogy emberként élek? Azt válaszolnám: a valódi élet nem itt hever, nem Budapesten, nem a metró és nem a szmog közelében. Hihetetlen sokszor mondtam el csak ez alatt a hétvége alatt: ÉLET, ÉLET, ÉLET. Ez az élet. Élek. Így élni lehetne. Szeretem az életet. A felhőtlen élet, a szabad élet, a gondtalanság és a társas élet..

Nagyon maradandó volt. Nagyon szabad voltam. Nagyon szabad vagyok. Az akarok most lenni, m-i-n-d-e-n értelemben, enyém a világ és benne minden ember. És az összes sör :) Teljesen megváltoznak az emberi kapcsolatok az ilyen helyzetekben, az egyébként ismerősök között is. Minden torz. De nem kellemetlenül vagy kényelmetlenül torz – úgy torz, ahogy a jellem elferdül, vagy inkább kiegyenesedik az eszméletlen mennyiségű piától. Pont úgy torzulnak el a már meglévő kapcsolatok is, és ez jó. Nem tudom megmagyarázni, miért, de jó.

Ha majd egyszer nagyon nehéz korszakához érek azéletemnek, visszagondolok erre a hétvégére. Pár ilyen emlékből, azt hiszem – évtizedekig el lehet élni boldogan. Ezért jók az emlékek.. Mert táplálkozni lehet belőlük, ha az adott érzésnek éppen híján vagyunk.Talán morbid, de ez a mostani jópár barátom vagy hozzátartozóm halálán át fog még segíteni..

Küldeném magamnak, és mindenkitől, aki szeret.


Kell még egy szó, mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
A úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.

Nézz rám és lásd, csillagokra lépsz.
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek ott megérint a fény,
tudod jól hova mész, de végül haza térsz.

Szállj, szállj sólyom szárnyán három hegyen túl.
Szállj, szállj, ott várok rád, ahol véget ér az út.

Úgy kell, hogy te is értsd, nem indultál hiába.
Az a hely, ahol élsz, világnak világa.
Az égig érő fának ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj sólyom szárnyán három hegyen túl.
Szállj, szállj, ott várok rád, ahol véget ér az út.

Nézz rám és ne ígérj, nézz rám, sose félj.
Ha nincs hely, ahol élj, indulj hazafelé.

Örökség

Azon gondolkozom, hogy mindig, amikor eszembe jut, hogy mennyi mindent átéltem már és még milyen sokmindent át fogok, előre örülök annak, milyen hatalmas mennyiségű információnak leszek birtokában majd egyszer. Jó belegondolni, mert beleborzongok. Bele fogom tudni élni magamat mások gondjaiba, helyzetébe, és tök jól ismerem majd az emberi természetet, és... És aztán egy kellemetlen érzés fut át rajtam, nekiszegezvén a kérdést jókedvű önnönmagamnak: minek? Mire lesz mindez jó?
Akkor megint elgondolkozom. Igen, nagyon sokat fogok tudni a férfiakról. Igen, három szó után fel fogom ismerni a potenciális játszmaembereket (ld. E. Berne könyvét). És igen, teljes kontroll alatt tudom majd tartani önmagamat, mind testi, mind szellemi, mind érzelmi értelemben. Hát ez csodás. És kinek lesz jó? Rajtam kívül persze. Ki fog tudni róla, ha én már nem leszek? Mi haszna lesz ebből a világnak?
És akkor mintegy mentőangyalként jön a válasz a semmiből, a már megélt tapasztalatokból: könyvet kell írni! Előbb-utóbb minden értelmes ember könyvet ír, kivéve, ha pártot alapít, filozófiát kezd tanítani, vagy egyéb verbális módon adja tovább tudását. Bár ez sem kizáró ok. Miért ne írhatnék én is könyvet? Naplóregényt akár. Vagy egyszerű esszékötetet. Az uncsi.. asszem. De nem is az a lényeg, hogy olvassák.. A lényeg az, hogy ki legyen adva, hogy meglegyen néhány könyvtárban, és hogy ha netalántán valaki keresné, megtalálja. "A Vadvirág", "A vad Virág", vagy "Esszéim", hogy minél semmitmondóbb legyen a cím.

Asszem a legtöbb ember szándékozik egyszer vagy többször az életében könyvet írni. Csakúgy, mint filmet készíteni. Ezek tipikusan olyan dolgok, amiket nem tanítanak az egyszeri iskolákban, ha csak direkt utána nem megy az ember. Média szakkör mostmár egész sok helyen van. Nade könyvíró? C'mon..
Szóval mikor vegye rá az ember magát a könyvírásra? JAJ mikor lesz nekem könyvem..

Mert az életem nagyjából a következő 10 évre előre be van táblázva. Leérettségizni, nyelvvizsgát szerezni németből is, esetleg elkezdeni tanulni egy harmadik nyelvet. Egyetemre járni. Befejezni. A 6-ik évnél járunk. Doktorit szerezni, közben lehetőleg lakást is, amihez dolgozni kell. A pasik jönnek-mennek. Ekkor 24 éves vagyok. Elkezdek dolgozni. Az albérletet saját házra cserélni. Ja, közben megtanultam egy s mást az üzletről, valószínűleg van már egy motorom is. Nem kizárt, hogy profi pókerjátékos vagyok, amely tudásomat előnyösen tudom kamatoztatni a tőzsdén. 24-27 éves korom körül kiépítem a szakmai egzisztenciámat, meg úgy általában az egzisztenciámat. Lasan házasulni vágyom, és meg is fogom találni erre a megfelelő partnert. Talán kint töltök pár évet az USÁ-ban vagy Angliában. Szóval megvan a pasi. Legszebb korom felé (30) közeledvén végre megtalálmo a megfelelő hapsit, és elvesz feleségül, családi házat építünk Budapest egy külső, kertes kerületében, és én kertészkedni kezdek a hatalmas kertben. Talán veszek egy lovat és lovagolni járok. Gyerekem születik, és..
De kicsit túlszaladtam azon a 10 éven. Mikor írjon az ember könyvet? Valószínűleg a 30-as éveim körül kerül sor rá.

Egyébként.. Amíg nem volt olyan egyértelmű, hogy könyvet leszek kénytelen írni, úgy gondoltam, a gyermekeimnek fogom továbbadni a tapasztalatokat. Anyukám is pont így csinálja. Azt hiszem, nem is kívánhatnék jobb anyukát a meglevőnél. Tanár, de pszichológus is lehetne, lehetne gyóntató pap, lehetne csoportterapeuta, pszichoasztrológus.. Mostanában döbbenek rá, hogy mennyire hasonlítok rá. Apámra is sok dologban, de ha a "szakmai örökséget" nézzük, vagy azt, hogy valamit, amit anyukám elkezdett, én is, vagy én végig akarom csinálni, akkor anyukám vezet apukámmal szemben. Apámnál inkább "mit ne csinálj, ha felnősz" tapasztalatok gyűlnek, anyámnál nem. Ellensorskönyv-sorskönyv. A szüleim szerencsére sosem akartak annyira beleszólni az életembe, hogy az egész sorsomat annak szenteljem, hogy mindenben az ellentétük legyek (ellensorskönyv), vagy pontosan azt csináljam, amit ők csináltak, úgy, ahogy ők mondták (sorskönyv). Szerencsére van lehetőségem belátásom szerint fejlődni. Ez nem adatik meg mindenkinek, és vannak, akik észre sem veszik, de minden tettük a talán már rég halott szülők elleni dacból, vagy a nekik való megfelelési vágyból fakad. Ez nem szabadság..

Elkalandoztam. Annyit még, hogy bár úgy tűnhet, éppen önmagamat cáfolom meg, amikor anyukám hagyományait akarom folytatni, ez nem teljesen így van, és arra, hogy mégis hogy máshogy, van egy elméletem. Nem az én agyszüleményem, de már nem emlékszem, hol olvastam.
Ha külső szemlélőt megbíznának azzal, hogy derítse ki, honnan fakad az érdeklődésem a lélek, az ősvallások, a magyar eredet, az irodalom, a nyelvek, a sámánok, az asztrológia, az üzlet, a tőzsde, a kabbala, a gyógynövények és a szellemi megtisztulás iránt, azt találná mondani, hogy "örökség". Lenne benne igazság. Tele van ilyen témájú könyvekkel a ház. Tényleg, az a furcsa, hogy hihetetlen mennyiségű könyvünk van, de ennek a nagy része nem regény vagy szépirodalom. A legtöbb tanácsadó-könv, szakkönyv, tankönyv. Anyám vonulatához tartozik a pszichológia, az asztrológia, a gyógynövények, az irodalom, a nyelvek (főleg az angol, de anyám kozmopolita). Apám inkább az ősvallásokkal, szellemi utakkal, mandalákkal, csakrákkal, kultúrákkal, üzlettel robbant bele ifjú éveimbe. Anyámmal együtt a könyvtár fele elköltözött ugyan, de tudom, hogy mit hol keressek.
Az állításom pedig az, hogy ha nem ebbe a családba, nem ilyen érdeklődésű szülők közé születek, én akkor is pszichológiával, okkult dolgokkal, ősvallásokkal kezdek foglalkozni. Talán sokkal tovább tart, mire rájövök, mit is akarok valójában, talán nem leszek ilyen érett (jogom van egyáltalán érettnek ítélni magamat?). De én - én lettem volna. Ennek köze van az asztrológiához. Egyszer olvastam, hogy lehet megállapítani az emberi személyiség fejlesztő erői: a gének, a nevelés és a lélek saját gondolkodásmódja közti arányt. Azt írta a könyv: a lélek megszületik, meghatározva ezzel a személyiséget. A gyermek aztán pontosan azokat az elemeket veszi föl a nevelői által leadott jelekből, amikre ahhoz szüksége van, hogy a már régen meghatározott irányban fejlődhessen tovább. Egyfajta szűrőről van szó.
Szép elmélet, jó elmélet. Nem cáfolta meg nekem senki, és látok benne értelmet is. Nem mondom, hogy 2-nél több bizonyítékot tudnék mutatni az igazolására, lehet, hogy egyet sem. Whatever. Arról pedig ne kérdezzen senki, hogy mi az összefüggés a sors, a horoszkóp és a szabad akarat között, mert ezen egyelőre én is töröm a fejemet.

Csak hogy legyen valami írva

Babits: A gólyakalifa √
Kosztolányi: Esti Kornél √
Szerb Antal: VII. Olivér √

Államalapítás

Augusztus 20 volt tegnap.

Az idei tüzijáték nekem az emberéletek múlandóságáról szólt. Nem azért, mert hallottam a hírekben, hogy emberek haltak meg - nem nézem a híreket és egyelőre nem is kerestem utána. Nem. Én kint álltam a viharban, a jégesőben, Vele, egymást próbáltuk védeni a testünkkel a jégtől, de közben visítottunk az izgalomtól és én még rohangáltam is, és Ő is velem. Ilyen szelet még nem láttam. Ilyen élményem még nem volt, és imádtam az elején, hogy tombol minden és csavarni lehet a cipőmből is a jeges vize, és imádtam, még ha megfagytam is, hogy keresztülfúj rajtunk a szél.

Aztán elfogott a félsz. Valami ősi ösztöntől hajtva lehúztam magam mellé a földre, akkor már úgyis mindegy volt a ruhánknak, de megrémültem, hogy belénk csap egy villám vagy befúj a szél a Dunába. Abban a pillanatban ez lehetségesnek látszott. Egyszercsak Ő megszólalt (a fülembe üvöltötte, hogy halljam a zúgáson át is), hogy ott kidőlt egy fa. Alig volt tőlünk ötven lépésre. Úgy ugrottam fel, mint a nyúl, mert észrevettem, hogy akár ránk is dőlhetne egy fa, és elindultunk kifelé a fás részről (nem gondoltam bele, hogy a vezetékek is leeshetnek) a betonozott részen, engem az a szándék vezetett, hogy menedéket, de a szabad ég alatt. Ellentmondás? Nem tűnt biztonságosabbnak se egy sátor, se egy kalyiba (kávéház funkciójú), egy fa alatt végképp nem, és nem nagyon volt ház a közelben. Elindultunk keresni egy üres helyet, és én le akartam ott ülni a földre. (Utólag azt hiszem, szerencsénk volt, hogy nem jutott eszünkbe, hogy bemenjünk egy aluljáróba, mert sokezer embernek viszont igen, és esetleg mostanra véres trutyi vagyunk a Boráros téren. Igaz.. együtt halhatatlanok vagyunk.) A part mentén haladva egyszercsak rémült férfi rohan felénk és azt kiabálja, hogy segítsünk gyorsan, mert egy emberre rádőlt a fa és alá van szorulva.. Rohanunk, fa alá állunk, emeljük, erőlködünk, sokan, legalább tíz teljesen idegen ember, azért a közös célért, hogy Marikáról (28) leemeljük a többmázsás fát. Teljes erőből emelük és alig mozdul. Akkor még erősebben emeltük. Beleadunk mindent. És aztán megkönnyebbült sóhaj, Marika kiszabadult. Fekszik a földön, siránkozik, hogy nagyon fáj a medencéje, de él és mozog, és ez nekem s az embereknek akkor mérhetetlen megkönnyebbülés volt.. Odaszaladtam, alátámasztottam a fejét, tartottam a lábát, mert ő nem tudta. A barátja - mentőorvos - hiába próbálta elérni még a belső hálózaton keresztül is a mentőket. Akkor és a következő tíz percben nem sikerült mentőt hívni. Rengeteg volt a sérült, életveszélyesek is, a hídon sorban szirénáztak végig a kocsik. Nem volt térerő, végül valaki egy házból hívott segítséget. Nem csak Marikára dőlt rá a fa, volt, akinek a fejét találta el valami lehulló cserép, az aluljáróban is véres zsebkendőket láttunk a lépcsőről lejövet, később. És egy szétloccsant dinnyét. Hátborzongatóan nézett ki a vértócsa és a véres rongyok mellett.
Marika elég jól bírta a gyűrődést, bár időről időre rátört a fájdalom, és olyankor azon sírt, miért jöttek ki egyáltalán, annyira nem akart.. Kisöpörtem az arcából a haját és megláttam egy biciklistát kabátban, Ő utánavágtázott és levadászta róla a kabátot, úgyhogy Marika nem fázott annyira.

Aztán kijöttek a mentők és kisebb szarakodás után fölpakolták a sérültet a kocsiba, mi pedig hazáig futottunk, reménykedve, hogy lesz útközben egy szabad telefonfülke. Nem volt. Az aluljáró - itt láttam a dinnyét és a vért - tele volt emberekkel, didergő, vizes emberekkel, egymást átkaroló párokkal, műfénnyel, ijedtséggel, zsivajjal és zűrzavarral. Átvágtunk rajtuk és kocsik között szlalomozva igyekeztünk, hozzánk, Ő félmeztelenül, én szétszaggatott farmerban, néha elöl én, néha ő, és kiabáltunk, ha a másik vélt veszélybe került, mert autó közeledett. Most már épségben érjünk haza..

Haza. Ahogy Ő mondta: menedék. Itt találtam az öcsémet, szerencsére apámat és a barátnőjét, és sorban vonultunk be zuhanyozni, hölgyek előre, addig apám felmosott. Megmenekült a zsályám az ablakpárkányról - "véletlenül" pont aznap fürdettem, és éppen száradt. Megszáradtunk, kiosztottam a megfelelő forró teát, és örültem, hogy ilyen boldog mindenki és nincs semmi baj. Örültem, hogy látom az öcsémet. Az elmények hatása alatt - még most is ott vagyok - pókerezni kezdtünk, hárman, Ő, én és az öcsém. Felhívtam Gitárt, és még élt. Volt, aki nem vette fel a telefont, remélem, nem ott volt és nem akkor.


A tüzijáték.. A tüzijáték pedig eltörpült a Természet tüzijátéka mellett. Hiába folytatták rendületlenül a kilövést még percekig, hiába ringatóztak a rendőrcsónakok sorban a vízen, nem jelent semmi élményt ahhoz képest, amit a segítségnyújtás egy emberélet megmentésében jelentett. Ahhoz képest, hogy ilyen vihar kellős közepében áltam és szétvert a jég. Ahhoz képst, hogy Őt átölelve és csókolva közösen tehettünk valamit másokért, ha nem is túl sokat - és elsősorban magunkért, mert ez az élmény örökre megmarad és mindig több lesz egy egyszerű, elhalványuló emléknél.

Titusz, kung-fu

Ugat kint egy kutya, és bevallom, most kicsit parázok. Lehet, hogy meghalt szegény Titusz? A vinyóm. 80 gigás szegény, és mindenem rajta van. Rajta van a blogom.. Jaj. Rajta van a naplóm. JAJ. Az összes fényképem.. <:/ Műűű.. Hogy mi van velem mostanában, azt nem csoda, hogy nem írom le.. amúgy sem szoktam. Szokás szerint aggódom, hogy nem írok semmit a blogba, pedig volt egy olyan korszakom, amikor naponta írtam többször is, oldalakat, csak úgy süvítettek belőlem az elmélkedések, és most ülök kukán, mint aki kiürült. Van, hogy nem tudom megfogalmazni, mit gondolok, és van, hogy nem is akarom. Jártam nemrég Somogyvámoson, a Krisna-völgyben. Gyermekkorom álma volt az a hely.. Annyira színes és annyira szép, főleg a Krisna-templom, és annyira érdekes, hogy így élnek benne, krisnások, könyvet árulnak pénzért, de ha diáknak látszol vagy csórónak, ingyen is a kezedbe nyomják, becsengetnek a templomukba, mielőtt bemennének, hogy üdvözöljék Krisnát, és mindig ingerenciám van, mikor átlépem a küszöböt, hogy meghajoljak, mint a dojoban.
Ott fejtem először (és utoljára?) tehenet, és emlékszem, már akkor is magamban vigyorogtam, mikor megkérdeztem egy srácot, hogy mi az a kasztrálás, mert persze tökéletesen értettem, de ő olyan szépen elkezdte kerülgetni a kását, hogy öröm volt hallgatni :)
Nem tudok.. nem tudom visszaadni, mit jelent nekem a Krisna-völgy, ahhoz kéne tudnom prózában írni, szabadon írni, nem tudok jól írni. Asszem. Ha elengedem magam és nem bonyolítok mindent, hanem csak leírom - majd megértik a "hülye olvasók", pont, mert nem hülyék - akkor élvezem és végül minden ott díszeleg a blogon, aminek ott kell díszelegnie. Erre az üzemmódra mindig át kell kapcsolni. A blogírás kezdetén határoztam el, hogy így fogok írni. Így jó írni.

A Krisna-völgyről, csakúgy, mint Zsámbékról, képeket postolnék legszívesebben, beszéljenek azok helyettem.
Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare

Bágyadt vagyok. Próbálok egyszerű lenni. Kicsit kusa minden. Rengeteget biciklizem, rengeteget pókerezem, és elkezdtem könyveket jegyzetelni. Az olvasásban eddig az tartott vissza, hogy a fészek nyári zárvatartását töltötte, pedig amíg nyitva volt, folyamatosan olvastam. Aztán a sok tábor és nyaralás idejére elment a kedvem az olvasástól. Milyen nagy hévvel vetettem bele magam suli végén, nyár elején.. Stendhal, Balzac, rengeteg Dosztojevszkij, néhány "szakmabeli" könyv stb.
Persze.. csak akaraterő kérdése és megszokásé. Edzésre is csak ritkán megyek. Ez nyilván meg fog változni sulikezdéssel, amikor a napi rutin miatt szükségem lesz (még egy kis szivatásra) valami másra.
Egyébként.. volt nálunk felmérés (vagy mi), kérdések, ki hogy áll az érettségivel, mit gondolunk róla, mit érzünk. Miután számomra magától értetődően csupa optimizmussal kitöltöttem a kérdőívet (én már várom az érettségit, mint izgalmas kihívásra, tekintek rá, várom a megmérettetést, ki akarok hozni magamból mindent stb.), gondoltam bele, hogy "jé b*zmeg", valószínűleg a legtöbben a félelmet, a szorongást jelölték be, és hogy ez - de fura. Én mért nem? Mert persze itt sem az a fontos, hogy "ejjnye ezek a mai érettésgik mekkora stresszt raknak má' szegény gyerekek fejére rá, bele", hanem csakis ÉN, a SAJÁT kedvesaranyos EGÓM szerepe az egészben és eltérése a többitől.

Ha már edzés.. már edzőtáborban feltűnt, és azóta is kicsit zavar, hogy - bár rengeteg dolog, majdnem minden megtalálható a ju-jitsuban - edzésen nem tanulunk katákat, formagyakorlatokat. Edzőtáborban kötelező jelleggel csoportokra bomlottunk és csoportonként egy közös pusztakezes, és egy botos katát kellett bemutatni, és elég ijesztő volt, hogy mennyire nehezen ment nekem ezt megtanulni. A feladattípus volt ismeretlen, magyarán - először csináltam. Igaz, (vállveregetés magamnak) keményen dolgoztam érte, és a konkrét bemutatón kívül egészen jól is ment. Elsőre nagyon megszerettem a katázást.
Amiért ez fontos: megnéztem egy shaolin kung-fu edzést, és rájöttem, hogy ha nincs is túl sok dolog benne, de pont az viszont igen, ami a jitsuból hiányzik, és mintegy kiegészítőként - tök jól passzolnának. Úgy is mondhatnám, hogy ne szépítsem, hogy beleszerettem a kungfu-formációkba.
Másrészt a formákból (chuan), amiket láttam, sugárzott az önbizalom és az agresszivitás. Az erő, a chi, ha úgy tetszik. Sok bennük a látványelem, de ez teszi rémisztően izgalmassá őket számomra.