Biztonsági szelep TMI* esetére

.

2010-06-06T22:16:00.003+02:00

Felnézek az égre, csillagos; a tücskök hangosan ciripelnek. Mindegy, milyen hangosak az autók, milyen zsémbesek az emberek - felnézek, és érzem, hogy csodálatos. Hogy elképesztő. A szívemben és a gyomromban érzem, mennyire elsöprő a csillagos ég, és az érzés felkúszik a torkomo, elszorítja, és könnybe lábadnak a szemeim.. Az ég gyermeke vagyok. Az ég alá tartozom. És ez szinte befogadhatatlanul átütő érzés.

Ismerős?

2010-05-04T03:05:00.002+02:00

Aki kitalálja, ki ez az atomjó pasi, kap tőlem egy tábla csokit :) (Sajnálom, pszichológus hallgatók nem játszhatnak.)

Ki mondja meg?

2010-04-24T13:49:00.001+02:00

Rekreációs hétvégét tartok most. Ez nálam sok mindent jelenthet: sport, egészséges életmód (rövidtávra :), lelki élettel foglalkozás (meditálás, naplóírás, álomelemzés, befelé fordulás, tisztítások és elengedő kijelentések, ima), vagy egyszerűen csak szakadjon le rólam mindenki, de sürgősen ám! Most az előbbi kettő van.

Nemrég csináltam egy ötnapos léböjt-kúrát, egy-egy fel- illetve levezető nappal (ahol csak könnyű kajákat ettem). Az egész célja főleg méregtelenítés volt - ami, ahogy tapasztalom, szokatlan egy huszonévestől, ez inkább a 40+ nők mániája szokott lenni.. (Meg nekik lehet jól eladni a méregtelenítő teákat, kúrákat, kezeléseket, erről szóló újságokat stb.) Hiába, érdekel az egészségem, és azt hiszem, sokkal jobban, mint a korombelieket. Fura, mert bár nekem ez a "normális", én sem voltam mindig ilyen. Most nem iszom pl. alkoholt, de nagyon is megértem, hogy mások miért teszik. És néhány esetben érzem is, hogy alkohollal sokkal könnyebben boldogulnék, mint anélkül. Néha olyan társaságba keveredek, ahol senki nincs, akit konkrétan érdekelne, hogy velem személyesen mi van - ahol én is csak egy vagyok a sok "ismerős arc" közül, akiről a többiek nem tudnak semmit. Ez az én blokkolóm - ilyenkor ülök kukán, nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kapcsolódom be, nem vegyülök el. Csak ülök, sután mosolygok, és egy idő után hazamegyek. Választhatnám az alkoholt is, ami mindent megkönnyítene - de nem teszem. Miért tenném? Miért kéne jól éreznem magam, ha egyszer nem érzem jól magam? Ki mondja meg, hogy nekem minden társaságban jópofizni kell és szépnek és aranyosnak és érdeklődőnek és vidámnak kell kinéznem?

..hát senki. Pontosabban, én mondom meg magamnak. Ez a "ki mondja meg?" az új paradigmám, ahogy nemrég rájöttem. Ki mondja meg, hogy egy huszonéves törődjön-e az egészségével, a lelki tisztaságával, az istenhittel? Senki, én mondom meg magamnak, és az égvilágon senki másnak nem kell megfelelnem. Ki mondja meg, hogy a nők milyenek, hogy a férfiak milyenek, hogy az evolúció milyennek teremtette őket, és hogy mit várhatunk el tőlük? Ki mondja meg, hogy az evolúció és a természetes szelekció miatt a férfiak nem képesek beszélni az érzelmeikről, a nők meg nem képesek kemény kézzel vezetni? Senki, csak a média, a tananyagok, a statisztika. De saját magáról mindenki maga dönt. Ki mondja meg, hogy ÉN milyen nő leszek? Senki, én döntöm el, és olyan leszek, amilyen jól esik. Ki mondja meg, hogy milyen pasikat ismerek? Senki, olyanokat választok barátaimnak, akikkel jól esik együtt lennem.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hogy normális-e, ha csak fiú barátai vannak egy lánynak, hogy a majdnem minden expasija egyben jó barátja is, és hogy nem érti a lányokat? Senki, csak a közvélemény, a sztereotípiák, az irreleváns idegenek - de én döntöm el, hogy én hogy élek, hogy nekem mi a normális, és az én életem is az élet egy formája, akár normális, akár nem. És ki mondja meg, hogy van-e férfi-nő barátság? A pszichológusok, a filozófusok, meg a bárgyú sorozatok? Senki, ha nekem vannak, akkor nekem vannak, és 100%-os létjogosultságuk van.

És ki mondja meg, hogy miért megy valaki pszichológusnak? Mert problémája van saját magával, és majd a pszichológia szakon akar meggyógyulni? Mert lelki traumái vannak? Mert értéktelennek érzi magát, és azzal akar kompenzálni, hogy másoknak segít? Á, ne hülyéskedjünk. Ki mondja ezt meg? Én magamnak. Én azért megyek pszichológusnak, mert ez az utam - ki mondja meg, hogy ez nem normális, ebből nem lehet megélni, ezzel nem segítek senkinek, ez csak beszélgetés? Mondja csak. Mindenki mondjon, amit akar. Én meg jól érzem magam, ahogy én akarom. És én úgy érzem jól magam, hogy a verbalitáson keresztül élem meg a kapcsolataimat. És nekem a szerelem előfeltétele, hogy valaki megossza velem az érzéseit, és beengedjen a világába, és be akarjon jönni az enyémbe. És nekem fontosabb a jó beszélgetés, mint a jó szex - és hoppá, van olyan pasi, akire ugyanez igaz! Ki mondja meg, hogy ilyen nincs? Mondja csak, nem is fog vele soha találkozni - és valószínűleg akkor se hinne a saját szemének sem. És aki azt sem hiszi el, hogy létezik őszinteség, létezik kapcsolat, ahol nincsenek játszmák, ahol az emberek egymás mellett önmaguk lehetnek, és mégis, a kettejük kapcsolata több, mint kettejük összege - ki mondja meg, hogy ez hiú ábránd, és hogy reálisan kell nézni a világot, és hogy kompromisszumokat kell kötni? A női lapozó? A Cosmopolitan, meg a Nők Lapja? Nem, senki nem mondja meg. Nekem nem. Tudom mit akarok, és nem ismerem a korlátaimat - mert nincsenek, mert csak gondolatok a korlátok, a megvalósítás – pláne ilyen szubektív dolgokban, mint a kapcsolatok – végtelen lehetőségeket nyújt. Annyiféle ember és ezek annyiféle kombinációja létezik – ki mondja meg, hogy a kapcsolatok így és így működnek, a szerepek ezek és ezek, a fontos az x és az y elv? Senki, az én kapcsolataimat úgy alakítjuk a kapcsolatban részt vevőkkel, ahogy nekünk jól esik, olyan szabályokkal, amiket mások el se hisznek – és csak nevetünk azon, hogy mások robotszerűen ismétlik: ez nem lehet, ilyen nincs, ez nem reális! Ki mondja meg? Mondja csak, de ne felejtsen el élni közben!

Olyan sokáig érdekelt, hogy mi a normális. Hogyan néz ki egy normális lány, mitől jő nő egy jó nő, hogyan beszél egy magabiztos ember. Hogyan legyek egyszerre kedves és határozott, hogyan kedveltessem meg magam a pasikkal és a lányokkal – egyszerre lehetőleg, hogyan érjem el, hogy engem is elhívjanak egy programra, hogyan fogadtassam el a hülye rigolyáimat. Mit kell csinálnom, hogy ne nézzenek ki maguk közül, hogyan építsek fel egy csapatot magamnak, mert hát ugye, tudjuk, megmondták, hogy kell egy csapat.. Annyira foglalkoztatott az, hogy mit mondanak mások. Hogy aki "nagy ember" lesz, arra milyen mentalitás jellemző. Annyira érdekelt - nem tudom letagadni, most is érdekel -, hogy mások hogyan látnak engem, és főleg, ha nem úgy láttak, mint ahogy én látom magamat! És az önismeret! Mi van, ha ők látnak jól, és nem én magamat? Ha nem is ismerem magamat? Egy leendő pszichológus!

És mi van, ha az alapelvek, amik mentén élek, nem is helyesek? Ki mondja meg?

Senki nem mondja meg, és aki meg akarja mondani, azt jó messzire érdemes elkerülni. Többnyire persze nem ember "akarja megmondani", hanem tömegek. A média, a köztudat, a tanulmányaink, azok, akik a divatot diktálják, a sajtó, a guruk, a tudósok, a médiumok, a vallási vezetők, a vallási könyvek, a politika - a saját vágyaink, amiket kiskorunk óta kondicionálnak belénk a szüleink, a kultúránk, a rendszer. De valójában - mindig az egyén választ. Kiválasztja, hogy követi-e azt, amit mondanak neki, vagy nem. És ha követi is, egyetért-e velük, vagy nem. A nem választás is választás - egy egyértelmű nagy X a "döntsetek helyettem" mellett. Sokan nem realizálják, hogy ha kötve is vannak a kezeink, egy dolog mindig szabad: a gondolatainkat mi választjuk meg, és ez valójában a legnagyobb szabadság, amit kaphattunk. Mindentől függetlenné tesz minket: nem csak a külső világtól és annak sokszor irracionális nyomásától, hanem a saját belső világunktól is, amely gyakran nem kevésbé destruktív. A saját nyomasztó érzéseink, szokásaink, ítéleteink- és önítéleteink, játszmáink, racionalizációink, halogatásaink, önsorsrontásunk, ellenállhatatlan vágyaink - mind nem szükségszerű, hogy egyben mi magunk legyünk. Ha nem akarunk, nem kell azonosulnunk mindezekkel, nem kell egyenlőnek tekinteni magunkat a vágyainkkal, amik eltérítenek a helyes úttól (amit ki mutat meg? Senki. Mi magunk.). Nem kell azonosulnunk a haragunkkal, a dühünkkel, az ítéleteinkkel másokról, az önutálatunkkal. Tudomásul vesszük és konstatáljuk őket, és ennyi energia bőven elég rájuk.

A gondolatok szabadsága megszabadít a bűntudat, a rágódás, az elégedetlenség, az elégedetlenkedés, az idegesség és idegeskedés, a megfelelési kényszer, a káros maximalizmus és még annyi minden más generált szükségtelen hülyeség nyűgétől. És ez semmi más, csak egy döntés. Ki mondja meg, hogy "de hát ez nem ilyen egyszerű?" Az égvilágon senki, csak te magad döntöd el, hogy neked milyen nehéz lesz. Persze óva intek mindenkit attól, hogy az én szavaimból kiindulva megváltoztassa az egész életét. (Még a gondolat is vicces számomra :) Ki mondja meg, hogy nem úgy jó az életed, ahogy van? Csakis te, gondolkozz el rajta. Mindennek oka van (célja az már nincs mindennek - és ez nagy különbség), mindenki lehetőségei limitálva vannak a tudásához. De egy biztos: aki a szabad gondolkodást adja fel, mindent felad, amiért élni érdemes. (Vagy mégsem? ki mondja meg..)

Ez az írás nincs jól felépítve, és nem biztos, hogy értelmes. Nem foglalom össze tökéletesen a koncepciómat, és hogy miért ez az új paradigmám. És ez miért új? Erről sem írok semmit. De nem baj. Ki mondja meg, hogy egy blogbejegyzés retorikáját milyen szabályok mentén kell felépíteni? Az égvilágon senki, úgyhogy jóéjszakát gyerekek, én elmentem Critical Mass-re, gondolkodjatok jól!

Kérdőív

2010-03-19T18:12:00.005+01:00

Új kérdőívet linkeltem be a jobb oldalon, ezúttal egy flow-val kapcsolatosat, amelyek egy kedves barátom állított össze. Neki is a tanulmányai sikeres befejezéséhez kellenek a válaszok, és az ő kutatását ráadásul nem is olyan hosszú idő kitölteni.

Ha tehetitek, töltsétek ki, ő is személyes visszajelzést ígér.

Skorpió-vers

2010-03-16T00:14:00.007+01:00

Abszurd élet, hetéra-sors, furcsa lehet végzetem:
ide cibál, oda rángat féktelen képzeletem.
Sodor a vágy, dobál erre, kötöz arra szerelem,
gyűlölet, kéj, plátói lét gigász harcot vív velem.

Az égboltot el nem érem, a mélyből felránt az ész,
középre húz - átlaggá nyúz saját elmém, bárha kész
vagyok régen Poklot járni, vágyom látni démonom:
ördög űzzön, azt kívánom, ha nem, erővel vonom.

Majd, ha csontig átégtem és táplálékom félelem,
ízig-vérig Gonosz tekint helyettem ki szememen,
gyönyört okoz emberhalál és megtiport hajadon -
vígy fel, Úr. Eleget láttam. Hadd pihenjek válladon.

(2005. március)

Fájlrendszer

2010-02-25T01:57:00.000+01:00

Önmagam újra-definiálásának, a megújulásnak, a búvárkodásnak az ideje van most. Kínosan ügyelek arra, hogy sok élmény érjen, mert ezek inspirálnak gondolkodásra; új emberekkel ismerkedem, új témákban tájékozódom, új dolgokba kezdek bele. Lassan kialakul az a csapat, ami megfelelő közeg lesz nem csak nekem, hanem még nagyon sok embernek ahhoz, hogy valami nagyot, lényegeset, az átlagoson túlmenőt gondolhassunk és valósíthassunk meg. Létező elméleti konstruktummá vált az a csapat, amelyről írtam előző bejegyzésekkor. Onnantól, hogy rájöttem, hogy nem lehet egyedül igazán nagynak lenni, és hogy körülöttem nincsenek inspiráló emberek, de ezen változtatni akarok – innentől csak pár pillanat kellett, és szinte azonnal egymásra találtunk az első emberrel, akivel szövetségre léphettünk. Nyilvánvaló, hogy másképp képzeljük a csoport célját, a célok megvalósításának módját – lehet, hogy még a törekvés hangulatát is. Ettől függetlenül a csoport létezik, elindult, elkezdett kapcsolatokat építeni és terjeszkedni.

Eszembe jut az, ahogyan egy új élet születik: először valamit megtermékenyít egy gondolat, egy érzés, egy cél, és a termékeny hozzáállásból és a megtermékenyítő gondolamagból csíra lesz, csírasejt. A csírasejt többszöröződni kezd, egyre több lesz belőle, a tömege egyre nő, és közben elindul hosszú és fáradságos útjára, hogy megtalálja azt a közeget, ahova beágyazódhat. Az út során sok akadállyal néz szembe: ellentétes gondolat-áramlások, egyre csökkenő erőforrás, annak veszélye, hogy nem a megfelelő helyen próbál gyökeret verni. Könnyen lehet, hogy elpusztul, mielőtt eléri a célját. De ha eléri, megtalálja az életadó vérrel bőven ellátott közeget és sikerül beágyazódnia a megfelelő helyre, onnantól nincs más feladata, mint növekedni. Erőforrásokat magához vonzani – és ha jó helyen van, ezek az erőforrások jönnek maguktól is, mert a befogadó közeg felkészült és várta az új élet érkezését. Az új élet egyre növekszik, egyre felismerhetőbb formájú lesz, már nem homogén, hanem az egyes sejtek különböző funkciókat vállalnak el. Differenciálódnak a gondolkodásért, a cselekvésért, az észlelésért, a kiválasztásért, az erőforrások megszerzéséért, a fejlődésért felelős részek, és kis szervezet egyre önállóbb és életképesebb lesz. A közeg még védi a külvilág viszontagságaitól, a lebegés a magzatvízben még kellemes, de eljön az idő, amikor mind az anyaszervezet, mind az új életke azért kell küzdjön, hogy végleg elszakadhassanak egymástól. Az elszakadás fáj, de a túlélésnek ez a kulcsa. Van, hogy ezután ismét pozitív kötődés tud kialakulni az új szervezet és az őt addig tápláló régi között, van, hogy kevésbé. Megszületett az új identitás, de még hosszú, sokszor ismétlődő spirálokba csavarodó út van hátra addig, hogy az új szervezet képes legyen az önfenntartásra, és meghatározhassa magát mint új, független létformát.

Valahogy így képzelem én el egy csoport alakulását is. Nem tudom, hol tart most az Elmekonnektor, gyanítom, hogy az osztódás-utazás fázisban. Azt hiszem, már talán látjuk, hova tudunk beágyazódni, de lehet, hogy téves a riasztás; mindenesetre a csillóinkat már egész jól tudjuk helyzetváltoztatásra használni.

Az Elmekonnektorról később többet, úgyis hallat még magáról :)

Az előző bejegyzéseket visszaolvasva ismét rájöttem (ahogy arra mindig külön rá kell jönnöm), hogy valaminek (valakinek) az elvesztése mindig nehéz dolog, de általában meg lehet vele küzdeni. Ez nyilvánvaló, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ennek egy elég jól működő módszere a beépítés. Már tudniillik az adott dolog, személy bizonyos tulajdonságainak beépítése saját magunkba, a saját személyiségünkbe.

Nem biztos, hogy az ok-okozati irányt jól ragadtam meg, mert már a bizonyos emberek felé vonzódást is úgy látom, hogy előre "benne van" az emberben – nem a másik ember okozza a vonzódást. Ehelyett az ember "lelki pályáiban" rögzítve vannak mindenféle lenyomatok, rosszak és jók vegyesen, mindenféle forrásokból: régi, elfelejtett sérülésekből, szülői mintákból, gyakran ismételt mondásokból, kudarcokból és sikerekből, félreértelmezésekből, elfojtásokból. Ez nem mind rossz, viszont jórészt nem tudatos. Ha ezek közül van különösen fontos, akkor ha arra rezonál egy másik ember, és ez kivált bennünk egy élményt (pl. nagyon erős vonzódást vagy averziót), akkor az élmény okának ezt az embert tekintjük, pedig az ok bennünk van.

Hiszem azt, hogy ha nem lennének lenyomatok a kicsi lelkünkben, akkor bármelyik másik emberrel (legalábbis lenyomat nélkülivel..) boldogok és elégedettek lehetnénk. Még az is oké, ha a lenyomataink túlnyomórészt pozitívak, mert így ha aktiválódnak, az jó érzés, és nem káros átadni magunkat nekik. Nem olyan egyszerű a dolog, ha a lenyomatok között sok negatív, vagy pozitív és negatív lenyomatok kapcsolódnak össze valami miatt (ezek a viszonyok nem racionálisak és nem logikusak). Ilyenkor aktváláskor a kiváltott érzések is lehet, hogy nehezen elviselhetők, és ami a fontosabb, jobban megnézve sokszor tökéletesen indokolatlannak tűnnek – legalábbis belátható, hogy nem xyz váltotta ki őket. Persze, nem mindenki szereti az önanalízist, úgyhogy lehet, hogy erre nem mindenki jön rá (vagy alapból rosszul látom, ami mindig lehetséges, ezért nem térek rá ki külön).

Magamról például nem tudom, miért van bennem olyan végtelen elismerésvágy, ugyanakkor siker- és felelősségfélelem (vegyük észre: ez katasztrofális kombináció); vagy ott van még a vonzódás a dolgok (mindenféle dolgok) mélységének vizsgálata felé (ahelyett, hogy pl. a hasznosságuk vagy a felhasználási lehetőségeik érdekelnének), vagy az, hogy folyton csak fiúkkal barátkozom – de akár az istenhit is kerülhet ide. Ezek közül nem mindegyik rossz, de egyiket se tudnám megindokolni. A "csak" vagy az "ilyenek a génjeim" kicsit semmitmondó válaszok, az "így neveltek" pedig szimplán nem igaz. Akkor már inkább az "ezt tapasztaltam" hihető számomra, a szó egy kicsit primitívebb értelmében. Ez pl. az egyik ok, ami miatt feltételezem, hogy van olyan, hogy tudattalan / tudatalatti, vagyis egy olyan hely, ahol egész a születéstől, vagy lehet, hogy azelőttől kezdve emlékként, lenyomatként tárolódnak átélt események, érzések, gondolatok – és sokszor torzított formában, mert a rögzüléskor még érthetetlenek voltak, vagy félreértelmezte őket a hozzá nem értő, tapasztalatlan elme. Mivel az észlelés és az emlékezés hamarabb kifejlődik (sokkal, évekkel hamarabb), mint az öntudat és a verbalitás, minden embernek vannak olyan emlékei, amiket 1. nem tud elmondani (verbálisan nem hozzáférhetők), 2. nem tud beleilleszteni az "önmagáról való tudásba", az önéletrajzi emlékezetbe (mert az emlékek keletkezésekor még nem létezett számára az "én" fogalma).

Ugyanakkor abban a korszakban, amikor még nem tud a csecsemő magáról, hanem az anyjával diádot alkot érzelmileg, gondolatilag és majdhogynem még testileg is (hiszen teljesen rászorul), tudjuk, hogy fontos dolgok dőlnek el, pl. ilyenkor alakul ki a kötődés. A leggyakrabban használt tipizálás szerint van biztonságos kötődés, valamint több különböző típusú bizonytalan kötődés. Egyelőre nem tudjuk, mik és egymással pontosan milyen kölcsönhatásban alakítják ki a kötődési formákat (alighanem benne van pl. a csecsemő temperamentuma, az anya személyisége, a gyerekhez való hozzáállás, az anyagi és társadalmi helyzet, a nevelési elvek, a kultúra stb.), de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy lássuk: a verbalitás előtti időszak nagyon fontos az ember későbbi érzelmi életében. Az anyához való kötődés típusa például erősen összefügg a későbbi párkapcsolati kötődéssel (de nem egy az egyben; ilyen szép eredményeket a tudomány nem szokott produkálni, pláne az ember esetében). Innentől kezdve számomra elfogadható, hogy lehetnek olyan emléknyomok, amelyeket nem tudunk előidézni, de létezésük befolyásolhatja jelenlegi viselkedésünket. Vagyis a tudatalatti – a klasszikus, "az énemnek az a szintén hozzám tartozó, rám jellemző része, aminek nem vagyok tudatában" értelemben – létezik, bár arról fogalmam sincs, hogy miért adaptív ez. Ha adaptív – a tudattal ellentétben a tudatalatti adaptivitása számomra korántsem olyan egyértelmű, legalábbis evolúciós nézőpontból.

…szóval visszakanyarodva a jóval ezelőtti témához, én úgy látom, hogy az ember vonzódásait (az egyéni vonzódásait, tehát nem az életben maradáshoz való "vonzódását" pl., mert az egyetemes) jórészt tudatalatti dolgok határozzák meg, amelyeket az ember befejezetlennek, hiányosnak, "megéletlennek" érzékel, de nem tudja őket gondolati úton feldolgozni, mert nem sikerül őket a tudatba idézni, és ha mégis, akkor is ez csak egy verbális átirat lesz, az eredeti nyom pedig valami másban tárolódik. A .valami más nem nyitható meg se a gondolkodás.exével, se a beszéd.exével. Azaz, vannak tudatalatti "fájlok", amiket futtatnak ezek a programok, pl. a "pszichoterápia" vagy az "önelemzés" környezetben. De a bonyolultabbak tipikusan nem ilyenek, hanem csak önmagukban futtatható, külön programok. Ezek más elven működnek, mint a többi fájl: rejtettek (tkp. ezek a system fájlok..), a kódjuk nem egységes, nem ismert nyelven íródott, és titkosítva van. Csak működés közben megfigyelhetők, de mivel rendszerfájlok, ezért nem biztos, hogy észrevesszük őket, és ha igen, akkor sem lehet őket módosítani anélkül, hogy az egész rendszer borulna.

Tisztán látni ezekkel kapcsolatban főleg akkor lehet, ha sikerül olyan hardvert (aka. ember) találni, akinek az adott program, vagy annak párja, vagy valami nagyon hasonló kinézetű vagy működésű szintén megvan. Az azonos típusú vagy eredetű programok azonnal érzékelik egymást, és a két hardvert a "kivetítés", az "emberi kapcsolat" vagy a "játszma" protokollt használva, a "megtapasztalás" környezetben összekapcsolják online módba, ami azért könnyíti meg a tudatos észlelésüket, mert innentől az ember meg tudja figyelni a másik emberen a saját tudatalatti programjának, vagy annak kiegészítőjének működését.

Úgy tűnik, azért történik meg az automatikus összekapcsolódás, mert mindkét (vagy több) program sérültnek érzékeli a saját verzióját, és a másik program segítségével akarja debuggolni magát. A többszöri oda-vissza átírás miatt működés közben minden résztvevő program megváltozik, és összességében három kimenetel lehetséges: 1. minden marad a régiben (ekkor a program vár a következő frissítésre), 2. az eredmény jobb, mint az eredeti verziók – negatív program esetén a program egyre kisebb, esetleg megszűnik, és a log bekerül a verbális memóriába ("korrekciós élmény"), pozitív program esetén a működés tudatossá válik (töredezettség mentesítés), 3. az eredmény rosszabb, mint az eredeti verziók (a rendszerfájl egyre több hibát okoz, a rendszer instabillá is válhat).

Az informatikusoktól elnézést kérek, így utólag. Aki nem értette, attól is. Röviden annyi, hogy az ember tudatalattija gyógyulásra, regenerációra törekszik, azáltal, hogy a régi emléknyomokat újra megéli. Ha nem sikerül előrébb jutnia, az ember újra és újra érthetetlen módon belefut adott problémába, és minél jobban próbálja elkerülni, annál keményebben csapódik a pofájába, egész addig, míg el nem kezd foglalkozni vele, vagy bele nem döglik. Ha sikerül a töredezettség-mentesítés, az nagyon nagy aha-élmény, és óriási lépés a jó pszichés közérzet felé. A gyógyulásnak szerintem nem feltétele a tudatosulás.

Magamra lefordítva az egészet, mind a túlzott elismerésvágy, mind a sikerfélelem, mind a trehányság valami sérült, hibásan működő rendszerfájl lehet, csak még nem tudom, melyik mappában vannak. De egymással interakcióban működnek, és a mostani életem ellátja őket frissülési, debuggolódási lehetőségekkel, mert olyan embereket dob a gép, akiknek vagy hasonló, vagy kiegészítő, vagy épp ellenkező problémáik vannak. Nem tudok sokat tenni értük, max. annyit, hogy szembenézek a többi hardverrel, és megedzem a kicsi szívem, és a veszteségeimet tudatosan segítem beépíteni magamba, hogy végleg az enyémek legyenek, és ne tudjam őket többé elveszíteni. Lesz, ami fájni fog, de ez az élet útja.

"Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
a holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt, és felettem az ég:
ez a két dolog, mit tudok biztosan."

Vigasz

2010-02-25T01:49:00.005+01:00

Kihalnak az emberek
s a Földet végre
meggyógyíthatják a fák

Feloldozás

2010-02-03T23:41:00.002+01:00

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.

Külső-belső démonaim

2010-02-01T02:03:00.001+01:00

Katasztrófa nekem ennyire tehetséges embert ismerni. Olyan sok síkon van benne az életemben, a gondolataimban, az érzéseimben, hogy nem tudok tőle megszabadulni, pedig isten a tanúm rá, próbálkozom, és fegyelmezem magam, és kerülöm, és meg is tagadom. De nem megy. Ha mégis találkozunk, utána hosszú időre mindig megzuhanok. Dokumentáltam magamnak. Nem tudok vele kapcsolatot tartani, se akkor, ha beteljesül, se akkor, ha nem, mert csak rosszul jöhetek ki belőle.

De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.

És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!

És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?

Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.

A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.

Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.

Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.

De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.

Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.

Kiválóság

2010-01-23T21:36:00.001+01:00

Kiváló akarok lenni, és nem tudom, mihez mérjem a kiválóságomat. Logikus, hogy magamhoz, ahhoz, hogy a lehetőségeimből és a tehetségemből mennyit hoztam ki. Mégis, általában másokhoz mérem magam. Miért? Régen is mindig muszáj volt összehasonlítani magam, és valami miatt ez nálam összekapcsolódik a fiú-lány kapcsolatokkal. Mióta a kb. felnőtt eszemet tudom, mindig fiúkkal hasonlítottam magam össze (legalábbis a nyilvánvalóan lány-dolgokat kivéve, pl. kinézet). Minden fiúval való barátságomban felmerült egyrészt a ki-szereti-jobban-a-másikat-kérdés, másrészt az összehasonlítgatás. A ki-szeret-jobban tulképpen inkább csak akkor merült fel, ha az együtt járás is felmerült (vagy megvalósult valamikor a barátság során). Ebből arra a következtetésre jutok, hogy nálam összekötődik a „ki van kevésbé kiszolgáltatva” kérdésköre és a „ki a jobb” is a párkapcsolattal.

Amikor valaki kiváló valamiben, vagy fejleszti egy kiválóságát, az arra emlékeztet, hogy én nem vagyok kiváló, vagy nem fejlesztem magamat abban, amiben kiváló lehetnék. Bűntudat van bennem és lelkiismeret furdalás, pedig tudatos emlékezetem szerint soha senkinek nem ígértem meg, hogy kiváló leszek, soha nem voltam teljesítménykényszer nyomása alatt, sőt, inkább az ellenkezője. Mindenki tudta rólam, hogy nagyon okos vagyok (szubjektívan ez így is volt, valahogy az általános iskolás osztálytársaim nagy része elég egyszerű ember volt – ha most iwiwen megnézem, hányuknak van egyáltalán érettségije, olyan max. 30% jön ki), és soha senki nem aggódott, hogy nem fog sikerülni az iskola, amit épp végzek. Még a tanárok is, akik kicsit aggódtak értem, inkább a magatartásom miatt tették, vagy mert visszapofáztam a tanároknak, és sokat lógtam. Soha senki nem félt, hogy nem viszem majd semmire. Kívülről úgy tűntem, mint aki jól menedzseli a dolgokat, az utolsó, még épp elkapható pillanatban komolyan vesz mindent, ami tényleg számít, és kihozza magából azt, ami elég az „egész jó” eredményhez – abban a környezetben.

Asszem, hogy az összes iskolám és tartós környezetem mindig is egész kevés erőfeszítést várt el tőlem. Most visszanézve látom, hogy sokkal tovább tarthatnék, ha egy kicsit is jobban magamhoz mértek volna engem. Akár a szüleim, akár legalább egy tanár. Ha nem a körülöttem lévő több gyerekhez hasonlítanak, hanem ahhoz, hogy mire lennék képes, ha fegyelmezett lennék és szorgalmas, és főleg elkötelezett valami felé. Nem lettem volna sose csodagyerek, de lehet, hogy elértem volna egy 10-ik helyezést néhány OKTV-n, vagy nem egy szakközépből felvételizek az ELTE-re, és lehet, hogy az egyetemen nem egyszer bukdácsolnék, egyszer meg ösztöndíjas lennék, és nem föl-le ugrálna a teljesítményem, hanem egyenletesen jó lenne.

..de a felvételire keveset készültem, és nem vettem komolyan az egész középiskolát. Azért szakközépbe jártam, mert máshova nem vettek fel, és mivel máshova nem vettek fel, messze a saját képességeim alatti teljesítménnyel is bőven jó voltam ebben az osztályban. Ettől persze még kevésbé tanultam meg keményen dolgozni, tanulni, készülni, időben befejezni dolgokat. Felelősséget vállalni. Ehelyett folytattam a tanárokkal feleselést, elkezdtem a vége felé lógni, és volt pofám a tanároknak elmagyarázni, hogy miért nincs értelme bejárni az óráikra, utolsó évben, érettségi előtt. Rég ki kellett volna rúgniuk a hiányzásaim miatt, ehelyett az igazgatóhelyettes megengedte nekem, hogy ne járjak be az emelt szintű órákra, amiket vállaltam. Nekem egyedül az egész iskolában.

Basszus annyira egyértelmű, hogy látták bennem a tehetséget, a lehetőséget, és mégis, tényleg nem volt senki, aki azt mondta volna: Virág, neked tehetséged van bármihez, amit meg akarsz tanulni, törekedj kiválóságra! Használd ki az adottságaidat! Ne arra használd a retorikát, hogy a tanárokkal a diákjogról vitatkozz, hanem tanulj jogot vagy filozófiát! Olvasd el ezt és ezt a könyvet! Tanulj! Készülj versenyekre, írj az iskolaújságba, tedd magasra a lécet! Többre is képes vagy!

Bárcsak lett volna olyan, aki ezt mondja nekem.

Mert most azt érzem – de csak akkor, ha van kihez mérjem magam –, hogy szerencsétlen vagyok. Azért, mert nem teszek meg mindent ahhoz, hogy kihasználjam a tehetségemet. Tehetségem volt a zongorához, és bár már kb. 10 éve nem játszom, még most is ha zenét hallok, az ujjaim automatikusan követik a dallamot, és dobolnak, ahogy zongorán játszanám; ezt abbahagytam. Tehetségem volt a gitárhoz, abbahagytam, mielőtt az improvizációra képes lettem volna – egyedül meg nem képeztem magam odáig, csak legfeljebb mennyiségre több akkordot tudok, mióta abbahagytam, és kicsit könnyebben fogom le őket. A hastánc-mozdulatok egyből könnyen mentek, és kiskorom óta meg tudok csinálni néhány olyan alapmozdulatot, amit van, hogy másoknak évekig tart elsajátítani – de ezt is abbahagytam, mielőtt kiderült volna, van-e benne igazán jövőm, vagy csak egy tehetséges amatőr szintjére tudnám feltornázni magam. Most elkezdtem énekelni, és nem gyakorlok itthon szinte soha, csak ha rám jön a bűntudat. Az egyetemi vizsgákra mindig az utsó pillanatban készülök, mert nem az van bennem, hogy tudjam a tananyagot, hanem hogy jó jegyet kapjak – időnként még az se, elég, ha csak átmegyek. Szánalmas vagyok saját magamhoz képest.

Mindegy, nem ez a bajom. Idegesít a saját nyavalygásomnak még a legépelése is. Röviden: tudni akarom, miben vagyok tehetséges, IGAZÁN, annyira, hogy lehetnék belőle országosan elismert tekintély. És képes akarok lenni kimaxolni ezt a tehetségemet.
Ugyanakkor van bennem egy olyan rész, ami azt gondolja, hogy nem vagyok tehetséges, irigy a mások által elért eredményekre, és ugyan nagyobbra gondol, mint ahol mindenkor vagyok, de mégsem gondol a legnagyobbra. Az előbb e miatt a részem miatt nem írtam világszinten elismertet, csak országszertét. Félek a sikertől, valószínűleg, mert úgy látom, a siker kötelezettség is – ha az ember sikeres, akkor a többiek elvárják tőle, hogy továbbra is sikeres legyen, és ne okozzon csalódást. Én bizonytalan vagyok abban, hogy képes vagyok folyamatos teljesítményt nyújtani. Elismerésvágy és sikerfélelem kombinációja? Ekkora szívást akarva se tudnék kitalálni saját magamnak!

Plusz van bennem egy rész, aki nem mer boldog se lenni. Tele vagyok tudattalan félelemmel, és csak onnan veszem észre, hogy olvasom a saját régi naplómat, és tökéletesen beleillik a mostani helyzetem is: mindig olyan pasik után ácsingóztam, akiknek én nem kellettem annyira, mint ahogy ők nekem. Vagy nem úgy kellettem. Amikor meg jött valaki, aki tökéletesen maga elé helyezett engem, akkor egyszerűen férfiatlannak éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bántsam.

Két dolog. Vagy van egy egyensúly, amikor mindketten akarják a másikat, és akkor ehhez vagy a megfelelő pasi hiányzik, vagy a megfelelő hozzáállás részemről, vagy mindkettő. Vagy a probléma az, hogy keretek közé rakom és felcímkézem a saját érzéseimet, és ezt a részét a gondolkodásomnak nem az a hit hatja át, ami a többi részét. A magam számára sémásítom a kapcsolataim emlékét, összehasonlítom őket, mintha lenne egy olyan dimenziólista, ami mentén a kapcsolatokat értékelni lehet; mintha nem tökéletesen egyedi lenne minden emberi kapcsolat. Pedig mindegyik az. És semmi, amit átéltem, nem teszi kötelezővé, hogy a továbbiakban is a régi sémák ismétlődjenek. Néha úgy tűnik, hogy van egy mintázata a kapcsolataim dinamikájának, vagy hogy vannak kategóriák. De csak azért tűnik így, mert így könnyebb rá gondolni, és nem kell annyi dolgot fejben tartani, amikor mentálisan a témához nyúlunk. Valójában nincs mintázat, hanem tapasztalásai vannak a léleknek. Az a részem, amelyik fél a sikertől, valójában a változástól fél, ezért is mondogatja magáról (az én számmal) a negatív sztereotípiákat, sőt, megerősíti őket azzal is, hogy a család többi tagjára is kiterjeszti őket, mint családi jellemvonást. És minél többször mondogatja, annál szilárdabbnak tűnik, annál igazabbnak tűnik, és a lehetőség a változásra annál távolabbinak.

Basszus, kiváló ember akarok lenni, merni akarok nagyra gondolni, merni akarok sikeres lenni, és merni akarok boldog lenni! És a nyomorék komplexusaimat meg ki kéne vágni a kukába. De ahhoz először meg kellene őket értenem, mert amíg csak tudatosulnak, de nem tudom, miért vannak, addig csak úgy csinálok, mintha megszüntetném őket. Valójában ez csak tagadás, és ha sikerül is kiiktatnom egyet, lesz egy következő helyzet, amikor megint működésbe lépnek. Meg kell őket érteni, tudni kell, honnan jönnek és miért, és utána, esetleg, meg lehet próbálni feloldani, vagy szép lassan leépíteni őket.

Legalább a tudatosulás szakaszon már túl vagyok. Úgy tudom..

Diszkrepanciák

2009-11-28T02:50:00.003+01:00

Rossz tulajdonságom, hogy mindennek hamarabb örülök, mint hogy megkaptam volna, és hamarabb hencegek, mint hogy elértem volna valamit. No nem baj, az ember tanuljon meg együtt élni a gyengeségeivel.

Elkezdtem énekelni! Na jó, valljuk be: eddig 1 énekórán voltam, plusz egy mikrofonos próbán (de ott nem énekeltem). Máris sokkal okosabbnak érzem magam, bár az ügyesség, az csak gyakorlással jön meg.

A mostani időszak a különféle én-diszkrepanciák ideje. A pszichológiai irodalomban az én-diszkrepancia fogalma annyit jelent, hogy távolság, különbség az ideális és a valós, illetve az elvárt és a valós én között. Egyéntől függ, hogy mennyire jellemzők valakire az én-diszkrepanciák, mennyire nagyok, vagy mennyire fontosak az illető életében. Nem nehéz belátni, hogy ennek köze van a neveléshez is, pl. az erős autokratikus, tekintélyelvű nevelés kedvez a nagy valós én – elvárt én diszkrepanciának, míg a szupertehetséges szülők átlagos tehetségű gyerekében könnyen kialakulhat jelentős valós én – ideális én eltérés.

Magammal kapcsolatban általában úgy látom, hogy az elvárt énemet a valós meglehetősen túlteljesíti, már ha a kívülről elvárt ént vesszük. (Rondábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem vár el tőlem senki semmit kötelező jelleggel, maximum, hogy lehetőleg legyek boldog és egy kicsit vegyem figyelembe mások igényeit.) A belső elvárt énem tulajdonképpen egyezik az ideális énemmel, amely ideált magamnak állítottam fel, és talán nem is vagyok tőle olyan messze, mint képzelem. Az mindenesetre biztos, hogy a szükségesnél kevésbé aggódom miatta, legalábbis, ha a nagyobb aggódás a változtatásra való nagyobb törekvésre késztet, akkor szükségesebb lenne jobban aggódnom. Ha nem, akkor örülök, hogy nincs folyton bűntudatom és nem ostorozom magam a tökéletlenségemért – ugyanakkor így nagyon lassú a változás, és inkább csak érésnek, tapasztalatszerzésnek köszönhető, nem tudatos elhatározásnak.

Vajon meg tud az ember változni úgy,hogy elhatározza? Sok, főleg másokkal kapcsolatos tapasztalatom vezet arra a tömör következtetésre, hogy: nem, esélytelen. Ellenben saját magammal kapcsolatban ritkán ugyan, de tapasztaltam, hogy lehet szándékosan változni. Habár most belegondolva, talán mégsem egészen szándékosan. Talán inkább úgy, hogy az ember megérzi, hogy változás következik az életében, és akkor eldönti, hogy a változás tetszik neki, és tőle telhetően segít a folyamatnak. Vagy épp próbálja ellensúlyozni, ha nem tetszik. De ki csinálja a változást? Ki dönti el, milyen legyen az, aki addig valamilyen volt?

Ha néhány szkeptikusabb olvasó kedvéért az isteni akaratot ki is hagyjuk a történetből, még mindig ott van például az az egyszerű dolog, hogy minden döntést a jelenben hozunk, és ha úgy is látjuk, mintha a múltunk kötné a kezünket, valójában bármelyik pillanatban eldöntjük, onnantól mit fogunk csinálni. Mit fogunk gondolni. Persze a múltunk még ott lesz, de az, hogy nem tudunk mást csinálni, mint amit eddig csináltunk, azért, mert eddig azt csináltuk – ez csak egy hitrendszer. Bármikor megváltoztatható. Mondjuk, nem tudok egyelőre mit kezdeni azzal, hogy mi van azokkal, akik nem hisznek. Most nem Istenben, bármiben. Tegyük fel, hogy gyakorlatiasabb dologról van szó,mint az istenhit; mondjuk, emberünk szeretne elkezdeni pozitívan gondolkozni, pozitív dolgokban hinni, bízni az emberekben (ami szintén egy hit, annak a hite, hogy az emberek alapvetően jók – és ez nagyon nagy dolog ám!). De hát mit csináljon, egyszerűen minden azt bizonyítja számára, hogy az ellenkezője igaz. Nem tudja elhinni a pozitív dolgokat, egyszerűen másban hisz, és kész. Mit lehet itt tenni? Az érzelmek, főleg azok, amelyek nem alapérzelmek, hanem már önmagukban is részben mentális műveletek termékei (pl. bűntudat, káröröm, féltékenység stb.), befolyásolhatók gondolatokkal, ez tudományosan bizonyított tény. (Nézzük most el, hogy nem hivatkozok szerzőt dátummal, legyen elég bizonyíték a kognitív terápia és az autogén tréning működése.) Na de a hitrendszer? Ki lehet valakit gyógyítani az ateizmusából? Jó, hagyjuk a térítést. Ki lehet valakit gyógyítani a bizalmatlanságból? Mikor a hit lényege éppen az, hogy nem logikán alapszik. (Bár, kis fizikai világunkban az egyik első hitrendszer, amit belénk vernek az intézményes oktatás során pont a racionális gondolkodás elsőbbsége és feltétlen helytállósága.) Aki valamiben hisz, annak minden esemény a hitét bizonyítja, aki pedig az ellenkezőjében, azt ugyanaz az esemény szintén a saját hitében erősíti meg. Árvizek vannak? Isten nem létezhet, vagy nem jó, ha képes ekkora szenvedést okozni vagy eltűrni. Árvizek vannak? Isten biztosan létezik, hiszen lehetőséget ad a segítségnyújtásra és az önzetlen adakozásra. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Az ember bizonyosan eredendően rossz, mert tobzódik a pénzében, és csak a haszon érdekli, mindegy, hogy a bolygó árán. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Látható, hogy az ember eredendően jó, hiszen minden technikai fejlődést az élet jobbításának vágya vezényelt.

Szóval, mi legyen a hitetlenekkel? Mi legyen azokkal, akik hinni szeretnének, de egyszerűen nem tudnak? Mi legyen, ha valaki magából indul ki, és csak azt tudja elhinni, amit maga lát, magában lát? Hogyan befolyásolhatja az ember a saját hitrendszerét?

Nincs erre tökéletes válaszom. Van egy-két tökéletlen. Az egyik az, hogy ha az ember se x-ben nem hisz, se x ellenkezőjében, se y-ban és se z-ben, szóval semmiben sem hisz adott témával kapcsolatban – mondhatni, szkeptikus –, akkor kiválasztja azt a hitet, amelyik a legjobban tetszik neki bármilyen értelmes alapon, és aztán úgy cselekszik, ahogy egy hívő cselekedne. Ez talán képmutatás elsőre, mert ha én magamban azt hiszem, hogy minden ember kizárólag a saját hasznát nézi, de jobban tetszene egy olyan világ, ahol az emberek csak a segítésért segítenének, és ezért én is segítek ingyen és bérmentve, miközben a kapzsiságban hiszek – akkor én egy hülye vagyok. A saját szememben egy nagy-nagy hülye vagyok, és lúzer.

Mégis: mivel az eredeti hitemhez valószínűleg a tapasztalataim vezettek el, mindenképp érdemes megpróbálni legalább kis időre olyasvalami hitrendszert mímelni, ami jobban tetszik. Ami jobb nekem,jobb a világnak, jobban érzem magam tőle én és a barátaim, jobb ember leszek tőle, nemesebb, hasznosabb, alkotóbb, segítőbb. Eleinte mindez hazugságnak tűnik, de ha az ember kitartó, akkor egyre kevésbé, és nem azért, mert elvakult lesz, aki kipróbálja. Hanem mert igazzá válik. Kissé ellentmondásban azzal, amit a múltról mondtam, most leszögezem: a cselekedetei határoznak meg mindenkit, kívülállók szemében mindenképpen. Praktikus viszont nem túl sokszor ecsetelni másoknak az új, felvett hitrendszert, addig, amíg meg nem szilárdult, tulajdonképpen, míg igazzá nem vált. Sok a szkeptikus ember mindenféle témákat illetően, és könnyen rámutatnak, hol lóg ki a lóláb. Ez sokszor olyan embereket is megzavar, akik pedig biztosak a hitükben, csak nem tudnak jól érvelni mellette (vagy a téma jellegéből adódóan nem is lehet úgy, hogy az másokat meggyőzzön). Szóval nem beszélgetni, hanem cselekedni, és figyelemmel kísérni a következményeket.

Egy másik tökéletlen válasz arra, hogyan változtathatja meg valaki a saját hitét, hogy keresnie kell egy olyan személyt, aki már rendelkezik a kívánt hitrendszerrel, és akit nagyon szeret. Akire felnéz. Aki esetleg épp e hitének köszönheti a sikereit, amiért megbecsüli. Sokat kell beszélgetni vele, sokat kell együtt lenni vele, és a világ tapasztalatait folyamatosan meg kell osztani. Kell az is, hogy – legalábbis ebben a témában – az illető ne menjen bele vitákba, ne is adjon helyet a kétkedésnek, hanem intézze el a szkepticizmust egy egyszerű kitérő válasszal („mindenki véleménye limitálva van a tudásához”, „mindenki éppen annyit lát a valóságból, amennyire szüksége van ahhoz,hogy mindent megtehessen, amit meg kell tennie” és hasonlók). Ha az ember eredendő jóságában szeretnénk hinni, ne filozófust keressünk, hanem tanítót. Ha a racionalitás elsöprő erejében, akkor ne művészt, hanem természettudóst. Ha a materializmusban, akkor ne pszichológust, hanem orvost. Ha a kapcsolatépítés elsődleges fontosságában, akkor ne informatikust, hanem MLM értékesítőt. Ha az AIDS gyógyíthatóságában, akkor ne gyógyszergyár-tulajdonost, hanem kutatóorvost. Ha a világ haladásában, akkor ne a panaszkodó elégedetleneket, hanem a világméretű tervekkel rendelkező elégedetleneket.

A legtöbb hitnek nem olyan nehéz megtalálni a „tiszta” megtestesítőjét. Meg kell keresni, és sok időt kell vele együtt lenni. Egyúttal el kell kerülni a szkeptikusokat, pláne az ellentétes hitűeket, de az is elég, ha működik, hogy megkérjük őket, adott témáról ne beszélgessünk. Liberálisabb emberek és igazi barátok el tudják ezt fogadni.

A harmadik tökéletlen módszer a nagyon erős, váratlan érzelmi behatás, esetleg szinkronicitás („véletlenül” azonos irányba mutató, sorozatos, egymást követő események láncolata, amit egy összetartozó egészként élünk meg, és különös jelentéssel ruházunk fel). Ez külső erő, de „furcsa” módon amikor eldönti valaki (és komolyan is gondolja), hogy x hitrendszerét el akarja engedni, és egy másikat szeretne helyette, előbb-utóbb meg fog tapasztalni ilyen szinkronicitást. El kell kezdeni hallgatni az intuíciókra, vagy legalábbis figyelni rájuk. Sokszor megmondják, mi a helyes és mi nem.

...nna de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (sosem értettem ennek a kifejezésnek az etimológiáját – de az értelmét se), az én-diszkrepanciáknál tartottam. És hogy a kérdéskör sokszorosan jelenik meg mostanában az életemben.

Ott van egyrészről, hogy élesen kirajzolódik előttem egy-két marginális jellemhibám, és mivel egyre nagyobb szerepet kapnak, és egyre fontosabb dolgok kerülnek veszélybe miattuk, egyre jobban érzem negatív hatásukat. Ilyen a halogatás, a kitartás hiánya, a gyenge intrinzik motiváltság még olyan dolgok rendszeres végzésével kapcsolatban is, amiket egyébként nagyon szeretek csinálni. Ezek hárman jól kiadják a lustaság tüneteit, szeszélyességgel fűszerezve pedig kijön a tökéletesen megbízhatatlan teljesítmény. Jót tenne egy nyakonöntésnyi önfegyelem és eltökéltség, és főleg, pontosság. Időben értem, mert munkában egyébként precíz vagyok.

Másrészről találkozom én mindenféle emberekkel, újakkal és régi-újakkal egyaránt. Az egyiknél szembesülök azzal, hogy tökéletesen érdektelen számára gyakorlatilag minden bennem, amit az egómmal irányítani tudok. Nem számít, mit akarok, mit gondolok, hogyan definiálom önmagam, mi érdekel és hogy jónak vagy rossznak tartom magam. Nem érdekes a véleményem sem, se az, hogy hogy nézek ki. Csak a lelkem számít és annak akarata, ami sok esetben távol áll az egóm akaratától – bár néha az egóm felemelkedik arra a szintre, hogy ugyanazon az ablakon tudjon kitekinteni,mint a lelkem, és akkor a tudatos akaratom kb. megegyezik a lelkem útjával. Érdekesek még az érzéseim, vágyaim és az álmaim, az energiáim, az aurám, a rezgésszintem és a csakráim állapota – szóval minden, ami nem, vagy csak kis részben függ a szándékos elhatározásomtól. Kicsit feszélyezettnek, de egyébként beletörődöttnek, elfogadónak és a legkevésbé sem ellenkezőnek vagy akaratosnak, sőt, inkább alázatosnak és megadónak érzem magam, amikor ilyen szemmel néznek rám. Egyszerű oka van ennek: tökmindegy, mit akarok, úgyis a lelkem számít, nem a testem és a személyem. Ha szar energiáim vannak, annak is oka van, de nem az én hibám, az ént a tudatos, szándékos gondolkodó központ értelemben értve; úgysem tudok mit csinálni, legfeljebb imádkozhatok, hogy legyen jobb a helyzet, vagy segítséget kérhetek. Esetleg tudomásul vehetem a helyzetet, és megpróbálhatok tudatosan hatni rá (pl. elengedő, majd megerősítő állításokkal, vagy a társaságom megválasztásával, vagy az étkezési szokásaim megváltoztatásával stb.), de ha nem megy, ismét nem vagyok én hibás. Nincs hiba. Döntés van, amit a lélek hoz, szabad akaratánál fogva, és annak következményei a testre és az egóra.

Itt az én-diszkrepancia, mint olyan, elveszíti jelentőségét; inkább lélek-diszkrepanciáról beszélhetnénk, ha a lélek változatlan lenne, és ismerném a milyenségét, illetve birtokomban lenne a tökéletes lélek ideája. Így inkább csak a diszkrepancia hiánya érezhető. Sajátosan nyugodt, kissé tehetetlen helyzet, amikor nincs mit csinálni, és nem is lehet. Néha kellemes, néha inkább kellemetlen, mintha átlátnának az emberen. Ritkán gondolok magamra így, pedig valószínűleg ez a lelkem igazi lényege, a többi meg máz. (Azért szeretem a mázat. Édes.)

Aztán találkoztam másmilyen emberekkel is, akik a nagyra való törekvést szították föl bennem, vagyis hát inkább azt tették látványossá, mennyire könnyen lehet az a sorsom, hogy egy nagy-nagy nulla lesz belőlem. Látom, milyen az, amikor valakinek tehetsége van, és szándéka, hogy használja, és tervei, hogy fejlessze, és eredményei, hogy másokkal is megossza, és céljai, hogy végül az emberiség hasznára váljon – és látom magamat, beképzeltségem hamis ábrándjaiban kéjelegve, amint süttetem magam a saját fényemben, és észre sem veszem, hogy a reflektorok mellettem világítanak el, valami sokkal nagyobbra és lényegesebbre. És egy kicsit elszégyellem magam.

Ki akarom csikarni, hogy az értékeimért szeressenek, de csak a szépségem tűnik fontosnak; el akarom érni, hogy egyenrangúnak kezeljenek, de csaját magamat alacsonyítom le; csodálom az eredményeket, de tétlenül ülök a képességeimen, és végignézem, ahogy kiszikkadnak, mert nem kapják meg a csírázásra és növekedésre késztető cselekvésfolyamot. Irigy vagyok. Kisebbségi érzetem van. Saját magamat szánom a láthatóan megnyilvánuló, tudatalatti, önlealacsonyító és önkisebbítő késztetéseim miatt. Sosem vallanám be, hogy nem magasba török, hanem csak lent reszketek az elrugaszkodástól. Sosem ismerném el, hogy nem mások vezetésére vágyom, hanem arra, hogy alájuk süllyedjek, és a mélyből nézzek fel rájuk, csodálva őket és amit elértek.

Nem, mindezt nem tudom elfogadni. De egyszerűen látom, hogy ez történik velem. Ha kívülről nézem, tárgyilagosan, akár pszichoanalitikusan, akkor látom, és mivel pszichológiát tanulok, éppenséggel tudatalattinak nevezem (mondjuk most hirtelen nem jut eszembe más, ahogy nevezhetném). Nem tudok róla. Nem érzem a sajátomnak e késztetéseket, de tapasztalom, hogy működnek. És próbálom elfogadni, ha fájó is ennyire más színben látni magamat.

Mindig a felismerés az első lépés, ami végül majd ahhoz vezet, hogy a saját árnyoldalamat is integrálni tudjam a személyiségembe, teljesebbé és könyörületesebbé válva ezzel. (És elkerülve a szomatizálást, a hisztériás fájdalmakat, az öntudatlan, impulzív játszmákat más emberekkel, a rémálmokat, a depressziót – és a psziché egyéb öngyógyító vagy kompenzáló módozatait).

Aztán itt van még a kortársaim között szokásos „egyetemközepi válság”: hirtelen felnyílik a szemem (mert felnyitják), és körülnézve meglátom, mennyi minden lehetnék. Lehettem volna? Érdekes, hogy sosem jutott eszembe, hogy orvos legyek, bár az egyik legelső kiskori vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Akartam iparművész lenni, és majdnem biztos, hogy ahhoz meg is lenne a kellő tehetségem. (A képzőhöz már nem hiszem, vagy maximum átlagos, ami a bekerüléshez sem elég.) Érdekes, hogy amikor a rajztanárom ráébresztett, hogy az iparművészek a képzőművészektől és a mesteremberektől (asztalosok, kovácsok stb.) abban különböznek, hogy a motívumokat nem önmagukban ragadják meg, vagyis nem elégszenek meg ezzel, hanem stilizálják őket, alkalmassá teszik a használati tárgyak díszítésére, és a használati tárgyat tekintik elkészült alkotásnak – szóval amikor rájöttem, hogy ez az iparművészet, elment a kedvem az egésztől. Szalvéta nyomómintát készíteni? Egy gyönyörű hófehér liliomból egy háromszínű vonalrajzot, körbecsicsázva pixeles indamintával?

...most meg milyen szívesen foglalkoznék ezzel! Az ötvösség is vonz, az ólomüveg-készítés is, még a varrás is.

Vagy ott van a tánc. Azt hiszem, a mozgásos memóriám eléggé lassan fog, úgyhogy talán nem lennék elsőrangú társastáncos. De improvizálni tudok, és az szép is tud lenni néha. Persze, egy életet erre alapozni..

És az éneklés? Az ember nem öregszik ki az éneklésből, legfeljebb ahogy korosodik, érettebb dalokat kell választania, hogy ne mutasson idétlenül a színpadon. Apropó, színpad. A színészet is nagyon érdekel, átélni ismeretlen karakterek tragédiáit és örömeit, megélni magam minden elképzelhető szerepkörben! Tökéletes terápia minden lelki nyavajára. Vagy a zongora. Vagy szaxofon! Meg akartam tanulni szaxofonozni, csak azt mondták, az még 2 év furulya és ugyanannyi klarinét, úgyhogy hagytam.

Szóval.. Annyi minden lehettem volna. És most mindezek megint rám ugrottak. Sőt, még több is. Ügyvédnek zseniális lennék, kiskoromban hobbiszinten védtem meg azokat, akiket mindenki kicsúfolt. Lovakkal is imádnék foglalkozni, vagy ásni! Kertet! Azt is már régebben eldöntöttem, hogy ha egyszer valaha bánatos leszek nagyon, és nem tudok mint pszichológus elhelyezkedni, kitanulom a virágkötészetet, és virágboltba megyek dolgozni. Egész nap az áradó virágillatban, kellemes, oxigéndús, párás levegőben, gyönyörű színek mellett, és aki bejön, az mind azért jön, mert örömet akar okozni valakinek, és ebben kéri segítségemet. Na EZ lélekemelő foglalkozás. Főleg, ha az embernek saját boltja van. Igaz, hogy a virágok végül is már halottak, mert levágták őket a gyökerükről és csokorba fogták őket – de még mindig jobb halott növényeket kötözgetni, mint mondjuk hentesként halott állatokat szeletelni..

Egyelőre nem érzem nyomasztónak, hogy pszichológián vagyok. Még vagy 9 év tanulás hátra van belőle, de ez inkább jó, mint rossz. Tanulni, tanulni, tanulni.. Biztos okos ember volt, aki mondta, csak kicsit félreértelmezték szegényt. De jót tesz az agynak, ha folyton frissítik.

Másrészt, a fent felsorolt szakmák közül kevés van, amit egy életen át biztosan szívesen csinálnék, és ami olyan sokkal járulna hozzá a saját életemhez, mint a pszichológia. Régebben tudtam, de elfelejtettem, és most, hogy írok,megint rájövök: az én egyetlen valódi, intellektuális érdeklődési területem az emberek. A különböző emberek különböző dolgai érdekelnek, és nem győzök lenyűgözve lenni a változatosság és az újdonságok láttán.

(Na jó. Valójában még a leíró nyelvészet, a makro-ökonómia, és a matematikai statisztika váltja ki spontán intellektuális rajongásomat, de ez titok.)

A gyógyítani, segíteni vágyás nem is igazán vágyás. Ez olyan dolog, amit tapasztalok már egy ideje,és nincs semmi ellenvetésem. Ha amit csinálok, egyúttal gyógyít,ám legyen, én csak jobban érzem magam tőle. Ez olyasmi tehetség, amit én csak közvetítek, ezért legjobb, ha nincsenek is szándékaim vele kapcsolatban. Elég,ha hagyom történni, úgy nem okozok vele galibát.

Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!

Szájtát

2009-11-11T00:18:00.004+01:00

A történetek valószínűtlenül meglepő fordulatokat vesznek időnként. Az Univerzumnak tényleg van humorérzéke, csak kicsit morbid.

Szerelmi életem röviden

2009-11-07T02:36:00.001+01:00

Tapadnak rám a faszik. Csak nem azok, akiknek kéne.

Amerikai szépség

2009-11-04T20:11:00.006+01:00

Amikor az előző bejegyzésnek nekiálltam, nem egészen azt akartam írni, ami végül lett belőle. Amit leírtam, az most is áll, de útközben másik irányba ment el a téma, és végül fontosabbnak láttam leírni azt, mint az eredeti gondolatokat. Most pótolom, amit az előzőhöz már nem akartam hozzácsapni.

Azt hiszem, én tulajdonképpen mélységesen médiaellenes vagyok. Nem általában az információáramlás gyors, intenzív és tetszés szerint választható módjával van gondom, alapvetően liberális a beállítottságom ezzel kapcsolatban, és ha nem is lenne az, akkor se lehetne mit csinálni pl. az internet ellen. De mélységesen elszomorít az, amikor látom, és sokszor magamon tapasztalom, egyes tendenciák mennyire megkeserítik az emberek életét.

A mai nyugati világban, és tulajdonképpen minden olyan országban, ami nem teljesen elszigetelt, a kívánatos és a vágyott kinézet lányoknál az irreálisan vékony testalkat általában irreálisan nagy mellekkel kombinálva (ez a testalkat kuriózum természetes esetben), fiúknál pedig a kigyúrt, deltás testalkat (ami szintén ritka természetes esetben, bár közel sem annyira, mint a vékony test-nagy mell lányoknál – de így is van olyan testalkatú férfi, akinek a deltásság gyakorlatilag elérhetetlen). Van ebben némi evolúció, például a derék-csípő arányról megállapították, hogy enyhén, de szignifikánsan korrelál a termékenységgel nőknél (Singh, 1993, idézi Bereczkei, 2003), és a mellnagyságról is sok, egyébként egymásnak ellentmondó evolúciós elmélet van (összefoglalásként lásd Bereczkei, 2003). A vékonyság-kultusz, úgy tűnik, divathóbort, nincs köze az evolúcióhoz, amit az is alátámaszt, hogy olyan gyorsan változik. Ma már a nőknél sem a csontsoványság a divatos, hanem átvette a helyét az erős, izmos test – persze a sztereotipikus női formákon belül maradva. Férfiaknál az izmosság szintén evolúciós fitnessindikátor (Geary, 1998, idézi Bereczkei), ezért lehet fontos a nők számára.

A tudományos maszlagot félretéve, és egy kicsit jobban körülnézve rájövünk, hogy mind a nők, mind a férfiak túlbecsülik annak fontosságát, hogy mennyire vékonyak/izmosak (Rozin és Fallon, 1988, idézi Bereczkei, 2003). Ez szerintem egyértelműen a média hatása. Az ömlik ránk, hogy a nagyon vékony szupermodell-alkat, és a kigyúrt test kockás hassal a normális. Az átlagos. Tulajdonképpen, a minimum. És ha nincs is expliciten kifejtve, hogy aki nem ilyen, az semmit nem ér (szexualitás és vonzóság terén), mégsem túl nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a fenti kinézet elvárható magunktól, és elvárható másoktól.

Se plakáton, se filmekben, sorozatokban, de még a híradókban és a pletykarovatokban (és pláne a reklámokban) se látunk olyat, vagy csak extrém módon ritkán, hogy valaki, akár a legutolsó asszisztens, véletlenül is átlagos testalkatú, ne adjisten kövér lenne. Az embernek ez gyanús lesz, és eleinte, amíg még kicsi gyerekek, nem is foglalkoznak vele, de aztán fokozatosan beivódik az elvárásaikba, az önmagukról alkotott képbe, a személyiségükbe, és ahogy elkezdenek serdülni, amikor amúgy is minden olyan össze-vissza változik a testben, teljesen máshogy kezdenek kinézni, mint azelőtt, és alapból is aggódnak amiatt, hogy hogy fognak kinézni, tetszeni fognak-e másoknak, sikeresek lesznek-e a szerelmi életben.. Szóval ebbe a káoszba seggel bele még pluszban a média. Mutogatja a tökéletes alakú modelleket, színészeket, sportolókat és hírolvasókat – és a hatás katasztrófa. Anorexiás lányok, akik halálra éheztetik magukat, bulimiások, akik azzal a tudattal élnek, hogy enni bűn, mert kövérré tesz, izomdiszmorfiás fiúk és férfiak, akik képtelenek leállni a testedzéssel akkor is, ha már az egészségüket veszélyeztetik, és amikor már akkorák, hogy a legtöbb lány rájuk se mer nézni.. És persze a fogyasztószereken, az izomtömeg-növelő szteroidokon és a plasztikai sebészeten meggazdagodó pár ember, aki a f*sz jobbik végén áll, röhög a markába. Ez az eredménye annak, hogy a tökéletes testeket borítják ránk.

Igaz, ezek már a szélsőséges esetek. Abban, hogy ilyen szintű problémák alakunak ki embereknél, rengeteg más dolog is szerepet játszik. Mindenesetre számomra elkpesztően szomorú és ijesztő, hogy mennyire sikeresen okoz lelki fájdalmat, sérüléseket, évekig elhúzódó önbizalomhiányt, visszahúzódó viselkedést, a kapcsolatoktól, a másik nemtől, a szexualitástól, az intimitástól való félelmet, depressziót és szorongást a médiából ömlő irreális testkép. Ha nem is lesz mindenkiből anorexiás vagy „súlyzófüggő”, és talán legtöbben (főleg a szép vagy átlagos csoportba tartozók közül) húszas éveikre rájönnek, hogy nem, tényleg nem csak a külső számít, azért szerintem nagy kár ilyen nyomásnak kitenni az embereket, főleg a fiatalokat. Azokat, akik a legsebezhetőbbek, mert a szüleiktől éppen távolodnak, a tanáraik ellen éppen lázadnak, a barátaik pedig éppen ugyanabban a cipőben járnak, és nem tudja nekik elmondani senki, hogy épp úgy jók, ahogy vannak, hogy a plakátokon minden kép photoshoppolt, és hogy a sztárok élete többnyire gázosabb, mint egy osztálynyi kamaszé összesen, nem beszélve a napjuk nagy részét kitevő áldozatokról, amelyeket hozniuk kell a kinézetük megtartásáért (és amik elveszik az időt a tulajdonképpeni éléstől).

Persze, nem akarom az egészet a médiára fogni. Különösen azért nem, amiből kiindultunk: az evolúcióból. A természetes szelekcióval nem nagyon van mit csinálni, lehet benne kételkedni (és tudományos alapon kell is, mint mindenben, bár egyelőre nincs tudományos cáfolata), csak minek. Az ember akárhol él, általában csoportban él, és amennyire tudom, nincsenek klóncsoportok, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, és nem lehet válogatni, hogy ki kivel létesítsen kapcsolatot. Mindig vannak az evolúció, valamint az épp aktuális társadalmi elvárások alapján szebbnek és csúnyábbnak, vonzóbbnak és kevésbé vonzónak titulált emberek egy csoportban, és valószínű, hogy aki a csúnyábbak közé sikerült, annak ez nagy szívfájdalom. Mindegy, milyen kultúra, milyen korszak, milyen nem, feltételezhető, hogy a csúnya emberek szeretnének szebbek lenni. Erre leendő pszichológusként is valószínűleg annyit fogok tudni mondani: a szépség belülről fakad, igyekezz kiteljesíteni a belső szépségedet. Szomorú, de ennyi.

..és mégsem ennyi. Ha logikusan belegondolunk, hogy valószínűleg a filmszínészek, a modellek és az egyéb Ms. és Mr. Tökéletesek a legszebb emberek felső hány százalékából kerülnek ki, könnyen kisakkozhatjuk, hogy ha mi nem tartozunk ebbe a felső pár százalékba, azért még nincs szégyellnivalónk. Mindenki beláthatja, hogy aki egy elképzelt szépség-skálán kb. középen helyezkedik el, az nem csúnya. Az átlagos kinézetű. A skálázott szépség feltehetően normáleloszlást követ, azaz a legtöbb ember az átlagba, az átlag közelébe tartozik, mindkét szélsőség felé haladva egyre csökken gyakoriság egészen a nulláig, az átlag pedig a skála közepén helyezkedik el (grafikonon ennek jellegzetes harangszerű alakja van).

Csakhogy: van ennek a szépség-skálának a már emlegetett pozitív vége, és van az a –természetes szelekciós alapon tulajdonképpen érthető – tény, hogy a médiában megjelenő emberek többsége a skálának ezen a végén helyezkedik el. Ez a fent leírt, valóságot tükröző görbe helyett egy torzítottat vetít elénk: a görbe már nem egészen harang alakú, és a többség nem középen, hanem a skála pozitív végén csoportosul, emiatt az a benyomásunk, hogy az átlagnak is ott kell valahol lennie. Valahogy így:

(Igen, tényleg csináltam erre egy grafikont SPSS-ben.)

És mindjárt megfordul a helyzet: mivel a média jellegéből adódóan, és sokszor tudatos manipuláció által referenciaként szolgál életünk sok területén, a kinézet esetén pedig különösen, hajlamosak vagyunk normálisnak, átlagosnak, és mindenképen követendőnek tartani azt, amit látunk benne. Na, ki is az átlagos és ki a csúnya, ha ebből az eloszlásból indulunk ki?

Márpedig ebből indulunk ki, és itt van a hiba. Mert az a normális jelenség, hogy egy csoportban vannak szebb és kevésbé szép emberek, a média beavatkozásával kiszélesedik globális szintre, és eltávolodik a virtuális síkra, ami felborít mindent. Itt Magyarországon, Afrikában, Ausztráliában, és ahol nincs letiltva a műsor, ott valószínűleg Kínában is épp azok az amerikai fos filmek mennek, ugyanazokkal a szőke/barna/vörös, hosszú combú, vékony, szép nagy kerek mellű női, és a magas, borostás, kockás hasú, deltás alakú férfi színészekkel, és a szépségideál is ugyanaz. Ugyanazt kapja mindegyik ország, mindegyik nemzet, mindegyik kultúra, és mindegy, hogy az adott társadalomban addig nem ez volt az elfogadott, a bőrszín is más, a népre jellemző testforma is más – egy idő után az emberekbe beleivódik, hogy az a szép, aki olyan, mint a tévében látott nénik-bácsik. És akkor az ember körülnéz, és azt látja, hogy azok között, akiket ismer, talán pár ember van, akik megközelítik a médiaszereplőket szépségben, de ez a pár valószínűleg foglalt, vagy más ok miatt nem elérhető.

És akkor emberünk jobb esetben rájön, hogy körülötte mindenki csúnya. Hoppá! Mi következik? Fanyalgás, válogatás, külső alapján szelektálás, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, aki hozzá illik és neki megfelel.
Rosszabb esetben emberünk arra jön rá, hogy ő maga csúnya. És mivel tudja, hogy minden kortársa ugyanazzal az ideállal szembesül nap mint nap, tudja, hogy mások is azt gondolják, hogy ő csúnya. Hoppá. Mi következik? Önutálat, önbizalomhiány, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, akinek ő megfelelne, akinek ő elég lenne.

Szerintem ez a stressz egy fölösleges stressz. Nem adaptív. Úgysem fog soha mindenki Amerikában élni, és a szép színésznőkkel és jóképű színészekkel egy társaságba járni. Minek hozzájuk hasonlítani magunkat és másokat, amikor úgysem jönnek képbe, és úgyis abból választunk, ami fizikailag rendelkezésünkre áll? Ez egy alattomos stressz, és részemről nagyon szomorúnak látom, hogy a fiatalságnak és főleg a lányoknak át kell ezt élniük. Azt hiszem, hogy évekkel visszavetheti sok ember személyiségfejlődését, és ez nagy, nagy kár.

Bár szerencsére némileg mégis csak ellensúlyozza mindezt a valóságos környezet, a tényleges lehetőségek megfigyelése (lásd azt a pozitív tendenciát, hogy ahhoz képest, amit a média alapján hiszünk, mindkét nem sokkal elnézőbb a valóságban az ellenkező neműek kinézetével szemben – bár a magukéval szemben nem), nem túl valószínű, hogy ez a médiaömlés magától csillapodjon. Az emberek mindig éhesek lesznek más emberek szeretetére és elismerésére, és amíg el lehet velük hitetni, hogy ez a kinézettől függ, addig bármire rá lehet venni őket azért cserébe, hogy szebbek legyenek. És ez – sajnos túl jó üzlet.

Ahogy nem hiszek a korlátok nélküli kapitalizmus elfogadhatóságában (legalábbis ha egyúttal az emberi jogokat is szeretnénk megtartani), úgy nem hiszek a zabolázatlanul működő természetes szelekcióban sem. Azt gondolom, hogy egyes dolgokat igenis szabályozni kell, különösen az olyan széles hatáskörű dolgok esetében, mint a média. Én örülök, hogy már nem lehet dohányárut reklámozni, és örülni fogok, amikor már alkoholt sem lehet. Nem azért, mert ezek a világ megrontói, hanem azért, mert túl okosak a reklámszakemberek, és túl ártatlanok a fiatalok, akiket manipulálnak.

Ha rajtam múlna, a média minden területén fokozatosan bevezetném azt a szabályt, hogy a szereplők kinézetének reprezentatívnak kell lennie a célközönségre nézve, amennyiben pedig a műsor célközönsége túlságosan heterogén (pl. sorozatok és filmek, amik nemzetközileg terjednek), külön felhívnám a figyelmet arra, hogy milyen kultúrában, milyen korszakban készült az anyag.

Őszintén, fogalmam sincs, hogy ezt miképpen lehetne megvalósítani, mert erősen árral szemben úszás, ráadásul olyasmi hatások jönnének szembe, mint amilyen az elektromos autónál az olajmaffia, vagy a terápiás kezelésekkel szemben álló és az alternatív gyógymódok kutatását akadályozó gyógyszerlobbi. Mivel belátom, hogy nagyon nehéz feladat lenne egy ilyen szabályozást megvalósítani, ez a bejegyzés tekinthető az én (egyik) álmodozásomnak egy szebb, jobb világról. Ámen.

Hivatkozott irodalom

Bereczkei, T. (2003): Evolúciós pszichológia: 203-205. Budapest: Osiris Kiadó.

Geary, D.C. (1998): Male, Female. The Evolution of Human Sex Differences. Washington: Americal Psychological Association.

Singh, D. (1993): Body shape and women’s attractiveness: The critical role of waist-to-hip ratio. Journal of Personality and Social Psychology 76: 159-172.

Rozin, P. and Fallon, A. (1988): Body image, attitudes to weight, and misperception of figure preferences of the opposite: A comparison of men and women in two generations. Journal of Abnormal Psychology 97: 342-345.

Magyar mentalitás

2009-11-03T00:00:00.002+01:00

Régóta kikívánkozik belőlem egy világmegváltó-jellegű írás, némi pszichológiai szemléletű savazással körítve. Már előre tudom, hogy nem látok, nem láthatok át semmit, de nem akarok úgy csinálni, mintha nem lenne véleményem. Következik a társadalmi-politikai ars poeticám, amennyire 20 évesen lehetséges ezt megfogalmazni pirulás nélkül. (Habár, nálam sokkal műveletlenebb, kevésbé intelligens vagy rosszindulatúbb embereknek is állampolgári joguk szavazni, amit tudásukhoz limitált véleményük alapján meg is tesznek. Nekem ne legyen véleményem?)

Ha én egyszer egy szép, tágas, kényelmes bársonyszékbe kerülnék, sok-sok pénzzel, befolyásosan hasznosítható kapcsolati tőkével és valódi hatalommal, és hozzájutnék, hogy a médiába belemászhassak, mélyen hiszem, hogy pár éven belül az átlag tévénéző magyar jómunkásember jelentősen boldogabb lenne.

Annyit tennék, hogy fognám a mindannyiunk által jól ismert ún. „magyar mentalitást”, és sürgősen elkezdeném átgyúrni. Miben is áll ez a nem túl szerencsés gondolkodási- és hitrendszer? Ha pár jellemző vélekedésben akarnám összefoglalni, alighanem a következők lennének a főbb pontjai:

- A világ, de különösen Magyarország, egy nagy rakás szar. Szar itt élni, szar dolgozni, nem lehet megélni, és nincs itt semmi. Nincs pénz, nincs fejlődés, kilátástalan a helyzet. Nem csoda, hogy ennyit szívunk, mert ez egy szar hely, már régen is az volt, látszik is a Himnuszon.
- Mindez Gyurcsány/Orbán/Bajnai/Bush/a cigányok/a zsidók/Amerika/a terroristák/a multik/a kapitalizmus/a kommunizmus/a nihilizmus/a marihuána/a drogosok/a gazdagok/a bankok/az állam/a vadliberalizmus/az EU/Trianon hibája.
- Mindenki elcsalja az ÁFÁ-t, úgyhogy hátrányba kerülök, ha én nem teszem – fizessen adót, akinek két anyja van!
- Az EU-ban csak szívatnak, ez az egész arra van, hogy kiszipolyozzanak minket. Az EU szar, de muszáj volt belépnünk, mert különben a rézfaszú bagoly megbaszott volna minket. A támogatások kamuk, csak azért vannak, hogy még több befolyásuk legyen itt a külföldi köcsögöknek.
- Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Pont van is nálam egy kis patkányméreg...
- Én segítsek valakinek? A szomszédomnak? Egy VADIDEGEN néninek? Ki nem szarja le a nehéz kosárkáját és hogy öreg! Mér vásárol annyit! Sokat akar a szarka, mi?
- A cigicsikket oda dobom, ahova akarom! Mindenki ide dobja a sínekre, nyilván mert ez a helyes! Amit sokan csinálnak, az nem véletlen van ám úgy! Köcsög zöldbuzik.
- A kutyám is ide szarik, értve? Kit érdekel a cipőd? Mér nem nézel a lábad alá? Meg mér mászkálsz a füves parkban? EGYÉRTELMŰ, hogy ez kutyák szaratására van megcsinálva! Milyen templomkert? Húzzálmár gyorsan el, mert rád uszítom..!
- Az utcán rondák, és kész. Ez Budapest, ilyen és ilyen is marad, így kell elfogadni. Minek dobjam a kukába a szemetet, más is csak mellék*rja. Hogyérted, hogy nemzeti kincs? Ez a retek város? Hogyhogy az enyém? Az enyém a lakásom, bár mondjuk félig a banké, de abban lakom. Na ott aztán nincs szemét! Az utcát ki nem szarja le? Más szemetét takarítsam? Mi vagyok én, kukás?
- Dögöljön meg az összes buzi! Köcsög farturkászok. Leszbi, olyan meg nincs is. Gyere cica, biztos nem láttál még IGAZI férfit, csak azért hiszed, hogy a lányokat szereted..
- Szelektív hulladékgyűjtés? Mi van? Környezetvédelem? Hol van itt környezet? Ózonlyuk? Dehát az nem itt van, hanem az Északi sarkon vagy hol! Nehülyéskedjél már, ezek csak dumálnak itt össze-vissza a környezetről, aztán puffogtatják tele a levegőt a BMW-jükkel! És még én legyek környezetvédő? Védje meg a környezet magát, engem hagyjanak ki ebből!
- Aki gazdag, az csalt, lopott, hazudott ÉS sikkasztott. Minden gazdag megérdemelné, hogy felakasszuk és kiforgassuk a vagyonából. KÜLÖNÖSEN azok a gazdagok, akik már születésükkor is gazdagok voltak, mert a papájuk/mamájuk NYILVÁNVALÓAN bűnös életéért nekik is fizetniük kell, minimum azzal, hogy megtagadják a családjukat, és szegényekként élnek tovább.

... és folytathatnám még oldalakon keresztül, de úgyis érti mindenki, mire gondolok. Sajnos úgy veszem észre, hogy még aki nem is gondolja tudatosan így, ahogy leírtam, rengetegen úgy viselkednek, mintha ez lenne az életfilozófiájuk. A jó öreg magyar mentalitás. Az önzőséggel, a beszűkült látókörrel, a csak egy perccel előre gondolkodással, a kishitűséggel, a folyamatos panaszkodással és nem-cselekvéssel, tudatlansággal és nem-tanulással, egymás gáncsolásával, bizalmatlansággal – ez a magyar gondolkodásmód.

Most nem vagyok optimista hangulatban. Néha, a saját korosztályomban, főleg a diákoknál vagy a felsőfokú képzettségűeknél látok egy ellentétes tendenciát, egy bizalommal teli, vagy legalábbis tenni akaró, tervekkel előhozakodó, panaszkodás helyett konstruktív beszélgetéseket kezdeményező, a környezettel és egymással tényleg, saját meggyőződésből foglalkozó, segítőkész, másokra tekintettel levő, a természettel, vagy legalább a várossal, a szépséggel, az esztétikával harmóniára törekvő új társadalom csíráját. Néha látom, érzem ezt, és olyankor látok reményt arra, hogy egyszer ez az ország megváltozik, egyszer felnő a sorsához, a történelméhez, a tragédiáihoz, megtanulja őket a helyükön kezelni, panaszkodás és savazás nélkül. Hogy egyszer az emberek be fogják látni, hogy adózni azért kell, hogy lehessen út, közvilágítás, egészségügy, ingyenes oktatás – hogy adózni ILLIK, akkor is, ha nem kötelező, és akkor is, ha „a politikusok úgyis lenyúlják”.

..de a legtöbb embernél nem ezt látom. Kifogás mindig van. Sajnos az állampolgári jogokhoz kötelezettségek is járnak, és senki nem mondta, hogy ezek mindig igazságosak lesznek. Tulajdonképpen soha nem voltak azok, és akkor még nem is beszéltem a személyes tragédiákról. Mégis, akkor képes egy társadalom, egy ország változni, akár az ellenkező irányba fordulni, és elkezdeni felfelé gurulni a lejtőn, ha a társadalmat alkotó emberek egyszerre, önzetlen módon és hatalmat nem kívánva egyszer csak megmozdulnak, és akár egy percig, egyetlen másodpercig egy irányba tolják, lökik azt a szekeret, azt az egy hajót, amiben eveznek – és ez évszázadokat lendíthet pár hónap alatt egy országon.

A legtöbb magyar ember szerintem úgy él itt, hogy ezzel az erővel akárhol élhetne. Aki nemzeti öntudatról beszél, azt lemélymagyarozzák, pedig Nagy Magyarországnak most már nem sok köze van a jelenkori Magyarország jólétéhez. A magyarok nem kötődnek az országukhoz, nem érzik a sajátjuknak, nem vonódnak bele az ügyeibe, távol akarnak maradni tőle, mintha nem is benne élnének. Megpróbálnak felette lebegni, a nehézségektől és egymástól távol, és bosszankodnak, amikor kénytelenek foglalkozni vele. Senki nem büszke arra, hogy magyar lehet, sőt sokan szégyellik, és úgy csinálunk, mintha ez oké dolog, apróság, nem fontos, elhanyagolható dolog lenne. Nem az. Úgy helyes, hogy az ember legyen büszke az országára, a nemzetére, mert akkor fog tenni is érte. Már régen nem a jobboldal kötődik csak a nemzetiség-tudathoz, és lehet ide-oda sorolni a magyarság-tudatot, de önmagában ez nem politikafüggő dolog, és aki nem tudja elkülöníteni, az a saját szűk látókörének börtönének rabja.

Amit én nyomatnék a médiában ezerrel, az kb. ennyi lenne: „Magyarország a tiéd, a tiétek, sorsa rajtatok múlik. Tegyetek érte, szeressétek, védjétek meg, gondoskodjatok róla. És mindenekelőtt: fogjátok meg egymás kezét, és együtt dolgozzatok az érdekében.”

A különböző célközönségeknek különbözőképpen fogalmaznám ezt meg. A diákoknak úgy, hogy tanuljanak, és aztán a magas képzettségükkel maradjanak itthon. A gazdagoknak úgy, hogy fektessenek be a fiatal magyar emberek új ötleteibe, vállalkozásaiba. A törvényhozóknak úgy, hogy teremtsenek kedvet a vállalkozáshoz, ne higgye mindenki azt, hogy alkalmazottként lehet csak élni. A vállalkozóknak azt, hogy szálljanak szembe a multikkal, ne hagyják magukat felvásárolni, tekintsék személyes ügyüknek a vállalkozást, fizessék meg tisztességesen az alkalmazottaikat – valamint tanuljanak meg pályázni eu-s és állami pénzekre. Az átlagembernek, hogy adót csalni, szemetelni, a csikket a villamosmegállóban elhajigálni, kutyát az utcára szaratni, pazarolni, a környezetet szennyezni, állatokat és embereket – cigányokat, zsidókat, hajléktalanokat, értelmi fogyatékosokat, nőket, gyerekeket, és mindenféle embereket – bántani, panaszkodással mások terhére lenni GÁZ dolog. Nem kicsit, nagyon. Itt akár elrettentést is használnék, erre jó eszközök vannak a médiában. És hogy segíteni, bízni egymásban, megoldást keresni, összefogni, szorgalmasan dolgozni, megbecsülni a saját munkánkat és mások munkáját, ötletelni és az ötleteket megvalósítani, alkotni, nevetni, örülni, mosolyogni csak úgy: MENŐ dolog. A magas presztízsű szakmákban dolgozó, sok pénzt kereső embereknek (orvosok, ügyvédek, informatikusok, pszichológusok, pénzügyi tanácsadók stb.) azt sugallnám, hogy puszta szívjóságból tegyenek félre az idejükből egy-két százalékot, vagy még kevesebbet, de valamennyit arra, hogy önkéntesen, ingyen dolgozzanak valamiért, valakiért, tágabb értelemben ezáltal az országért.

Nem tudom, hogy mi lenne mindennek a hatása. Egy dolog biztató: egyre elterjedtebb az internet a tévéhez képest, és egyre több a pozitív hozzáállású oldal. A konstruktív emberek és kezdeményezések megtalálják egymást, és mostanra kialakult a boldogság-elit. A boldogság-elit pedig egyre több tért hódít, és hamarosan hallat magáról, főleg a legelterjedtebb médiaforma, az internet közvetítésével. Javul a világ, javul Magyarország is. És ha a magyarok végre megtanulják az összefogást, kitisztul a Föld szívcsakrája Dobogókőn, és az emberiség szimbolikus szintet lép. Különleges feladatunk van :)

Ügyfélszolgálat: Mennyország, 7-es mellék

2009-10-18T17:11:00.002+02:00

Terméktámogatás: T
Vásárló: V

T: Igen, miben segíthetek?

V: Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a
Szeretetet. Végigvezetne, kérem, a folyamaton?

T: Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra?

V: Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem, készen állok. Mit kell először tennem?

T: Első lépésként nyissa meg a szívét. Megtalálta a szívét?

V: Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a
Szeretetet, miközben ezek futnak?

T: Milyen más programok futnak?

V: Lássuk csak, van: Múltbéli megbántódás, Alacsony önértékelés, Harag és
Neheztelés. Ezek futnak éppen.

T: Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony önértékelést a saját moduljával. A Harag és a Neheztelés programját teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet megfelelő installálását. Ki tudja kapcsolni ezeket?

V: Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket. Meg tudja mondani?

T: Örömmel. Menjen a startmenübe, és indítsa el a Megbocsátást. Ezt addig
kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem
törlődnek.

V: Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát. Ez
normális?

T: Igen, de ne feledje, Önnek csak az alapprogram van meg. El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen frissítésekhez.

V: Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet! Azt mondja: "Hiba! A program
nem fut külső egységeken." Most mit tegyek?

T: Ne aggódjon! Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való
futásra lett tervezve, de az Ön szívén még nem futott. Kevésbé technikai
nyelven ez csak annyit jelent, hogy Önnek először saját magát kell
Szeretnie, mielőtt másokat Szerethetne.

V: Tehát, most mit tegyek?

T: Gördítse le az Önelfogadás menüt, majd kattintson az alábbi fájlokra:
Megbocsátok Magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, Tudomásul Veszem a Korlátaimat 3.0.

V: Rendben, kész.

T: Most másolja őket az "Én Szívem" könyvtárba. A rendszer felül
fog írni minden zavaró programot, és kijavítja a hibás programozást. Ezen
kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból, és
kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, és soha ne jöhessen
újra elő.

V: Megcsináltam. Hé! A szívem új fájlokkal telik meg! Mosoly jelent meg a
képernyőmön, és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát mindenfelé a Szívembe! Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális?

T: Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a
megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és javítja a Szív
működését, ne aggódjon! Egyébként jó érzés, nem?

V: De, csak szokatlan.

T: Szóval, a Szeretet telepítve, és rendesen fut. Még egy dolog, mielőtt
letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt,
és különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is
megosztják majd másokkal, és visszajuttatnak viszonzásul Önhöz is új, és
izgalmas változatokat.

V: Köszönöm!

(forrás: Angyalszív fórum, 9#-es hozzászólás)

Frissülés

2009-10-09T00:27:00.004+02:00

Tök sok marha jó linket raktam be oda oldalra. És tanultam egy nagyon jó (el)köszönést:

"Meghajlok isten benned lakozó fénye előtt." Vagy valami ilyesmi. Kb. szerintem megfelel annak, hogy "Namaste." Mármint ahogy az SVT-sek használják.

Valamint tanultam egy régi-új életszemléletet, szoros összefüggésben a vonzás törvényével. A következő a mantrája:

"I'm sorry, please forgive me. Thank you. I love you."

Így nézve az emberekre, a problémákra, a sérülésekre (másokéra és a sajátunkra), máris fényesebb a világ. Hogy az érzést is átadjam, itt egy link.

Rövidesen egy hosszabb bejegyzés következik.

Véges történet

2009-09-19T18:09:00.001+02:00

Pár hete történt velem valami. Velem, és még valakivel. Rövid volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem olyan klasszikus történet, mint amilyen már sok történt velem, hanem olyan, amilyen még kevés. És azt a keveset is csak filmekben láttam. És most, hogy át is éltem, számomra egyetlen tanulság van belőle: van olyan, hogy nincs tanulság.

Amikor először elmeséltem a történetet, akkor utána még órákig pityeregtem. Aki meghallgatott, vigasztalt, és nagyon sajnált. Azért sajnált, mert számára egyértelmű és egyszerű volt a képlet. Tiltakoztam, hogy túlegyszerűsíti. Nem tudjuk, mi miért történt, és bár talán igaza van, sok más is lehet a háttérben. Azt is mondta, hogy az ember néha megőrül, ami egy nemes gesztus, és ha a folyományai tragikusak is néha, mégsem az a tanulság, hogy máskor nem kell megőrülni. Ezzel egyetértettem.
Amikor másodszor meséltem el a történetet, megnyugtattak, hogy tényleg nem biztos, hogy olyan egyértelmű a dolog, és azt tanácsolták: hagyjam, hogy folytatódjon a történet. Azt mondtam, megfogadom a tanácsot.
A harmadik elmesélés nem hozott túl sok újat, a negyedik viszont hozzájárult ahhoz, hogy végül elengedtem az érzelmeket.

Noha nem fájt többé, intellektuálisan tovább kattogtam a történeten. Az ötödik elmesélés aztán meghozta az áttörést.

Rájöttem, hogy annyira keveset tudok erről az egészről, hogy nem tudom az üres helyeket az emberismeretemmel vagy a tapasztalatommal kipótolni, viszont az agyam automatikusan kitölti a történet hiányosságait. Nem tudok ellene mit tenni, ilyen az agyam. Más esetben ez nagyon-nagyon jól működik, főleg, mert mindig erős gondolkozás előzi meg. Először megtörténik velem valami, azt átélem, és élményként is elrakom, de csak úgy, mint egy filmet. Vagy egy analóg hangfelvételt. Egy Gestaltot, egy egészt, abban a teremben, ami a fejemben az álmokat, a varázslatot és a beégett, tudatalatti emlékeket is őrzi.

De ez a formátum még nem alkalmas arra, hogy tapasztalatot nyerjek belőle. Ahhoz az élmény lenyomatát „digitalizálni” kell. Diszkrét részekre bontani, az agyam számára feldolgozhatóvá tenni. Gondolatokat kinyerni belőle, szétszedni darabokra, berakni minden darabot a helyére, rendszerezni, ha kell, új dobozokat nyitni. Minden tapasztalat formálja az egész rendszert, és a sok kis analóg történetből kinyert részből egy nagyobb egész áll össze, egy nagyobb analóg felvétel, az életem felvétele. A tapasztalataim, amik így egészként ismét bonthatatlanok, mert ez az integritásom, és ha szétbontjuk az integritásomat, megszűnik az énem, megszűnök én. Diszkrét darabokra hullik, hogy alkalomadtán egy nagyobb egészben más széthullott integritások részeivel egyesüljön, és megalkossa a legnagyobb analóg felvételt, a legnagyobb Gestaltot, Istent.

De erre csak ritkán kerül sor.

Mindenesetre ez az élmény, ami miatt írni kezdtem, ez nem digitalizálható. Nagyon-nagyon rövid, hiányos, néhol megszakadt a felvétel, néhol kicsit bele van törölve, ellentmondások vannak benne, az üres részekre pedig az agyam rámásolt valamit a többi analóg felvételből. Hiába bontom részekre, a részeknek nincs értelme, nem tudom, melyik dobozba valók, és nem tudom, melyik rész tartozik az eredeti élményhez, és melyiket adta hozzá a saját képzeletem. Olyan, mint a Mulholland drive, vagy az Inland Empire: a Lynch filmeknek számomra nincs értelme, és emiatt kifejezetten élvezni sem tudom őket. De most már tudom, hogy azért nem, mert értelmet keresek abban, amiben a verset, a muzsikát, a benyomást kell keresni. A továbbiakban úgy tekintek a Lynch filmekre, ha megnézek még párat, mint egy szimbolista festményre vagy versre. Mert át tud állni az agyam erre is, és tudom, hogy van, akinek alapból erre van beállva az agya és a fedolgozókája, de nekem nem. Én nagyon analitikus vagyok, nekem alapból a hasonlatokhoz van nagyon jó érzékem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok átkapcsolni holisztikusra. Át tudok. És néha kell is – például most.

Úgy érzem, hogy a fenti történet esetében két tanulság van: egyrészt, hogy nincs tanulság, másrészt hogy van olyan, hogy nincs tanulság. Nem ismertem meg egy új embertípust, nem adott hozzá ez a történet az emberismeretemhez (mivel nem tudtam digitalizálni, és nem tudtam betenni a releváns részeket az „ilyenek az emberek” dobozba), nem tanultam meg semmit semmiről és senkiről. Legalábbis semmi digitálisat. Semmi általánosíthatót vagy specifikusat. Magamról persze igen, és ez is fontos. Talán ez a fontosabb. Erről majd később.

Mindenesetre az ötödik beszélgetés és ennek a bejegyzésnek a megírása hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, lezártam magamban a történetet. Az agyam nehezen fogadja el, hogy valamiből nem lehet tapasztalatot nyerni – mert hát én tapasztalatban mérem az életemet, nem is időben. Életelemem a tapasztalat, nehéz elfogadni, hogy ebből a sok érzelmi kulimászból, amin átmentem, amin át kellett mennem (bár talán magamat kényszerítettem valójában), nem tudok tapasztalatot kipréselni, és nincs más, csak az a felvétel, ami rövid, hibás és töredezett.

Arra is rájöttem, miért akarom annyira megörökíteni. Hogy legalább a felvétel megmaradjon. Mert másom nincs. És ha valaha is folytatódik, akkor tudjam, hogy ezt a befejezetlen, digitalizálatlan anyagot mivel kell kiegészíteni ahhoz, hogy tapasztalatot nyerhessek belőle. Hogy tudjam, hol vannak a lyukak, amiket a későbbi esetleges folytatás segítségével értelmezni tudok majd visszamenőleg. (Végül is, minden tapasztalatot visszamenőleg szerzünk, miután már vége az élménynek, és elgondolkozunk rajta.)

Elteszem a polcra a többi érthetetlen élmény mellé, és nem szégyellem azt mondani a könyvtárosnak, az agyamnak, hogy: fogalmam sincs, mindez mit jelent. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, miért. Nem ismerem az összes szereplőt, és akit ismerek, annak sem ismerem a nézőpontját. Nem tudom, hogy folytatódni fog-e a történet, és gőzöm sincs, hogy később jobban fogom-e érteni. Soha nem történt még hasonló, és lehet, hogy nem is fog. Lehet, hogy jobb ez így, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, és ezt elfogadom. Kiveszem a filmet a lejátszóból, és abbahagyom a pörgetését. Megtartom, de nem próbálom felhasználni, úgysem lehet. Berakom egy dobozba, de nem zárom le kulccsal és nem különítem el hermetikusan. Meglesz, de nem foglalkozom vele.

Hát ennyi a véges történet.

Kérj, és megadatik!

2009-08-02T02:57:00.004+02:00

Megnéztem mostanában több filmet, van, amit "illendőségi", van, amit művelődési, és van, amit kikapcsolódási okokból. Legutóbb, rögtön a Bruce Almighty után, megnéztem az Evan Almighty-t is. Hát, nem gondoltam, hogy ez lesz a leghasznosabb spirituális útmutatás, amit mostanában kapok..

Egy konkrét jelentere gondolok. Amikor Evan már beletörődött, hogy a bárkát meg kell építenie és nem tehet ellene semmit, a felesége otthagyja őt a három gyerekükkel együtt, és visszaköltöznek a nő anyjához. Egy alkalommal négyen ebédelnek egy gyorsétteremben, és a gyerekek kimennek valamiért. Megjelenik Isten (Morgan Freeman), mint éttermi felszolgáló, és kéri a feleséget, hogy mesélje el, mi a probléma. A nő szabódik, de Isten azt mondja, szereti a történeteket, és amikor meghallgatja a nő szájából is Evan "megszállottságát", és hogy Noénak képzeli magát, Isten elneveti magát. Azt mondja, szereti ezt a történetet, mert szerinte a szeretetről szól, és arról, hogy higgyünk egymásban és álljunk egymás mellett. Ekkor hangzik el a következő párbeszéd:

"- But my husband says God told him to do it. What do you do with that?
- Sounds like an opportunity.
- ?
- Let me ask you something. It someone prays for patience, you think God gives them patience, or does he give them the opportunity to be patient? If he prayed for courage, does God give him courage, or does he give him opportunity to be couregous? If - someone prayed for the family to be closer, you think God helps them with warm, fuzzy feelings? Or does he give them the opportunity to love each other?"

(- De a férjem azt állítja, Isten parancsolta neki mindezt. Ezzel mit lehet kezdeni?
- Nekem úgy tűnik, ez egy lehetőség.
- ?
- Hadd kérdezzek valamit. Ha valaki türelemért imádkozik, Ön szerint Isten türelmet ad neki? Vagy inkább alkalmad ad arra, hogy türelmes legyen? Ha bátorságért imádkozik, Isten bátorságot ad neki, vagy inkább lehetőséget arra, hogy bátor legyen? Ha valaki azért imádkozik, hogy a családtagjai közelebb kerüljenek egymáshoz, Ön szerint Isten gyengéd, meleg érzelmekkel segíti őket? Vagy inkább lehetőséget ad a családnak, hogy szeressék egymást?)

Lehet, hogy az imádkozás nem egy passzív dolog? Persze, amit kérsz, az megadatik, sokkal gyorsabban, mintha nem kérnéd. De némileg logikus, hogy ha gazdagságért, nagy házért, igazi társért, boldogságért, hírnévért, elismertségért vagy jachtért imádkozik valaki, akkor nem fog az utcán találni egy zsák aranyrudat, nem lesz hirtelen egy villa tulajdoni lapján az ő neve, nem fog érte jönni a herceg fehér lovon vagy a topmodell meztelenül tálcán, nem lesz felfújva egyszer csak boldogsággal, nem fog hirtelen mindenki róla és a mérhetetlen tehetségéről suttogni a városban, és nem önt ki a Duna, hogy elésodorjon egy hajót.

Ha mégis így lenne, akkor nem lenne annyi ember kiábrándulva a csodákból, és mernénk kérni azt, amire tényleg vágyunk. De nagy lenne a káosz, talán sok ember meghalna (a rosszakarók miatt), és a világ rendje felborulna. (Ld. Bruce Almighty.)

...hanem ehelyett sok-sok-sok lehetőséget kapna, hogy a vágyaiért tegyen, az álmait megvalósítsa, az életét megváltoztassa. Lehetőségek, ötletek, segítők árasztanák el, és ha az alkamakat megragadná, hamar valóra válna minden elképzelése.

Asszem a vonzás törvényével is az a baj, hogy félreértelmezik. Aki használni kezdi, az úgy képzeli, hogy elég egy gondolat, és már jön is a sült galamb. Ez sok kívánság esetén így is van, tehát minden attól függ, milyen jellegűek az ember vágyai. Magamon folyamatosan tapasztalom, hogy ha helyes intuíciót, szerencsét, újszerű ötleteket, élményeket kérek magamnak, szinte azonnal teljesül minden kérésem. Persze, még itt is lehet struccpolitikát folytatni; kérhetek jeleket, és aztán csinálhatok úgy, mintha nem látnám őket, vagy egyszerűen nem hiszem el, hogy amit látok, az az, amit kértem. Aztán hibáztathatom Istent, vagy a vonzás törvényét, aki nem teljesítette a vágyaimat..

Az anyagi jellegű vágyak viszont más kategória. A világunk rendje (pl. a fizika), noha illúzió, egyszerű halandók kedvéért nem fog bukfencet vetni. A pénzeszsák nem fog megjelenni az utcán, vagy ha igen, hogy vallod be az APEH-nak? Ugyanez igaz a jachtra és a szép házra is. A figyelmes, tisztelettudó, de egyben erős és sármos férfiak, valamint a szép, okos, hűséges, kedves, talpraesett nők kegyeire más is számot tart, úgyhogy valószínűleg ők sem fognak sorakozni az ajtód előtt. (Ráadásul itt még a szabad akarat is közrejátszik, amibe aztán tényleg nem fog beleszólni senki, még Isten sem.) A sikerről köztudott, hogy tenni kell érte valamit, különben minek lennél sikeres? És ha mégis az lennél, tudnál-e büszke lenni magadra, amikor semmit nem tettél érte?

Az anyagi vágyakért tehát az anyagi világban is tenni kell, ez a világ rendje, amit csak néhány kiváltságos (pl. Jézus..) változtathat meg. (De még ebben sem kötelező hinni.) Szóval a magam részéről ha valamit kérek, az
1. az alkalom, hogy megszerezhessem azt, amire vágyom;
2. éleslátás, hogy észrevegyem az alkalmat;
3. emberi kvalitások, mint bátorság, hogy megragadjam az alkalmat, erő és energia, hogy képes legyek dolgozni a vágyamért, elszántság, akaraterő és ambíció, hogy a cél végig a szemem előtt lebegjen és az akadályokat könnyen tudjam venni, alkotóképesség, hogy amit csinálok, maradandó legyen; és
4. isteni segítség, mint szerencse, intuíció, ötletek, kreativitás, segítő "véletlenek", hasonló célú társak utamba "sodrása", valamint annak megtapasztalása, hogy fontos vagyok, és egy nagyobb egész részeként együtt hozunk létre valami jót.

Ha mindezt megkapom (márpedig megkapom), két feladatom van: észrevenni, amikor érkezik, és cselekedni, amikor elkezdhetem. Enélkül az egész imádkozás- és kérés-dolog olyan, mint az egyszeri Józsi bácsi esete, aki egy életen át imádkozott a lottó ötösért, de soha nem vett egyetlen szelvényt sem.

Ezer meg ezer éve ...

2009-06-25T20:21:00.008+02:00

Immár 2 hete vegán módon, vagyis csak növényi eredetű kajákat eszem. Azért nem írom, hogy vegán életmódot élek, mert ahhoz bőr cipőt és dzsekit sem hordhatnék, és mézet sem ehetnék.. Egyelőre nem tudom elképzelni, ezeket miként valósíthatnám meg, és azt hiszem, pillanatnyilag nem is akarom.

Sokat változik az életem kb. egy hónapja, és azt hiszem, nagyon messze kerülök attól az önmagamtól, aki mondjuk 1 éve voltam. Spirituálisabb és istenhívőbb most az életem, és azt hiszem, ennek így kell lennie. Ez most az utam, és azt hiszem, előre visz, és felfelé. Sok minden könnyebb így; nem görcsölök annyit azon, hogy az életem minen egyes apró törmeléke az én kontrollom alatt legyen, hogy minden, amit teszek, az én akaratomból történjen, hogy amit ezekről gondolok, azt én iránytsam, és amit ezek miatt érzek, azt én befolyásoljam. "Legyen meg a te akaratod", ha így tetszik. Érdekes módon sok dolgot pont a pszichológia tanulása értetett meg velem, másokat pedig az, hogy visszatért az életembe a kb. 2 éve "elhagyott" hit.

A vegánságnak annyi köze van mindehhez, hogy növényeket enni nekem úgy zsigerből tisztábbnak tűnik, mint állatokat enni. Fair-ebb, szebb, jobb. Másfajta energia, és nem kell hozzá állatot megölni vagy embertelen körülmények között tartani. (A mézet még nem rendeztem le magamban.) Hogy erre miért épp most jöttem rá? Nem most jöttem rá, de most értem meg hozzá. Itt és most van az a pillanat, amikor át kellett térnem erre a táplálkozásra. Meg kell mondjam, semmi erőfeszítést nem okoz. Azazhogy, egy kicsit igen. Mert egész addig nincs probléma, amíg az ember otthon van vagy más vegánokkal; de ha mások a környezetében húst esznek, nehéz hova lenni, mert általában olyan helyen esznek húst, ahol minden kajában van valami állati eredetű; ha ezt át is hidalom magamban, még mindig akad legalább egy okostojás, aki jobban tudja, hogy nekem mi a jó, hogy a szervezetemnek mire van szüksége, és hogy a gumós zápfogaim mit bizonyítanak. És nem habozik véleményét meg is osztani velem, noha többnyire nem kérem.

Egyébként én is utánanéztem. Igaz az, hogy a szóján kívül nincs olyan növényi fehérjeforrás, amiben mindegyik esszenciális aminosav megvan. Viszont mindegyik esszenciális aminosav megvan valamilyen zöldségben. Ergo, vagy sok szóját kell enni, vagy változatos zöldségeket.. Különben, rendeltem fehérjeport. Amit a body-builderek esznek, csak hormonok és egyéb szarok nélkül. Sima szójakivonat kb. Napi egy kanál elég arra, hogy pótoljam azt, amit a húsokból (és a tojásból főleg) nem viszek be. Ultramagas dózisú multivitamin a másik dolog, azt meg már rég tervezem. Kíváncsi vagyok, érezhető-e a különbség. Mert a nyarat kivéve nem jeleskedem friss gyümölcsök fogyasztásában (édességfogyasztásban annál inkább), és különben is, sok helyen írják (pl. Lenkei), hogy a friss zöldségek-gyümölcsök vitamintartalma sokat zuhant az elmúlt évtizedekben. Bár, Lenkei is el akar adni valamit, ugye.. De ettől még a szövege igaz is lehet. Meg nem csak ő írja.

És mozogni is elkezdtem. Kétnapi 3/4 óra torna vagy futás, ez lassan másfél hónapja megy. Nem nagyon érdekel, látszik-e; egyszerűen muszáj mozognom. Ki akarom nőni a gyenge önmagamat. Mármint, a testileg gyengét. A szellemi erőmet szeretném arra használni, hogy a testi erőmet visszaszerezzem. Valamint szükségem van nagyon sok fegyelemre. Bár tűnhet úgy, hogy a rendszeres mozgás (magamhoz viszonyítva) és ez a fajta étkezés sok önfegyelmet igényel, és lemondásokkal, megszorításokkal jár, és lehet, hogy másnak az is, és hogy nekem is az lett volna akár fél éve is - mégis, ezek az utam természetes velejárói. Olyan természetesen következtek az ott és akkor-ból (amikor elkezdtem őket), mint az, hogy az ember, ha tudja, hova akar menni, és útba esik az autópálya a megfelelő irányba, akkor fölhajt rá, és azon megy tovább. Persze van autópályadíj, de ez is természetes.
Önfegyelem inkább ahhoz kell, hogy elkezdjek tanulni. Úgy tapasztalom, hogy sok korombelinek valójában nem a szakmáját kell megtanulnia az egyetemen, hanem az egyenletes pozitív teljesítmény nyújtásának képességét. Ha a pozitív a kettes, akkor a kettes, ha a hármas vagy az ötös, akkor meg annyi. De megbízhatóan legyen annyi. Az én teljesítményem néha siralmas, néha meg átlagon felüli (ez a ritkább). Mindig is ilyen voltam, és tudom azt is, min kéne változtatnom, de nem teszem. Nem is nyavajgok, de előre sem haladok benne. Mostani álláspontom szerint meg fogom tanulni az egyenletes jó teljesítmény nyújtását, ott és akkor, ahol és amikor meg kell tanulnom. Amikor eljön az ideje, akkor meglesz rá a kellő energiám. Ugyanúgy nem fog erőfeszítést okozni, mint rendszeresen sportolni, vagy nem enni állatokat. Érzem, hogy bennem van a magja, csak még nem csírázott ki, és még nem esett le az az eső, ami kihajtja a földből.

Na kezdek nagyon közhelyes lenni, úgyhogy abba is hagyom. Változások vannak folyamatban, és nagyon tudom, nagyon érzem, hogy nem én csinálom őket, és most először nem félek attól, hogy kicsúsznak az irányításom alól a dolgok. Úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az elkülönültség illúzió. (Igazság szerint, minden illúzió, kivéve Istent - de őt meg senki nem ismeri, csak ő maga. Ki van ez találva.)

Kontroll

2009-05-31T03:25:00.001+02:00

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Felhívás

2009-03-20T17:43:00.004+01:00

Aki megszerzi nekem és eljuttatja hozzám bármilyen úton-módon a Grey's anatomy című sorozat első három évadját német szinkronnal, annak
a) egy évig ingyen és bérmentve megírom az összes angol leckéjét
b) egy évig minden hónapban sütök neki egy általa kiválasztott fajta tortát
c) ..vagy valami hasonló kaliberű, általa választott dolgot csinálok. Nyilván kulturált kereteken belül.

Hónapok óta próbálom letölteni, megvenni, megrendelni, találni egy magyar kiadású dvd-t, amin német szinkron is választható, és nagy szükségem lenne valami hangzóanyagra németül, ami segít a szövegértésben, átjön belőle néhány fordulat, esetleg szókincs stb. És a Grace klinikát kifejezetten szeretem, létezik németül, láttam az összes részt angolul (ezért akkor sem vesztem el a fonalat, ha hirtelen nem értek valamit), és mindenekelőtt: leköt. Ott tart a gép előtt, ellenben a nyelvvizsgafelkészítő-anyagokkal, amik unalmasak és nyomik és a hétköznapi életben használhatatlanok.

Szóval, ezért lennék nagyon hálás, ha valaki tudna ebben segíteni, mert úgy látszik, én túl nyomi vagyok hozzá.

Kis segítség: a német cím szintén Grey's anatomy, az évad pedig Staffel németül.

Igen, kedves ismerőseim, akik olvassátok ezt a blogot, ez nektek szól. :)

Kurvajó

2009-03-08T14:52:00.006+01:00

A következő könyvrészlet bővelkedik a vulgáris, illetve szexuális töltetű kifejezésekben, így aki ezekre nem kíváncsi, vagy még nincs 18 éves, ne olvasson tovább.

"Egyszer, éppen a szobámban hallgatom a német esőt és kezdek tisztulni az anyagtól, amikor anyám felhív. Beszélgetésünk közben hirtelen valami megmozdul az agyamban. Felteszem neki azt a kérdést, ami annyira hétköznapi, hogy nem jut eszembe hamarabb, hogy anyámtól megkérdezzem. Most, hogy pörgeti az agyam a fű, foglalkoztatni kezd a legapróbb részlet is.
- Hogy vagy? – ezt kérdezem tőle és ez nem a hogy-vagy-köszjól-és-te-klisé. Kíváncsi vagyok, hogy anyám, az ember, aki nem ismer, aki el sem tudja képzelni, hogy ki lehetek, hogy érzi magát. Erre elmeséli, hogy szarul. Hallgatom és életemben először tudatosul bennem, hogy meghallom, amit mond. Végre nem azt hiszem, amit én, hanem amit egy másik hisz magáról.
Azt mondja, úgy érzi, ennyi év után kötelessége kitartania a választott élete mellett. Igaz, hogy a sorsa nem valami vidám, alig ismer valakit és egy nagy házba zárva él, de legalább, mi, a gyerekei, úgy tűnik, jól érezzük magunkat. A fontos, hogy kitartson és igen – csicsergi kedvesen anyám –, némiképp azt hiszem, szeretem a férjemet, bármilyen buta, agresszív és gyenge is gyakran. Talán én is tehetek róla, hogy ilyen lett, mert néha úgy idegesítem apróságokkal. Talán már túl öreg vagyok, túl buta, hogy megváltozzam?
Nem is tudom. Huh.
Az első házasságom – apátokkal – reménytelen volt. Igaz, ő jó apa volt. Talán emlékszel rá, mennyit játszott veletek. De aztán, mást nem tudott. Nem volt képes pénzt keresni és végül már nem tudott senkivel sem beszélgetni, mert rajtam kívül más már nem hallgatta meg, ha magyarázott. Nem volt értelme, valóságalapja annak, amit mondott, érted? Én szerettem és ezért hittem neki. Mindig álmodott valamiről! Valami nagy üzletről, valami nagy találmányról!
Nézd csak, a végére már veletek sem tudott beszélni. Azt hiszem, nem is volt normális. Talán ezért is tűnt el és nem jelentkezik már, több mint tíz éve.
A mostani férjem sem rosszabb apa. Ő sem tud beszélni veletek, de legalább nem kótyavetyéli el a vagyonát. Talán nem vagyok a legszerencsésebb ember ezen a Földön. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen boldog ember, akit ismerek, te vagy.

Lerakom a telefont, mert sírnom kell.
Megértem, hogy anyám, nem az anyám, hanem egy olyan ember, aki meg van győződve róla, hogy normális. Olyan ember, aki azt hiszi, hogy az a sorsa, amit kiszabott rá az élet és nemcsak nem tud, de már nem is akar menekülni.
Hirtelen látom a boldogtalan embereket. Asszonyokat, akik szomorúan ballagnak férjük nyomaiban. Lánykákat, akiket valójában senki nem hallgat meg. Hallgatni kezdem ezeket az embereket, hogy miről beszélnek. Megértem és elfogadom, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat.
Hirtelen látom, hogy a férfi, légből kapott szabályok alapján alkotott rendszer rabszolgája. Ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kicsoda ő, össze kell hasonlítania magát valakivel. A módszert logikának nevezi.
Bruce Willis jó csávó. Hozzá képest én csak lószar vagyok, ez egyenlő: én Lószar vagyok.
Én vagyok Bruce Willis. Mindenki máshoz képest király vagyok, ez egyenlő: én vagyok a Király!
Na, ez a nőnél teljesen másképp működik. Ő ugyanis, saját logikával rendelkezik.
Aha, ez a kis kurva Sharon Stone világsztár és ezért azt hiszi magáról, hogy ő a Gyönyörű. Viszont én tudom, hogy én vagyok a gyönyörű, egyenlő: én vagyok a Gyönyörű!
Olyan szép dolog hirtelen csupa gyönyörű lány között sétálni, anélkül, hogy kényszeresen össze kellene hasonítanom őket egymással! Hiszen megszépíti magát, figyel a ruhájára, csinos és tiszta és addig nem hajlandó kilépni a fürdőszobából, amíg meg nem győződött róla, hogy most már gyönyörű! Ki vagy te, férfi, hogy a villamoson eldöntsd: ühüm, ühüm, nem rossz bőr ez, bár lehetne egy kicsit nagyobb a melle?

Más lettem. Korábban, szó nélkül megdugtam a nőt, aztán annyi volt, most beszélgetni kezdek velük. (Igaz, amióta megkaptam nagyanyai örökségemet, nem is járok háromezer forintos prostikhoz már.)
Hamarosan néhány örömtanyában olyan törzsvendég leszek, akinek az ölébe másznak a lányok, akinek szívesen hoznak teát, amíg rágyújt egy jointra és akinek az ágyban boldogan gyónják meg, ami bántja őket.
Én a kurvák fölé hajolok és bedugom az ujjamat a vaginájukba. A síkosító anyagtól úgy tűnik, mintha felizgultak volna és attól nedvesedtek volna be. De a kurvák sosem nedvesednek be. Egy frissen mosdott kurva pinájához jó érzés hozzábújni és szagolni finom szappan illatát. Ha egy kicsit borostás, az csak olyan, mintha egy férfiarchoz bújnék oda, mondjuk a sajátomhoz. Ilyenkor lesz teljes a kép: a női pina és én benne, ahogy hallgatom őt.
Hamarosan egyszerre két lányt viszek el. Hagyom őket hancúrozni egymással, aztán egyszer csak megragadom az egyiket a mellénél fogva és a másik felé húzom.
- Na, kiscica! Szép kis borotvált pinádat fektesd ide a barátnőd feje mellé és terpeszd szét a lábad!
A másik csak oldalra fordítja a fejét és belenéz barátnője széttárt ölébe.
- Dugd bele a nyelved! – mondom neki.
- Az még ötezer forint. – feleli a kurva.
- Akkor, majd beledugom én! He, he, he.
Nyalni kezdem a forró nyílást. Jobb kezemmel megkeresem a mellettem fekvő kurva pináját, beledugom ujjamat és hopp! – érzem, hogy abba a nedvbe simul bele, ami csak akkor folyik elő egy nőből, ha kívánja, hogy megdugják.
Abbahagyom a nyalást és felegyenesedek. Térdepelek a huzaton és annak az arcát kutatom, akinek kis puncijából folyik elő a lé és azt gondolom: szép kis kurva vagy te, mondhatom, hogy felizgulsz! Ezért fizetlek, te szajha?

(Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, megtanulok csajozni. Professzionálisan látok munkához. A nők szeretik hallani, hogy az ember saját sofőrrel jár. Először is szerzek hát egy olyan taxist, aki már régóta járja a várost, elkérem a telefonszámát és ezentúl őt hívom, ha csajozni indulok. Nem árt, ha az ember a harc előtt, komolyabban felméri ellensége erősségeit és gyengéit, hogy aztán bölcsen alkalmazkodva hozzájuk, megfelelő irányba terelje a csata kimenetelét.
A nők, ha egyedül vannak, szeretnének újra nem egyedül lenni. Aki mást állít, az a) szerelmes valakibe, b) éppen valaki máson gondolkozik, de mindjárt szerelmes belé, c) hazudik.
Ezért bármikor bátran állíthatjuk:
"Kismadár, tudom, hogy csak rám vársz."
A nő ekkor kíváncsi lesz, hogy vajon miért van ez így.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazságot akarja hallani, hiszen arról ő eleve többet tud, mint mi. Legjobb, ha megfogjuk a kezüket, megsimogatjuk ujjaikat és meghatjuk valamivel:
"Azért, mert szükséged van valakire, aki nem csak állandóan tudja, hogy gyönyörű vagy, hanem ezt nyíltan be is vállalja és naponta elmondja neked."
Láthatjuk, hogy a nőt egyszerűen saját logikájának csapdájába csaljuk. Ott támadjuk, ahol a legkevésbé számít rá. A büszkeségénél. Odáig pedig a könnyen sebezhető, védtelen kis női szíven keresztül törünk be.
"Szeretném látni, hogy tetszel magadnak. Azt akarom, hogy a kedvemért legyél mindig gyönyörű!"
A kismadár azonban igen praktikus lélek és nem elégszik meg holmi röpke pillanattal, mert leginkább állandóan szálldosni szeretne a magasban. Valószínű, hogy szíve szerint, nem feküdne le egy olyan pasival, aki csak meg akarja dugni. Ezért az igazi férfi, soha nem vall színt saját érzéseit illetően, hanem az ellenség eszével gondolkozik és úgy tesz, mintha olvasná gondolatait. A nő ezoterikus lény, ősidők óta bevált módszer, égi jeleket olvasni és jövendőt mondani neki. A fontos, hogy mindezt halálos komolysággal és biztonsággal tegyük, mert egy eldadogott jóslat, igen valószínűtlen, hogy bekövetkezik.
"Milyen jegyben születtél? Ühüm, akkor tudom: a múltkori kapcsolatod megviselt, de ez most más lesz, mert én igazi férfi vagyok". Ez kitűnő frázis, hiszen biztos, hogy minden nőt megvisel, ha hosszabb-rövidebb ideig kénytelen megosztania az életét, valamint első néhány évtizedeiben makacsul keresi az igazi férfit.
"Én mindig szép dolgokat fogok mondani neked, soha nem szidlak meg és megmutatom neked, hogy mi a jó. Te, a nő, hajlamos vagy nem mindig magadra koncentrálni. Gyakran foglalkozol mások gondjával, bajával és elfelejted, hogy csak te számítasz. Velem csupa napsütés lesz az életed, mert nem hagyom, hogy mást csinálj, csak nevess!"
Ilyenkor a nő kénytelen olyan pillanatok után kutatni a múltjában, amikor egyszer véletlenül nem magára gondolt, eszébe jut, hogy két hete majdnem valami ilyesmi történt, felismeri, valójában milyen döbbenetesen önzetlen lélek ő, és boldog, hogy valaki visszatéríti a helyes útra.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy minden állításunk az örökkévalóság függvényében csendül fel. Tegyünk úgy, mintha feleséget választanánk magunknak és ígérjük meg nekik, hogy ha csak egy kicsit is akarja, a mennyboltba juttatjuk, oda, ahonnan csak az ő kedvéért jöttünk le. A nő nem bolond, hogy mindezt a sódert elhiggye, ugyanakkor hiba lenne a nyilvánvalóan egyéjszakás kaland előtt megkérdezni tőle: "dugunk, aztán megyünk, jó?"
A nő ugyanis nem akar csak úgy dugni. Szeretné, ha minden boldogságpillanata örökké tartana, tehát a leglefegyverzőbb egyszerűen hazudni, mint a szél:
"Megtanítlak örökké élni, kisbárány.")

Az egyik pesti plázában szedem föl Szilvikét. Egyedül álldogál a vécék mellett, amikor leszólítom. Azt mondja, nem ér rá, de látom, hogy ezt csak úgy mondja és vonz, hogy mennyire tudatlanul kedves. Leviszem a szökőkúthoz, az ölembe ültetem és mesélek neki. Meggyőzöm, hogy nyugodtan bízza rám magát és már hívom is a sofőrömet. Egy csodálatos vidékre megyünk – bíztatom Szilvikét –, lesz ott erdő, úszómedence, holdfény és hegyi levegő. Nézd, még a neve is milyen szép: Csillebérc.
A Moszkva-téren, még beugrom a lakásba a sporttáskámért. Előre összekészítettem, amire szükségem lehet. Van nálam narancssárga színű gyertya, öngyújtó, egy üveg különleges minőségi vörösbor , két kristálypohár, női borotva, bőrkímélő borotvahab és egy újonnan vásárolt fehér tangabugyi.
Csillebércen megmártózunk a medencében, csókolózunk a fák alatt, nézzük a Holdat, én szép dolgokról duruzsolok neki és hagyom, hogy sokat nevessen. Mielőtt fázni kezdene, beviszem a fürdőszobába és megmosom a lábait. Miután leültetem az asztalkához, kristálypoharat adok kicsi ujjai közé, megcsókolom és öntök neki a borból. A bungaló bútorain meg-megcsillan a gyertya fénye. Szegényes és hangulatos, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet. A lányka csak csendesen mosolyog és néha azt mondja: "óh". A falujában ez nem így megy – meséli. Ott egyszerűen megdugták és kész.
- Ha legközelebb valaki nem úgy bánik veled, mint egy királykisasszonnyal, nem kristálypohárba önti neked a legnemesebb vörösbort, nem mossa meg kezét, lábát, mielőtt hozzád ér, akkor nehogy lefeküdj vele! Egy ilyen fasz nem érdemel meg téged, kis gyönyörű madárkát. Azért hoztalak magammal, hogy megmutassam neked, mi a jó. Gyere.
Kézen fogom és bevezetem a fürdőszobába. Levetkőztetem, beállítom neki a zuhanyt, hogy nehogy megégesse magát vele. Aztán beszállok hozzá én is. Beszappanozom teste minden porcikáját, aztán megtörlöm a lányt és leültetem a vécé műanyagfedelére.
- Tessék, tartsd a gyertyát. Leborotválom a puncidat. – kommentálom neki a jövő eseményeit.
- Jó. – válaszolja Szilvike.
Borotválom a szőrt a lányról, aztán közelebb húzom a kezét, hogy jobban lássam, milyen irányba nőnek a szőrök. A gyertyáról forró viaszcsepp hull a frissen borotvált bőrre.
- Óh! – mondja a lány.
- Fáj? – kérdem tőle.
- Nem. – feleli és csöpögtet egy kicsit a hasára is. Felsikolt, ugrik egyet és én belevágok a pinájába a borotvával. Nézem, ahogy a vér rózsaszínre festi a borotvahabot.
- Ne haragudj! De ugrálsz, mint egy macska!
- Nem baj. – mondja a lány és mosolyog.
Lemosom a habot és a sebhez hajolok.
- Adok rá gyógypuszit, az segít. – és lenyalom a vért szeméremdombjáról. – Óh, finom.
Amikor elkészülök, megcsodálom a lányt a gyertya fényénél és bevezetem az ágyba.
Megmarkolja a farkamat és a szájába veszi. Én simogatom a haját, vállát és mellecskéit. Felhúzom magamhoz a száját s megnyalom az ajkait és a hónalját. Végigcsókolom, végigsimítom selymes bőrét, arcomat a sebhez szorítom és érzem, hogy lesz forró és nedves a borotvált kis dombocska. Nyílásához szorítom a testem, nézem lehunyt szemeit és betolom magam Szilvikbe. Halkan nyögdécsel, aztán sikongat és markolja a hátam. Megcsókolom újra és megszorítom kicsi testét, amikor beleélvezek.
Mielőtt elaludna, pihegve a mellemre hajtja a fejét és azt mondja:
"Szeretlek."

Én csak fekszem, és a mennyezetet nézem. Érzem, ahogy teste álmában meg-megrázkódik és tudom, hogy szépet álmodik. De, mit mondott? – hallgatózok a sötétben – mit mondott ez a lány?
Az erdő felől tücsökciripelést, lombsusogást hoz felém a szél. Hallom, ahogy végigszalad a dombokon, simogatja a fák leveleit és játszik a vízzel a medencében.
Az ablak felé fordítom arcom.
A Holdat látom és csak nézem fehér tükrét. Lassan megértem, mire gondolhat ez a lány, aki a mellemen álmodik és szinte megbomlik az agyam. Remegni kezdek, széthullik a testem, összezúzódik a lelkem, mert ömlik belőlem egész életem összes rohadt gecisége, áramlik szememből a könny és ráz a sírás.

Zokogok, mert azt hiszem, megtanultam szeretni."

Mélység

2009-03-05T14:08:00.004+01:00

Az emberekben mindig a mélység vonz. Egymás mély ismerése, megismerése, megértése, egymás lényegének megragadása abban az érzésben, hogy: igen, ismerem őt, de szavakkal le nem írhatom. Mint az asztrológiai jegyek analógiái: elmondhatom, hogy a Neptun kategóriájába tartozik a káosz, a víz, a mérgek, a bódultság, a módosult tudatállapotok, a drogok, az egyesülés, az egyéniség elvesztése, az egymásba olvadás, az egyetemesség és az egyetemes szeretet, a transzcendentális világ, a hazugság, a valótlanság és a félig valóságos világok, a nem létező szörnyek, az álmok, a hipnózis, a szédülés, a folyton hullámzó és kavargó őstenger, meg még sok minden, de nem tudom egy szabállyal elmondani, hogy mi tartozik oda és mi nem, mert a szabály maga a Neptun, mint analógia. Nem logikus és egymás utáni, hanem analogikus és párhuzamos.

Ilyen egy ember megismerése is.

Van, hogy egy ember sosem tűnik mélynek. Mindig felszínes, mindenkivel jóban van, beszélget fontos és kevésbé fontos dolgokról, de mintha nem lenne ott amögött, amit mond. Nem önmagáról beszél – még akkor sem, ha az ember mindig önmagáról beszél –, hanem csak úgy beszél.
De néha ezek az emberek, véletlenül vagy szándékosan, megvillantanak valamit, ami nekem azonnal feltűnik, mert olyan ez számomra, mint aranyásónak a sárgás ragyogás az ércben, vagy egy folyó különös, csillámló színe. A mélység néz vissza rám néha az emberek szeméből, egy elrévedő pillantásukból, egy ottfelejtett tekintetből, egy elkomoruló arcból, megroskadó válltól, ökölbe szoruló kézből. Talán véletlen, talán nem, hogy legtöbbször nem vidám pillanatok ezek. Sokszor egészen gyászosak.

Engem vonz a mélység. A világot sokszor csak a felszínen élem, és néha szenvedek, mert úgy hiszem, nem tudom átadni magam az életnek, hogy merev vagyok és félek, nehogy elcsússzak a jégen, megbotoljak a sötétben.
De az emberek.. Az embereket mélyen átélem. Az emberek mélyénél nincsen intenzívebb vonzerő számomra. Elég egy csepp a mélységből, és én örökké fogom kutatni a forrást. Egy apró csepp éltet engem hetekig, hónapokig, és csak nagyon lassan adom fel a kutatást, ha esély sincs, és sok kudarc ért.
Azt hiszem, ezt keresem az emberekben. Néha valaki azt mondja, mi barátok vagyunk. De nekem csak az barát, akibe legalább egyszer, egy pillanatra belenézhettem, és megpillantottam benne a lelke mélyen pislákoló fényt. E nélkül senki nem lesz a barátom, mert beszélni mindenki tud, de igazán mondani valamit csak az, aki minden szava mögött ott van teljes mélységével.

Szinkronicitás

2009-02-20T16:18:00.005+01:00

Van egy fogalom, ami nagyon sok mostanában megjelent spirituális témájú könyvben és filmben szerepel, mint fő- vagy mellékszereplő. Nem egy nagy dolog, ez a "szinkronicitás", az egybeesés. Azt jelenti, hogy az emberekkel időnként történnek olyan dolgok, sorban egymás után, amik külön-külön nem jelentenek semmi különöset, de éppen ott, éppen annak az embernek az életében, éppen akkor, éppen azokkal a más dolgokkal együtt, valami olyan jelentéssé állnak össze, amely mint egy fénycsóva, hirtelen rávetül valamire, ami azelőtt a háttérben rejtőzött. Pici vagy nagy megvilágosodások ezek, amik megváltoztatják az ember életét, vagy az adott helyzetet, új keretet adnak tényeknek és élményeknek, más fényben láttatják az eseményeket és az emberek cselekvéseit. Ilyen szinkronicitás létrejöhet események, gondolatok, felismerések, könyvben olvasott pár sorok, filmek, elkapott félmondatok, igazából a világon bármi között.

Nemrég teljesen véletlenül a kezembe vettem egy spirituális könyvet (itthon elég sok ilyen van, úgyhogy létezik ez a véletlen), ami az Univerzum törvényeiről szólt. Az első törvény, ha jól emlékszem, a vonzás törvénye volt. A másodikra nem emlékszem, de a harmadik az volt, hogy ha kérsz, akkor adatik. Ha valamire szükséged van, és kéred, hívod, hogy jöjjön magadhoz, akkor előbb-utóbb megkapod. Több ez a kérés, mint a panaszkodás vagy sajnálkozás, hogy nincs, több, mint a sóhajtozás, hogy bárcsak. Egy (vagy több) konkrétan, érthetően megfogalmazott mondat, amelyhez odabiggyeszti az ember, hogy "kérem ezt a dolgot a magam számára, mert szeretném, ha lenne". Erről a témáról is sok könyv van egyébként; tulajdonképpen úgy írják le a folyamatot, mint egy megrendelést, amit az ember felad, és az Univerzum (vagy Isten, vagy Természet Ősanyánk) teljesíti, mint egy online áruház.
Függetlenül attól, hogy van-e ilyen törvény és működik-e, mi kára származhat abból az embernek, ha kipróbálja? Nem kell nyilvánosan csinálni, mások tehát nem látják. Önmaga előtt meg csak nem szégyenkezik már az ember, mert kipróbál olyasmit, amit még soha nem csinált, vagy soha nem működött neki, vagy nem hisz benne. Mit veszíthet? Szerintem semmit.

Ez a törvény valójában nagyon érdekes. Ahhoz, hogy az ember kérjen valamit, minimum 5-10 percig arra a dologra kell koncentrálnia. Mert ugye, nem tudja pontosan, mire is lenne szüksége. Ezt ki kell találni. Ha megvan, szavakba kell önteni, és utána el is kell mondani, fejben legalábbis biztosan. Igyekezni kell úgy megfogalmazni, hogy egészen konkrétan kérés legyen, ne óhaj-sóhaj, panasz, hogy pozitívan legyen megfogalmazva, és nem úgy, hogy mi nem kell, minél pontosabb definíciót kell adni stb., a szokásos szabályok. Tehát a dolog eltart egy ideig. Addig az ember nem mást csinál. Nem zenét hallgat, nem számítógépezik, dolgozik vagy másokkal van, hanem egyedül, viszonylag zavartalan környezetben, és nem mást csinál, hanem kér. Belső párbeszédet vagy monológot folytat, amit másképpen gondolkodásnak is hívunk.
Elég kevés dologra szoktunk intenzíven akár annyi ideig is koncentrálni, mint amíg meg lehet fogalmazni pár kérést. Amire ennyire erősen figyelünk, az megmarad az agyban. A kognitív (a tudásszerzéssel- és szervezéssel foglalkozó) pszichológia nyelvén ilyenkor az ember létrehoz egy új sémát a fejében. A séma tulajdonképpen egy kategória, olyan, mint egy honlapon a tag. Köré lehet más fogalmakat rendezni, egész hosszú fogalmi láncokat is, mint amilyenek a forgatókönyvszerű elképzeléseink arról, hogy hogyan működnek egyes helyzetek (pl. egy éttermi vacsora esetén először leülünk, majd rendelünk, majd eszünk stb). A sémához tartozó egyes fogalmak előhívják egymást. Az egész séma-fogalom nem egy ördöngösség, mindenki minimum sejti, hogy így működik az emberi gondolkodás.
Amikor valaki pár percig intenzíven kéri azt, amire vágyik, olyan sémát hoz létre az agyában, ami sokáig aktív, előtérben van. Legalábbis, ha a kért dolog tényleg nagyon fontos. Az aktív sémáknak az a tulajdonságuk, hogy automatikusan mindenre megpróbálja őket alkalmazni az agy. Minden, ami a jelenben történik, egy olyan sémába képződik le az agyban első körben, amely séma épp aktív. Általában nem véletlen a folyamat: ha gyakran szerel valaki autót, akkor lefelé menet a műhelybe, az olajszag egyből aktiválja az "autószerelés" címkéjű sémát, és innentől ami történik, akkor is, ha szokatlan, úgy tárolódik az agyban, hogy e sémához kötődik. Ha például felgyullad egy olajos rongy, és a tüzet poroltóval kell eloltani, akkor a poroltó használatának módja, a róla szóló emlék, a vele kapcsolatban elsajátított gyakorlat mind az "autószerelés" séma alá rendeződik. Ettől még persze egyidejűleg rendeződhet máshova is (pl. ha az illető tűzoltó...).

A kérés, lévén intenzív, értelmező koncentráció, tömörített gondolkodás, az adott tárgyról viszonylag erős, és könnyen aktiválható sémát hoz létre. Amikor ez az aktiváció megtörténik, akkor az emberrel történő dolgok, a benne felmerülő gondolatok, az elhatározások, tervek, a kezébe kerülő újságcikkek és elkapott mondatfoszlányok, mind szépen felfűződnek a sémára. És ILYENKOR történhet meg pl. az, hogy szinkronicitás jön létre, mert a séma miatt olyan dolgok (mentális reprezentációk) kerültek egymás mellé az ember fejében, amik amúgy soha. Ilyenkor előfordul, hogy spontán összeáll a kép. Talán csak kicsi kép, de olyan, amit még sosem látott az ember. Pedig ott volt.

És ezért van az, hogy ez a két spirituális fogalom, a szinkronicitás és az univerzum harmadik törvénye, valahogy hasznossá válhat még azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, amit nem látnak a saját szemükkel.

És ez csodálatos dolog.

Tanácsok önmagamnak

2009-02-17T17:50:00.002+01:00

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?

A Zahir II.

2009-02-14T15:36:00.005+01:00

"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?

Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.

- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.

Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."

A Zahir

2009-02-07T18:00:00.002+01:00

"- Hiányoznak a gyerekek?
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."

Tánc

2009-01-12T14:56:00.001+01:00

Érdekes, hogy soha nem szerettem különösebben az olyan filmeket, amikben sokat táncoltak, vagy amik táncosokról szóltak. Igaz, nem is láttam túl sok ilyet (talán egyet se), de biztos jobban kerestem volna őket, ha nagyon érdekelnek.
Pedig a tánc az olyasvalami, ami kifejezi a legbensőbb érzéseimet. Soha nem tanultam semmilyen táncot, és abban sem vagyok biztos, hogy a kötött táncformák nekem valók. És mégis, ha táncolok, ha egyedül és szívből táncolok, akkor átjár az Erő. Olyankor úgy érzem, hogy forgószél vagyok, vihar vagyok, ami elsöpör mindent, ami az útjába kerül, hogy nem állíthat meg semmi, és nem bánthat semmi és senki. Egy forgószelet ki tudna bántani..?
Ha táncolok, akkor megnyilvánul a bennem lakó Nő. Nincsenek gátlásaim. Nincsenek félelmeim, szorongásaim, csak Erő van és Élet, ami ki akar sugározni, és persze nőiesség, ami tánc közben igazán magára talál. Rám talál. Megtaláljuk egymást.

A nőségnek is több oldala van. A nő nem a férfiról szól, és mégis róla szól. Neki szól. A nőiesség Erő, aminek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy létezzen és erő legyen, de egy Férfi, a saját erejével, értelmet ad neki és valósággá teszi.

Amikor egyedül táncolok, akkor vihar vagyok. Amikor valaki vezet, akkor inkább lágy hullám. Mindkettő ugyanaz az erő, ami feszül bennem, csak ennek az erőnek a két oldala. Fontos, hogy meglegyen ez a két oldal. Egyedül táncolni gyönyörű, mint egy orkán, egy szökőár, egy mennydörgés. Ketten táncolni gyönyörű, mint a naplemente a tengerparton, vagy egy zúgó folyó végén a vízesés.

Az élet olyan, hogy a táncosai néha kénytelenek elengedni egymást. Ilyenkor mutatkozik meg, ki milyen ember. Ki milyen férfi, ki milyen nő. Összecsuklik-e a táncparketten, mint egy báb, vagy táncol tovább, szívből és egyedül, amíg valaki meg nem szelídíti vagy el nem ragadja egy még nagyobb vihar vagy forgószél.

Számomra a tánc egyedül élet és robbanó energia, másokkal együtt boldogság, egy Férfival viszont perzselő tűz és rohanó víz, együtt hullámzás és egymásnak feszülés, fájdalom és gyönyör, halál és újjászületés.. Egy Férfi és egy Nő együtt nem más, mint az Élet.

Idézet

2009-01-11T00:37:00.002+01:00

"Ebben a kapcsolatban az is különleges, hogy szükség esetén kiszállunk, kereket cserélünk, majd megyünk tovább. Ha tankolni kell, tankolunk. De nem kezdjük el szidni vagy nem hagyjuk ott, ha csak a szélvédőt kellene letörölni. És váltva vezetünk."

Ezt írta. Örül a lelkem.

Posvány

2009-01-02T19:23:00.003+01:00

Az újévi fogadalmaimon még gondolkozom, de azért egy-két dolog tuti. Például elkezdek hastáncolni, mert az kicsit nőiesebb, mint a ju-jitsu, és mert itthon ülni a seggemen, az nem tuti. Nagyon nem jó, ha az embernek nincs hobbija, én pedig egy ideje hanyagolok mindent. Nem, az aerobik nem hobbi. Azt azért csinálják a nők, hogy kisebb legyen a seggük és laposabb a hasuk. Ezzel az erővel a diéta is hobbi lehetne.. (ahogy vannak, akiknek az is). Elég unalmas az aerobik, nem is csináltam soha két hétnél tovább. Inkább a pozitív önértékelés..

Szóval, gondolkoztam sokat, hogy merre kellene elindulni a pszichológia mellett. Mert úgy tűnik, hogy nem elég egy dologgal foglalkozni. Úgysem tudja kitölteni minden időmet, és valójában nincs ellenpólusa az életemben. A pszichológia az tanulás, ilyenformán a munkával egyenértékű szellemi terhelés, és nem igazán nevezhető kikapcsolódásnak. A hazaérés utáni otthon-seggmeresztés sem, és a néha szerveződő társasági programok sem. Kell valami rendszeres, ami nem kötelező, de egy kicsit mégis kötelezőbb, mint semmit nem csinálni. És más szerveket mozgat meg, nem az agyamat. Meg mozgás is kell, meg tánc is kell, meg a nőiességet is ki kell terjeszteni és meg kell tanulni sok oldalról, és más nőnemű lényekkel is ki kell alakítani emberi kapcsolatokat – ezeknek metszeteként találtam meg a hastáncot.

Azt hiszem, véget ért az életemben az a szakasz, ami érettségi előtt kicsivel kezdődött, azzal, hogy tanulás címszóval abbahagytam a ju-jitsut, és soha nem is kezdtem újra. Ez a szakasz sok semmittevéssel telt, és általános ingerszegénységet okozott, amiből nagyon elegem van. Kiábrándító, ha az embertől megkérdezik, hogy mi a helyzet vele, és nincs mit mondania. Ráadásul rombolja az önérzetet és az önértékelést, ha nem csinálok semmit. Mert a tanulás, az alap. Az nem téma. Ha viszont nem csinálok azon kívül is valamit, akkor először magamat érzem szarul, majd másokat érzek szarnak, majd a világot, ... Persze ennyire sosem fajul el, mert okosan megbeszélem magammal, hogy magamat kéne először kicsit kiemelni, és agyban meg is teszem, de ez nem változtat azon, hogy érzelmileg egy posványnak érzem az életemet.

Ez az a szó, ami a legjobban leírja pozitív stressz szempontjából az elmúlt időszakot. Posvány. Mozdulatlanság, erjedés, tunyaság, lomhaság, lassúság, tehetetlenség, tétlenség, döglöttség. Sok beszéd, kevés cselekvés. Sok gondolkodás és magyarázás, kevés szenvedély. Ebből lett most elegem. Arra jöttem rá, hogy amellett, hogy lusta vagyok még saját magamért is tenni valamit, ráadásul elég magas az ingerküszöböm, és elég erősnek kell lennie egy élménynek (pláne pozitívnak) ahhoz, hogy megmozdítson bennem valamit. túl jó a tűrőképességem, és ez nagyon nagy érzékenységgel párosul. Ez úgy kombinálódik össze, hogy semmi nem érdekel, és pillanatról pillanatra nagyon pontosan konstatálom, hogy mennyire nem érdekel semmi, majd azt is, hogy vágyom élményekre, és mégsem keresem őket, hogy tudom, hogy kéne valamit csinálni, és nem teszem meg.. Ezt minden pillanatban pontosan érzem, és minden másik ember minden szava erre emlékeztet, hogy: egy posvány az életed.

Ez egy olyan probléma, amiből senki más nem tud kihúzni engem, sőt bizonyos szempontból jobb, ha meg se próbálja senki, mert kihúzni úgysem sikerülne, viszont megakadályozna, hogy még mélyebbre süllyedjek, és egyszer csak tényleg ellepjen a szar – amit aztán végül megunok, és végre kimászom belőle. Ugyanaz a helyzet, mint tanulásnál. Az ember mondogathatja éveken keresztül, hogy nincs elég akaratereje tanulni. De erre nincs válasz. Egyszerűen tanulni kell, az a válasz. Ebből meg ki kell mászni. Biztos szebb ember leszek, ha találok valamit, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy belülről átvilágítson rajtam, és sugárzóbbá tegyen. Remélem. Egy kis sugárzás, az most hiányzik. Egy kis szenvedély. Hogy valamibe beleszeressek, ami aztán örökre az enyém lehet. Valamiben meg kéne találnom önmagam, hogy színeket és ízeket lássak és érezzek magam körül, hogy színesebb és finomabb legyek én magam is.

Hiányzik valami a boldogsághoz.

Más. Rájöttem, hogy nem szeretek megérkezni. Úton lenni szeretek. Az összes elsöprő, átható "igen, ez az élet!" élményem olyan túrákhoz kapcsolódik, ahol nem volt megállás, minden éjjel máshol aludtunk, minden nap csak mentünk és mentünk, együtt egy csapattal, és elfelejtődött az egész addigi élet. A természet vesz körül, és víz, szabad ég, csillagok, tábortűz, éneklés, barátok.. Annyi inger egyszerre, ami még engem is elsodor. Az olyan apróságok, mint a megfagyás a sátorban, összes ruha elázása, szúnyogok, tűző nap vagy 5 fokos fürdővíz, áram és meleg étel hiánya, összezártság másokkal stb. mind nem elég ahhoz, hogy megutáljak egy utazást. Mondom, magas az ingerküszöböm. Ugyanakkor ha nincs olyan a csapatban, aki szeret és elfogad, vagy számít neki, hogy ott vagyok, ha nem tudok elmenni legalább 1-2 órára valahova egyedül lenni, vagy ha nem tudok írni, amikor kedvem van, az nagyon hamar kiüti a biztosítékot. A kapcsolati ingerküszöböm meg nagyon alacsony. Erre mondom hogy nagyon érzékeny is vagyok közben. Asszem hogy ezek számítanak nekem igazán. Hogy legyek fontos, legalább egyvalakinek. A többi nem számít.

Haza se szeretek érkezni. Eddig azt hittem, azért, mert szar otthon lenni. De nem szar. Nagyon régen nem szar már hazaérkezni. Csak odafele tartani sokkal jobb.. Befejezetlen, vagyis.. Hát nem tudom. Ez az önmagammal kapcsolatos felfedezés még elég új nekem is. Érzem, hogy van valami kapcsolata azzal, hogy azt a pillanatot sem szeretem, amikor egyedül vagyok, és meghallom a kulcszörgést, vagy nem szeretek hazaérkezni arra, hogy más már van itthon.. Talán mert módosítanom kell az addigi "utamat", amin éppen rajta voltam. Ha addig gondolkozva cirkáltam a lakásban, akkor onnantól nem tehetem ugyanezt, mert nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne otthon senki. Marad a szobám, ott meg nem lehet cirkálni, és beszűrődnek a zajok. érzem, hogy köze van ehhez az úton levés-megérkezés dologhoz annak is, hogy nagyon sokszor füldugóval alszom éjszaka, noha sátorban simán elalszom úgy, hogy dübörög a zene, vagy hogy a többiek ittasan óbégatnak a tábortűznél. Nem a zajokat akarom kiszűrni, hanem azoknak a velem egy lakásban lévő embereknek a hangját, akik befolyással lehetnek rám. Akik miatt módosítani vagyok kénytelen a pályámat. A füldugó egyfajta apró módosítás, hogy nagyot ne kelljen (pl. odafigyelni arra, amit mondanak, és gondolkozni rajta, amikor nincs kedvem).
Alapvetően jobban szeretek egyedül lenni itthon, mint nem egyedül. Ez jelentős változás a pár évvel ezelőtt kialakult helyzethez képest, amikor inkább bárkivel elmentem bárhova, hogy ne kelljen egyedül lennem. Most meg kezdek rigolyás lenni másokra? Asszem tudom értékelni valakiben azt, ha megérti/megérzi, hogy mikor nem vagyok olyan hangulatban, hogy magamon kívül másokat is számításba vegyek a gondolataimat, hangulatomat és cselekedeteimet tekintve. És amikor megérzi, akkor persze nem tud láthatatlanná válni, de tud úgy létezni mellettem, hogy nem kényszerít reagálásra.

Egyébként fontosnak érzem ezt a képességet a sikeres gyereknevelésben. Hangsúlyozom, képességet és nem tulajdonságot, mert ha ez tulajdonság lenne, akkor azt nyugodtan hívhatjuk leszarásnak is. Mégis, főleg amikor a gyerek elér egy bizonyos kort (12-13, kamaszkor kezdete), akkor sokkal hatékonyabb kommunikáció, ha meg van adva a gyereknek a lehetőség, hogy olyan pozíciót vegyen fel, amilyet akar. Pont ez az a kor, amikor ha addig be is rögzültek hülyeségek (pl. anyuka-apuka folyamatos, valódi érdeklődést mellőző kérdései az iskoláról, és a gyerek valódi információt mellőző válaszai), most ezek átalakulhatnak. Emberek kapcsolata kezdődik innen, és itt már lassan nem gyerekekről van szó. Itt már közvetlen irányítást úgysem fogad el egy kamasz sem, a nevelés megszokott módja itt befejeződik. Lassan nem lehet utasítani és nem is kell. Szerintem itt b*ssza el sok szülő. Annyi kéne, hogy észrevegye a változást, és kicsit ráhangolódjon a gyerekre. És ha nem muszáj, nem kérdezgetni hülye kérdéseket.. Megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy úgy legyen a szülője mellett (fizikailag), hogy ne kelljen állandó reakcióhelyzetben tartania magát, hogy el tudjon lazulni, hogy maguktól előjöhessenek belőle az őt érdeklő kérdések. Ezt tanítani kéne, ha lenne egy szülők iskolája. Hogyan álld meg, hogy a gyerekedhez hozzászólj akkor, amikor valójában nem tudod, hogyan szólj hozzá? Én elhiszem, hogy van a "tipikus anyuka", aki mindig aggódik, hogy mi van, aki mindig mindent ötször megkérdez, és még 16 évesen is fogni akarja a kisfia kezét, aki rendet rak a gyereke szobájában, aki az ismerősöknek a kamasz gyerekről cuki kisbabakori képeket mutogat, miközben jelen van a kamasz gyerek, .... szóval elhiszem, hogy van ilyen anyuka, csak valójában mégsem hiszem el. Hogy valaki ne tudná megtanulni úgy szeretni a gyerekét, ahogy az annak jó. Kényszer (finom, lágy, észrevehetetlen, verbális kényszer.. nyamm) nélkül.

Hm, ez most kifakadásnak tűnhetett. Nem az volt, a fentiekkel nálunk soha nem volt gond. (Nem véletlenül volt 11-12-ikben évente 130+ hiányzásom.. Nem b*sztattak reggelente az iskolába menéssel, cserébe 4,5-ös volt stabilan az átlagom.)

Szóval, a massza a fejemben az úton levéssel, a megérkezéssel (másokéval és a sajátommal), az egy helyben levéssel és a beszűkült térrel kapcsolatban még nem állt össze teljes egésszé, de nemsokára biztos megálmodom.

Ismeretlen

2008-12-06T13:49:00.003+01:00

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.

Mennyei prófécia

2008-10-04T00:31:00.000+02:00

Minden emberi konfliktus arról szól, hogy az energiát a másiktól akarjuk elszívni. Energiára szükségünk van, és félünk, hogy nem jut elég.

Pedig az energia forrása mi magunk vagyunk. Ha képesek vagyunk megnyílni önmagunk határtalan belső forrása felé, a világ megváltozik, és nincs többé szükség más emberek kihasználására. Élni és élni hagyni végre lehetséges lesz. És ha már sokan nyíltunk meg magunk felé és képesek vagyunk végtelen energiát meríteni saját forrásunkból, az emberiség új látásmód birtokába kerül, és a békét fogja a lelkében hordozni. A fajunk új képességek birtokába jut, és készen áll majd arra, hogy megkapja a végső tanítást.

Döntés

2008-09-15T23:30:00.000+02:00

Döntés végül is nem született, legalábbis a lenti értelemben nem. Utólag visszatekintve nem volt elég az információ a döntéshez, mert próbáltam magamban megoldani olyasvalamit, ami két emberről szól, és két ember kell hozzá.
Két dolog: egyrészt a nem döntés is döntés, másrészt a rossz döntés is jobb, mint a semmilyen. Legalább én hoztam, és ha jó, akkor jó, ha rossz, akkor meg van miből tanulni.

Az eredmény egyébként eddig sok boldogságra ad okot, úgyhogy örülök. Van olyan, hogy a vég egyben kezdet is.

Most nagyon homályos vagyok. Mint a Tarot kártyák, amikkel játszadozom.

Más. Küzdök a családi démonaimmal. Próbálok kitörni a megszokásokból. Azt már nem nekem kell elérnem, hogy értelmiségi család legyünk. Ezt már megtették a szüleim. Az öcsémmel a mi körünk a jól szituáltság elérése lesz. Hm, mélyről indulva lassú a felszínre kerülés.
De a tetterő és a képességek megvannak, az ötletek megvannak, a támogatók megvannak (minden értelemben), úgyhogy az esélyeink nagyon jók. Egyelőre a csapatgyűjtés, az egymás ösztönzése, a tudás magunkba szívása és az ötletelés megy. Egy szinten. Más szinten egész konkrét teendők vannak, de több irányba is elindultunk, és viszonylag jól elosztottuk a családban.
Csak kicsit nagyobb összetartás lenne.. Sokan nem is fogják fel, mekkora érték egy kerek család.

Egyébiránt elkezdődött a suli, és eddig nagyon élvezem. Már nem feszülök bele abba, hogy mindenre bejárjak, de úgy veszem észre, második évben a tanárok is visszafogtak magukból egy kicsit, meg a követelményekből is. Ráadásul van késztetésem, hogy év közben tanuljak, és ez hajt előre. Végre tudom, mit akarok, és próbálok élni a lehetőségeimmel. Ezért vettem fel 43 kreditnyi tárgyat. Az egyetem egy olyan hely, ahol még van egy kis inkubátor. Az élettől már nem igazán ez véd meg, hanem az otthon, de a keltetés működik, és ha gyorsan akarok még olyan dolgokat tanulni, amik érdekelnek, akkor itt a legegyszerűbb. Közismereti tárgyakat veszek föl, mert ha most nem, mikor? Érdekelni kezdett az ember biológiai vonatkozásban, felvettem pl. Sejtbiológiát, és fogok Immunológiát is. Ez egy nagyon érdekes terület, mind biológiai, mind pszichológiai értelemben. Hogyan és mitől védekezik az ember a rossz testi-lelki egészség ellen, egyesek miért jobban és mások miért rosszabbul, milyen élmények vannak erre hatással és miért és hogyan, lehet-e ezt befolyásolni mentális (nem gyógyszeres) úton, ... Rengeteg kérdésem van. Amikre valszeg mind nem fogok választ kapni, de nem baj, nem vagyunk naivak. Azt sem gondoltam soha, hogy pszichológián majd a lélekről fogok tanulni.. És nem is. Ettől függetlenül rengeteg gondolatébresztő órát tudok felvenni, amik segítenek meglátni, merre induljak, hogy jó legyen nekem.

Jó ez az egyetem dolog. Mondjuk, az Atom- és magfizikáról lebeszéltek az előadók, és hallgattam is rájuk. Igaz, rossz volt az időpont is.

Döntésképtelenség

2008-09-08T12:56:00.001+02:00

A fejem és a szívem küzd egymással. Az eszem az érzéseimmel. És hogy dupla csavar legyen: a szívem tudja, hogy az eszemnek van igaza, és hogy neki is jobb lenne, ha az eszemre hallgatna - és a fejem is tudja, hogy a legeslegfontosabbak mindig az érzések.

Így hát még véletlenül sem tudok helyes döntésre jutni, mert mindkét oldalon túl nagy a veszteség, amit nem biztos, hogy el akarok viselni. Valakit elveszíteni, vagy magamat elveszíteni? Melyik a rosszabb? És középutat nem látok, nem találok, nem tudok kitalálni.

Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy egész éjszakán át forgolódtam volna azért, hogy dűlőre jussak valamiben. Hogy sikerüljön döntést hozni. Hát most előfordult - és döntést sem sikerült hozni. Az elalvásban végül segített a meditáció és a probléma más szintre helyezése, de a kérdés nem oldódott meg.

Néha szeretnék egyszerű nőstény kisállat lenni. Annak nincs büszkesége, nem problémázik a dominancia-viszonyokon, és eszébe sem jut, hogy mást csináljon, mint amit csinálnia "kell", a biológia és az evolúció értelmében. Nem gondolkozik, nem tekint ki a helyzetből, és nem erőlködik semmin. Csak él, ahogy az ösztönei diktálják, és aztán elpusztul, ha úgy hozza az élet.

Annyira egyszerű lenne. De hát nem a bonyolultság a legszebb az emberi létben..? (Nem.)

Szabadfordított dalszöveg

2008-09-03T02:43:00.002+02:00

A saját fejedbe zárva észreveszed néha, hogy sosem volt értelme annak, amit mondtál? Ülhetünk itt és nevethetünk, de a felét se értjük az egésznek. Ezzel védekezel.

Beszélgetünk már egy ideje. Mindig, mikor mosolyogsz, mintha fények gyúlnának fel - de nem égnek túl erősen, és nem maradnak túl sokáig, és aztán megint eltűnnek..

Refr. A Furaember csodálatos akar lenni. Hallgatja, ahogy a világ megindul, és ő már egy új univerzumra hangolódik, pedig.. Pedig sosem lesz másképp.

Emlékszel az éjszakára, amikor a védőangyalodat kellett játszanom, és megmentenem a lelked? Akkor hiába tartottál szorosan, egy részedet a mélybe húzták a démonaid.

És azt mondtad, így, hogy nincs kit elveszíts, mintha ütésnyom lennél egy gyönyörű testen. Amennyi sérülést okozol, ez olyan őszinte és igaz..

Nem is sajnállak inkább.

Refr.

Pörgés

2008-08-15T23:46:00.000+02:00

Elkezdtem intenzíven németül tanulni. Elhatároztam, hogy felsőfokú német nyelvvizsgám lesz (persze előtte középfokú), úgyhogy el is kezdem egy ELTÉ-s nyelvvizsga-felkészítő tanfolyammal. Fél évre ki van húzva, ami pont elég kevés ahhoz, hogy ha van fontosabb dolgom, akkor ne haljak meg a némettanulás miatt, de pont elég gyakori, ahhoz hogy mindig ébren tartsa a témát. Gyakorlati óra, úgyhogy be kell rá járni. Igaz, hogy a Rigó utca nyelvvizsgájára készít fel, én pedig Goethét akarok letenni (ez teljesíti azt a három feltételt, hogy 1. államilag elismert legyen, 2. nemzetközileg elismert legyen, 3. lehessen belőle Magyarországon felsőfokú nyelvvizsgát letenni).
Egyelőre bevágtam egy tankönyv szókincsét, amit viszont folyamatosan ismételni kell, mert használni egyelőre nincs alkalmam, és az lenne a legjobb rögzítési mód. Elkezdtem butított történeteket fordítani, és közben szótárazok. Valamint olvasom a nyelvtant is. (Az ELTÉ-s, középfokra felkészítő kurzus előfeltétele 2 tankönyv teljes szókincse és nyelvtani anyaga.. Még jó, hogy azokból tanultam középiskolában is.) Most még sokat segítene néhány, nem túl bonyolult film német szinkronnal, esetleg (de nem feltétlenül) angol vagy magyar felirattal. Néhány vígjáték, vagy akciófilm. (Szerintetek a Terminátor filmekben Arnold Schwarzenegger német szinkronhangja Arnold Schwarzenegger?)

Szóval van egy ilyen projekt.

Aztán: rá kellett jönnöm, hogy eszméletlenül érdekel az emberi agy. A működése, a funkciója, hogy mit csinál, miért csinálja és pontosan hogyan csinálja. Hogyan lehet visszakövetni az evolúciós fejlődést rajta. Mi a különbség a férfi-női és a jobbkezes-balkezes agy között, mik is azok az agyhullámok, és pontosan milyen műszerek állnak napjainkban fejlesztés alatt, amikkel fel lehet térképezni az agyat. Mik az egyes agyterületek funkciói, és miért van az, hogy egyes részei teljesen szétroncsolódhatnak anélkül, hogy az embernek különösebb problémái lennének, más részeit pedig elég csak piszkálni, és végleges sérülések keletkeznek.. Hogyan hatnak a különböző drogok az agyra? Igaz-e, hogy a pszichedelikus szerek új idegpályákat nyitnak meg, amik aztán az ember élete végéig működnek, és ennek köszönhető pl. az újjászületés élménye az LSD-nél? Mik is valójában a mentális reprezentációk, amikről annyit tanulok, és hogyan képeződnek le fizikai szinten? Lehet-e az agyat nem fizikai módszerekkel befolyásolni? Mi a szerepe a gondolkodásban és az érzelmekben, melyik van előbb, és melyik befolyásolja a másikat? Mi a tudatosságunk? Tényleg epifenomén, esetleg az evolúció hozta létre, vagy egy mutáció, vagy szándékos fejlesztés? Tényleg van a sejteknek, így az idegsejteknek is, emlékezetük és intelligenciájuk, ahogy a kvantumfizika is egyre inkább efelé mutat?

(sóhaj) Asszem kutató leszek. Vagy az is. Pszichológus-agykutató :) Talán segít ebben majd a szakkollégium.

Valamint mindenkinek ajánlom a The Secret című filmet. Olyannyira, hogy bárkinek szívesen elküldöm vagy odaadom, mert tényleg érdemes megnézni. Igazából arról szól, hogy mi az Univerzum legnagyobb törvénye, és hogy akik ezt ismerik, hogyan tudják úgy alkalmazni, hogy mindent megkapjanak, amit akarnak. Szerelmet, boldogságot, pénzt, izgalmas életet, egészséget, társakat, vidámságot.. Mindent.
Persze, mint minden, ez is a gondolkodásmódnál kezdődik. De ez nem egy üzleti tanácsadó film vagy ilyesmi, inkább spirituális. Nekem nagyon tetszik, és egyelőre tesztelem. Ha működik, akkor meg tanítani és terjeszteni kezdem mindenhol :)

Hát ez van most velem, meg az, hogy ultraszerelmes vagyok, egy ultrajópasiba, akivel ultrajó minden, FŐLEG minden. Egyszerűen kerek az egész. Minden szinten egy hullámhosszon vagyunk, és minden szinten kommunikál minden egyes sejtünk, és nagyon érezzük egymást. Úgyhogy sugárzás van, mint az uránbányában. Ámen.

Mi kell a nőnek?

2008-08-08T01:15:00.001+02:00

Mostanában nagyon divatos a nőről írni és beszélni, és engem nőként kifejezetten érdekel az a téma, hogy mitől nő egy nő, mitől férfi egy férfi, és hogy lehet ebből a kettőből valami boldogat létrehozni. Csernus is írt erről egy könyvet, amit el is olvastam, és a legnagyobb részével teljesen egyetértek, mivel főleg az őszinteségről szól. És arról, hogy aki hagyja magát, azt mások is hagyják – összetaposva a földön. "Mert aki hagyja magát, az a kapcarongy, az nem nő. A kapcarongy az arról szól, hogy lóg a szögön. Arra jár egy pasi, leakasztja, beletörli a farkát, bevágja a sarokba, majd a szorgalmas kapcarongy kirohan a fürdőszobába, kimossa magát, parfüm, szög."

Azt hiszem, ez röviden összefoglalja a könyv egyik fő mondanivalóját. Mert az tény, hogy ez a világ még mindig férfivilág. Ugyanazért a munkáért még mindig kevesebb pénzt kapnak a nők, és ez a modernebb változat, a kevésbé modern változatban meg ugye ott van a csador.. Tehát van miért "nem hagyni magunkat", van miért küzdeni, nem puszta küzdésvágyból vagy kapálózásból a világ ellen, hanem azért, hogy nőként elismert legyen az ember. Egyáltalán hogy ember lehessen. Hozzáteszem, nem csak a nőknek kell küzdeniük, hanem a nyugati országokban mindenkinek. Elmúlt a békés, nyugodt élet kora, felgyorsult minden, és lehet sírni miatta, de igazából fölösleges. Csinálni kell, és jól kell csinálni. Sírni a nőknek is fölösleges amiatt, hogy elnyomás van. Ha van, akkor is ki lehet és kell hozni mindenből a legjobbat. Mert a kapcarongy-létnek sok értelme nincs.

Valójában nem egy bonyolult dolog meghatározni, mi kell a nőnek. Megcsinálni sokkal nehezebb. Kezdjük rögtön a kérdés legfontosabb szavával: a "nő"-vel. Mert lehet hosszú szólamokat írni arról, hogy Mancikának mi kell és a többi csajnak mi kell, de ha Mancika a fenti idézet alapján, vagy más miatt nem definiálható nőként, akkor fölösleges a kérdéssel foglalkozni. Nem azért, mert Mancikának egyéni igényei vannak. Minden nőnek vannak. Hanem azért, mert Mancika nem nő, nem is úgy viselkedik, ennélfogva nem is várhatja el, hogy egy férfi szeresse őt.

Mert ez az, ami a nőnek kell. A férfi.

Kezdjük az alapoknál: a férfi és a nő is elsősorban felnőtt. Aki nem felnőtt, az lány vagy fiú, esetleg csaj vagy srác vagy csávó, de nem férfi és nem nő. Felnőtt pedig nem attól lesz valaki, hogy nagykorú, hanem attól, hogy kellőképpen érett szellemileg és érzelmileg, hogy van kialakult értékrendje (ami persze nem kell, hogy kőbe legyen vésve), döntéseiért vállalja a felelősséget, és egzisztenciálisan önálló.

Eddig van a felnőttség. Már ez sem egyszerű. De innen jön a nemiség kérdésköre. Mi is kell tehát a nőnek?

A nőnek az kell, hogy a férfinak legyen kisugárzása. Ez az első lépés. Higgye el magáról, hogy ér valamit. Ehhez az kell, hogy tisztelje önmagát. Akkor tudja tisztelni önmagát, ha elfogadja, ismeri és szereti azt a személyt, aki ő, tud vele azonosulni. Akkor tud vele azonosulni, ha úgy él, úgy cselekszik, úgy gondolkozik és úgy beszél, ahogy azt a saját értékrendje megköveteli. Ha nem ezt teszi, akkor önmagának hazudik, és mi mást tud csinálni az önmagának hazudó ember, mint szembeköpni önmagát? Persze a hazudásban benne van, hogy a hazudás tényét is tagadjuk, tehát a szembeköpés sem kötelező. Nyíltan. De azért az ember megsejti az ilyesmit. Hogy valami nem stimmel. Hogy valami nem oké, nem úgy van, nem úgy történik, nem áll össze. Nincs boldogság, nincs harmónia. És itt még mindig lehet a világot hibáztatni, de azért egy idő után az ember eljut oda (ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt), hogy változtatni kéne. És aki tudja, hogy változtatni kéne, és nem változtat, az hogy tudná tisztelni önmagát?

És itt bukta el a kisugárzást.

A második lépés az, hogy a férfi tisztelje a nőt is. Fogadja el, hogy a nő nem tárgy. Nem olyasvalami, ami x célnak megfelel. Nem feleséganyag, szülőautomata (bedobod a pénzt, kiadja a kávét), szexpartner, társalkodónő, vékony szöszi nagy dudákkal, amivel fel lehet vágni a haverok előtt, vagy házvezetőnő. A nő érző, gondolkozó, élő emberi lény, saját személyiséggel, önálló elképzelésekkel, világképpel, értékrenddel. Nem azonos a ráaggatott szerepekkel. Barát, társ, szerelmes lehet annak, aki tud rá vigyázni, és aki hajlandó teljes értékű emberként fordulni hozzá.

Aki nem tiszteli a nőt, az nem is érdemli meg. És nem is fogja megkapni, mert a nő a férfihoz vonzódik, és aki a nőt lekezeli vagy lenézi, az nem férfi, csak azt hiszi. (Csernus szavaival élve ő a "puhapöcs".) A partnereiről meg azt hiszi, hogy nők.
(Ez persze általánosan igaz, nem egy konkrét nőre. Lehet lenézni valakit a nemétől függetlenül, mert mindkét nemben vannak, akik megérdemlik. De nem lehet lenézni általában A Nőket vagy A Férfiakat, mert az korlátoltság.)

Ez a két lépés elég is ahhoz, hogy a nő megkapja, ami kell neki, de figyelmesen olvasva kiderül, hogy a kérdés valójában így szól: mitől férfi a férfi? És az is kiderül, hogy az igazi párkapcsolathoz mindkét lépésre szükség van, mindkét fél részéről. Mert a nő ugyanattól jó nő, amitől a férfi jó férfi: tiszteli saját magát, ezért nem a kapcarongy-létet választja. Még ha az a megszokott, akkor sem, és ha az a könnyebb, akkor sem. Nem alázza meg saját magát ilyesmivel, ezáltal nem ad okot, sőt, felszólítást a férfiaknak, hogy ők is alázzák meg, használják ki.
Ehelyett, ha kell, az egyedüllétet választja (ami nem egyenlő az Amerikában egyre divatosabb, szándékos szingli-létformával). Kiszáll a rossz kapcsolatból, akárki akármit mond, nem hivatkozik gyerekre, pénzre, szóval: nem hagyja magát. Csinálja egyedül, amíg muszáj, és megbecsüli önmagát. Ha többet érdemel, mint egy puhapöcs, és ebben hisz is, akkor tényleg többet érdemel..

Összefoglalva tehát: a nőnek, aki nő, és tényleg nő, a férfi kell, aki tényleg férfi. A párkapcsolatnak pedig, ami tényleg párkapcsolat, az kell, hogy a férfi és a nő tiszteljék egymást, és elsősorban önmagukat. (Ez egyébként elég jól mérhető azzal, hogy mennyire udvariasak egymással otthon, és hogyan beszélnek egymással mások előtt.) Ne hagyják önmagukat, és ne akarják egymást kihasználni. (Lehet, hogy ezt hívták úgy régen, hogy "úriember, tisztességes szándékkal / tisztességes úrinő"?).

Ezekre épül rá a szeretet, a szerelem, a közös témák és érdeklődési körök, de ez már egy másik szint. Elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

"Mi kell?" rovatunk következő kérdése: mi kell a férfinak? Kedves olvasóink válaszleveleit várjuk szeretettel.

A Szerkesztőség

Akkor

2008-07-16T19:08:00.001+02:00

Akkor szoktam elindulni futni, amikor épp sötétedni kezd. Végigfutok az utcán, a másik irányba, mint általában, bekanyarodom a Dunapart felé, látom az új üveg felhőkarcolókat, ahol majdnem dolgoztam. Futok, és átfutok a zebrán. A Dunapart persze el van kerítve, de ez nem baj; a kerítést minden egyes nap lebontja valaki, aki úgy érzi, neki is joga van a Dunához, mert a Duna nem azoké, akik mellette laknak a magas házakban, és mások elől elveszik a napfényt és a kilátást.. A Duna mindenkié.
Az enyém is. Átmászom a kerítésen, átmászom a HÉV-síneken, átbucskázom a bokrokon, és szembefut a Duna.. Én meg szembefutok a fényekkel. A Petőfi és a Lágymányosi híd ki van világítva, a futópálya kemény, de ki van taposva mellette a fű is. Ezen futok inkább. Előre nem is nézek, csak a fényeket, oldalt; a Dunán, az égen, a Nemzetin, ahova szép lassan elérek.

Nyáron gyönyörű ez a hely, és nem lehet megunni. Rövid a pálya, de visszafordulok, most a Petőfi hídig futok, és tovább. Át a híd alatt; itt mocsok van és bűz. Kavicstengert látok, a kavics mellett sötét, a sötétben padok, a padokon párok. Elhallgatnak, mikor melléjük érek, pedig én a légzésemre figyelek, a lépéseimre, arra, hogy túléljem. Gyenge futó vagyok, és könnyen beszorul a levegő, ha túlságosan koncentrálok.
Ezért kellenek a fények. Hogy eltereljék a figyelmemet. Ahhoz már eleget futottam, hogy a lépés, a testtartás és a légzés automatikus legyen. Csak a figyelem, az erőlködés, azzal van mindig baj..
Ellazulni. Segít a félig este-félig éjjel, kékes-sárgás-víztükrös, akác- és hársillatú Dunalevegő, ezért szeretek itt futni, igaz, a pálya rövid és kényelmetlen, az emberek bámulnak, és a hazafele vezető út egyhangú.

Tanulom, hogy lehet egyedül lenni magány nélkül, önmagamat szeretni mások nélkül, boldognak lenni indok nélkül. Néha kicsi vagyok és gyenge, néha nagy és esetlen, de lassan megnövök, mint a fa, és megnő bennem az erő magja. Akkor eljövök.

Útelalá.. útleá.. nehéz szó

2008-06-27T18:49:00.000+02:00

Három dolog lehetséges most hétvégén. 1. Elmegyek Pozsonyba, strandkézilabdát és várost nézni, autóval vagy stoppal, sokan vagy kevesen. 2. Elmegyek Békéscsabára, és megkeresem a Fényhozót. Két éve nem láttam, és most nagyon kéne egy kis fény. 3. Festek falat. Lehet jönni segíteni.

Hogy melyik lesz, még nem tudom. Holnap majd énekelhetem: "Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel..."

Nem is lett olyan rossz az átlagom. Asszem előbb-utóbb belejövök a tanulásba. És eldöntöttem, hogy szakkollégiumos leszek. Vagy tanácsadó pszichológus akarok lenni, és ahhoz kell az MA, oda meg be kell kerülni - vagy kutatni fogok, ahhoz meg a szakkoli jobb keret, mint önmagában az egyetem.

Annyira fontos, hogy az embernek legyen min "munkálkodnia". Azért így írom, mert nem az a fontos, hogy munkája legyen - hanem hogy dolgozhasson. Olyasmin, amit tekinthet az életcéljának. (/def ha a munkáját nem tekintheti annak, akkor erre vannak mindenféle pótlehetőségek, pl. hobbi.) Ami valójában kitölti az életét. Persze a pénz is fontos, de az embernek pszichológiai szükséglete, hogy dolgozzon, ennek sok aspektusával: elismertnek lenni, fontosnak és hasznosnak érezni magunkat, létrehozni valamit, segíteni...
Nagyon könnyen emberi roncsokká válhatnak azok, akik hosszú ideig nem dolgoznak, vagyis inkább nem munkálkodnak valamin. Nem feltétlenül kell haladni - csak legyen meg az érzés, hogy csináljuk. Legyen meg a cél, hogy küzdeni lehessen érte, hogy legyen mire hivatkozni, ha az idő eltöltéséről vagy a boldogságról beszélünk.
Szerintem kell, hogy a munka örömet okozzon. Az ember önmeghatározásának pedig az egyik legfontosabb része, hogy mit dolgozik, konkrétan hogy miért azt dolgozza, és mit jelent neki a munka.
Egyébként én, amíg nem dolgozom, nem is tekintem magamat felnőttnek. (A szó valódi értelmében nem is vagyok az, bár nagykorú és ivarérett vagyok.) Mégpedig azért, mert nincs befejezve a személyiségem, az önmeghatározásom addig, amíg csak azt mondhatom el, hogy "szeretnék..." vagy hogy "...-t tanulok".

Szarka

2008-06-19T12:05:00.000+02:00

Végre ténylegesen hozzám költözött egy szarkafióka. A száraz hibiszkuszomon lakik, és már tud repülni, csak még nem szeret. Kézből eszik és kézen csücsül, folyamatosan csipog (na jó, csak ha éhes, ami az esetek 70%-a), szóval jófej. Kéne neki egy kalitka. Helyzetjelentés off. Vidámság és boldogság, je.

Sötét van és félek

2008-06-16T13:37:00.001+02:00

Asszem kezd változni a helyzetem, a hangulatom. Az elmúlt napokban a hullámvölgy legalján voltam, és semmi kiutat nem láttam. Többször kifakadtam; egyszer Kedvesnek, egyszer apámnak. Azt éreztem, hogy összeomlik az egész világképem. Több minden miatt éreztem így. Egyrészt úgy tűnt, nincs semmi kontrollom saját magam felett: az emberi kapcsolataimat a berögzött félelmeim és tudattalan vágyaim igazgatják, így például a mérhetetlen biztonságvágyam, ami ahhoz vezet, hogy nem tudok bízni a pasikban és szép lassan mindből kiábrándulok; aztán ott van az agresszió kérdésköre, amit viszont, és ezt most már tudom, nem akarok elvinni odáig, hogy valaki megverjen. Ezt a késztetést még előbb föl kell derítenem. Aztán ott van a biztonságvágy oka: a 16 éves koromban elvált szülők és aztán most anyám halála. Ezek lyukat ütöttek a szívembe és az életembe, és a lyukon kifolyik minden szépség, nyugalom és boldogság. "Jókor" jött egy személyiségpszichológia egyes is, mert ez volt az első eset, hogy úgy buktam meg egy tárgyból, hogy tökéletesen, kb. négyes szinten felkészülve éreztem magamat. De annyira geci volt a teszt (és ezt sok kitűnő tanuló erősítette meg, akik amúgy mindenből 4-5-ösöket kapnak), hogy megbuktam rajta. Sok kérdést egyszerűen nem értettem, mert úgy volt fogalmazva; voltak hibás kérdések és általában is nagyon pepecselős, részletekbe menő volt az egész. Úgy érzem, hogy a személyiségpszichológia első félévének tananyagát elsajátítottam, az összefüggéseket látom, és általában értem az egészet - mégis megbuktam. Újabb kontrollálhatatlan világ érzés.

A hullámvölgy másik kiváltója az volt (és valójában még nem beszélhetnék múlt időben), hogy úgy éreztem, ha összeroskadnék, ha elesnék, nem lenne, aki megtartson. Aki ott maradna velem, figyelne rám, aki mellett nem kellene azzal törődnöm, hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy nézek ki és mit gondolnak mások. Aki mindezeket a terheket átvenné tőlem, akár hosszabb időre is, aki megtartana, mint az anya a kisgyermeket, aki vigyázna rám és szeretne, és a karjaiban tartana és ringatna..
Erre az egyetlen alkalmas személy anyám lenne, de ő már nincs. Apám nem annyira ölelgetős, Kedves meg önmagában is annyira bizonytalan, hogy nem mernék, és nem is tudnék ilyet elvárni tőle. A családom egyéb tagjai nem jönnek szóba, és valahogy a barátaim is olyan távoliak most. És egyáltalán: kitől lehet ilyesmit elvárni, aki nem az anyád? Senkitől..
És a baj az, hogy biztonságot is ezért keresek. Hogy valahol biztonságban széteshessek. Hogy legyen egy zárt szoba, ahova nem jut be senki, nem lát be senki, ahol a darabjaim nem vesznek el, és ahol időnként összerak valaki, aki szeret és ért hozzá. Semmit nem tudok felajánlani a biztonságért cserébe. Semmit. Sőt, még csak tetézem, azzal, hogy az első biztonságosnak tűnő alkalommal szétesem. Valószínűleg mindig sírnék, ha lenne egy ilyen biztonságos hely. Asszem a leendő férjem csak akkor tudna elviselni, ha ő maga is ilyen lelki nyomorék lenne, vagy ő is pszichológus.

Adott tehát egy helyzet, amiben nem eshetek szét, mert nincs, aki összetartson. Időnként próbálkozok szétesni, de mindig az a reakció, hogy nem lehet, most ezzel nem akar senki foglalkozni, ne csináljam, ne hisztizzek. Néha nem tudom kontrollálni és akkor inkább elmegyek, hogy ne lássanak sírni, mert én kemény vagyok és erős.. De ha egyszer mégis szétesem, akkor örökre szétesem. Nem tudom, ez mit jelentene. Megőrülnék vagy meghalnék, vagy egy részem halna meg belül, nem tudom, de én, aki most vagyok, nem lenne többet.
Az a helyzet egyébként, hogy ezt látom az egyetlen kivezető útnak még most is. Ezért gondolkozom most már én is különböző drogok kipróbálásán. Újjá kéne születnem, és azt normál körülmények között nem lehet. Vagy nem tudom. Ilyeneken gondolkozom, hogy fogom magam és egy sátrat, elmegyek valahova, ahol nincs senki, letáborozok, és böjtölök néhány napig. Vagy találkozom a Fényhozóval. Csinálok valamit, ami megváltoztat, újrakonfigurál, nem is tudom.. Ha így maradok, megőrülök.

Tegnap belenéztem a blogomba. Valójában mióta anyukám meghalt, úgy viselkedem, mint egy mániás depressziós. Annyira nem súlyosan, mert időben elég elnyújtott az egész. De pl. közvetlen a halála után néhány héttel egészen boldog tudtam lenni. Aztán januárban megint szörnyű. Biztos, hogy nem fejeződött még be a gyászmunka, méghozzá azért nem, mert nem sikerült integrálnom az anya-hiányos személyiségemet. Nincs is személyiségem. Egy-két vázlatpont még megvan, de bomlik fel minden. Olyan, mint mikor egy házat építenek, csak visszafele tekerve. Még nemrég megvolt a ház, azután már csak a váza, most már csak néhány tartóoszlop. Még pszichológiára járok, még tartom magam, képes vagyok a tanulásra és a normális létre. Jórészt persze csak azért, mert félek. A félelem nagyon jól tudja integrálni az embert. Csak nekem ez így nem kell. Nagyon félek a káosztól, az egyedülléttől, a magánytól, az elesettségtől és a rám törő lelki fájdalmaktól, de ez így nem élet, valaminek változni kell. Újjá akarok születni, mert ha nem, akkor pszichológusnak biztos nem, de sok másnak sem leszek alkalmas. Túl kell jutnom valahogy ezen a krízisen. Más emberré kell válnom, méghozzá sokkal erősebbé, mint voltam, mert vár még rám egy-két kemény dolog. Valószínűleg vesztem még el szeretteimet, és egyszer anyának is úgy kell lennem, hogy a gyerekeim nem ismerhetik az anyukámat. Valahogyan nőnek is kell lennem, noha anyámnak se voltak mintái a nőnek levéshez, és ugyan nekem voltak, de még kísérleti stádiumban vannak, mert anyám magának kellett kitalálja őket, ezért vagyok én olyan fura nő, amilyen.

Azt hiszem, ha most nem történik valami, akkor így nincs értelme tovább élnem. Életemben először fogalmazódik meg bennem komolyan a halál gondolata, legalábbis magammal kapcsolatban. Anyám óta már nincs meg bennem az a biztos érzés, hogy "áh, velem nem történhet semmi, nekem még van itt dolgom". Hanem az van bennem, hogy bármikor megölhet bármi apróság, és annyira váratlan lehet és megakadályozhatatlan..
Eddig ezzel nem volt bajom, azt legalábbis tudtam, hogy nem hagyok hátra félkész, boldogtalan életet, akármikor haljak is meg. Mert azt csinálom, amit csinálnom kell, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Most ez másképp van. Tudom, hogy valami nem stimmel, és nem azt csinálom, amit csinálnom kell, és rossz helyen vagyok, és rosszul próbálkozom, és rengeteg kudarc ér és fog érni, ha így folytatom. Nem látom a kiutat. Valahogy így érezheti magát a magzat megszületés előtt. Tudja, hogy rossz bent, de nem látja a kiutat. Aztán egyszer csak mégis, és akkor küzd és nyomakodik előre és vagy sikerül, vagy nem, de muszáj megpróbálnia, mert különben mindenképpen meghal..

Csecsemőkoromban én nem éltem át ezt a küzdelmet. Nekem segíteni kellett külsőleg, különben meghalok, hiába próbálkozom kijönni. A köldökzsinór a nyakam köré volt tekeredve és fojtogatott, úgyhogy császármetszéssel szedtek ki.
Lehet, hogy ezt élem át újra és újra minden ilyen nyomorult helyzetben, amikor nem tudok kimenni a helyzetből, és hiába küzdök, csak hátrahúz és fojtogat valami, és mindig kell valami külső dolog ahhoz, hogy ki tudjak szabadulni és meg tudjak születni újra. És innen jön az is, hogy nem érzek kontrollt a világ felett. Én próbálkozhatok, de kurvára semmi sem tőlem függ. Mit lehet csinálni egy ilyen világban?

Mindegy. Most legalább már azt tudom, hogy mit kell feldolgoznom ahhoz, hogy egészben maradhassak. De azt hiszem, szét kell még esnem, és attól nagyon félek, és nagyon félek, hogy meghal, aki én voltam, és aki leszek, azt nem ismerem, és lehet, hogy utálni fog vagy lehet, hogy teljesen más ember lesz, és csak bosszankodik majd, hogy miért pazaroltam ennyi időt azokra a dolgokra, amik eddig fontosak voltak nekem..

(Most vagy én vagyok sámán, vagy sürgősen szükségem lenne egyre. És az is lehet, hogy ezt a bejegyzést nem kéne publikálnom.)

O hai

2008-06-09T21:28:00.001+02:00

Tudattalan-boldogság

2008-06-09T17:19:00.000+02:00

Az a baj, hogy túl sokszor hasonlítjuk magunkat vagy a helyzetünket a normálishoz. Ez amúgy szintén teljesen normális. Viszont szerintem az ember alapbeállításon, vagyis normális esetben nem boldog. Rengeteg a normális ember, és nagyon kevés látszik boldognak. Aki meg annak látszik, rendszerint nem normális.

A magam részéről én tuti boldog akarok lenni, és nem normális. Ezért vannak olyan erőfeszítéssel járó dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megtenni csak azért, hogy normálisnak tűnjek (vannak, amiket de), viszont más dolgokért meg végkimerülésig küzdök, mert tudom, hogy a boldogsághoz kell. A normálisságért sokkal kevesebbet kell kapálózni (legalábbis remélem, mert ha nem, akkor jó nagyot szívott az egész emberiség), ezért amikor nekem rengeteget kell dolgoznom a boldogságért, nem érzem úgy, hogy jogosan sírnék a sok meló miatt. Nyilvánvaló, mit vállaltam, mikor elhatároztam, hogy boldog leszek..

Valószínűleg azért több a normális ember, mint a boldog, mert a sok normális ember jobban belefér a társadalomba. Működnek a sémák, a heurisztikák a kommunikációban és az információfeldolgozásban, ezért nem kell annyit agyalni az embereknek egymáson. Ez pedig lehet, hogy azért van, mert egyáltalán nem mindenki képes vagy akar rengeteget dolgozni azon, hogy boldog legyen. És akkor itt meg úgy tűnik, azok a boldogok, akiknek van erre energiakészletük, és ők valamiféle "kivételes" lények..

Így tűnik nekem. De egyáltalán nem tetszik. Miért nem lehet minden ember boldog?
És akkor idézek Athinától, aki egy ismerősétől idéz: Isten vajon jó?
És idézek Jungtól, aki azt mondja: "Az emberi tudatosság lassan fejlődött, nagy erőfeszítés és szorgalom által, egy olyan folyamatban, amely évezredek alatt érte el a civilizáltság jelenlegi szintjét. (...) Ez a fejlődés közel sem befejezett, az emberi psziché nagy területeit fedi még homály.", majd azt: "A tudatosság a természet nagyon új keletű szerzeménye, és még jelenleg is "kísérleti" stádiumban van. Törékeny, sajátos veszélyek által fenyegetett és sérülékeny dolog. " (Jung, 1964).

Szóval lehetséges, hogy az ember tudatossága - mert ehhez szerintem mindenképpen kötődik a boldogság, mármint az éntudathoz - egyszerűen evolúciósan túl fejletlen még ahhoz, hogy mindenki boldog legyen. Túl instabil, könnyen disszociálódik, könnyen fellépnek mentális zavarok és skizofrénia, és már Orwell is jól tudta (és nekem az előadóim is állították), hogy egy ember személyiségét egy nap alatt tökéletesen fel lehet oldani, és nem marad a helyén semmi szilárd vagy szabályos, csak káosz. Ezért a törékeny egyensúlyt minden áron fenn akarjuk tartani, legalább addig, amíg ki nem fejlesztünk valami jobbat. És erre kellenek a heurisztikák (egyszerűsített gondolkodás, sémák használata, pl. sztereotípiák). Ezeket mindenki használja, ha máskor nem, akkor, amikor nagyon le van terhelve a figyelme. Ezt hívja a pszichológia kognitív fösvénységnek: az ember tudata (és az ennek megfelelő agyi háttér) annyira "kevés" az őt bombázó minden információ befogadásához, hogy kénytelen fontossági sorrendet felállítani az egyszerre beérkező ingerek között. És a sorrend elején jól működik az alapos átgondolás eszköze, de a vége felé muszáj egyszerűsíteni.

Egyébként minden információ megőrződik, csak nem a tudatban, hanem a tudatalattiban, amivel az a probléma, hogy ugyan sokkal nagyobb a kapacitása és a feldolgozó-képessége, nincs felette kontrollunk, és ráadásul más formátumban tárolja az információt, mint a tudat. A tudat kauzálisan, ok-okozati és narratív (történetszerű) egységekben tárol és dolgoz fel, a tudattalan pedig analógiákban és szimbólumokban. Ezért nehéz megérteni az álmokat, amiket hagyományosan (legalábbis Freud és Jung óta) a tudattalan megnyilvánulásának tartanak.

Visszatérve a boldogsághoz: azt hiszem, leginkább elfogadás kell hozzá. Magunk és mások elfogadása, és annak megtanulása, hogy egyedül is harmóniában legyünk. Egyszerűen olyan az ember természete, hogy a saját világának ő van a középpontjában, és viszonylag ritka, hogy ebbe a középpontba egy másik ember is, vagy kizárólagosan egy másik ember kerül. Hosszú távon nem is egészséges, és nem vezet jóra. (Viszont egy értékes képesség.) Senki nem várhatja el, hogy valakit csak ő érdekeljen, hogy valaki tökéletesen megértse, hogy valakinek ő legyen mindennél fontosabb. Minden "te vagy nekem a legfontosabb" jellegű kijelentés mögött valami saját ok rejlik. Félelem a magánytól, valami elvesztésétől, ami mind negatív érzéseket generál, ezért nekünk lenne rossz. Ha valaki meghal vagy elhagy minket, neki nem biztos, hogy rossz, ezért amikor sírunk, nem miatta sírunk, hanem magunk miatt. Fáj valami, de nem a másiknak, hanem nekünk. Nem ő a legfontosabb, hanem mindig csak az én. Most mondanám, hogy ez normális, de fent írtam, mi a véleményem a normálisról.

Nem igazán tudom, mi a normális, mi a jó, vagy mi tesz boldoggá. De nem tudok elképzelni egy olyan egészséges embert, aki a világa középpontjában elvisel véglegesen valakit vagy valamit, ami nem a saját énje. Egyszerűen nem hiszem, hogy ilyen van. Ettől még lehet. Lehet, hogy épp ő boldog, de az is lehet, hogy csak túl sok benne a tudatmódosító szer. Az viszont nem végleges. És az se biztos, hogy egészséges.
Talán az lehet jól meg ego-központú saját világ nélkül, akinek nincsen tudata. De az embernek /def van. Nem vagyunk hangyák, és ha van is között, kollektív tudattalanunk, azért azt mindenki a maga szűrőin keresztül éli meg.

Vajon mit kell tenni a boldogságért?

Kifordított besűrített életmassza

2008-06-01T21:19:00.000+02:00

Művészlelket akarok magamnak.

Ha művészlelkem volna, a sok szar, ami bennem és másban van, művészetté transzformálódna. A művészet pedig sűrített élet.

Sokkal jobb lenne, mint
mindig mindent mindenhogy folyamatosan analizálni
megérteni
átérezni
átélni
befogadni
feldolgozni
felhasználni
átadni
tanítani
segíteni
boldogítani
boldognak lenni
megvalósítani és
megvalósulni
elérni
túllépni
otthagyni
meghalni és
megszületni
újra és újra
körbe-körbe
élni
halni
élni
halni

Áhh valójában tökugyanaz. Csak épp művésznek nem érzem magam. Az a heterogén érzelemmassza, ami váratlanul rám ömlik időnként, és törölgethetem magamról, és úszom benne és kicsit általában meg is fulladok, na az mind ki tudna jönni.
Ehelyett folyton belém megy. Meg rám. Nem csak a sajátom, másé is.

Olyan ez, mint ihlet nélkül élni. De lehet, hogy jobb: más azt írja ki a falra, ami benne van, én meg azt írom magamba, ami kint van, a falon. Így sohasem vagyok üres és sohasem vagyok nyugodt. És mégis üres vagyok, mert különben miért kéne mindig belém ez a masszaművészet, a sűrített élet, másokból és a világból és magamból is?

Valahogy ki kéne fordítani az ecsetet, hogy kifelé fessen és ne befelé.

Hát igen

2008-05-28T23:09:00.001+02:00

Lüktetés

Lehet-e ok, amely feljogosít,

Hogy kicsaljak mindent, mit magadtól nem adnál,
Van-e kérdés, melyre oly kegyetlen őszinteséggel
válaszolnál,
hogy vitára ne keljek?
Hogy fogást ne találjak rajtad,

hogy legyűrj, mint valami őrjöngő Állat,

hogy visszatarts, s lecsillapíts?

Van benned elég erő, hogy nap mint nap harcra kelj?

Hogy rendreutasíts, ha kell?

Van-e értelme egyáltalán a véget nem érő
párbajok lüktető egymásutánjának,
ha megfáradtunk mind a ketten?

Ha te nem szabsz határt, én magamtól nem fogok.

(YgeЯnköt, Budapest, 2008. április 10.)

Mindig pszichológia

2008-05-23T22:19:00.000+02:00

Ma úgy látszik, magányos este van. Minden program lemondva, tanulásra kihegyezve. Most épp ezt élvezem.

Az idei elhatározásom az volt, hogy nem lesz kettesem félév végén. Valamint, hogy megtanulom, hogy kell tanulni. Ez csak olyan látens elhatározás volt, mert hergelte a büszkeségemet, hogy okosnak tartom magam, de szarok a jegyeim, valamint, hogy mindenki, akivel egyetemen jóban vagyok, két jeggyel jobb átlagokat kap. Persze önmagában az ösztöndíjért nem érné meg (ösztöndíj bölcsészkaron? kac-kac.), csak az egómért.
Előbbi elhatározás valszeg megint nem fog sikerülni, de az utóbbi asszem, igen. De fel kell érte adnom a kedvenc "önállóság" szkriptemet, mert túl sok energiába kerül, és nem vagyok hozzá elég stréber. Úgyhogy mostantól én is beszállok a jegyzetelő-csapatokba (vagy megszerzem a jegyzeteiket :), és azokat olvasom. Takarékos tanulás, hm.

(Annyira látszik, hogy noha a közelmúlt történelme során az individualista - egyénre koncentráló, az egyént a többiektől elválasztó, a társak közül kiemelő - nyugati társadalmak voltak hatalmon, mégiscsak a kollektivista - az egyéniséget a csoport tagjaként megélő, a csoport céljait etalonnak kezelő, alkalmazkodó és változékony - keleti társadalmak (Japán, Kína, India) a hatékonyabbak. Egyrészt a csoportok mindig sokkal többre képesek, mint az egyének, és annál többre, minél több idejét tölti az egyén a csoport érdekeinek érvényesítésével. Másrészt a világon eluralkodó tömegnyomort sokkal könnyebben viselik el pszichésen azok, akik amúgy sajnálják azt, akinek saját szobája van - mert egyedül kell aludnia..)

Ebből egyébként az is következik, hogy - elvileg - kevesebb tankönyvre lesz szükségem. Mert minek vegyek meg egy egész könyvet egy fejezetért? A többit megkapom jegyzet formájában. Persze hangsúlyozom, ez csak az elmélet, mert gyakorlatban sokkal jobban szeretek birtokolni, főleg könyveket, mintsemhogy csökkenteném a felvásárolt mennyiséget..

Egyetem-téren még annyi, hogy azt hiszem, megtaláltam a valódi pszichológus-identitásomat. Ezt nem úgy értem, hogy most már biztosan tudom, mi is akarok lenni - de azt igen, hogy biztosan tudom, hogy jó helyen vagyok és jó, amit csinálok.
Ez nem volt egész pontos megfogalmazás. Valójában mindig is tudtam legalábbis azt, hogy pontosan azt csinálom, amit csinálnom kell. Azt, hogy jó helyen voltam mindig is, nem állíthatom biztosan, bár mindegyik iskolámhoz kötődik sok fontos élmény.
Tulajdonképpen nem tudom, mi a pontos megfogalmazás. Eddig egyetemista voltam, aki éppenséggel pszichológiát tanult. Most pszichológus-hallgató vagyok. Eddig féltettem magamat attól, hogy elragad a mánia, és nem fogok semmi mást csinálni, csak ezt, hogy nem fogok semmi mást olvasni, csak pszichológiát.. Eddig annyi mindent akartam csinálni. Egyszerre. Ez még mindig áll, de most már nem akarom a világ összes szakmájának a lehetőségét fenntartani a magam számára. Nem akarok minden sportot űzni, mindenhez érteni, mindent csinálni. Pszichológiát akarok tanulni, azt akarom dolgozni, és most van az, hogy képesnek érzem magam, hogy a napom legnagyobb részében ezzel foglalkozzak minden nap, életem hátralévő részében.

Én ilyen lassan-szenvedélyes típus vagyok. Most a szenvedélyes elkötelezettségem a szakma iránt elért egy újabb szintet. Ez már a gyorsítósáv, innen nincs visszafordulás, most már le merek mondani a száz lábon állásról, most már merek elszalasztani olyan lehetőségeket, amikből szintén munkám lehetne. Nem zárok ki minden mást - az eddigiekhez hasonlóan fogok foglalkozni mindennel, ami érdekel vagy elkezd érdekelni. De nem fecsérlem az időmet olyan dolgokra, amik "talán majd érdekelni fognak" vagy "még hasznosak lehetnek". Ez egyfajta lelki lomtalanítás, és nagyon sok energia szabadul fel belőle. És kifejezetten pozitív érzés a bizonyosság, az önbizalom, a hit magamban és abban, hogy amit csinálok, az jó.

(Nem mintha ezért csinálnám. Soha nem tagadtam, hogy a pszichológia nekem önös érdek, és rólam szól. De nem hazudhatom ugyanakkor azt sem, hogy tudok egyedül - más emberek, "páciensek" vagy barátok nélkül - pszichológiát csinálni. És azt sem, hogy ez sokszor segít rajtuk, rajtunk, a világon.)

Gondolkoztam egyébként azon, hogy miért épp ez. Időnként gondolkozom ezen, akkor is, ha van már rá válasz. Vannak ilyen kérdések, amikre sosem lehet elég, vagy elég igaz a válasz. Mindig vannak még okok, mélyebb rétegekben, időben változva, lassan, de egy közös magból kibontakozva.

Az első "mi akarok lenni" tervem, amire visszaemlékszem, ovis koromban volt, amikor is - foglalkozásként - menyasszony akartam lenni. Aztán jött a balerina, majd a klasszikus kukásautón utazó kukás bácsi. (Tudtátok, hogy 3 évesen az ember még nem tudja, papa lesz-e vagy mama, noha azt tudja, hogy fiú-e vagy lány?) Akartam még lenni állatorvos is.

Azt tudom, hogy az utóbbi 3-4 évben nem kellett sokat gondolkoznom azon, mi leszek. Egyértelmű volt, hogy ehhez van tehetségem, és ezzel akarok foglalkozni. Akkor alakult ki, amikor a középiskola első egy-két évében nagyon mély barátságaim szövődtek, azt hiszem, életemben először. Először voltak egyenlőségen alapuló kapcsolataim, és először akkor váltottuk meg a világot azzal a pár emberrel.
Nem biztos, hogy tőlük, de mindenesetre egyre több olyan visszajelzés érkezett, hogy jó az, ahogy hallgatni tudok. (Ha nem jöttek volna ilyen visszajelzések, valszeg visszajeleztem volna magamnak.) És egy idő után felismertem, hogy nem csak jó, hanem ritka és értékes is. Értékes, tehát értékesíthető. Kérhetek érte pénzt.

De ez már csak később jött. Előtte még arra jöttem rá, hogy ez a hallgatás nekem olyan élményt nyújt, amitől nagyon-nagyon jól érzem magam. Mert az emberek átadják magukat nekem, és utána bennem maradnak, és a sok bennem lévő ember kapcsolatot teremt egymással, és együtt megtermékenyítik a lelkemet. Megtermékenyítenek engem. (És itt visszajön a mennyasszony archetipikus nő-feleség-leendő anya képe.) Minden tapasztalatuk a sajátommá válik, és én egyvalamiben mértem mindig is az életet: tapasztalatban.

Valószínűleg ezért vonzódom a drámához, a színjátszáshoz is, és ha olyanok lettek volna a korai ingerek (pl. színész vagy filmes szülők, drámatagozatos suli stb.), azt hiszem, színész is szívesen lennék. Most már valószínűleg nem leszek, és ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai.
A színészek rengetegféle embert élnek át belülről, minden szerep saját valóságát a maguk részévé teszik, és megtapasztalják a világot az eljátszott emberek szemszögéből, ahogy teszik a pszichológusok, a szociális munkások, a mentősök, az újságírók, az írók, költők és egyéb művészek, a hr-esek, az osztályfőnökök és még sokan mások. Tulajdonképpen mindenki. Csak vannak szakmák, amikben szükségszerűen erősebb mások átélése, vagy több a begyűjthető tapasztalat.

Persze van egy kis gyávaság is az én csillapíthatatlan tapasztalatéhségemben. Miért nem leszek csavargó, világutazó, drogos, kurva, diktátor, miért nem hánykolódom ide-oda az életben, miért nem próbálok ki mindent, amit csak tapasztalni lehet?
Lehet, hogy félek. Lehet, hogy nem úgy lettem szocializálva. De az is lehet, hogy így biztosabban és jobban elérem a célomat: nem csak a saját tapasztalataim lesznek meg, hanem másokéi is, és nem vesznek el, amikor én meggondolatlanul kinyúlok aranylövésben. (Bevallom, ezt tartom a legvalószínűbbnek, mert az élmények intenzív átélésétől sosem riadtam vissza, csak ha egzisztenciális fenyegetést jelentettek.)

Ezen gondolkozom mostanság. És hogy mennyire szeretem a kedves Kedvest, mert. Kedves a kicsi szívemnek, és másfél óra alá sosem adjuk, ha telefonálásról van szó. Mert mindent meg lehet vele beszélni, és akar is mindent megbeszélni, és velem, és ez kölcsönös. Láv.

2008-05-13T02:59:00.001+02:00

Egyhetes páros léböjt mától. Meglátjuk, mi lesz.

Felhívás

2008-05-01T15:26:00.000+02:00

Kedves blogolvasók,

sokat segítenétek, ha jelentkeznétek páran, akik kitöltenének két "nagyon egyetértek/nem nagyon értek egyet" típusú pszichológiai tesztet (összesen kb. 20 perc). Az adatminta egy házi dolgozathoz kell, 20 fő kell bele minimum. A tesztek névtelenek, és aki kéri, azzal közlöm az eredményeket a végén.
Ezen a héten lenne a legjobb, vagy legkésőbb jövő héten. A teszteket el tudom küldeni emailben, és aki vissza tudja küldeni jpg-ként, az tökéletes, illetve személyes átvétel is lehetséges.

Aki tud segíteni, jelezze kommentben vagy emailben, és nagyon köszönöm neki!

Csók.

Agresszió

2008-04-28T19:37:00.001+02:00

Mostanában az agresszióról gondolkozom. Egyelőre nem sok mindenre jutottam, de ha leírom, hátha jobban összeáll.

Azt hiszem, az agresszió alapvetően mindannyiunkban megvan. Valahogy velejár az emberi léttel. Persze sok függ attól, hogyan határozzuk meg az agressziót. Sok definíciót tanultunk rá, amik különböznek pl. abban, hogy a szándékot vagy az elkövetett cselekvést tartják-e döntőnek (első esetben a nem sikerült bántások nincsenek beszámolva, a másodikban meg a véletlenek is benne vannak).

Egy Zillmann nevű illető a következő viselkedéseket különíti el:
Agresszív magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy testi sértést vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Ellenséges magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy – a testi sértés és fizikai fájdalom kivételével – sérelmet akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Agresszív ill. ellenséges magatartás fenyegetése: minden olyan kommunikatív tevékenység, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a személynek szándékában áll – feltételhez kötötten vagy feltétel nélkül – testi sértést vagy fizikai fájdalmat, ill. egyéb sérelmet okozni egy másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést, fájdalmat, ill. sérelmet.
Kifejező magatartás: minden olyan agresszív vagy ellenséges magatartáshoz hasonló magatartás – akár kapcsolatos a dühvel, akár nem – aminek során a személynek nem áll szándékában testi sértést, fizikai fájdalmat vagy egyéb sérelmet okozni egy másik személynek.

Ezenkívül fel lehet osztani az agressziót aktív-passzív, fizikai-verbális-tulajdonra irányuló, közvetlen-közvetett stb. típusokra is. Egész táblázatokat csinálnak ebből a pszichológusok, ami végül is nem rossz, ha kicsit részekre akarjuk szedni a világot éppen.

Én éppen részekre akarom szedni. Konkrétan arra keresem a választ, hogy én magam miért reagálok sokszor fizikai agresszióval olyasmire, amire mások nem (?), vagy miért kezdeményezem az agressziót. Zillman viselkedéstípusai szerint mondjuk rám inkább az agresszióhoz hasonló "kifejező magatartás" jellemző, de jó párszor előjött már, hogy ez másokat tud zavarni. Viszont ez túl hosszú, úgyhogy e bejegyzés erejéig az agresszió szót abban az értelemben használom, hogy olyan viselkedés, ami a másik félnek fizikai fájdalmat vagy sérülést okoz, függetlenül attól, hogy az én szándékom mi volt.

Én leggyakrabban azzal magyarázom a saját agressziómat, hogy van bennem egy késztetés, hogy kitapogassam a határokat. Sokszor figyeltem meg magamat különböző kapcsolatokban, amíg erre a következtetésre jutottam. A határokat pedig - talán - azért akarom kitapogatni, hogy tudjam, meddig tart a szabadság, és honnantól kezdődik a biztonság - vagyis a jótékony korlátok.
Asszem, nálam alapvetően minden a biztonságról és a szabadságról szól, és aki régebben olvassa a blogomat, annak ezzel nem mondok újat. Mert miért agresszív valaki? Sokszor azért, mert fél. És a legjobb védekezés a támadás. Vagy el akar valamit érni, és akkor megszerzi. Vagy korlátozzák valamilyen természetes cselekvésében, és ez nem tetszik neki. Vagy nemtom. Annyi oka lehet annak, hogy valaki agresszívan viselkedik..

Vajon normális az agresszió, és csak a mi kultúránk nem tud vele mit kezdeni, ezért elfojtja, elnyomja, tagadja és tiltja? Vagy épp a társadalom generálja az emberekben? A túlzott zsúfoltság az oka, vagy a társadalmi egyenlőtlenség? Mondjuk már az állatvilágban is van agresszió, amennyiben Zillmann definícióját vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy tudunk valamit arról, mit akar egy állat.. Mert hogy úgy viselkedik, azt látjuk.

Nemtom. A saját véleményem az, hogy az agresszió a normális, és az a nem normális, hogy a társadalomban csak a nagyon szublimált, eltolt vagy átlényegített részei elfogadottak. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölet. Nem szabad gyűlölni senkit, mert mindenki a felebarátunk. Ez részben a zsidó-keresztény hagyományból fakad, és szintén sok negatív hatása van. Nem azt mondom, hogy jó dolog agresszívnak lenni vagy gyűlölni valakit, de az biztos, hogy ha tiltják vagy tagadják, és emiatt bűntudata lesz annak, aki csinálja vagy érzi, az rossz. A bűntudat az mindig rossz, mert nem fejlődésre, hanem elbújásra inspirál. (Lehet, hogy erre használja Feldmár a szégyen szót? Hmm.)
Viszont nem lehet korlátlanul agresszívnak se lenni. De valszeg ebben alapból is egyéni különbségek vannak, meg aztán a nevelés is befolyásol minket, meg a sok tapasztalat a világból, a kultúrából..

Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe megyek? Csomó kérdésem van. Miért vagyok agresszív? Ez rossz? És ha igen, miért? Vagy nem rossz, csak néha? És ha igen, mikor? És hogyan lehet abbahagyni az agresszivitást? Kell találni egy "szelepet" neki, ahogy Freud képzelte? Lehet, hogy vissza kéne mennem ju-jitsuzni? Vagy versenyhelyzeteket kéne teremtenem saját magam részére? Összefügg-e az agresszióm azzal, hogy mindig is utáltam versenyezni, kivéve, ha biztos volt a győzelmem?

Nem nagyon értek Freudhoz és a hidraulikus elméletekhez (amik úgy képzelik el az emberi ösztönvilágot, mint erők-energiák kölcsönhatásait, amik néha egymás ellen, néha egyirányba hatnak, és valahol ki kell fejeződniük, különben gondot okoznak), de van abban valami, hogy szelepekre van szüksége az embernek, hogy megőrizze az ép eszét. Már csak azért is, mert sokkal nagyobb dolognak értékeljük a halált, és sokkal fontosabbnak a létezést, mint a hagyományos társadalmak. Ott, ha valakinek baja volt, és agresszív lett, akkor vagy megvert/megölt valakit, vagy belekezdett, de végül őt verték/ölték meg. A modern társadalmakban nem merünk verekedni, mert félünk a káosztól, az anarchiától, a kontroll elvesztésétől. (Mintha a miénk lenne a kontroll..) És félünk a haláltól. Ezért intézményesen tiltjuk a fizikai agressziót. Közben a társadalom egy része egyre kövérebb, mert nem mozog eleget. És szerintem abban, aki nem mozog, gyűlik a feszültség, mert nem vezetődik le elég gyorsan a stressz. A feszültség frusztrációt, az meg sokszor agressziót generál. És az agressziónak, ha nem fejeződhet ki úgy, ahogy akar, kell valami szelep, ahol ugyan átalakulva, de kijöhet.
Megkapó ez az elmélet. Nem véletlenül lett a blogom is így elnevezve: biztonsági szelep túl sok információ esetére.. Bár ez gondolati nyomás inkább, de a szelephasonlat jól működik.

Feldmárnak olvasom most (és mindig) egy könyvét. Van benne egy elképzelés arról, hogy mi a különbség az ember és a gépek, a lélekgyógyászok és a szerelők között. És hogy mi a baj a gép-ember hasonlattal. Hát az vele a baj, hogy feltételezi, hogy az ember részekből áll. Mert a gép részekből áll, de az ember nem. A gépet alapból alkatrészekből rakták össze, és ha nem működik a gép, akkor a szerelő megnézi, hogy melyik alkatrész a hibás, megjavítja, és az egész gép ismét boldogan zakatol.
Az ember csak utólag lett alkatrészekre darabolva. Az ember egyben lett csinálva, és egészként működik. Azért tudunk a részeiről beszélni, mert kitaláltunk rá egy fogalomrendszert, de azok a fogalmak nincsenek, csak tudományos (vagy egyéb) absztrakciók. A maguk helyén jól használhatók, de nem lehet velük jellemezni vagy magyarázni az ember működését. A bennem lévő félelem nem olyan, mint a gépben lévő benzintank, ami ha kilyukad, akkor szar minden, de ha megjavítják, akkor jó lesz. Az én félelmemet nem lehet megjavítani, mert nincs ilyen, hogy félelem, hanem vagyok én, és az ezerféle megnyilvánulásom, amelyek közül az egyikre azt mondjuk, hogy félelem, berakjuk egy dobozba a viselkedések és tünetek egy részét, és azt hívjuk félelemnek, és utána azt hisszük, hogy ezek alkotnak valami egészet, külön, a nagyobb egészen belül. Pedig nem. Hiába próbálják meg a félelmemet megjavítani, azt nem lehet külön.

Ezt most csak azért írtam le, mert valahogy ellentmondásnak tűnik a szelep-hasonlattal. Nem azért, mert a szelep egy gépre utal, hanem mert arra utal, hogy valaminek mindenképp távoznia kell. Az egészségből meg miért akarna távozni valami?
Habár, itt mégsincs ellentmondás. Az egészséges szervezetben is vannak melléktermékek.. Meg kifejeződni vágyó energiák. Gondolom. Mindegy. A Feldmár-gondolatot nem törlöm ki. Nagyon szeretem Feldmárt. Annyira lágy, és annyira elfogadó, és egyben annyira lázadó is. A zsigereimben érzem, hogy igaz az utolsó szóig, amit ír, mert ami meg nem igaz, csak Feldmárra, az nincs rám erőltetve. Nem definíciókat ad, hanem történeteket mesél és gondolkozik, és megnyugtat, mert a bűntudat és a szégyen ellen ír, a szeretetről és a világ elképesztő sokszínűségéről és érdekességéről.

Az agresszióval nem jutottam előbbre. Nehéz válaszokat találni, ha még a kérdéseimet sem tudom. Akarok én ezen változtatni? "Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz.."

Sokorópátka

2008-04-22T01:05:00.000+02:00

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én.

Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!

Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás.

Most jó

2008-04-04T15:42:00.000+02:00

Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy elfogadtam, és megszerettem, hogy pszichológiát tanulok. Eddig úgy volt a folyamat, hogy egyre inkább rájöttem, hogy egyre kevésbé érdekel az egész, hogy nem azt kapom, amit akarok, hogy úgyis mindent tudok, ami majd ahhoz kell, hogy embereknek segítsek. Nem tagadtam, hogy szükséges a háttértudás, főleg azért, hogy a szakma befogadjon (ami azt hiszem, ebben az esetben létfontosságú, ha ez nincs is ínyemre), és hogy ne ártsak többet, mint amennyit használok. De a pszichológia alapvetően belülről jön (mint valszeg minden más foglalkozás is), és ha valakinek van hozzá tehetsége, akkor jó, ha nincs, akkor max. kutasson vagy tanítsa, de ne gyakorolja. Bár ezt meg nem lehet elvárni, mert mindenki gyakorolja mindenki máson, akaratlanul is.

Pár napja megfordult ez az érzés. A közvetlen kiváltó talán az volt, hogy ezen a héten olyan gyakran írtam zh-kat, mint az vizsgaidőszakban szokás. Egyre azt hiszem, jól felkészültem (ez egy gyakorlati óra), egy másikra úgy nagyjából, a harmadikra semennyire, de ez meg a gyakorlati óra elmélete, úgyhogy valamicske tudásom volt.
Ezenkívül begyűjtöttem egyetemi pályafutásom első ötösét, ráadásul statisztika gyakorlatból, aminek az elméletén meghúztak múlt félévben, kétszer is. Nem mondom, hogy nehéz tárgy, de az ötös mégiscsak ötös :)
Mindez azért válhatott közvetlen kiváltójává a fordulatnak, mert év közben kényszerített rá, hogy tanuljak.
Amikor elkezdek tanulni, az egy idő után mindig nagyon jó érzés, mert beindítja a szellemi életemet. Új infókat ad, és felpörgeti az agyamat. Az agyam meg szeret pörögni, és amikor van min, akkor nagyon boldog. Ráadásul a tanulás is könnyen megy, hála a villámolvasás nem-fotóolvasás részének, ami kb. annyiból ál, hogy először a cikk/fejezet/könyv szerkezetét térképezem fel és viszem be a fejembe (tartalomjegyzés, fő- és alcímek, félkövéren vagy dőlten szedett szavak, ábrák), aztán a már meglévő struktúra mentén nagyságrendekkel könnyebb elhelyezni magát a szöveget. A szöveget meg szintén fokozatosan viszem be, egye bővülő körökben. Bizonyított, hogy az írott szövegnek gyakran kevesebb, mint 10%-a tartalmazza a valódi információt, és mindig inkább a szöveg első része, mint a többi. Így a struktúra bevitele után először minden alcím első bekezdését olvasom el, majd a többit az első informatív mondatig (ez ált. az első vagy az első kettő). Ezután végigolvasom a cikk/fejezet összefoglalásait. Kicsit olyan ez, mintha fordítva olvasnék, de nagyon megkönnyít és érdekessé tesz minden unalmas/bonyolult témát.

A motivációm is megváltozott. Azt hiszem, extrinzikről (amikor vmi külső dolog a jutalom, pl. ösztöndíj, jó jegy) intrinzikre (belső késztetés) váltott. Hogy miért, azt nem tudom; lehet, hogy azért, mert az első félévet senki sehogy nem honorálta (se pénzzel, se jó jeggyel), annyira szar lett. És ha olyasvalamit, amire egy ember intrinzik módon motivált (pl. szeret rajzolni, mert csak), elkezdünk jutalmazni (pl. pénzzel), ily módon extrinzikké téve a motivációt, a teljesítmény, a munka minősége és az érdeklődés is csökken az emberben az adott tevékenységgel kapcsolatban. Ezt több kísérlettel bizonyították, gyerekeken és felnőtteken egyaránt.
Lehet, hogy ez működik fordítva is. Vagy dupla csavarral. Azért jöttem pszichológiára, mert erre belső késztetésem volt, de külsővé tették azzal, hogy kilátásba helyeztek ösztöndíjat, meg jó jegyeket. Aztán egyiket se kaptam meg, úgyhogy most visszaállt az intrinzik motivációm :)

Whatever. A lényeg az, hogy most elkezdtem olvasni azt a tananyagot, amiből egy jó szar zh-t írtam tegnap. Ez ugye (rövid távon) nem túl kifizetődő, mert úgyis csak később lehet pótolni, viszont épp van időm, és - élvezem! Új dolog. Jó dolog. És egyre érdekesebb dolgok jönnek be.

Nemrég egy bölcs embertől tanultam egy bölcs bölcsességet. Méghozzá azt, hogy az tanul jól, mindegy, milyen helyzetben, aki alapvetően érdeklődő, és tele van kérdésekkel a világ és a többi ember felé, és kellően nyitott, hogy a sok válaszlehetőséget befogadja. És igen, ez nagyon is egybevág a villámolvasás alaptételeivel (azért hozom példának mindig a villámolvasást, mert nekem ez az első működő gondolkozástechnikai módszer - de hamarosan NLP tanfolyamon is részt fogok venni): az első dolog, mielőtt bármit csinálnánk egy könyvvel, az, hogy eldöntsük, mi a célunk vele. A célkitűzésnek elemi fontossága van, mert az agyban ez egy olyan idegi struktúrát hoz létre, ami google-szerűen kezdi el pásztázni a fejünkben lévő tudásanyagot, az új infókat pedig e "keresőszó" mentén rendszerezi.
Ez a téma egyébként annyira érdekel, hogy lehet, hogy ez fog elvinni az inkább biológiai, neurofiziológiai jellegű kognitív pszichológia irányába..

Egyelőre ennyi, most pedig színház.

Megváltoztam part 2.

2008-02-18T22:46:00.002+01:00

Van még néhány gondolatom, ami az elmúlt pár hónapban fogalmazódott meg bennem.

Egyrészt például rájöttem, mi a lélek. A lélek pedig nem más, mint egy virtuális gyomor. Olyan gyomor, ami fizikailag valószínűleg az agy idegpályáiban rejtőzik (bár erre nem vennék mérget, mert kicsit azért ezoterikus vagyok), és arra szolgál, hogy minden virtuális (értsd: nem fizikai) élményt megemésszen. Van, amikor nehéz ételt eszünk. Ilyen például a gyász. Sokáig tart megemészteni, és sokszor fáj közben a gyomrunk. Van, amikor az étel - nem is étel, nem befogadható a gyomor számára. Minden ide tartozik, amit az ember nem ér fel ép ésszel, nem tud elfogadni, nem hisz el, nem akarja bevenni a gyomra. Ezek a dolgok bejutás után gyorsan ki is kerülnek a gyomorból, a két út közül valamelyiken. Gyorsan vagy lassan, mindegy - a lényeg, hogy nem szívódik fel belőlük a tápanyag.
Az étel maga az élmény - a tápanyag meg a levont tapasztalat. Az embernek szüksége van fizikai és lelki tápanyagra is, nem többre és nem kevesebbre, mint amennyit hasznosítani tud. Ha az embernek sokkal több élmény jut, több tapasztalata van, mint amennyit fel tud használni az élete (vagy mások élete) során, akkor a fel nem használt tapasztalat virtuális zsírként eltárolódik, és teherként lötyög az emberen. Ilyen például az, ha valaki kisgyerekkorában emberkínzást, kivégzéseket látott, erőszakot, háborút élt át. Túl erős és túl sok az élmény, és hosszú időre leterheli az embert, ha nem "mozogja le" a virtuális zsírt.
Persze vannak emberek, akiknek a lelki alkata olyan, hogy könnyebben szed magára olyan tapasztalatokat, amikre valójában nincs szüksége. Vannak emberek, akikkel mindig történik valami, és ők maguk sem tudják ezt kezelni. A sors vagy a szerencsétlenség üldözöttjei, vagy éppenséggel azok a mázlisták, akiknek mindig mindent a segge alá toltak (ettől is lehet ám szenvedni).

A lélek-gyomor párhuzamot még tudnám sokáig fejtegetni, mindenki továbbképzelheti egyénileg saját magának. De van itt egy kis gebasz. Méghozzá az, hogy ha úgy fogalmazom meg a lelket, mint egy olyan szellemi apparátust, ami az élmények feldolgozását végzi, akkor hol marad az a lélek, ami testről testre száll, halhatatlan, és alapvetően meghatározza az ember sorsát és útját?

Bennem a két lélekkép ütközése összekapcsolható azzal, hogy sok éve hiszek valamiféle újjászülető, tapasztaló, fejlődő izében, ami cserélgeti a testeket - és ugyanakkor egyetemen tanulok a lélekről, úgy, hogy senki nem tudja, mi az. Ugyan volt nekem egy eredeti elképzelésem (az újjászületős dolog), de azt sem én gondoltam ki, hanem ugyanúgy készen kaptam, mint az egyetemi elképzelést. Nem mintha lenne ilyen, hogy egyetemi elképzelés a lélekről, mert az egész pszichológiában nincs ilyen elképzelés, hát még bizonyíték.. De azért rám újdonságként hatott néhány gondolat. Bár ezek talán inkább a barátaimtól jöttek.
Mindegy. Elkezdtem én is gondolkozni, hogy mi lehet az a lélek. És pusztán azáltal, hogy belegondoltam, én miket sorolnék a lélek jelenségei közé (emlékezés, tapasztalás, érzések, szeretet, hit, élmények feldolgozása, az életerő és a gyógyító erő forrása stb.), megkérdőjeleződött bennem az a kép, amit szintén csak úgy mondtak nekem.

Két lélek van? Két típusú lélek van? Vagy az egyik lélek nem is létezik? Vagy más szinteken léteznek? Vagy valahogy tök máshogy van?

Nem tudom. Ismét megválaszolatlan kérdések. Valami olyasmit képzelek el egyébként, hogy mindaz, amit leírtam, igaz, annak ellenére, hogy látszólag ellentmond. Sokszor írtam már, de nagyon igaz az, hogy egy problémát soha nem a saját szintjén lehet és kell megoldani. Itt is ez lehet a titok nyitja. Eggyel feljebb szinten, mint ahol én gondolkozom, nyilván minden értelmet nyer.

Első körben mondjuk azt hiszem, hogy a léleknek két része van: egy, ami az emberhez, és az ember testéhez kötődik (erre vonatkozik a gyomor-párhuzam), és egy, ami Istenhez (ami Istenből szakadt ki, és folyton újjászületik, amíg el nem éri az útja célját). Lehet, hogy úgy viszonyul az ember Istenhez, mint a lélek az emberhez: egyik a másiknak része és ellát benne bizonyos funkciókat. A lélek az emberben feldolgoz, az ember Istenben tapasztal.

Áhh, inkább lennék Isten. Akkor mindent értenék.

Megváltoztam part 1.

2008-02-05T22:15:00.000+01:00

Sok-sok mindenre rájöttem az elmúlt időszakban, és nem tetszik. De addig úgysem tudok túlemelkedni rajtuk, amíg meg nem fogalmazom őket és ki nem írom/beszélem magamból, akármilyen szarul esik..

Első körben rájöttem, hogy nincs szabad akarat. Soha nem is volt. Én mindig is azt hittem, hogy van, és amikor mások próbáltak ennek ellenkezőjéről meggyőzni, én tartottam magam és védtem az álláspontom, de..
Mert ha van, akkor hol van? Megszületik a kicsi, gyámoltalan ember, és hogy ki az apja, ki az anyja, hova születik és hogyan nevelik, hát ezekbe kurvára nincs beleszólása. Ezekbe a csekély jelentőségű apróságokba.
Aztán van neki egy környezete. Eleinte az van, ami adatik. Aztán később, mikor kis emberkénk kifejleszti magában a tudatosságnak csúfolt izét, akkor már nagymértékben választásos alapon működik a környezet. Már persze egy jó ideig még nem az ő választása, hanem a szüleié alapján (ha egyáltalán valaha is a kontroll birtokába kerül). Aztán eljön az idő, amikor elköltözik, új életet kezd, esetleg meghalnak a szülei, vagy csak simán megházasodik és gyerekekei születnek. Akkor már ő választ. Feleséget/férjet is, lakást is, munkát is.

Vagy mégsem? Mitől függ az, hogy milyen munkát választ, milyen lesz az életfelfogása, hogyan fog más emberekhez állni, ki lesz a párja, és meddig bírja ki vele?
Na ezek azok a kérdések, amik egyáltalán nem érdekelnek. Mert soha nem fogom tudni rájuk a választ, viszont egy dolog biztos: egyik sem a szabad akarat függvénye. Inkább a személyiségé és a nevelésé - de mi is a személyiség? Lehet például a "hozott anyag" (gének, stb.) és a környezet kölcsönhatása, egy júzer interfész, egy rendszer, ami mentén a belső én a külső ők-kel kommunikálni tud. És minthogy erre való, a forrása is ez: hozott anyag és környezeti hatások. Szabad akarat vagy lélek sehol.

Sok kérdés van, és egyikre sem tudom a választ. A miértekre nincsenek ezértek, de egy biztos: nem a szabad akarat áll a háttérben. Ez csak egy fikció. A történet sarokpontjai fixek, a környezeti hatásokra nem vagyok befolyással, a személyiségem és a génjeim adottak. Maga a sztori nincs megírva, nincs eleve elrendelés, de az én szabad akaratomnak semmi köze az egész eseményhez, mert már az is behatárolt, hogy miből választhatok, és az is, hogy mi alapján fogok választani (nevelés, személyiség), vagy hogy mit vagyok képes választani (fizikális és lelki adottságok, gének).
Be vagyok határolva. Meg vagyok határozva. Úgy érzem magam, mint egy számítógépes szerepjáték szereplője, aki ugyan meg tudja váalsztani, hogy milyen fegyverel öli meg a csúnya főgonoszt, sőt, lehet, hogy azt is választhatja, hogy csak beszélget vele - de nincs olyan váalsztásra lehetőség, amit nem írtak bele eredetileg a játékba.

Hol a kiút?

Nos, kiút sehol. Persze mélyen hiszem, hogy jogom van az élethez, és jogom van a halálhoz is. Nem kötelező élni, és ha úgy érzem, képtelen vagyok szabad akarat nélkül létezni, akkor akár nemet is mondhatok. A baj csak az, hogy nem fogok nemet mondani az életre, ha ez nem következik belőlem. Ha nincs bennem a késztetés. Ha pedig annak ellenére, hogy nincs bennem a késztetés, megteszem, azért, hogy bebizonyítsam, hogy szabad vagyok - akkor meghalok, és semmi értelme nem volt az egésznek, mert nem élvezhetem a szabadságomat.
Innen végül is csak választani kell az eszme (szabadság), illetve a gyakorlati boldogság (élet olyan jól, ahogy lehet) között. Mindössze ennyi az egész.

Én vagyok az abnormális, hogy egyszerre kell nekem az élet is, meg a szabadság is???

Say no to nuclear families

2008-01-06T02:43:00.000+01:00

Gyakran gondolkozom azon, vajon hogy lehetne megoldani a nyugaton egyre elterjedtebb nukleáris családok kérdését. Nem tudom, mennyire egészséges az, hogy egy család jobb esetben kettő, de egyre többször csak egy szülőből és egy vagy két gyerekből áll. Azt hiszem (és most főleg magamból és a saját igényeimből indulok ki), az embereknek több kapcsolatra lenne szüksége olyanokkal, akiket kiskoruktól fogva ismernek, akikre támaszkodhatnak és akiktől tanulhatnak.
Igen, látom, hogy a nagyvárosban élőknek inkább arra szokott igényük lenni, hogy megszabaduljanak a tömegtől; igyekeznek minél előbb otthon lenni és nem a többi, kötelezően elviselendő ember szagát szívni. Otthon nagyobb a csend és kisebb a forgalom.
Igen - de én nem erről beszélek. Teljesen egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy ilyen kis helyen ennyire összezsúfolva az emberek nem nagyon tudnak megmaradni. Nem tesz jót nekik. A panelházak és egyéb tömegmegoldások hosszú távon elviselhetetlenek, és azt hiszem, aki panelben lakik, valószínűleg szeretne inkább elmenni.

Szóval a zsúfoltság nagy. Ebből a szempontból a nem túl népes család üdvözítő lehet. Viszont ha azt vesszük, hogy sok ember mennyire kevés igazi, mély, baráti vagy segítői kapcsolattal rendelkezik, felmerül a kérdés: nem okoz-e boldogtalanságot, ha az embernek túl sokáig nincs kihez fordulnia?

Hát én éreznék, és amikor néha ilyen helyzetek előállnak, érzek is. Azt hiszem, ezért is akarok nagy családot. Akarok néhány gyereket is, de itt család alatt nem főleg a rokonokat értem. Azért nem, mert a rokonok nem választhatóak. Hiába szeretnék nagy családot, ha nincsenek gyökereim (kivándorlás..), ha árva vagyok, ha a testvéreim utálnak vagy ha nem lehet gyerekem. Közbeszól az élet, a "véletlen". Valami mást kell kitalálni.

Én arra gondoltam (nem, nem én találtam ki), hogy ha kellőképpen érettnek érzem magam a feladatra (önmagam eltartása, családalapítás, másokról való gondoskodás), akkor keresek pár embert (tkp. kiválasztom őket a barátaim közül), akik szintén így éreznek. Ha nekik is tetszik az ötlet, akkor együtt kinézünk magunknak egy méretes földterületet, és építünk rá egy orbitális nagyságú házat, amiben nem kettő, de nyolc-tíz generáció is elfér. (A nem túl kevés, de még kényelmesen elviselhető egyedszámot valahogy ki kell találni.) Vagy több kisebbet, nagyon közel egymáshoz. Akár egy nagy ház van, akár több kicsi, kell még egy-két épület, ami közösségi célokat szolgál. Közös kert, medencével, vagy egy bálterem-jellegű, mindenféle szórakozásra alkalmas helyiség.
Ha ez megvan, minden elkészült és felépült, beköltözünk, és élünk, mint hal a vízben. Akár párral, akár pár nélkül érkeztünk, nem leszünk egyedül. A párok együtt élnek, és a sok pár is közel lakik egymáshoz. Ha működőképesnek bizonyul a projekt, akkor egy idő után lehet vigyázni egymás gyerekeire, közös házibulikat szervezni, egységfrontot alkotni az esetleg támadó világgal szemben. És ami a legfontosabb: ez a pár ember közösséget alkotva összetart egymással, segíti és támogatja egymást és lehetőségeihez mérten alkalmazkodik egymáshoz.

Azért gondolom, hogy nem új az ötlet, mert a pirosseggű páviánok is így csinálják. És néhány afrikai törzs is. Nem hiszem, hogy teljesen utópisztikus. Tudtommal voltak ilyen közösségek a modern európai (vagy inkább amerikai) időkben is. Valószínűleg nem kellene a semmiből megalkotni pl. a szabályokat és biztos van némi írásos útmutatás is a megvalósításhoz. Most úgy látom, ez a fajta együttélés nem kifejezetten illik bele a nyugati típusú városi kultúrákba, amilyenben én is lakom. Mégis vonzódom a dologhoz, mert tudom, milyen hiányos családban élni. Szerencsére azt nem, hogy milyen benne felnőni, de így is pont eléggé elegem lett abból, amit átéltem pl. a szüleim válása és anyám elköltözése miatt. Vagyunk így ezzel egy páran azok közül, akiket ismerek. Egy ilyen összetartó közösség, bár céljának azt tartja, hogy az emberek együtt és egymást támogatva éljenek , azért megkönnyítené azt is, ha válni találna az egyik pár. Lenne, aki a gyerekkel foglalkozzon, lenne, aki kihúzná az érzelmi vagy az esetleges anyagi válságból. És megoldás lenne arra is, ha a gyerek, aki a közösség egy (vagy két) tagjának gyermeke, elárvulna.

Sok lelki jellegű problémát megoldana, és sok traumát enyhítene vagy gyógyítana egy ilyen közösség tagjának lenni. Biztos rengeteg hátránya is van, például kellene valami osztrakiszmosz jellegű "kiszavazási" lehetőség, ha valaki nagyon bomlasztaná vagy zavarni kezdené a dolgot. És valszeg nem működne az sem, ha az emberek egyszerűen, mint szomszédok élnének egymás mellett. Akkor legyenek szomszédok. Valószínűnek is tartom, hogy nagy társaság esetén (pl. egy nemzet vagy akár egy város lakói) a szomszédos viszony kifizetődőbb, mint egy kölcsönös törődésen alapuló szerveződés. Nem szerethet mindenki mindenkit. De akik nem szeretik egymást, azok ne alkossanak együtt ilyen közösséget.

Egyelőre altatom ezt az elképzelést pár évig, ki tudja, mit gondolok még ki addig. Mindenesetre tetszik, hogy ötvözi az ősi, törzsi jellegű együttélés tapasztalatát és előnyeit a modern kor elvárásaival és megoldásaival.

Sry

2008-01-01T23:09:00.000+01:00

Bocsánatot kérek utólag és előre is mindazoktól, akiket megbántottam vagy meg fogok bántani, elhanyagoltam vagy el fogok hanyagolni, akiknek csalódást okoztam vagy fogok okozni mostanában. Épp a süllyesztőben vagyok és próbálok nem lefolyni a lefolyón végleg. Túl kimerült vagyok, túl szomorú, túl kétségbeesett, túl gyenge, és jelenleg nem látok kiutat.

Egymillió világ terhe

2007-12-24T01:46:00.000+01:00

Annyira bénító dolog a magány. És most például azt sem tudom, miért vagyok magányos. Miért érzem magam olyan végtelenül-végtelenül kimerültnek, mintha nemcsak a sajátom, hanem még millió ember világának terhe nyomná a vállamat..
A kicsi kobold szokott mindig fáradt lenni.

Tulajdonképpen ma jól is érezhettem volna magamat - de nem. Valahogy.. fáradt voltam? rosszkedvű? kedvetlen? elfogott a karácsonyi nihil?

Nehéz elfogadni, hogy semmi nem tökéletes. És azt is, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor nincs is rá igazán szükségünk. Ebből mi következik? Vajon az, hogy mindig minden dolog megkapására készen kell állnunk? Vagy hogy amint szükségünk lesz valamire, minél hamarabb le kell mondanunk róla, hogy megkaphassuk? De ha azért mondunk le róla, hogy megkaphassuk, akkor nem is mondtunk le róla - és nem is kapjuk meg.
Vagy az egész csak egy hitrendszer, és el kellene engedni? De tapasztalatokra épül..
Mindegy. Egy fontos tapasztalat van csak. Hogy bármit, bármikor csinálok, a bűntudat teljesen felesleges - mert biztos, hogy nem csinálhattam volna jobban. A bűntudaton van a hangsúly. Szinte mindent, ami miatt valaha is bűntudatot éreztem, később igazolt valami - igazolta azt, hogy helyesen cselekedtem, csak nem tudtam, mit miért csinálok, és azt sem, hogy jól.
Ez önmagunk elfogadása? Elfogadás, elfogadás.. Fontos dolog. Ha nem a legfontosabb. Egyik legfontosabb eleme a szeretetnek. Az egyetemesnek.

Kicsit aggaszt mostanában, hogy mennyi beleszólásom van az életbe. Hogyan lehetne ezt megmérni? Amikor a csoporttársaim és a legtöbb barátom az emberi meghatározottságról beszél, két dolgot említenek. A géneket és a neveltetést. Az öröklött dolgokat és a környezeti hatásokat.
Én mindig három dolgot említek: ezt a kettőt - és a lelket. A szabad akarat és Isten helyét az emberben. Sosem volt rá bizonyítékom, sosem tudom, valaha is lesz-e valaki, aki megérti, amit érzek, aki elhiszi, amit mondok - akinek ez nem csak az "én hitem" lesz, hanem aki számára ugyanúgy valóság Isten, mint számomra.
Addig is nem beszélek róla, hogy ne keveredjek vitába. Próbálom védeni az istenemet, de nehéz logikus érvekkel. Nehéz elmagyarázni, hogy többször beavattattam, átjárt a fény, és az a dolgom itt a Földön, hogy gyógyítsak.
..és közben ember legyek, emberi szenvedésekkel.

Nem vonz többé a tükörség. Nem vonz, hogy én tükrözzek - magamat akarom látni mindenben. Magamat, csak magamat.
Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem mindig rólam szólok. Nem tudnék gyógyítani, ha mindig csak rólam szólnék. Ugyanakkor szükségem van egy olyan szeletkére az életben, amikor nem csak én - de mások is rólam szólnak. A baj csak az, hogy még ha elő is áll ez a helyzet, mégsem fog soha senki csak rólam szólni. Mások számára mindig eszköz leszek saját magukhoz, és ők is csak eszközök lesznek nekem. Lehet, hogy át tudják magukat adni és én át tudom őket érezni, de ez mindig a saját céljainkért fog történni - valahol mélyen.
Nem ítélem el ezért sem magamat, sem az embereket. Ilyenek vagyunk. Mégis nehéz megfosztottnak lenni a szentségtől. Észben kell tartanunk, hogy nem csak sárlények vagyunk.

Egyébként újra és újra arra jutok, hogy a megoldás a szerelem. Az igazi szerelem egyszerre önző és áhítatos a szeretett lény felé. Egyszerre szól mindkettőről, mert ők nem két külön - ők egy egész.
A görög mitológiában Erósznak kétféle nyila van. Mindkettő szerelmet kelt - de az egyik mézzel és ambróziával van bekenve, a másik epével és méreggel.. S a szerelem éppen olyan lesz, amilyen nyíllal Erósz eltalálta a szerelmeseket. Boldogító és felszabadító, ha az aranyhegyű vesszőt lőtte ki, és fájdalommal terhes, ha a vashegyűt.
Hmm.. hmm.

Elegem van azokból a szerelmekből, amik véget érnek.
Elegem van a változásokból.
Soha többet nem akarok egyedül ébredni.

Karácsonyi nihil, oroszlánszív

2007-12-23T13:29:00.000+01:00

Most van a szokásos karácsonyi nihil. Majd jobb lesz, és ma amúgy is megyek és találkozom a fontos emberekkel. De amúgy meg.. minden becsomagolva, sütök, takarítok, és arra gondolok, hogy de jó lenne berúgni. Berúgok így is elégszer, de most majd rokonok lesznek, meg családi barátok, közben meg csak arra vágyom, hogy valakinek elmondhassam a karácsonyi nihil hangulatomat, és azt mondja, hogy: nem baj, ismerjük, majd elmúlik. Hát.. erre való a telefon, nem?

A nyálasságig érzelmes Kowalsky számokat hallgatok, meg Sound of silence-t, és újra és újra megnézem az Oroszlánkirályokat. Még mindig nem raktam össze teljesen a fejemben, mit is jelent nekem ez a történet. De valami miatt hihetetlenül sokat. Van benne végzet, családi sors, egyéniség, akit a külső körülmények irányítanak, olyan, akit a szíve, és olyan is, akit végső soron a béke és a szeretet, és aztán szerencsére ő győz, minden bosszúterv, száműzetés és konvenció ellenére, amik azt mondják: gyűlöld, mert már az őseink is gyűlölték egymást.
És hát a szerelem.. Meg a sorsok..
Annyira vicces, hogy életem legfontosabb történetét épp egy Disney rajzfilmben találom meg. Kicsit olyan ezeket a filmeket nézni, mint Dosztojevszkijt olvasni. Vagy mint a Keresztapát nézni, olyan egyénisége, saját élettörténete, végzete, működési elve van minden szereplőnek, és egymástól szinte teljesen függetlenül működnek ezek, noha kénytelenek néha találkozni.
Elmentünk tegnap Siófokra és egész úton ezen gondolkoztam De még mindig nincs kész bennem.

"Magasba tart a kéz, stoppolva élsz, nehéz
az út, amin egy idealista zsivány mindenre kész..
De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy angyal, segít és eltűnik
Lehet, hogy soha nem jön már el, és egyedül maradok itt
Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
"A Mennyország az úti cél", remélem, arra visz
ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe
homokot ver
Remélem látom majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!

Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy
Nem félek semmitől, senki nem árthat
Otthon vagyok a végtelen világban, hogy amit
ma elkezdtem, azt valahogy végig csináljam"

Szép, világos, sima felületű ernyő

2007-12-16T01:38:00.000+01:00

Vajon miért van az, hogy én a párkapcsolatot öntudatlanul, akaratomon kívül is küzdelemnek képzelem? Amikor írok róla, olyan kifejezéseket használok, mint harc, vereség, győztes-vesztes, alul maradni, döntetlen, béketárgyalások.. Miért van alapból így beállítva az agyam? Egyáltalán ez alapbeállítás? Vagy ezt valahol megtanultam, valaki belém nevelte, valahonnan ellestem? Vagy a személyiségemből következik?
Ordítani tudnék, mikor erre gondolok. Lehet, hogy tudok majd rajta változtatni, de akkor is gyűlölök belegondolni, hogy ez nálam így van. Hogy nem tudok másképp gondolkozni a kapcsolatokról, csak azt tudom látni, hogy mikor "ki jön ki jobban", ki a domináns fél, ki az, aki a végén úgyis megszívja - mert valaki a végén úgyis megszívja. Aki jobban szeret. Aki kiszolgáltatottabb.
Annyira mélyen vannak bennem ennek a gondolkodásnak a gyökerei. Mindig is így gondoltam az emberi kapcsolatokra. Meg mint adok-kapok viszonyokra - de az legalább stimmel objektív szempontokból is. Míg a küzdelem-kapcsolat teljesen gondolkodásmód, felfogás kérdése.
Most komolyan: milyen kapcsolatoknak néz elébe egy olyan ember, aki a párkapcsolatot alapvetően erőfitogtatásnak, rosszabb esetben harcnak, esetleg háborúnak látja..? Úr isten. Elszörnyedek tőle. Mi a faszt csináljak?

És persze a büszkeség. Meg méltóság. Mondjuk.. ezeken nem jutottam túl. Mindig is büszke voltam, és mindig is nagyon fontos volt nekem a méltóság. Hogy ne alázzanak meg, hogy ember maradhassak.

És ha ez a két elem találkozik - büszkeség és küzdelem -, akkor mi van? Na akkor vagyok én. És ez egy kapcsolatban elég katasztrofálisan néz ki.
Erre a pszichoanalízis azt mondaná: most, hogy tudatosítottam, lehet rajta változtatni. Áh, faszt pszichoanalízis. Pszichovirág. Whatever.

Olvasok most egy tankönyvet, abban is egy cikket a művészetpszichológiáról. Azt írja, az olvasás és az értelmezés tulajdonképpeni célja az, hogy az ember megélhesse saját identitását az olvasott mű segítségével. Kísérletek bizonyítják, hogy adott személyek teljesen különböző műveket ugyanazon dimenziók mentén elemeznek. Nem az adott műre érkező, sok ember által adott értelmezések között voltak hasonlóságok, hanem egyes személyek különböző művekre adott jellemzéseiben. És ez mérhetően összefüggött a személyiségjegyekkel (személyiségtesztekkel mérték). A tranzakcionális befogadáselmélet egyik alaptétele ez. Mindig is tudtam-sejtettem, hogy így van - vannak dolgok, amikre az ember magától is rájön, csak kell valami, ami "aktiválja" a tudást. Remélem, még sok ilyen aha-élményem lesz az egyetemi évek során.
Aztán van az az elmélet, hogy minden hiba, amit másokban felfedezni vélünk, valójában a mi saját hibánk. Ez összefügg a fentiekkel. Szerintem különösen a rossz dolgokra, tulajdonságokra, egyébként pedig minden másnak tulajdonított dologra igaz, hogy arról szól, aki csinálja. Aki tulajdonít valakinek valamit, az kivetít. És azért főleg a rossz tulajdonságokra igaz ez, mert azokat nehezebb magunkban elfogadni - hát kivetítjük másokra.

Több dolgon is gondolkodom ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy veszem észre, de majd utánanézek az írásaimban, hogy más emberekhez képest (aha, persze) kevéssé töltök idő azzal, hogy másokat próbáljak meghatározni. Mármint.. sosem próbálkozom azzal, hogy megfogalmazzam, milyen is egy ember. Általában, ő, egyedül. Ösztönösen inkább azt keresem benne, hogy nekem miért fontos. Nem hiszek a véletlenekben, hanem úgy gondolom, az emberi kapcsolatokra különösen igaz a zsák-a-foltját elmélet. Ha én valakivel találkozom és kapcsolatot tartok fenn, nem véletlen, hogy épp vele teszem. Valami összeköt minket, közös tulajdonság, hasonló személyiségstruktúra, működésmód. Esetleg az, hogy a másik nagyon alkalmas arra, hogy valamilyen tulajdonságot kivetítsek rá. Mondjuk mert az átlaghoz képest (most próbálok objektív fogalmakra alapozni, mellőzve azt a tényt - lol -, hogy ilyenek nincsenek) tényleg nagyobb mértékben jellemző rá az adott tulajdonság.

Az egész elméletben két dolog ijesztő, egy pedig kérdéses. Ijesztő például az, hogy igaz. Néha nehéz vagy lehetetlen bevallani, de tényleg igaz. Ahogy könyvből is, emberből is van olyan, ami/aki egy bizonyos személynek érdektelen, semmitmondó - noha a közvélemény szerint gyönyörű, értékes, figyelemre méltó. Az ilyen könyveket nem olvassuk el vagy félúton letesszük, az ilyen emberekkel pedig nem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
Ijesztő még az is, hogy így talán teljesen lehetetlenné válik egy másik ember meghatározása. Hogyan lehetnék hiteles akár csak a magam szemében is, ha tudom, hogy tökéletesen vak vagyok minden olyan irányba, amire nincs kiélezve a látásom? Mindenkinek szűrői vannak, mindenki lát valamit, és noha a látott objektum ugyanaz - a látvány tökéletesen más.
Vagy mégsem tökéletesen? Nem tudom. Akárhogy is nézem, van objektívan megfogható része a dolgoknak. Muszáj lennie, különben teljesen elszigetelten élnénk mi, emberek, egymás mellett - ami már csak evolúciós szempontból sem előny. Tehát biztosan van valami, ami közös. Persze, maga az érzékelés tárgya. A könyv, személy, művészeti alkotás, tanulmány, rendszer, .. De milyen jogon mondunk róla bármit is, azon kívül, hogy létezik, hogyha úgyis mindenki mást lát belőle..? Milyen jogon mondom egy képre, hogy szép, túl ilyen-túl olyan, ezt vagy azt ábrázolja.. Sőt, ha magától a megfigyelés tárgyától is elvonatkoztatunk.. Milyen jogon használunk szavakat a meghatározásra, amikor a szavaknak is rengeteg értelmezésük van, és ez a sok értelmezés összefügg mind a személyes tapasztalatokkal, mind a kulturális környezettel - mindennel, ami különbség lehet az emberek között.

Mindegy. Úgyse most fogom felfedezni a spanyolviaszt. Tudom, mert érzem, hogy van valami, ami közös - például a nyelv. Ha nem lenne, egyáltalán nem tudnánk beszélni egymással, és ha feltételezzük, hogy tényleg nem tudunk, és ti mind csak az én képzeletem kitalációi vagytok - akkor meg mi a faszt erőlködök itt?
A válasz persze az, hogy azon erőlködök, hogy átélhessem a saját valóságomat. Azért épp így, mert én épp ilyen vagyok. Azért épp ezt a témát, mert ez a téma fontos nekem, és mindazok, amiket eddig boncolgattam. Erre egyébként jó az asztrológia. Meghatározni, hogy mik egy ember életének központi fogalmai.. Csak erre is lehet azt mondani, hogy vannak az emberiségnek közös központi fogalmai.
Tehát van valami közös. De minden más tökéletesen relatív. Ezért igyekszem nem ítélkezni. És persze azért, mert nem csak másokat látok szűrőn keresztül, hanem magamat is, és én úgy látom magamat, hogy nem szoktam ítélkezni. Arra talán még nagyobb esély van, hogy magamat "objektíven" lássam, mert hosszú éveket töltöttem együtt magammal, és volt időm tapasztalatokat gyűjteni. Néhány dolgot biztosan tudok magamról. De többségben vannak azok, amiket csak gondolok, és nem is valótlanul, hanem mert én úgy látom. "Én nem szoktam.." "az én életem.." "én.." kezdetű mondatok tömkelegével tudnám leírni magamat, és mégsem biztos, hogy mondanék bármit is magamról egy idegen embernek.

Vannak még kérdések. Például a fentieknek szubjektív, ámde bizonyítható tudatában hogyan kellene reagálnom arra, amikor valami véleményt formál rólam, és ez alapján viszonyul hozzám? És főleg mit csináljak akkor, ha a véleménye tökéletesen elüt az enyémtől, és úgy érzem, hogy amit ő lát bennem, az egyszerűen - nem én vagyok? Mit tegyek akkor, ha biztosan érzem, hogy egy kivetítésnek vagyok csak az ernyője, és nem azért szeretnek vagy utálnak, aki vagyok - hanem mert elég sima és világos a felületem, és jól látszik rajtam az a film, amit valaki meg szeretne nézni, mert a saját valóságának megéléséhez szüksége van rá. Mit tehetek ilyenkor, amikor tudom, hogy még az se biztos, hogy igazam van..?

Hm. Azt hiszem, azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a két ember kölcsönösen megtalálja a másikban saját magát. Ha azok a dolgok, amik az egyik emberben nem megélhetők, megélhetők a másikban, és összességében a megélendő dolgok közül mindegyik bevihető a kapcsolatba.
Egy kapcsolatba. Hát persze. Ez a kedvenc utópiám. Attól függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy rég beláttam: nincs tökéletes kapcsolat.

Miért akarnak mások a saját ízlésük szerint tökéletessé tenni, amikor én így vagyok tökéletes?

Nyihííí!

2007-12-14T15:34:00.001+01:00

ESIK A HÓ!!!

Erőkút

2007-12-13T17:19:00.000+01:00

Körülnéztem. És bármennyire szeretem magamat sajnálni, és hiába van vagy nincs rá okom - rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Itt a karácsony, és ezúttal a karácsony tényleg a szeretetről szól. Már most, pedig még nem kaptam szép, nagy, drága ajándékokat. Lehet, hogy idén a karácsony nem a vásárlás ünnepe lesz? Lehet, hogy ha más is, ha furcsa-kurta, azért mégis van családom?

Sokszor van az, hogy szar minden. Nem. Nincs sokszor. Igazából csak néha van. De olyan sosincs, hogy ne tudnám: jobb lesz. Mert rosszabb már nem lehet. Minden véget ér egyszer, és ez fáj, és örömömben sírok. Eláraszt az élet, az iskola, a tanulás és a szerelem, meg persze a gyász és a veszteség. De újabban nem érzem magam boldogtalannak. Újabban.. hónapok óta. Megtanultam megbocsátani magamnak, és megtanultam, hogy nem feltétlenül okosabb vagy hoz helyesebb döntéseket az, aki idősebb, iskolázottabb, könyvet írt vagy híres. A mindennapi döntéseimben egyedül én vagyok a kompetens. Nem mondom, hogy minden döntésem jó vagy helyes, de érzem, hogy amit csinálok, összességében jó.

Nem. Igazából nem akarok még egy ömlengést írni magamról és hogy mennyire jó nekem. (Késő.) Meg arról se, hogy mennyire rossz nekem. (Késő.) Néha nem fejezem ki jól magamat, néha meg összeszavakat a keverem.

...megvolt a sírásnak az ideje. Elmúlt. Itt az idő cselekedni.

In Upendi.. where the passion fruit grows sweet

2007-12-11T14:11:00.000+01:00

Nem hiszem, hogy valaha csináltak jobb rajzfilmet a két Lion King-nél. Egyszerűen.. minden bennük van. És nem, most nem várom a felsorolást, hogy "de ez is jobb, meg ez is, meg ez is, és biztos nem láttál még elég rajzfilmet.." Úgyis ez marad a világ legjobb rajzfilmje :)

Sártenger

2007-12-05T11:20:00.000+01:00

Nincs valami. Hiányzik az élet. Írok és írok, de csak egyedül, miért nincs, amire vágyom? Mire vágyom?
Barátok, szerelem, élet, élet.. Félek?
Ez már volt. Unalomig ismételt szavak. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.. Kellesz?
Kell-e? Ki nekem ő? Miért nem vagyok elégedett? Nekem tényleg semmi nem jó? Miért fáj, ha nem minden szava nekem szól? Itt az élet és mindenki kávézaccról regél, kávét iszik, és kávéba fullad.. Borospohár és cigicsikk. Az én életem nem erről szól. Tudomány. Nem. Az én életem erről sem szól. Spiritualistás. Nem. Ez erőszak. Nem vagyok spiritutalitásigkusk.... Neeeem. Én nem vagyok.
Miért mindenki rólam beszél? Miért mindenki nekem beszél?
People talking without speaking..
Igen. Ez a bajom. A világgal. Hogy nem körülöttem forog. Utálom a világot. Miért nem szeret senki? Miért félek? Miért félek egyedül lenni?

Házsártos házisárkány és békétlen nő, tényleg én kötök mindenbe bele? tényleg nekem van mindennel bajom?
Valami baj van. Nem vagyok boldog. Nem vagyok elég boldog. Céltalan kicsit minden és a tanuláshoz is erő kéne.. Tisztítani? Minek? Tanítani? Még talán ez. De tanulni..
Valami van, ami nem stimmel és most ezt az egészet a nagy, szép, fehér világ elé tárom, pedig csak gondolatfoszlány és füst, szálló füst..

Ki vagyok én? És miért nem? És mikor jön? És hányszor megy még el? Kiért szól a harang? Értem szól?
Értem csak egy halk madárfütty szól. Pillangó szárnya, virág szirma, föld illata és eső kopogása.. Szeretkezni az esőben. Szeretkezni eső nélkül. Kezni. Szeret nélkül. Szeret. Kezni nélkül. Megőrülök. Nem szabad semmit, nem szabad semmit, nem szabad semmit. Vitorlázom a gondolatok sártengerén, keresem az aranyat, keresem az aranyat, nincsen hálóm, nincsen fémdetektorom, nincsen erőm. Túl nagy az arany. Megtalálom, és elsüllyedek.

Középsuli vs. egyetem

2007-12-04T07:32:00.000+01:00

Hajnali fél nyolc van, még mindenki alszik. Én még kérődzöm, de nyolcra megyek.. Nem baj. Miután visszajöttem, lesz időm tanulni. Lassan muszáj elkezdenem. Még ki kell találnom a módszert erre a rendszeres tanulásra. Az egyetemi könyvtár csak 6-ig van nyitva, én meg rendszerint utána érek rá/oda. Van mellettünk a FSZEK Mester utcai kirendeltsége, még azt megpróbálom, hátha elég nyugis, békés és kényelmes. Előnye, hogy ha megéhezem, hazaugrom.
Úgy volt, hogy hétfőn úszni megyek, aztán mégse. Most már bánom, hogy nem mentem el. Jót tett volna. Nem vagyok igazán karban tartva. Pontosabban: vannak részeim, amik sokkal jobban, mint eddig (...), mások meg kevésbé (sport, agykapacitás).

Egyre inkább érzem, mi a különbség az egyetem és a középiskola között. Mert elég jelentős e különbségek hatása.
Például nincs folyamatos számonkérés. Tudom, tudom, hogy be kéne járni és lépést kéne tartani a tananyaggal lehetőleg folyamatosan, de nincs se negatív, se pozitív motivációm. Nem lesz rosszabb, ha nem megyek be, és nem lesz jobb, ha bemegyek. Legalábbis sok óránál. Van, ahol elég motiváló erő az, hogy érdekes a téma, vagy jó az előadó, vagy nincsenek fent interneten a slide-ok.. Mindemellett van egy gondolati oldala a tanulásnak. Igaz, hogy középiskolában is szartam bemenni azokra a tárgyakra, amik nem érdekeltek ÉS nem is kellettek az érettségihez. De főleg csak az előbbi. Viszont volt egy-kettő, amire mindig bejártam, mindig készültem, otthon, külön is tanultam rá. Ilyen volt a magyar. A magyar pedig pont egy olyan tárgy, ahol egy idő után, egy szint fölött már szükséges az önálló gondolkozás, a tanultak egyedi értelmezése, integrálása a saját gondolatvilágomba (pl. érvelő esszéknél, verselemzésnél). Én ezeket folyamatosan, rendszeresen csináltam is, ezért év közben mindig volt új intellektuális inger az agyam számára. Mindig volt min gondolkozzak, mindig volt mi hasson a világfelfogásomra.
Az egyetem ebből a szempontból nehezebb eset. Sokkal inkább stagnál a belső világom. Sokkal több önfegyelmet kell beletenni ahhoz, hogy ugyanezt a hatást elérjem - viszont sokkal kevesebbel is átvészelhető év közben. Csak közben elszokom a gondolkodástól, és elhülyülök.. És hiába érdekesek a tárgyaim - valahogy tényleg nincs motiváció.

Aztán - szintén ingerként - ott vannak az emberek is. Középiskolában az ember nap mint nap találkozik az osztálytársaival, akik - akármennyire is nem úgy tűnik - egy közösséget alkotnak, van bennük egy "kollektív tudat", minimum annyi, hogy "igen, mi vagyunk a 13/d, ez és ez a tanár szeret minket, ezt és ezt a tárgyat vesszük komolyan, ilyen és ilyen beállítottságú a többségünk, sokan szeretjük x osztálytársunkat, sokan utáljuk y osztálytársunkat, a következő klikkek vannak az osztályunkban: ..." - szóval van közösség. Mert szükségszerű, hogy legyen.
Azt az esetet leszámítva, hogy valaki tökéletesen antiszociális és/vagy mindenki utálatának örvend, az osztály minden tagja minden nap szükségszerűen beszélget az osztálytársaival, legalább egy-kettővel, ha bemegy órákra.
Na ilyen egyetemen nincs. Lehet, hogy később lesz, kiscsoportos órákon vagy szemináriumokon, de egyelőre egy előadáson legalább 100-150 ember ül bent, zsúfoltan, jó, ha szólni tudok 5 emberhez és tudom mondjuk 15-nek a nevét különböző okokból..
Nem állítom, hogy ez a rendszer rossz, vagy hogy nekem alanyi jogon jár a közösség, a társaság, a barátok. Nem. Ezekért természetesen meg kell dolgozni. Mindenesetre úgy érzem: egy egyetemen minden lehetőség tágabb, nagyobbak a távlatok, de sokkal-sokkal kevesebb az automatizmus is, ami azt jelenti, hogy az ingerekért - meg kell dolgozni.

Asszem elkezdek tanulni. És előbb-utóbb kénytelen leszek bulikba is elmenni :)

Játssz velem!

2007-12-03T16:53:00.000+01:00

Rendezgetem mindazt a napló- és bloganyagot, ami az évek során (leginkább Titusz, az előző vinyóm pusztulása óta) összegyűlt a gépemen. Az a nagy terv, hogy összeszedjem egy nagy dokumentumba az összes eddigi E/1 személyű írásomat, ide értve mindazt, amit még digitalizálni kell (papírnaplók..), ami Titusz halálakor eltűnt (fájlmentés indul..), és amit az új blogomba (vagyis ebbe) írtam. Kihagyom a régi blogjaimat, és lehet, hogy némelyik papírnaplót sem gépelem be, mert már rég nem arról szólok, amiről azok.
Akaratlanul is néha belenézek egyik-másik bejegyzésbe. 2006. márciusánál járok most, és főleg a blogbejegyzéseket olvasom (az akkori naplók eltűntek). Ennyire megváltoztam..?
Annyira megváltoztam. Talán csak "érettebb" lettem, de úgy érzem, valami fontos eltűnt belőlem. Valami ösztönös játékosság és életszeretet. Az a mélyről jövő komolytalanság, a gondolati csapongások, a meghatározatlanság öröme..
Most nagyon komoly vagyok. Nagyon sokat vélek tudni, és a tudott és érzett és tapasztalt dolgok mentén alkotok magamról képet. És úgy is viselkedem. Bölcs, bölcs, bölcs..
Kicsit unok most bölcsnek lenni. Unom a meghatározottságot, a behatároltságot, azt, hogy én vagy valaki más megmondja, ki vagyok, mi vagyok, mi a lelkem, mit csinál és hogyan születek, hogyan kell élnem, ki leszek és mit kell csinálnom.. Mindezek most annyira nem érdekelnek! Elvesztem önmagam. Elvesztem a gyengédségem, a gyengeségem. Megérlel az idő, de kiszikkasztja a lényegemet.
Lényeg..? Mi a lényegem? Fellengzős szavak. Leszarom, mi a lényegem. Kérem vissza a csapongásomat! Kérem vissza a játékosságomat, a szabadságomat, a sok levegőt, a sok szálldosó információ-morzsát, amiből nem próbáltam egy egészet alkotni, hanem hagytam őket lebegni magamban, hadd sodorjanak és sodródjanak.

..havas táj. Utazok a vonaton. Fehér minden körülöttem, nem tudom, hova utazom, nem tudom, mi van a csomagomban, nem tudom, nem fogok-e megfagyni félúton, mert nincs meleg ruhám.. És nem is érdekel. Nem nézem meg. Csakazértsem. Csak a tájat nézem. Gyönyörű, és majd ha leszállok, belefetrengek a porhanyós hóba, felmarkolom, a levegőbe dobálom és nézem, ahogy szikrázik a napfényben.

Játszótársak körülöttem. Hempergőzünk a hóban, nevetünk és keressük a hó alatt az ősz faleveleit. Aztán megdobáljuk velük egymást.
A szülők a kocsinál forró teát készítenek a gázfőzőn. Meg kakaót. Kesztyűben, füles sapkában, régi, ócska, de meleg kabátban, amiket még a nagymamájuktól kaptak húsz éve. De ide jó lesz, itt csak szánkózunk, itt nem kell szépnek és jólöltözöttnek lenni, itt nem kell megfelelni, lehet szabálytalankodni, lehet szarni mindenbe.. Legfeljebb megver a többi gyerek. Na és? Sírunk egy kicsit, aztán leporoljuk a havat magunkról, és már vigyorgunk, mert ott egy nagy fa, és tervezgetjük, hogyan lehet rá felmászni, és faházat építeni..

Komolyság = komorság? Nyáhh. Néha van az, hogy mégis szívesen lennék aranyos munyuka. Kis gepárd. Nyauka. Meg kisvirág.
NYÁÚ!

Játszol velem, kicsi kobold?

Ambivalencia

2007-11-19T15:35:00.000+01:00

Jelentkezik a Virág az egyetemi könyvtár gépéről.. Nagy az izgalom. Vizsgajelentkezés fél óra múlva. Aztán meg vizsgaidőszak kevesebb, mint egy hónap múlva. Mi lesz velem..
Mondjuk végül is mások is túlélték már, sőt, van, aki az egyetemet is sikeresen elvégezte. Talán nekem is sikerül, amilyen ügyes és okos vagyok.

Tegnap - már megint - gondolkozásra késztettek. Ráadásul olyan témában, ami, mint rájöttem, kifejezetten a gyengeségeim közé tartozik.
Vajon mi a lélek? - tettem föl a kérdést egyszer filotörin, és az előadó csak elnézően mosolygott, pedig annyira nem kérdeztem hülyeséget. Természetesen nem gondoltam, hogy ott és akkor azonnal ad egy mindenkor érvényes, valódi, igazi lélek-definíciót, amikor előtte olyan sokan annyi ideig nem tudtak előállni eggyel sem. Nem, én arra voltam kíváncsi, hogy mi, ott, akkor, azon az órán milyen alapon/értelemben használjuk a lélek szót. Mert használtuk, nagyon gyakran.
Valami számomra egészen furcsa dolog jött ki végül az előadóból, amit nem is értettem, és nem is akartam vele foglalkozni. Beszélt az emlékekről, tapasztalatokról, élményekről - és mindez kicsit sem passzolt bele abba a képbe, amit én alkottam magamban a témáról.
Én alkottam. Én alkottam? A valóság az, hogy "nem volt időm" azon gondolkozni, mi is a lélek. Mert mire eszembe jutott volna a kérdés, mire megpróbáltam volna rájönni - addigra a kezembe nyomtak egy módszert, egy definíciót, egy címkét. Az SVT és sok vallás (pl. hinduizmus) olyasminek hiszi a lelket, ami a fizikai testtel nem azonos, bár vele kölcsönös kapcsolatban áll, de mégis inkább fölötte, a testet ruhaként használva létezik.

Hát, nem tudom. Ha komolyan elgondolkodom, hogy mi is lehet a lélek, lehet, hogy magamtól nem erre a következtetésre jutok.
Innentől "szerintem" módban beszélek.
Az biztos, hogy a lélek az, ami tárolja a tapasztalatokat. Megélt dolgokat, és azok gondolati vonatkozásait, a belőlük levont következtetéseket. A kapcsolódó érzéseket, benyomásokat. A belőlük hátramaradó emlékeket.
Aztán ide tartozhat néhány funkció. A szeretet, az vágyakozás a más emberekhez való kapcsolódásra. Az egyedüllét igénye. A mélységes bánatóceán, a depresszió, de a valódi boldogság, a megélt teljesség is.
A lélek ezenkívül Isten helye az emberben.
Két lélek találkozása az, ami akkor történik, mikor két ember hosszan, mélyen egymás szemébe néz, és szavak nélkül, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul valamit átad, megmutat a másiknak, és befogad a másikból. Információ? Nem tudom. A szem a lélek tükre, szokták mondani, és ez száz százalékig így is van. Csak nem egyértelmű, kinek a lelke tükröződik benne.

Most ennyit tudtam összeszedni. Ezelőtt sosem gondoltam végig, mi is a lélek - számomra. És visszagondolva, sokszor figyelmeztettek is erre, emberek, körülmények, beszélgetések. Most volt az, hogy felfogtam, mit akarnak mondani. Tényleg nem olyan egyértelmű, hogy a lélek különáll a testtől. Mert az emlékek, amiket én magam is a testhez rendelek leginkább, a lélek részei. Az élményeket a maguk fizikai valójában a testünkön keresztül tapasztaljuk. Igaz, hogy az egyes élmények ránk gyakorolt hatása már inkább belső kérdés, a "fejben dől el", de lehet, hogy ez a fej is valójában az agyat jelenti?
Hol lehet a lélek székhelye, ha tényleg ennyire összefügg a testtel? Mert megtalálni eddig senkinek nem sikerült. Lehet, hogy a test körül lebeg valahol, és egyszerűen nem elég fejlettek az érzékeink és a műszereink ahhoz, hogy reagálni tudjunk rájuk?

Ezeket a kérdéseket persze nem most fogom eldönteni. De kialakult egy, az eddiginél valamivel önállóbb, és természetesen teljesen kettős elképzelésem a lélekről, és annak viszonyáról a testhez.
A lélek eszerint egyrészt a fent leírt sok mindenből áll. Tapasztalatoknak sok formája, "lelki funkciók", amiket ellát, Isten helye.
Másrészt viszont nem vetem el azt sem, hogy a lélek halhatatlan, ha máshogy nem, hát abban a formában, hogy minden tudás, minden tapasztalat és bölcsesség, minden érzelem és élmény lenyomata, minden kapcsolat energiája az univerzumban örökké (vagy annak pusztulásáig) megmarad, megőrződik, tovább él és rezeg, akkor is, ha a hozzájuk tartozó személyek már fizikailag megsemmisültek. A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett.

A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen. Viszont predeterminálja azt, hogy a lélek, legalábbis a csírája, már akkor "tudja, mit csináljon", amikor a csecsemő még nem tud magáról igazán, vagy teljesen másképp.

Na jó. Nyertetek. Megkérdőjeleztem a saját hitem alapjait. Bár ettől nem lett gyengébb, szerencsére. Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet. Nem hittem mindig Istenben, ez nem olyan régen van csak így. Viszont mindig is k erős ember voltam lelkileg. Nem az istenhit tette nekem ezt lehetővé. Ráadásul az életem sem nyomorult annyira, hogy emiatt kelljen erőlködnöm. Isten nekem teljesen "szabadon választott", abban az értelemben, hogy nem függök tőle. Isten is egész, és én is egész vagyok. És épp így szeretjük egymást :)

Okos dolgok

2007-11-14T11:08:00.000+01:00

Néhány dolog, amit mostanában tanultam meg:

Egy problémát sohasem lehet magának a problémának a szintjén megoldani.
A határok felismerése nem akadályozza feltétlenül saját lehetőségeink kiteljesítését, sőt, lehet annak előfeltétele. A szabadság azzal kezdődik, hogy felismerjük, mi lehetséges és mi nem.
Az emberi személyiség nem eleve elrendelt módon működik, de nem is tabula rasa, üres papír, amire a nevelés azt ír, amit akar. Az emberi személyiséget ehelyett a belső és külső valóság állandó összjátéka formálja.
Az ember egész életében, annak minden szakaszában képes arra, hogy kijavítsa, megváltoztassa múltbéli tapasztalatait.
Nem elég "előre" haladni, a földi világban sikeresnek lenni, hanem mélyen önmagunkba, és magasan önmagunk fölé is kell fejlődnünk.
Nem elég önmagunkat megvalósítani, mert egy ember sem sziget. Ehelyett a társadalmon, a többi emberen keresztül, velük együtt, egységben is ki kell teljesednünk.

Egész emberek

2007-11-12T19:51:00.000+01:00

Egyre inkább úgy érzem, egy örvény az életem. Annyira gyors, annyira pörget, és annyira felfelé halad, két dimenzióból nézve látszólag körbe-körbe, de valójában egyre magasabbra.
A tudatossági szintem az, ami nő. Amióta az eszemet tudom, mindig is nőtt; állandó az életemben az érzés, hogy napról napra több, jobb, igazabb és értékesebb vagyok. De most nagyon felgyorsult a folyamat. Hiába a látszólagos akár egyhelyben állás, akár regresszió (elkezdtem megint nem bejárni suliba..), a valódi irány az előre és a felfelé. Mind anyagi, mind spirituális szinten.

Olvasok most egy könyvet. Az a címe, hogy Szükséges veszteségeink. Sorra veszi az ember életszakaszait, és a különböző veszteségeket, amiket mind-mind szükségszerűen át kell élnünk. Elszakadás az anyaméhtől, később az anyától-apától, majd a gyermekektől is. Elszakadás az illúzióktól.
Na ez az utóbbi része a könyvnek az, amit csak ímmel-ámmal olvastam el, és a belső hang azt mondta: "nem kell elhinned mindent csak azért, mert könyvvé van nyomtatva. Te ennél bölcsebb vagy; e könyv tudását a tiéd már meghaladta." Ego, ego, ego. Nem érdekel, így éreztem és kész. És valószínűleg így is igaz.
Illúzióink egy részét nyilván tényleg el kell veszítenünk érésünk, felnövésünk, megöregedésünk során. Csak az kérdéses, mit tekintünk illúziónak, és mit reális elképzelésnek.
A könyv illúziónak tekinti a tökéletes kapcsolatot, barátság és szerelem értelemben egyaránt. A magam részéről úgy gondolom, elég, hogy lehetséges valódi, nyílt, őszinte kapcsolat két ember között. Persze, nincs tökéletes két ember erre a célra, nincs tökéletes őszinteség és nyíltság, ... vagy talán mégis? Mi a tökéletes? Abszolút tökéletes emberi nézőpontból (paradoxon..) nem lehet semmi, főleg egy soktényezős kapcsolat. De tökéletes adott két ember részére, az már inkább előfordulhat.

Na jó, nem kerülgetem a forró kását. Természetesen magamra gondolok. Mindig magamra gondolok. És főleg magamat szeretem. Ez így volt, így van és így is lesz. Azt gondolom, egy ember függetlenül a saját körülményeitől, képes boldoggá válni egyedül. Mármint anélkül, hogy egy vagy több másik embert felhasználna ehhez. Na jó, fogalmazzunk másképp. Bár hiszem, hogy az előbbi állítás minden emberre igaz, hajlandó vagyok elfogadni, hogy esetleg mégsem - de akkor is tartom, hogy vannak olyanok, akikre igen. És nyilvánvalóan önmagamat ilyen embernek tartom.
Mielőtt belemászok egy másik emberbe, a legfontosabb az, hogy önmagammal tisztában legyek. Ismerjem, szeressem önmagamat, és legyek boldog egyedül, magamért, az életért.. Legyek hálás..
Ha ez megvan, és mind a két embernek megvan, na akkor kezdődhet egy igazi, autentikus élet-kapcsolat.
Minderre azért van szükség, mert ha egy ember önmagában boldogtalan, általában azért akar kapcsolatot teremteni egy másikkal, hogy boldogabb legyen. Szokott ez sikerülni? Nem hiszem. Ha meg igen, akkor sem üti meg azt a szintet az egész, hogy megérje a rengeteg fájdalmat. Ha két fél ember találkozik annak reményében, hogy majd egy egészet alkothatnak, sok probléma merül fel. Például más formájúak, és nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen. Mit csináljon egy kocka fele egy gömb felével, vagy egy amorf izével? Rések lesznek, a réseken meg bejut a világ, és valahogy semmi sem olyan jó, semmi sem olyan intim. Persze a maradék érintkezési felületen lehet olyan erős a tartás, hogy sosem esik szét ez a különös forma, és egy idő után talán le is kopnak a kiálló részek, ahogy szépen gurul a két ember az élet rögös útján. De hogy mindebből boldogság nem következik, az tuti.

Ellenben ha két egész ember találkozik, mindegy, milyen formájúak, elég, ha elfogadják egymást. A különbség az előző két feles verzióhoz képest, hogy itt a két ember meg tud maradni épen és életben a másik nélkül is. Persze, lesznek kielégítetlen szükségleteik, amiket a kapcsolatuk lefed, de azt ki lehet bírni.
Az első kapcsolatban a felek azért alkalmazkodnak egymáshoz, mert muszáj, mert valami annyira összekötözi őket, hogy úgyis együtt maradnak, és kényelmesebb nem veszekedni folyton. A második kapcsolatban az alkalmazkodás szabad akarat és saját döntés függvénye. Na meg a szereteté. Ebben az értelemben sokkal érettebb, mint függeni egymástól.
Éles ellentétet látok aközött, hogy két fél ember egy egészet, és aközött, hogy két egész ember egy egységet alkot. Nem azt mondom, hogy két egész embernek nem kell egymáshoz alkalmazkodnia, ha egységet akarnak képezni; ebben az esetben is meg kell halnia a két "én"-nek, hogy megszülethessen a "mi". De ez egy szándékos, szabadon választott döntés, míg az első esetben a döntést predeterminálja a szükség.

Nem tudom, hogyan lehet elérni a boldogságot. Azt tudom, hogy folyamatos küzdelem. Azt is tudom, hogy én boldognak érzem saját magamat. Ezért vagyok képes kialakítani egész-egész kapcsolatokat. Meg is teszem. Persze nem olyan egyszerű hozzám hasonlóan egész embert találni, és mivel mindketten szabadok vagyunk, az sem biztos, hogy pont lesz kedvünk egymáshoz akkor és ott, amikor és ahol találkozunk. De ha véletlenül mégis... Az egy varázslat. Egy boldog kapcsolat, az egy csoda. Akár baráti, akár szerelmi, akár szülő-gyermek viszonyról van szó, ritka és értékes az, ha egész emberek találkozhatnak egymással, és szeretetben egyesülhetnek.
Így vagyok én a családommal.
Az ember ugyebár beleszületik egy családba, ahol kész helyzet várja: adottak a szülei, az ő személyiségük, a környezet, az anyagi körülmények, minden, ami a születése előtt eldől. Az első években fel se merül a kérdés, miért kell szeretni a szülőket. Azért, mert ők az apu és az anyu, és a jó kisfiú/kislány default szereti az anyut és az aput (ha a körülmények másképp nem rendeződnek).
Aztán eljön az a pillanat a gyerek életében, amikor rájön: a szülei nem tökéletesek, nem tudnak mindent, és nem ők a legerősebbek a világon. Nem azt csinálják, ami a gyereknek jól esik - élik a maguk életét.
Innen eltelik egy kis idő, mire mindez teljes súlyában tudatosodik. Aztán eljön a következő fordulópont. El kell dönteni, vajon képesek vagyunk-e szeretni a szüleinket, a családtagjainkat önmagukért. Szerethetem anyut azért, mert ő az anyu, de később ki kell derüljön: ha soha nem láttam volna és lenne alkalmunk megismerkedni, vajon szeretnénk egymást? Eltöltenénk önként összezárva vele annyi időt, amennyit eddig eltöltöttünk? Hát, nem biztos. Valószínűleg sok embernek amúgy az agyára mennének a szülei (így is), és jó messzire elkerülnék őket.
Szerethetjük anyut azért, mert szép, okos tanácsokat tud adni, nem szól bele mindig mindenbe, laza vagy kedves, és ugyanakkor utálhatjuk azért, mert ABBÁ-t énekel a fürdőszobában, mindenhol szétszórja a papucsát, és mert olyan rémesen idegesítő a tüsszentése. Ezek reális dolgok, és a többi emberrel kapcsolatban tisztán meg is tudjuk fogalmazni őket, de a szüleink.. A szüleink esetében tabukat kell átlépnünk. Anyut nem szabad bántani. Apu nagyon okos, és mindent jól csinál. A nagymama csak aggódik, az öcséd pedig most kamaszodik.

Mindenesetre el kell jönnie egy pillanatnak, amikor kiderül: szeretjük-e valójában, önmagukért a családtagjainkat?
Jó esetben pozitív a válasz. A kapcsolat "szintet lép", pláne, ha ezt a folyamatot mindkét fél világosan és tudatosan látja, és esetleg meg is beszélik egymással.
Rossz esetben kiderül, hogy az apánk egy kibírhatatlan sóher tuskó, az anyánk pedig buta tyúk, akit minden barátnője ott ver át, ahol csak tud. Még itt sincs veszve minden. Egyrészt lehet, hogy rosszul látjuk mindezt. A családtagoknak végtelen esélyt kell adni, mert család - csak egy van. És mert a család az alapja mindennek. A gyökér, ahová az ember visszanyúlhat, ha nem tudja, mit kezdjen. Másrészt egy idő után elfogadhatjuk egymás rossz tulajdonságait, és megbeszélhetjük, hogy nem emlegetjük őket nagyon gyakran, mert jobb a békesség. Fontos, hogy a családtagok tudják, mit gondol róluk a többi családtag - de nem kell ezt minden nap többször ismételni. Harmadrészt az is lehet, hogy minden megy tovább, ahogy eddig. Tudatosult az utálat - ennyivel többet tudunk. Egyszer úgyis elköltözünk, meghalunk, valahogy felszívódunk innen. Soha nem fogjuk tudni letagadni a szüleinket, de távolságot lehet tartani. Távolról minden megszépül.

Én szerencsés helyzetben vagyok. Mindkét szülőmet bátran egész embernek merem nevezni. Magamat is annak tartom, és ahogy fent leírtam, megtörtént a tudatosodás is. És jó vége lett. "Megszerettem" apámat, önmagáért, és ő, azt hiszem, szintén megszeretett engem. Sokkal nagyobb a tolerancia köztünk, pedig vannak éles ellentéteink. Anyámnál jobb anyát pedig egyrészt el sem tudtam volna képzelni, másrészt jobb embert se nagyon. Ő adott nekem szabadságot. Ezért tudok most szabad lenni. Nem hiszem, hogy jobb szülő tudnék vagy akarnék lenni, mint anyám vagy apám. Nem akarok "túl jó" anya lenni. "Elfogadhatóan jó" anya akarok lenni, akármilyen is lesz a gyerekem. Igyekszem majd nemcsak mint saját gyerekemre, hanem mint a kezdetektől önálló személyiségre tekinteni rá, és így is nevelni. Aztán ha tök más lesz, mint én, lehet, hogy sajnálom majd, de legalább ő boldog lesz, és én is, mivel ha sikerül egész emberré nevelnem, nem fogunk egymástól függeni.
Én tehát - szerencsés vagyok. Egy fura dolog: nemrég rájöttem, miért hívnak Virágnak. Nos, azért hívnak Virágnak, mert az a környezet, ahová születtem, szellemi táplálékban és spirituális humuszban annyira gazdag táptalaj, hogy gond nélkül ki tudtam virágozni. És mert az életet oltották belém, lehetek én az Élet Virága.

Másért is szerencsés vagyok. Nem a szüleim a kizárólagos egész emberek, akiket ismertem. Több ilyennel is van kapcsolatom, eggyel pedig különösen mély. Nem tudom, mi ez. Nem szerelem, mert annál mélyebb, de barátságnak se nevezem, mert nem akarok álszent lenni. Száz százalékos bizalom és teljes őszinteség, teljes tudatosság, teljes nyíltság.
Persze, ehhez kellek én. De kell egy partner is. Egy olyan, aki a végletekig őszinte, akkor is, ha fáj; aki jobban tiszteli a szabad akaratot és az emberek érzelmeit, személyiségét, mint bárki, akit ismerek; aki, mert teljes ember, képes lenne boldog lenni nélkülem - és mégis engem választott. Mi együtt az életet, az igazi, autentikus életet választottuk, és valódi segítséget tudunk egymásnak nyújtani a választás kivitelezésében. "Képesek vagyunk szeretni, sérülni, küzdeni, veszteni, harcolni, gyűlölni, vágyni, ÉLNI." Olyan érzésem van, hogy "mi vagyunk a kiváltságosok. Nekünk megadatott, hogy belepillantsunk, hogy milyen, amikor valaki BOLDOG."

Hála tölt el. A hála érzése pedig magához vonzza azokat a dolgokat, amikért később még több hálát fogok érezni. Az őszinteség az őszinte embereket vonzza, a szeretet pedig a szeretettelieket. A teljes embert észreveszi a többi teljes ember, és amikor már sokan vannak, elindulnak, és megváltják a világot. A világ pedig boldog lesz, mert mi, teljes emberek segítünk egymásnak, a Földnek és az életnek elérkezni az aranykorba, ahonnan valaha régen mindannyian elindultunk.

Hát ilyen spirálban gondolkozom én a világról és benne magamról. Mindig is hasonlóan eresztettem magamból az okosságot, de most mintha még ez is egyre jobb és igazabb lenne. Fejlődöm :) Boldog és elégedett vagyok. Igen, néha sírok. Néha dühös vagyok, néha agresszív, és néha utálok mindenkit és legszívesebben felrúgnám az összes ordító kisgyereket és vinnyogó kiskutyát. De ez nem baj, ember vagyok, nem boldogság-gép. A Földön élek, ami megint nem fogaskerekek összessége, és az életben játszom, amihez nem kaptam írott szabálykönyvet. Ez mind mégsem számít - semmi nem számít. Minden a legnagyobb rendben van, és mindannyian haladunk egy szebb, jobb jövő felé.

Bűn és bűnhődés

2007-10-19T23:17:00.000+02:00

Vajon miért van az, hogy én másokkal ellentétben, és gyakran az elvárásokkal szemben, szinte soha nem érzek bűntudatot? Megbánást, azt érzek néha. Ha valamit rosszul csináltam, és ezt tudom és elismerem, akkor megbánást érzek. Majd megpróbálom levonni a következtetéseket, és az átélteket tapasztalattá formálni - hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát. De a bűntudat..

A bűntudat és a megbánás között az a különbség, hogy a megbánás egyszeri dolog. Elb*sztam valamit, megbánom, és elhatározom, vagy nem, hogy többet nem fogom elb*szni. A bűntudat viszont hosszantartó önemésztés, és az én világomba nem fér bele, mert semmi jó nem származik belőle. Pontosabban.. Nyilván nem azért érez az ember egyáltalán bűntudatot, mert semmi jó nem származik belőle. A világon rendszerint nem léteznek olyan dolgok, amiknek nincsen céljuk, vagy legalább okuk. A bűntudat valószínűleg egy feldolgozási folyamat, olyan, mint a gyász. Vagy az álmodás, de ebben már elég ingatag vagyok.

Szóval valószínűleg bűntudatra szükség van, mert vannak dolgok, amiket csak a segítségével lehet feldolgozni. Vagy mégsem? Miért nem érzek én bűntudatot? Egyetlen olyan eset van, amire nagyon élesen emlékszem, és amikor annyira erős bűntudatom volt, hogy ha rágondoltam, sírva fakadtam, és egyébként pedig leblokkolta a normális lelki életfunkcióimat. Több ilyen emlékem nincs. Olyankor tűnik fel, hogy ez nem általános dolog, amikor elvárják tőlem a bűntudatot, vagy legalábbis nagyon szeretnék, ha én éreznék olyat, de én mégsem. Olyankor feltűnik. Hogy talán kéne. Aztán átgondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, hogy kéne. Nincs olyan, hogy érzek valamit, mert elvárják tőlem. Egyrészt azért, mert kivitelezhetetlen, másrészt meg azért, mert minek? Egyre kevéssé tekintélyelvű, egyre liberálisabb, demokratikusabb és szét/összefolyóbb világunkban nincs szükség érzelmek tettetésére. Na jó. Mondom inkább azt, hogy abban a kultúrában, ahova én születtem, a saját szűken értelmezett családomban és a baráti körömben nincs szükség rá. Ebből logikusan következik, hogy nem is fogok semmilyen érzelmet tettetni. Nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor ez mégis bekövetkezne. Ilyen pl. az, ha az életemet veszélyezteti, ha nem látszom ilyennek vagy olyannak. De amikor azért tettetek egy érzelmet, mert azzal el akarok érni egy olyan pozitív hatást, amit megítélésem szerint a valódi érzelmeimmel nem sikerülne.. na ezt ne. Miért muszáj az anyukának szeretettelinek mutatkozni, ha éppen rohadt egy napja volt? Hogy a gyerek kicsi lelke ne sérüljön? De a gyerek ennél sokkal okosabb ám! Észreveszi, hogy mi van. És nem szereti, ha nem őszinték vele. Ami a kisebb baj, de aztán alkalmazkodik, és egy idő után hasonul is a példához. Ez jó? Vagy mondjuk egy nő orgazmust tettet, hogy a férfinak örömet okozzon. Vagy hogy végre vége legyen már az egésznek. A férfi büszke magára. Lehet, hogy egyébként is van rá oka, de ha nem.. Át van verve. Mondjuk itt legalább a nő jól jöhet ki belőle, .. de mégsem. Neki amúgy sem jó.

Mindezt azért írtam, hogy rámutassak: semmilyen érzelmet nem érdemes tettetni, pláne, ha nem kényszerít rá az életveszély vagy valami nagyon súlyos egyéb ok.

Nade. Ezzel még nem derült ki az, hogy én miért nem érzek szinte soha bűntudatot. De ha elmondom, azzal meg fogom cáfolni azt az elméletet, hogy nem lehet érzelmeket akarni. Érzelmek születnek, vannak és abbamaradnak, de ez nem tudatos irányítás kérdése.
Legalábbis ezt vallottam mostanáig. De több beszélgetés is ráébresztett, hogy kicsit ellentmondásos a felfogásom az érzelem-akarat-tudatos szándék összefüggéseiről. (Ez nem nagyon nagy újdonság, amúgy is sok ellentétes eszme fér meg bennem. Btw. ez hajlamosító tényező a fasizmusra az F-skála szerint.) Gyakran alkalmazom például az elengedést, amikor úgy érzem, káros energiák (érzések, gondolatok, hatások) vannak bennem, amikre nincsen szükségem igazából. Tudatosan, szándékkal elengedem, elküldöm ezeket magamtól, hogy ne károsítsanak többé. Ez a módszer viszonylag tág körben ismert, és nagyon jól működik. És éppen ezzel elég erősen ellentmond az érzelmek irányíthatatlanságáról szóló elméletnek. Mert lehet valamit nem érezni többé, csak azért, mert azt akarom?

Valószínűleg nem egy egyszerű igen-nem válasz az adekvát erre a kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan érzelmek, érzések, amiket nem lehet csak úgy eltávolítani magunkból. Olyanokra gondolok, amik még dolgoznak az emberben, még nem végezték el, ami a feladatuk volt, még nem érettek a lezárásra. Ilyenkor az elengedés sikeressége csak illúzió, és az elengedés valójában elnyomás.
Viszont. Sok olyan dolog is munkál az emberben, ami feladata elvégzése után nem ürül ki magától, hanem ott marad. És problémát okoz. Ezeket a dolgokat kell eltávolítani, hogy az élet tisztán mehessen tovább.
Van erre egy ellenérv. Tudniillik az, hogy ameddig adott gondolat/érzelem az emberben megvan, addig biztosan céllal van ott, tehát nem lehet eltávolítani, vagy ha igen, az nem lesz valódi, hanem csak elnyomás vagy bebeszélés, vagy ha mégis sikerül az elengedés, az káros. Ezzel az érvvel egyet tudok érteni, de csak bizonyos feltételek mellett. Akkor érvényes ez az érv, ha teljesen egyértelmű, hogy minden, amire már nincs szüksége az embernek, automatikusan, teljesen magától eltűnik. Márpedig én úgy tapasztalom, hogy ez nem így van. Emberek idegeskednek rajtuk kívül álló dolgok miatt, amiken nem tudnak változtatni. Vagy bűntudatuk van, mert nem tudtak valaminek megfelelni, önhibájukon kívül. Szerintem ezek nem megtartandó, jóra vezető dolgok. Mert lehet azt mondani, hogy az emberi szervezet, és az emberi lélek is pontosan tudja, mire van szüksége, mi a jó neki, és magától kiüríti azt, ami már nem kell. De én azt mondom: az embernek tudatosság adatott. És nem kihasználni azt, ami adatott, az az én szemléletemben bűn, de legalábbis elfecsérlése egy nagyon nagy értékű lehetőségnek.
Természetesen a szervezet, és a lélek is tudja, mi a jó neki. Megvannak a maga módszerei. De ha tudok segíteni neki, ha fel tudom gyorsítani a folyamatokat, át tudom vágni a fölösleges holtágakat és kikerülhetem a zsákutcákat, - akkor ezt fogom tenni. Igen, néha tévedhetek abban, hogy mi a jó nekem - de ebben az esetben úgyis korrigál a szervezet vagy a lélek. Nem tudok olyat tenni, ami ellentétes a természet alaptörvényeivel vagy a lelkem felépítésével, ennél fogva nem árthatok. Vagyis igen, de előbb-utóbb az is kitisztul.
Emellett pedig nem kell magunkat olyan butának gondolni. Nagyon is jól tudjuk, néha sokkal jobban, mint a testünk-lelkünk, hogy mi kell nekünk. A sokkal jobban persze nem abszolút érték, hanem alkalmazkodás a környezethez. Egy elmélet szerint az emberi agy annyira fejlett, hogy az evolúciós fejlődés ennél tovább gyakorlatilag lehetetlen, mert annyira sok időt venne igénybe, amennyi alatt megváltozna az a környezet is, amihez elkezdődött az alkalmazkodás.. Ezért az evolúció folytatása az intelligencia. Az emberek már nem a génjeikkel alkalmazkodnak, hanem az eszükkel, tudatosan.
Ebből kiindulva könnyen előfordulhat, hogy én a túlélés és az általános komfort/örömérzet szempontjából jobban tudom tudatosan, mi kell, mint tudat alatt. Az alapigények persze nem változnak, de a kifejezésük, kielégítésük módja igen, és ebben nagyon jó a tudatosság.

A fent leírtak értelmében tehát igenis van létjogosultsága a tudatosságnak az érzelmek tekintetében is. A ráció más kérdés, azt nem feltétlenül kell összekeverni az emócióval. Jók azok külön. De mint tudatos lény, az ember nem hagyhatja figyelmen kívül saját, az állatvilághoz képest rendkívüli képességeit. És azt gondolom, nem hagyhatja használatlanul/kihasználatlanul sem őket.

Visszatérve a bűntudathoz: sokszor, sok különböző életszakaszban átgondolva mindig arra jutottam, hogy a bűntudat alapvetően rossz. Most nem így gondolom. A bűntudat egy semleges, szükséges dolog, amihez egyébként valamilyen oknál fogva negatív érzés társul.
Az új kérdés: mi a bűntudat egyáltalán?
Induljunk ki a nyelvből. Bűntudatom akkor van, ha az van a tudatomban, hogy bűnös vagyok. Akkor hiszem, hogy bűnös vagyok, ha úgy érzem, bűnt követtem el. A bűn definíciója pedig egy nagy halmazon belül viszonylag szabadon változtatható kultúrától, neveltetéstől, történeti vagy művészeti korszaktól, eszméktől, helyszínektől, társadalmi szintektől, szóval gyakorlatilag bármilyen kollektív emberi tényezőtől függően.
Ezzel persze lehet vitatkozni, én is vitatkoznék magammal. Mert úgy tűnik, vannak dolgok, amik mindig, mindenhol bűnnek számítottak és számítanak a mai napig. Ilyen a gyilkosság, a házasságtörés, a magántulajdon védelme. De itt is vannak kivételek, meglehetősen sok. Lehet a kannibálokat vagy a kommunistákat azért primitívnek nevezni, mert más dolgokat tartottak bűnnek, és lehet, hogy tényleg primitívek is, de akkor nem (csak) ezért.
Mindegy, ebben nem tudok dönteni. Mert mégis bennem van mélyen egyfajta ösztönös sejtés, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem szabad csinálni, mert .. mert nem. Ugyanakkor a valódi, jól felfogott hitem szerint nincs olyan, hogy bűn. Cselekedetek vannak, amelyekből tapasztalat születik. A lélek tapasztalata. Aztán hogy ki milyennek ítéli meg az adott cselekedetet, az már a magánügye. Ítélkezni nem az ember dolga. Egyszerűen nem elég tág a látóköre ahhoz, hogy mindennek pontosan tudja az okát és a következményét, ennél fogva nincs joga elítélni bármit is. Vagyis joga van, de senkit nem érdekel. A léleknek így is, úgyis szabad akarata van, és csakis olyan dolgok történnek vele, amiket előre eltervezett magának. Eddig egyezik a hitem a hinduizmussal, abban viszont különbözik, hogy a hinduizmus hisz az újjászületés mellett a karmában is, abban, hogy a lélekhez minden visszatér, amit valaha is kisugárzott magából. Ezért van az, hogy egy indiai, ha szegény sorsú, és az élete nyomorult, akkor sem szenved látványosan és panaszkodik, hanem éli életét, és képes boldog lenni. Mert tudja, hogy talán azért ilyen az élete, mert előző életében valami nagy gonoszságot követett el, és most azt vezekli le. És ezért van az is, hogy egy indiai valószínűleg ott fog téged hagyni, amikor összeesel az utcán, mert miért is szólna bele a te, nyilván jól megérdemelt sorsodba? A szent teheneket sem bántják - de nem is etetik. Ha megdöglenek, hát ez van.
Tulajdonképpen már a hinduizmussal is megmagyarázható az a kérdés, hogy miért tudnak borzalmas tetteket véghezvivő emberek büntetlenül élni hosszú évtizedeken át, majd békében meghalni, miközben ártatlan afrikai kisgyerekek halomra halnak éhen a sivatagokban. Nos, mindez azért lehetséges, mert ha nem most, hát később megbűnhődik/megüdvözül az illető, valamelyik elkövetkező életében.
Aztán van még a keresztény felfogás is. A lélek egyrészt megbűnhődhet életében. Ilyenkor bejönnek Arany balladái az unalomig ismételt bűn-és-bűnhődés motívumokkal. A balladákban a bűnös úgy bűnhődik, hogy a bűntudata az őrületbe kergeti.
Ha életében mégsem bűnhődik meg, majd a végítéletnél fog. A Pokolba vagy a Mennybe kerül, esetleg purgálódik egy kicsit, aztán minden el lesz intézve. A kereszténységben van szerepe a megbánásnak, tudniillik Jézus azt mondta: mindenkinek megbocsáttatik, aki bűneit őszintén megbánja. De ez megint a megbánás, és nem a bűntudat.

Hmm. Az bűzlik a bűntudattal kapcsolatban, hogy az egy hosszantartó, folyamatos dolog. És nem feltétlenül kötődik hozzá megbánás. A bűntudat egyszerűen annyi, hogy folyamatosan a tudatunkban van bűnösségünk. Ebből egyáltalán nem következik nyilvánvalóan a megbánás. Ha tudom, hogy bűnt követtem el, de azt is tudom, hogy bármikor újra megtenném, akkor az is bűntudat. Akármennyi ideig lehet bűntudatom, anélkül, hogy megbánnám a bűnömet.
Úgy látszik, el kell különíteni kétféle bűntudatot. Az egyik a fent leírt "bűnösség tudata", a másik pedig az, amilyen jelentésben valójában használjuk. Tudniillik rossz érzés valami miatt, amit elkövettünk, és tudjuk/érezzük, hogy nem szabadott volna.
Az előbbit normálisnak tartom. Adott kultúra/ország/nem/család/környezet tagjaként én nyilvánvalóan tisztában vagyok azzal, hogy mi bűn ebben a környezetben, és mi nem. Ha olyat teszek, ami benne van a bűn kategóriájában, akkor azt is tudom. Még jó. Ez normális. Az a furcsa, ha nem tudom, hogy ahol vagyok, ott mik a szabályok..
Na ilyesfajta bűntudatot szoktam érezni. Mármint.. tudom, hogy amit csináltam, az itt és most bűnnek számít. De ha én nem fogadom el, hogy az illető dolog bűn, akkor ez a bűn-tudat nem hordoz negatív érzést. Akkor hordoz, és ez a második verzió, ha én azonosulok azzal a felfogással, amit az adott környezet tart egy bizonyos cselekvésről. Ha pl. én is bűnnek tartom a gyilkosságot és a társadalom is, akkor a bűntudatom nekem rossz érzés. Ha én ugyanakkor nem tartom bűnnek a gyilkosságot, de a társadalom igen, nekem akkor is lesz bűntudatom, de ez csak egyfajta tudomásulvétel lesz, viszonylag semleges érzelmi tartalommal. Esetleg azért érzem magam rosszul, mert a társadalom börtönbe zár engem, vagy vendettát követnek el a halott rokonai.

(Még egy különbségtétel a megbánás és a bűntudat között: azt bánom meg, amit nem kellett volna megcsinálni, és legközelebb igyekszem is nem-megcsinálni. Bűntudatom viszont olyan dolog után van, amit nem szabadott volna megcsinálni. Kell - ami belülről fakad, és szabad, ami kívülről. Mint a sollen és a müssen..)

És akkor kezdünk közeledni a válaszhoz, hogy miért is nem érzek én bűntudatot túl gyakran. És egyben visszatérek a hinduizmushoz is. Nem tudom, hisznek-e a hinduk a bűnben, mindenesetre nem veszik annyira komolyan, mert nem abban hisznek, hogy "egyszer élünk", hanem abban, hogy van idő megbűnhődni, nem kell aggódni, úgyis mindenki elnyeri méltó jutalmát a karma értelmében..
Na ez az a pont, amikortól nem vagyok hindu. Vagy indiai. Mert hiszek az újjászületésben, a lélek halhatatlanságában, viszont nem hiszek a bűnben, a nirvánában, és nem hiszek a karmában sem. A lélek szabad akaratában hiszek. Abban, hogy egyetlen karma létezik, és az a szeretet. A lélek önmaga dönti el, milyen megtapasztalásokra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja azt a leckét, aminek a legnagyobb szükségét érzi. Kitalálja, hogyan fogja megszerezni az adott tapasztalatokat. Ebben segítségére vannak vezetők, magasabb tudatossági szintű lények, Isten, ... Ha a döntés megvan, a lélek megfelelő időpontot és helyet keres a leszületéshez, és megkeresi a partnereket is (más lelkek, akik az együttműködés érdekében nagyjából akkorra és nagyjából olyan közelségbe születnek, hogy a találkozás létrejöhessen). Majd mindannyian megszületnek a testbe, és szépen megcsinálják, amit előre elterveztek. Hozzáteszem, ez nem feltétlenül végleges döntés. A lélek nem egy döglött izé, hanem az idő folyamán megváltoztathatja a döntéseit. Ezért nem lehet megmondani senkiről, hogy mikor fog meghalni. Akkor sem, ha van egy terv rá, és azt kiderítjük. Mert mindig minden változik, és ez így is van jól.

Ebben hiszek tehát. Ezért nincs soha bűntudatom. Mert nincs bűnöm se. Bűntelen vagyok, és mint ilyen, szabad. Senki nem tudná rám erőszakolni azt, hogy bűnt követtem el, de még azt sem, hogy rosszat csináltam. Azt esetleg igen, hogy amit okoztam, vagy ami a cselekedetemből következett, vagy amit másokban kiváltottam vele, az egy negatív hatás. De akkor sem rossz.

Mindez egyébként nagyon megnyugtató hit, bár a látszat ellenére nem nagyon kényelmes. Mert nehéz benne elhelyezni pl. az ént, a személyiséget. Ki vagyok én? A lelkem? És akkor miért nem emlékszem arra, hogy mit terveztem el a bardóban (abban a létállapotban, ami az előző test halála és a következő leszületés között van, és amelyben a lélek eltervezi a következő életét)? Vagy emlékszem, csak elnyomom? Vagy a testem vagyok? De nem lehetek a testem, mert testem nagyon sok volt már. Akkor meg?
Hát, igen. Én se tudok mindent :) És engem is sok kérdés nyomaszt. Szerencsére sok mindenre (mindenre?) választ ad az SVT. Kész hitrendszere van, és a Földön most ez a legfejlettebb rendszer. A leghatékonyabb a tisztítás szempontjából, ezzel lehet legegyszerűbben gyógyítani. Meg talán a Merkaba újraindításával, de arról keveset tudok. Most még.

Na jó. A magánvallásomról később többet. Jó éjszakát.

Az elszalasztott lehetőségek és az elutasítás

2007-10-18T00:13:00.000+02:00

Vajon most már mindig ilyen sokat fogok gondolkozni? Mindig ennyire megnézek előre minden eshetőséget, felkészülök dolgokra, elzárkózon "nem jó" dolgoktól, vagy vigyázok magamra? Mostantól marad ez a tudatosság?
Vajon leszek még szabad?

Ui. Persze hosszútávon minden nagyon stimmel. Így járok jól. Ez a helyes. Így kell csinálni, így csinálják a profik. Erre van szükség, éppen ez a megoldás.
De.. miért nem vagyok akkor elégedett..?

Ju-jitsu, a környezet, és én

2007-10-15T23:21:00.000+02:00

Azt hiszem, végleg abbahagyom a ju-jitsut. Valahogy.. elhidegült a kapcsolatunk. Olyan ez, mint egy szakítás. Egy ideig még lehet mondani, hogy csak szünetet tartunk, vagy hogy majd rendbe jön, de.. Lesz egy pillanat, mikor egyértelművé válik, hogy az utunk elválik.
Nagyon élveztem küzdősportolni, főleg, amikor még komolyan vettem. Élveztem az ottani társaságot is, és biztosan nagyon fog hiányozni az edzőtábor. Bár igazság szerint annyi pénzből, amennyibe az került, akár máshol is el lehet tölteni egy hetet azzal a két emberrel, akik nekem a tábor fő vonzerejét jelentik. Mindegy. Tardos mindig is egyik szívesen látogatott csücske lesz a szívemnek. (És ha megoldható, azért még elmegyek én edzőtáborba, és legalább akkor tanulok valamit.)
Hmm. Igen. Tényleg olyan ez, mint egy szakítás. Most, hogy belegondolok..
De az indokaim érthetőek. És ha nem is lennének indokaim, azért még érzem, hogy másmerre megy az utam.
Most inkább táncolni fogok elkezdeni. És belemerülök a pszichológiába. Marad a mozgás- és táncterápia, és talán befigyel mellé egy pszichodráma. És lassan tanulni sem ártana elkezdeni. Ezenkívül nyelvet tanulok és tanítok, és próbálok barátkozni (ahogy sikerül :). A felsoroltak elveszik minden szabad időmet. Most egy hónapig még amúgy is nagyon elfoglalt leszek (én vagyok a nagykorú örökös).

Apropó nagykorúság. Igaz, a "felnőtt"-et sohasem kor, hanem egzisztenciális helyzet ÉS érettség alapján definiáltam, mégis, ennél azért felnőttebbnek gondoltam magam.. Hosszú idő óta először van az, hogy olyan szívesen lennék megint egy kicsit gyerek, akinek pontosan megmondják, mit hogyan kell csinálni.. Bár ilyen nem is volt nálunk talán sosem. Szerencsére. Legalább megszoktam. Wáh.

És most valamit a világért: a blog action day idei témája a környezet.
Amikor környezetszennyezésre gondolok, mindig eszembe jut több dolog. Egyrészt, hogy az USA termeli overall a legtöbb koszt a Földön, mégsem hajlandó aláírni a kyotói egyezményt. Másrészt eszembe jut anyám tatabányai telke körül az erdőkben halmokba szórt szemét. Aztán szerencsére gondolok egy kicsit azokra a "yeah we did it" jellegű videókra, amiken elégedett kisiskolásokat mutatnak, miután csapatban kitisztítottak egy folyószakaszt, felszámoltak néhány szemétkupacot vagy kiirtottak egy rakat parlagfüvet. Jó, hogy ilyen akciók vannak.
Annyiféleképpen lehet figyelni és vigyázni a környezetre. Annyiféle megelőző, vagy gyógyító módszer van. Egyáltalán, a környezetet rengetegféleképpen lehet definiálni. Környezet a Föld élővilága, de a világűr is, vagy a saját kis otthonunk. Mi, emberek, környezet vagyunk egymás számára. Az állatok és a szobanövények is környezet, de a földek, az erdők, a sziklák és az ózonréteg is. Mindre kell valakinek vigyázni. Mondjuk alapvetően Isten vigyáz ránk, de ha már beleszülettünk a világba, nekünk se árt egymásra tekintettel lenni.
Némileg jogosnak érzem azt, ami az emberekkel történik a Földön, a veszélyesebb vidékeken. (Ahogy valamelyest a trianoni békét is jogosnak, de legalábbis sorsszerűnek gondolom a magyarokra nézve.) Az emberek tönkreteszik a Földet, tehát a Föld nem tud egészségesen funkcionálni, és abból ilyen galibák vannak, mint szökőárak, jégkorszak, globális felmelegedés, földrengések.. Még csak nem is bosszú. Egyszerűen elbasszuk a gépet, és ezért a gép szarul működik.
Note: természetesen nem gondolok úgy a Földre, mint egy gépre. A Föld egy élő entitás. Egyáltalán, valahogy holisztikusabban fogom fel én ezt a dolgot. Az emberiségnek valószínűleg most arra a tapasztalatra van szüksége, amit itt és most a Földön szerezhet meg, adott körülmények között. Az egész többször is megtörténhetett már a világtörténelem körforgása során - ahogy azt pl. a Mahábhárata és a védikus vallások le is írják, és ahogy én is hiszem. Elkezdődött, vége is lesz egyszer, hogy aztán megint újrakezdődhessen - körbe-körbe. Volt már ilyen. Valahol játszania kell a leszülető lelkeknek.. (Már felfogás szerint Istennek.)

Hiszek még valamit. Szintén nem tudom bizonyítani. De úgy érzem, és úgy tudom, hogy a vaskorszak végéhez értünk. Innen már csak jobb lesz. És tényleg, ha körülnézek, látom, hogy az embereket jobban érdekli már a környezetük, a többi ember, a szeretet, mint eddig. Többet segítenek egymáson. Igen, sokan vagyunk, zsúfoltak a városok, nehéz ennyi egyednek egy fajból ilyen sokáig ennyire sűrűn lenni. Ahogy a filotöri előadóm mondta: "Az ember nem olyan, mint az állatok. Ennyi állat, mint ahányan maguk, akkora teremben, amekkorában maguk vannak, két dolgot csinálna: vagy szexelne, vagy agresszívvá válna." Szóval nem könnyű. De alapvetően jobbul a világ.

Úgy érzem, én teszek azért, hogy a mindenféle értelemben vett környezetemnek jobb legyen. Felsorolás szintjén, a teljesség igénye nélkül:
- ha nagyobb szemetet látok az utcán, a villamosmegállóban vagy a parkban, felszedem és kidobom
- ha van nálam, adok pénzt annak, aki kér
- egyáltalán, bármit, amim van, szívesen odaadom annak, akinek nagyobb szüksége van rá (amíg ez nem veszélyeztet engem)
- pozitívan gondolkozom, beszélek és élek
- a választott szakmám az emberek segítésére irányul, és ezt érzem küldetésemnek is
- szeretetet árasztok és terjesztek
- hiszek Istenben és a lélek halhatatlanságában
- őszinte vagyok
- boldog vagyok
- segítek, ahol tudok
- SVT-zek
- tanulok és tanítok
- fogmosás közben nem folyatom a vizet

Mindezek egyébként nekem, mint egyénnek is százszorosan megtérülnek. Mégsem ezért csinálom: egyszerűen kötelességemnek érzem pl. segíteni az embereket. Utána nem elégedettség fog el, hanem az a tudat, hogy "megcselekedtük, amit / megkövetelt a haza". Igen, nekem is vannak szerencsétlen húzásaim, és én is sokszor elb*szok dolgokat. De minden az épülésemet, és mások épülését, tapasztalását szolgálja utóvégre. És az egyén épülésem a világ épülése is, hiszen minden egyén a világegyetem része.

Sok módon lehet tenni a környezetért. Úgy érzem, nekem az emberek segítése az utam. Kívánom, hogy mindenki találja meg a neki legmegfelelőbb módot arra, hogy teljes harmóniában élhessen önmagával és a környezetével.

Árvácska

2007-10-04T11:26:00.000+02:00

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd)

Olyan, mintha annak a háznak a vendégszobája, amiben élek, egyszercsak nem lenne többet. Az ajtó be van zárva, mert a vendég már régen kiköltözött; nincs is ez a szoba folyamatosan a tudatomban. De amikor véletlenül vagy direkt bemennék oda, azon kapom magam, hogy az ajtón túl nincs semmi, csak az űr van, és én zuhanok bele, egyre gyorsabban és egyre mélyebbre és újra és újra rádöbbenek, hogy nincs, nincs, nincs többé..

Add, hogy igazán boldog lehessen ott, ahol most van, és ahol valaha is lesz még. Ámen.

I'm lovin it

2007-09-19T17:21:00.000+02:00

Annyira jó dolog tanítani valakit. Aki éppen hozzám fordult éppen olyan tudásért, ami nekem megvan.. Annyira jó dolog lelkesedést látni a tanítvány arcán. Olyankor eszembe jut, hogy mennyi melót feccoltam a felkészülésbe, a tananyag összeállításába, a tanterv kigondolásába.. És arra gondolok, hogy hát igen. Megérte.

Tényleg ismersz?

2007-09-15T16:09:00.000+02:00

Figyelmeztetek mindenkit, aki msn-kapcsolatban (is) van velem, hogy amit msn-en csinálok, mondok vagy bármily módon közlök, az nem én vagyok, abban az értelemben, hogy én sokkal, de sokkal több vagyok annál.
Ugyanez igaz a blogomra is. Anno azzal a szándékkal indítottam, hogy soha nem akarom letörölni, ehhez mérten nincs benne semmi leírva, amit nem vállalnék bármikor, bárki előtt. Lehet, hogy kicsit feszengenék, mert elég nyíltan írok benne magamról és a gondolataimról, de semmit nem tagadnék le belőle. Az más tészta, hogy közben változom, és esetleg változik a véleményem, hozzáállásom is néhány témában, de az nem változik, hogy akkor és ott, amikor írtam, igaz volt.
Amiről nem nyilatkozhatok nagy nyilvánosság előtt őszintén, arról nem hazugságot írok, hanem nem írom le. Így minden, ami a blogban van, a mindenkori igazságot tükrözi. De nem a teljes igazságot.
Egy dologra azért lehet következtetni a blogomból (msn- vagy chatbeszélgetésből NEM): hogy hogyan gondolkozom, mi az a rendszer, ami alapján strukturálom a belső világomat. De ez annyira kevés ahhoz képest, hogy mi egy ember, mi Az Ember...

Mindezt azért írtam le, hogy senki ne akarjon megítélni az msn-beszélgetéseink vagy a blogom alapján. Msn-en van, amiről nem vagyok hajlandó beszélgetni, mert nem msn-téma. Valószínűleg nem csak a paranoia mondatja velem, hogy az msn (és az e-mail) még véletlenül sem privát dolog, nyilván rögzítik a beszélgetéseket, és ha kell, bele is tudnak nézni az archívumba. Nem tudom kik, valszeg akik ezt így kitalálták. Jobb esetben nem az ismerőseink.
Ezenkívül az msn egy korlátozott kommunikációs tér. Nagyon korlátozott. Megtanultuk középiskolában nyelvtan órán, hogy a szavak a kommunikációnak mindössze 3-7%-át teszik ki. Az msn inkább 3%, mert még a hangomat, a modulációt sem hallani... Azt se tudod, komolyan gondoltam-e, amit írtam, bazmeg! Nézz már magadba!
A blogom pedig nem napló. Nem a lelki szemetesládám. Igen, a safety valve biztonsági szelepet jelent, amin "kieresztem a gőzt", de ez nem érzelmi, hanem gondolati gőz. Szükségem van arra, hogy publikáljak valahol, mindegy, hogy hol, és kiknek, de kell egy ilyen felület. Azért, hogy a gondolataim, amiket sokszor értékesnek tartok, ne menjenek "kárba", és esetleg másoknak is segíthessenek, vagy másokat is megihlessenek. Nem arról van szó, hogy nincs kinek panaszkodjak, ezért a blogban nyafogok. Van, aki erre használja a blogot, én nem. Remélem, nem is tűnik úgy. Persze, van, hogy bekerül egy-két kifakadás, de igyekszem ezeket rövidre fogni (nem is nagyon lehet őket kifejteni, mert megszegném a blog alapelveit vele), és ritkítani.
(Majd valamikor írok egy teljes listát (lista, nyamm) a blogom szerkesztési elveiről.)

Összefoglalásul tehát: aki a blogbejegyzéseim, az msn-megnyilvánulásaim/meg-nem-nyilvánulásaim miatt megítél, rajtuk megsértődik, általuk próbál megismerni a személyes beszélgetés helyett, vagy azt hiszi, akár csak sejtheti is ezek alapján, ki vagy mi vagyok én... nos, azt csak sajnálni tudom.

Ui. A leírtak nem egy konkrét személynek szólnak, a bejegyzés nem egy beszélgetés folytatása, csak általános figyelmeztetés mindenkinek, akivel nem csak személyesen érintkezem. Senki ne bántódjon meg miatta. Már csak azért se, mert pont ez a mondanivalója.
Ui2. A leírtak azt sem jelentik, hogy engem senki nem ismerhet meg soha, én ilyen csodalény vagyok, mindenkitől távoli, elérhetetlen.. Nem. Pont ellenkezőleg. Minden vágyam az, hogy megismerjenek, és én megismerhessek másokat. Csak könyörgöm, ne kényszeríts arra, hogy ezt msn-en tegyem.. A blog jó kiindulópont, de nem elég. Beszélgess velem igazából is! Én az embereket látni, hallani akarom, megfogni a kezüket, érezni a szagukat, ott lenni velük, együtt..
A steril, kiherélt kommunikáció, az msn, az sms vagy a chat sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb. És pont ezért értéktelenebb. A lényeg marad ki belőle. Én pedig nem vagyok hajlandó az életemet érdemtelen, méltatlan dolgokra fecsérelni. (De.)